Felszólalás adatai

MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! 1956. november 4-én, kora hajnalban iszonyatos ágyúdördülésekre, aknarobbanásokra, légibombázásokra ébredtünk. Nem messze laktunk a Corvin köztől, a József körúton, lakásunk első részét akkor már szétlőtték, egyetlen megmaradt udvari szobában ugyanazon a Standard rádión hallgattuk Nagy Imre bejelentését, Háy Gyulának és feleségének a jajkiáltásait, hogy: “Segítsetek, segítsetek!ö, amelyen 12 évvel korábban, szintén októberben, hallgattuk Horthy Miklósnak a proklamációját. Félelmetes volt a helyzet. A világ legnagyobb szárazföldi hadserege tört rá Magyarországra perfid, hitszegű módon, hiszen előző este még tárgyalásra hívták a magyar honvédelmi minisztert, és orvul letartóztatták, azért hívták tárgyalásra, hogy a szovjet csapatok kivonulásának a mikéntjét, a zászlóknak és a himnuszoknak a rendjét beszéljék meg, s közben a világháború egyik leghíresebb és legnagyobb tehetségű marsallja, Zsukov marsall szervezte meg ezt a lerohanást - szégyellheti magát haló poraiban is! Iszonyatos volt!

Nem volt szervezett ellenállás, hiszen nem volt még mód kibontakoztatni az amúgy sem jó Magyar Néphadsereget, a felkelők fogták fel az ütéseket, próbáltak ellenállni - nem sokáig lehetett, két-három nap múlva már megszűnt a fegyveres ellenállás. Ugyanakkor egy szovjet harckocsi már 9 óra előtt elérte és körülvette a Parlamentet, ahonnan eltávozott a magyar kormány. Egyetlenegy ember maradt itt: az előző nap kooptált államminiszter, Bibó István. Tisztelet az emlékének, a szemüveges tudós bátorságának, aki akkor Magyarországot képviselte, ő volt Magyarország, ő volt a magyar kormány. Megállapította, hogy: “Senki fensőbbségnek el ne fogadja az idegen hatalmat! Fegyveres ellenállásra parancsot adni nem áll módomban.ö - mondta, de a passzív rezisztencia minden módját ajánlotta a magyar nemzetnek. Megállapította, hogy a magyar kormány és Magyarország egyetlen törvényes képviselője Kéthly Anna államminiszter, aki akkor éppen az ENSZ-ben volt.

De a magyar nép nem hagyta annyiban a dolgot, a magyar nemzet ellenállt, nem akarta tudomásul venni azt, hogy a végre megízlelt szabadságot ismét elveszik tőle hihetetlen módon. És bízni kezdtünk, és itthon maradtunk, és szervezkedtünk, és fegyvereket gyűjtöttünk, röpcédulákat készítettünk, ellenálltunk. Hihetetlen nagy ellenállás bontakozott ki 4-e után. Ennek az ellenállásnak az egyik nagy ereje a munkástanácsok mozgalma volt, az ország minden üzemében megalakultak a munkástanácsok, megalkották központi szervüket, éppen a Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács és az Újpesti Forradalmi Bizottság javaslatára. Ez a munkásokból, mérnökökből és közgazdászokból álló központi munkástanács felvette Magyarország képviseletét, a szovjet katonai vezetőkkel tárgyalt, a quislingkormánnyal tárgyalt, és közben szerveződtünk mindenütt.

És a fegyveres ellenállás is megvolt még, a hegyekbe vonultak, gondoljunk csak a mecseki láthatatlanokra, akik napokig ellenálltak a szovjet nyomásnak! De ugyanúgy a Gerecsében, a Bükkben, másutt is volt ellenállás. Sajnos, közben megindult a hatalmas exodus: 200 ezer ember ment el tőlünk. Amikor pár évvel ezelőtt láttam a szeptember 11-ei torokszorító képsorokat, akkor láthattuk, ahogy rohantak, menekültek el az emberek a pokoli toronyból, és helyesen tették, hogy menekültek, hogy mentették az életüket, a tűzoltók pedig mentek felfelé, mert még reménykedtek, hogy a tüzet el lehet oltani.

És tovább csinálták Angyal Istvántól kezdve Gimes Miklósig, Szirmai Ottóig, Obersovszky Gyuláig, Iván Kovács Lászlóig, Mansfeld Péterig, és hosszú ideig sorolhatnám azt, hogy micsoda ellenállás bontakozott ki, ami hónapokig tartott, még januárban is síneket szedtek fel, hogy a szovjet vonatok ne tudjanak közlekedni.

(8.20)

Gondoljunk erre, és idézzük fel az emléküket, ki-ki a maga módján. Én arra kérem képviselőtársaimat, hogy holnap délután fél négykor jöjjenek el a 301-es parcellába; három képviselőtársammal, akik mind elkötelezett hívei ’56-nak, és a frakciókban ülnek, együtt fogunk egy közös koszorút letenni. Ezzel egy picit előképét szeretnénk adni a jövő évnek, amely ’56 éve, és amelyben a konszenzust, ’56 legnagyobb erejét kell bemutatnunk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti és az ellenzéki padsorokban.)