Felszólalás adatai

DR. KELEMEN ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Mindenekelőtt üdvözlöm a szomszédságból érkezett magyar testvéreinket - mint annak egyik jelét, hogy lehetőségeink szerint igyekszünk megteremteni az együttműködést, sőt, ahogy a bizottsági és a MÁÉRT-munka mutatja, ahol lehet, ott a közös döntéshozatalt is.

A téma fontossága miatt megpróbálok kilépni a kormánypárti-ellenzéki szerep kettősségéből, ennek megítélési korlátaiból, inkább az anyaghoz ragaszkodnék, amelyet kaptunk megítélésre és megvitatásra.

Tisztelt Ház! Lehet, hogy a határon túli magyarokra vonatkozó kormányjelentést az előttem szóló hevenyészettnek tartja, én ennek ellenére tartalmas irománynak vélem. Bemutatja, hogy egy nemzetpolitikai feladat hogyan teljesül a napi munka során. Ki kell emelnem, hogy már a kormány elkötelezettségét bizonyította az a tény, hogy miniszterei feladatkörének meghatározásakor hangsúlyosan tekintetbe vette a szomszéd országokban élő magyarokra vonatkozó tárcafeladatokat, hogy előrelépett a magyarközi kapcsolattartás terén, amikor az Országgyűlésben részt vevő pártok képviselőivel és az elszakított magyarság képviselőivel közösen intézményesítette az addig legfeljebb lökésekben zajló esetleges folyamatot, és elősegítette a Magyar Állandó Értekezlet megalakulását, valamint megteremtette a keretet a MÁÉRT-en belül a szakbizottsági munkáknak.

Jelentős az előrelépés a határon túli magyarság anyagi támogatása terén, ezt részletezi jobban a jelentés, és ez a tény is mérhetővé teszi a kormányzat felelősségvállalásának komolyságát. Mindezek mellett az egyes nemzetrészek és azoktól el nem választhatóan az összmagyarság - mert éreznünk kell, hogy ez összetartozik - helyzete cseppet sem rózsás, éppen ezért a munka eredményessége tovább fokozandó.

A jelentés első oldalán leszögezi, hogy - idézem - "a magyar külpolitikában 1990-ben kialakult - én inkább úgy mondanám, kialakított - három fő cselekvési irány között sikerült helyreállítani az egyensúlyt". Az MDF úgy ítéli meg, hogy egyrészt kétségtelenül érzékelhetően javult a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikánk. Ám ha abból az alapelvből indulunk ki, ami szerintünk magától értetődik, vagyis hogy egy kisebbséget előnyhelyzetbe kell hozni, ezt nevezzük pozitív diszkriminációnak, akkor az előbbi állítás kicsit mégis túlzónak tűnik. Románia és Szlovákia például még Európa tanácsi felvételekor, tehát évekkel ezelőtt nemzetközi színtéren tett vállalásait sem teljesítette, és ez különösen ütközik az előnyös megkülönböztetés elveivel. Gondolok például arra, hogy a nemzeti kisebbséget hátrányos helyzetbe hozza maga a szlovák alkotmány, a szlovák nyelvtörvény és kiemelten a beneš i, nemzetiségellenes rendelkezések vita nélküli fenntartása. Ezek közül az úgynevezett beneš i dekrétum kollektív bűnösséget is kimondó és ezért a magyarokat és németeket jogaiktól és tulajdonuktól - és ennek máig történő kihatása van - megfosztó szövegeinek törlésére Szlovákia például 1993-ban tett ígéretet, és tudomásom szerint a felvidéki Magyar Koalíció Pártja kormányalakításkor ezt a kérdést nem is vethette fel érdemileg.

Ebből a szempontból a szlovák külpolitika legutóbbi gyöngyszeme az, amikor a szlovák kormány magyar alelnökének szóvivőjére marad az a feladat, hogy utasítsa vissza a szlovák kisebbségpolitikával szemben az Európa Parlamentben március 9-én megfogalmazott vádakat, amelyek részben túlzóak, de részben a visszautasítás is olyasmit tartalmaz, hogy a követelmények részbeni és majdani teljesítésére hivatkozik. Ilyen körülmények között erőteljesebb hangsúlyt kellene kapnia annak a jogos magyar elvárásnak, hogy a szomszéd országok integrációs lépéseinek magyar támogatása csakis azok Európa tanácsi elveknek megfelelő nemzetiségi politikáján alapulhat.

