Felszólalás adatai

Öröm, mert egy lehetőség arra, hogy a segítségre szorulókról essen szó. Látnunk kell, hogy a szegények és velük együtt a romák felzárkóztatása vagy éppen ennek hiánya nemcsak Magyarország, de Közép-Európa és ezért Európa legnagyobb szociális problémája. Öröm, mert talán minél többet forog ez a téma, annál többen foglalkoznak vele, annál több segítő gondolat és szándék születik meg. Én talán mégis inkább szégyenkezem. Szégyenkezem, hogy a legnyilvánvalóbb problémákat képmutatóan kiemeljük, és foglalkozunk vele egy napot. Szégyenkezem, mert hibásnak tartom azon alapvetést, hogy a romáknak más problémái lehetnek, mint ugyanolyan sorsú nem roma magyaroknak vagy éppen más nemzetiségűeknek. Szégyenkezem, mert akarva-akaratlanul egy időutazás részese vagyok, ahol megelevenednek a múlt legszörnyűbb alakjai, ahol a képmutatás a természetes, ahol a múltba révedéstől várjuk a megoldást, és ennek ellenére megfeledkezünk azokról a megoldásokról, amelyekben sokkal előrébb tartottunk egykoron. Szégyenkezem, amikor a kormány képviselője fekete Audijával befordul a szegénysorra, hogy az állami tévé kamerája előtt kioktassa az itt élőket az élet bölcsességéről, aztán egy naposcsibét a kezükbe nyomva rögvest visszaszáguldjék Budapestre, hogy a szellemi holdudvarnak dicsekedjék jótéteményeiről. Értik, ugye? Az ország körülbelül 9 százalékát kitevő cigányság, a körülbelül hárommillió nélkülöző baját akarjuk orvosolni naposcsibékkel.

Azt hiszem, ezzel a kettős érzülettel néznék ma apám szemébe, ha lenne rá alkalmam. Apám mezőgazdász volt. Kezdőként a rengeteg munkatársa között sok cigány is volt. Akkor még természetes volt, hogy roma munkások várják apámat az istállóban, hogy Kolompár nevű sofőr hozta és vitte a dolgozókat óramű pontossággal, hogy a munkából hazatérő embereket meleg otthon, gőzölgő ebéd, csivitelő gyerekek várták. Akkor még természetes volt, hogy a cigány és nem cigány gyerekek együtt, egymást segítve tanulnak; ebből se felvonulást, se hisztériát nem csinált senki. Volt becsülete a munkának, volt becsülete a munkásnak. Volt lehetősége a munkának, tenném hozzá csendesen apámnak. És talán ez itt a lényeg: be kell látnunk, hogy a rendszerváltással teret nyert ideológia, amely szerint a szabadpiac, a korlátlan kapitalizmus kialakítja a maga csatornáit, és a versenyképesség megteremtésével kiegyenlíti az országban található különbségeket, nos, ez talán az eddigi legnagyobb tévedésünk.

A 90-es évek elején ez az ország még egy ország volt. Hellyel-közzel ugyanaz az árszínvonal, ugyanaz az oktatás és ugyanaz a közbiztonság várt mindenkit. Ezzel szemben ma egyre inkább az előítélet, a kölcsönös idegenkedés és a kirekesztés az úr, a területi különbségek pedig akkorák, hogy lassan évszázados szakadékok tátonganak a térségek között. Holott nem másodrendű állampolgárok, nem rosszabb képességű fiatalok, nem lustább munkások élnek és kínlódnak ezeken a területeken, sőt épp ellenkezőleg: meg kell végre értenünk, hogy a hátrányos helyzetű területek lakossága nem magától esett csapdába, hanem egy elhibázott gazdaságpolitika hagyta magára ezeket a térségeket. Lemondtunk ezekről a térségekről, lemondtunk ezekről az állampolgárokról. Hitegetjük őket, de segíteni mind ez idáig nem voltunk képesek. És látják: nem cigányokról beszélek. Nem cigányokról beszélek, mert meggyőződésem, hogy egymás mellett élő visnyei cigánynak és nem cigánynak pont ugyanakkora a baja, ugyanúgy gyötri a szegénység mindkettőt, ugyanolyan messze van a gyerekének az iskola, ugyanúgy nem tud segíteni neki az eszköztelenné vált önkormányzat, ugyanúgy nem jut be a városba, és ugyanúgy hiányzik neki a munka, a kenyér. No persze, a többségi társadalomban erősödő és jogos egzisztenciális szorongás kiváló táptalaja a kisebbség gyűlöletének, a megbélyegző, kirekesztő magatartásnak, a bűnbakképzésnek. Vannak itt szép számmal olyanok, akik egészen ide, a parlamentig jutottak ezen érzelmek kihasználásával. (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Te hogy kerülsz ide?)

