Felszólalás adatai

KARSAI PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretném önöket egy játékkal megismertetni, de a komolyságukat ettől függetlenül kérni fogom.

Eladó 1 dollár. Kikiáltási ára 1 cent. Aki ennyit ajánlj érte, már viheti is, hacsak valaki más nem kínál többet. A játék az árverések szokásos szabályai szerint folyik, egyetlenegy kivétellel. Ez a kivételes szabály az, hogy nemcsak annak kell megfizetnie azt a pénzt, amennyit ajánlott a dollárért, aki a legmagasabb árat mondta, hanem annak is, aki az utolsó előtti ajánlatot tette, vagyis aki az utolsó legmagasabb árat ajánlotta, az fizeti, amennyit mondott és viheti a dollárt, aki viszont az utolsó előttit, az is fizet, de nem kap semmit.

(12.00)

Mielőtt lebecsülnénk ezt a bizonyos dollárárverést, elmondom, ez nem más, mint a játékelmélet egyik nagyon markáns példázata, amely egy pszichológiai modellt példáz. S annak bizonyítására, hogy mennyire fontos dologról van szó, legyen szabad elmondanom, hogy ezért 1994-ben Nobel-díjat adtak többek között Harsányi János magyar származású amerikai professzornak, aki a játékelmélet közgazdasági vonatkozásait kidolgozta, sőt az idén is két Nobel-díjat adtak ki - emlékezetem szerint egy amerikai, illetve egy izraeli származású professzornak - szintén a játékelmélet, illetve a játékelmélet közgazdasági vonatkozásainak a kidolgozásáért.

Miért jutott eszembe ez a példa és miért hoztam ide a mai vitanaphoz? Azért, kedves képviselőtársaim, mert az a meglátásunk, hogy ma az ország egy hasonló dollárárverési csapdában vergődik, amit innentől kezdve nem dollárárverésnek kell hívni, hanem egy ígéretspirál csapdájának. Ma a vita arról folyik, hogy melyek azok az ígéretek, amelyek csak úgy elszálltak, melyek azok, amelyek ilyen-olyan mértékben teljesültek és melyek azok, amelyekre akár büszkék is lehetünk.

S hogy ennek a tételnek az összegszerűsége hol mutatható ki? Mondok önöknek egy-két számsort, amelyek az általam elmondott dollárárverési, illetve ígéretspirált kifejezik. 2002 júliusában az államháztartás hiánya nem kevesebb, mint 8200 milliárd forint volt. Most önök elfogadni készülnek egy olyan költségvetést, amelyben további közel 1600 milliárd forinttal növekszik az államháztartási hiány, ennek eredményeként pedig vélhetőleg 14 200 milliárd forint lesz az a hiány, ami az elmúlt négy esztendőben felhalmozódott. Aki azt gondolja, hogy ez nem olyan vészes összeg és könnyedén vehető, az fontolja meg, ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy innentől kezdve minden egyes magyar állampolgár - a csecsemőtől az aggastyánig - 1 millió 400 ezer forint adóssággal bír. S tulajdonképpen azt fejezi ki ez a szám, hogy mennyi terhet hárít a ma regnáló kormány, a ma működő Országgyűlés a következő évekre, évtizedekre, hogy mennyit költünk el ma utódaink jövedelméből. Ezt a mondatot pedig nem máshonnan idéztem, mint Bauer Tamás, Békesi László, Bokros Lajos, Petschnig Mária Zita és Soós Károly Attila - veretes névsor! - leveléből, mégpedig azért, nehogy az a vád érjen, hogy jobboldali sajtóorgánumot kívánok itt népszerűsíteni.

Tisztelt Kormánypárt! A Magyar Demokrata Fórum azért mondta, hogy ezt a költségvetést jó lenne megfontolni és visszavonni, mert ezt az adósságspirált egyszer végre be kellene fejezni. A nagy baj az, hogy ez a játék - s most visszakanyarodok a dollárárverés példájára - sajnos nem befejezhető. Pszichológiai kísérletek alkalmával bebizonyosodott, hogy aki ezen a dollárárverésen részt vesz azokkal a szabályokkal, amiket az elején ismertettem önökkel, 3 dollár 40 centnél fejezi be a licitet. Azaz aki megnyeri az 1 dollárt, azért 3,40-et fizet, aki veszít, az is befizeti a 3,30-at mint utolsó tétet tevő játékos, így a végén a veszteség tetemes, mintegy 7 dollár lesz. Körülbelül ez az a bizonyos ígéretlicit, amelynek most ezen a pontján tartunk; az elmúlt négy esztendőben sikerült a hiányt, a licitet mintegy 6 ezer milliárd forinttal megtoldani.

Hogy ennek milyen ára lesz, azt az tudja, aki 1989-ben ebben a parlamentben egy ilyen tétellel már szembekerült. Ahogy körülnézek, vagyunk páran, akik akkor itt ültünk a parlamentben és szembesültünk ezzel a csődhelyzettel - mert ez természetesen egy közeli csődhelyzet -, és megrémültünk tőle. Csak akkor az államnak még volt vagyona, még volt miből ezt az akkor is irdatlanul nagy összeget kipörgetni, most azonban félő, hogy miután a privatizáció végére értünk, ez az irdatlanul nagy összeg már nemcsak az unokáinkat, hanem még az ükunokáinkat is terhelni fogja. Ezért mondtuk és kértük, hogy gondoljuk át az ígéreteinket, különösen a választások előtt, amikor a licitek elhangzanak, mert ha ez így megy tovább, ebbe még az ükunokáink is bele fognak rokkanni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)