Ezzel szemben kormányunk jelentése aggodalommal említi a szlovákiai közigazgatási reformnak a tömbszerű kisebbségi területet megosztó törekvéseit, és tudjuk, hogy alappal. És ha tényszerű is a jelentés megállapítása, hogy - és idézem - "a magyar kormány lehetőségei e tekintetben korlátozottak", tudjuk, hogy úgy van, berendezkedhetünk-e egyoldalú támogató hozzáállásra a kölcsönösség igénye nélkül? Hiszen a közösségek létének biztosítása, garantálása nélkül a magyar politikusok kormányzati részvétele Romániában és Szlovákiában nagyon eltorzulhat. Úgy eltorzulhat, hogy nem lesz más, mint Európa felé mutatott külcsín - és akkor hol a belbecs? Hiszen hogy fogják az esetleges következő választásokon a helyi magyar kisebbségek szavazópolgárai támogatni azokat a magyar politikai formációkat, amelyek nem tudták a közösség törekvéseit elérni? Így tudok csatlakozni ahhoz a kérdésfelvetéshez, amit Tabajdi Csaba mondott, hogy mi lesz az RMDSZ-szel, mi lesz a Magyar Koalíció Pártjával. Nagy az aggodalom ebből a szempontból.

És ha már itt áttértem az egyes szomszédos területek eseményeivel kapcsolatos alfejezetekre, hadd jegyezzem meg, hogy ugyanilyen hangsúlyeltolódás észlelhető a magyar-szerb viszonylatban, ahol néha oly mértékben kerül előtérbe a szerbiai demokratizálódás kérdésköre, hogy közben nem kap elegendő hangsúlyt a magyar kisebbség helyzetének javítása. Legalább annyit előre kellene lépni a délvidéki magyarok ügyében, hogy jogsérelmeiket és különösen a személyek és javak elleni merényleteket folyamatosan és szervezetten a világ elé tárjuk. A stabilitási paktum egyes munkaasztala munkáinak keretében beillesztünk egy emberi jogi figyelőszolgálatot. És annyit, hogy segítjük a magyar tájékoztatást - utalok a helyi sajtóra, a lebombázott rádióadóra -, a helyi tájékoztatás helyreállítását.

Ugyanakkor a Horvátország felé történő kormányzati nyitás nagyon jó lépés volt, és időben történt, egyúttal ennek a kisebbségi vonatkozásai is egyre jobban érezhetők. Szlovénia kapcsán pedig: folyamatos azon térség hátrányainak a leküzdése, ahol a magyar kisebbség él, mert talán ez a legfontosabb az előrelépés szempontjából.

Az Ukrajnával foglalkozó részben a jelentés megállapítja, hogy a kisebbségek ügyét az állami bizottság megszűntével a hivatali hierarchia alacsonyabb szintjére süllyesztették. Én hiányolom a jelentésből, hogy nincs jelzés az anyagban, hogyan reagált kormányunk erre, és hogyan reagált esetleg a vegyes bizottság. Hiszen nem szabad felejtenünk, és figyelmeztetnünk kell az ukrán partnerünket, hogy mi elismert nemzetiségként vettük fel a magyarországi ukránokat is a hazai kisebbségek közé, holott azért kíváncsi volnék arra, hogy hányat lehetne összeszámlálni, ha nem számítjuk közéjük azokat, akik azóta pénzüket menekíteni jöttek hozzánk, hanem itt éltek velünk korábban.

Nagyon üdvözlöm a kárpátaljai magyarok termőföldhöz juttatását célzó magyarországi támogatást. Azonban ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy hasonló segítségre lenne szükség a Székelyföldön is, ahol a tömbmagyarság megmaradásának kulcskérdése lesz az államtalanítás után a földek tulajdonjoga. Ide csatlakozik egy másik magyar tömbnek, a Csallóköznek a kérdése is. Hiszen meg kell jegyeznem, hogy megbocsáthatatlan mulasztása lenne a szlovák kormányban részt vevő magyaroknak, ha a Csallóköz területén nem tudják véghezvinni a még fellelhető eredeti magyar tulajdonosoknak a termőföld visszaadását.

A nyugati magyarsággal kapcsolatosan csak egy mondatot szögeznék le: ez egy folyamatos igény és kérés a parlamentben, a jobboldaltól kezdve - tényleg nem érdemes vitát kezdeni, hogy melyik párt mikor kezdeményezett, a '94-98 közötti időszakban bizony a Magyar Demokrata Fórumnak is volt országgyűlési határozati javaslat indítványa ebben az ügyben -, a nyugaton élő és magyar állampolgársággal rendelkező magyarok szavazati jogának megadását mi természetesnek tartjuk.

Mind a földrajzi területek sorravétele, mind a bizottsági munkák során ismételten előtérbe kerülnek az oktatás kérdései, és azt hiszem, ez egyáltalán nem véletlen. A megmaradás kérdése az oktatás ügyéhez erőteljesen kötött. Ezért érthető az az általános vélemény, hogy cél megtartani a nemzetiséget és annak értelmiségét a szülőföldjén - világos ez. Ezért fájlalja a jelentés, hogy sokan nem térnek vissza a szülőföldjükre magyarországi képzésük után. Helyes az a törekvés, hogy otthoni taníttatásukhoz járuljunk hozzá. Azonban fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ez visszájára is fordulhat, ha - mint erre sok jel utal - a működés ellenőrzése híján - talán Jugoszláviában - például ösztöndíjakkal támogatja a magyar állam a jugoszláviai felsőoktatásban nem magyar nyelven tanuló fiatalokat, sokszor olyanokat, akik már a középiskolában sem magyar nyelven tanultak.

(17.40)

Ez az adófizetőink pénzének elherdálása, hiszen ezekre az ösztöndíjasainkra magyar értelmiségként sem Jugoszláviában, Szerbiában, sem itthon nem számíthatunk. Ennél talán mégiscsak jobb, ha nálunk tanulnak. Itt kell megjegyeznem azt is, rendkívül fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a kisebbségi magyarság szülőföldön tartását ne a menekültügyi szerveink végezzék, ne azok próbáljanak ebbe beavatkozni. A már hozzánk menekültek megalázása, honosításuk meglassítása, meggátolása hamarább készteti őket a továbbvándorlásra, és a magyar haza szeretetének csökkentésére - majdnem azt mondtam, hogy meggyűlölésére -, mintsem hogy honvágyat keltene, és visszatérésre ösztönözne. Fogyó népességű országunkban a hozzánk érkezettek elvadítása, családalapításuk, családegyesítésük, beilleszkedésük meggátolása egyszerűen vétek.

Visszatérve az oktatásra, lehet, hogy felesleges ismételnem, de miközben a bizottságok gyakran elvesznek a "ki a magyar?" kérdésében - mint ahogy ezt már többen is említették előttem -, az oktatás területén, azt hiszem, van egy olyan pont, ahol legalábbis bizonyos szűkebb értelemben előre lehetne lépni. Mert a többségi államok évtizedes elnyomó politikája folytán ugyan igaz, hogy nemcsak az a magyar, aki anyanyelvi iskolában tanul és tanít, de az aztán mindenképpen. Ezért javasoltam - és sajnos bizottsági szinten ezt elvetették - akkor T/779. számú önálló indítványomban a magyarországihoz hasonló kedvezmények adását számukra.

Maga az államtitkár úr említette, hogy segélyezés helyett együttműködés. Ezzel az elvvel tökéletesen egyetértek, és éppen ezért a jelentéssel szemben, amely a határon túli magyar oktatást támogató intézményekről beszél, azt javasoltam és javaslom, hogy a segélyező-segélyezett viszony tényleg alakuljon át partneri viszonnyá, a határon túli, anyanyelven működő oktatók és nevelők, diákok és szülők, nem állami iskolafenntartók szervezeteinek bevonásával a hazai hasonló szervezetekbe.

Javasoltam korábban is - és ezt szeretném ismételten ajánlani - a tankönyvtámogatás kiterjesztését a szomszéd országok magyar anyanyelven tanuló diákjaira. A határon túli magyarság civil, szakmai és társadalmi szervezeteinek bevonása a hazaiak működésébe - ahogy erre már néhány területen van is néhány példa - létrehozhatja a magyarság politikai határoktól mentes részvételét, és horribile dictu bebizonyulhat, hogy a határon túli magyarság alkotóan tud hozzájárulni az egész magyar kultúra továbbéléséhez.

Tekintettel arra, hogy a jelentés a Magyar Állandó Értekezlet ajánlásaira hivatkozik mint alapra, néhány szóval foglalkoznék a bizottságok munkájával. A bizottságok munkáját kétségtelenül fel kellene gyorsítani, hiszen a megalakulásukról szóló döntés 1999 februárjában volt, és azóta mindössze két ülésük volt - egynek volt három. Ezért kicsit dagályosnak érzem a jelentésben azt állítani, hogy a bizottságok többségében megszülettek az első tartalmilag értékelhető eredmények. Ezek az eredmények legfeljebb arról szólnak, hogy mit kellene tenni.

Mint a MÁÉRT zárónyilatkozatának egyik szövegezője és bizottsági tagja az MDF részéről, egészében üdvözlöm a kormány erőfeszítéseit a Magyar Köztársaság területén kívülre került magyar közösségek megmaradásáért, és ha lehet, fejlődéséért. Mind támogató értékelésemmel, mind bíráló megjegyzéseimmel ehhez kívántam a magam szerény eszközeivel hozzájárulni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az FKGP, az MDF és a MIÉP soraiban.)