A szegénység és a kilátástalanság táplálja a kirekesztés hajlamát, és a gyűlölet egyre több erőszakos akciót teremt. Az erőszakot csak a gyökerek elvágásával irthatjuk ki. Ebben nem csupán a békére vágyó polgáraink érdekében kell azonnal cselekednünk, ne felejtsük el azt sem, hogy öregedő országunknak elemi érdeke, hogy területén ne a társadalom segítségére szoruló szerencsétlenek, hanem jól képzett, munkából élő, adót fizető, járulékot, biztosítást fizetni képes polgárok éljenek. Épp ezért úgy vélem, nem romaügyi vitanapot kellene elsősorban tartani, hanem szegénységellenes napot; nem azzal kellene foglalkozni a kormánynak, hogy a látszateredményeit mutogassa, hanem éppen azzal, hogy minél kevesebb ember fagyjon meg a közelgő télen; azzal, hogy a még rendelkezésre álló EU-forrásokat ne ilyen gyalázatos hatékonysággal használjuk fel.

Igen, jobboldali képviselőtársaim, nem kokikat és sallerokat kell küldögetni, nem ostoba Simicska-plakátokra kell pazarolni a pénzt, hanem tenni kell a rászorulókért. A mi dolgunk az, hogy a roma és nem roma embereknek végre reményt adjunk. Az MSZP kelet-magyarországi programja, a Dél-Dunántúl jövőterve megjelöli azokat a problémákat és kitörési lehetőségeket, amelyeket megragadva javíthatunk a helyzeten. Pontosan látjuk, hogy a nyomort konzerváló közmunka nemcsak megalázó, de feudális viszonyokat és jövőtlenséget is teremt, ezért az ott dolgozókat fokozatosan vissza kell vezetni a munka világába, amihez megfelelő oktatás, képzési programok, állami ösztönzők és munkahelyek kellenek. Pontosan látjuk, hogy az egykori integráló szövetkezetek helyén piaci termékeket előállító szociális szövetkezeteket kell állítani, hogy munkát és kenyeret biztosítsunk a rászorulóknak. Pontosan látjuk (Révész Máriusz közbeszólása.), hogy az állami adminisztrációnak kiszolgáltatott, szigetszerű fejlesztések helyén előre megtervezett komplex fejlesztési programokat kell állítani a leszakadó térségeknek.

A nyomorfalvak kivéreztető versenyét megszüntetve ésszel és tervezetten kell a forrásokat felhasználni, úgy, hogy azok egymást erősítve és kiegészítve szolgálják a térség felemelkedését. Helyben meghozott döntésekkel - ott, ahol az érintettek élnek - kell a kiutat megtalálnunk, bevonva a helyi közösségek tagjait a közösségi szociális gazdálkodásba, a társadalomfejlesztés folyamatába, mindenkinek a saját képességeire és a közösségi igényekre építve. Ezen belül beszélhetünk arról, sőt beszélnünk kell arról, hogy a kulturális kisebbségek hogyan tudják megfogalmazni a javaslataikat. Ebben partnerek vagyunk, de abban nem, hogy általánosítva cigányokat démonizáljunk a félelemkeltés érdekében. (Közbeszólás a kormánypártok soraiból: Nem tettük!)

Pontosan látjuk, hogy mindenféle hangzatos szózatoknak a munkáról és a becsületről semmi értelme akkor, amikor nem tudunk munkát biztosítani magyarok százezreinek, amikor zsákutcás gazdaságpolitika százával szünteti meg a munkahelyeket, amikor szociális vívmányainkat alkotmányos veteménnyel együtt dobja a jobboldal a kukába, míg adópolitikájával a leggazdagabbakat támogatja. Ennek a mai napnak akkor van értelme, ha az ország igazi közös ügyeiről beszélünk, és arról, hogyan lehetne több millió magyar állampolgár elszegényedése ellen tenni. Mi nem azzal fogunk foglalkozni, hogy kinek milyen a származása, hanem azzal, hogy ki mit tehetne és tesz a hazánkban éhező családok, emberek érdekében itt, a magyar állampolgárok parlamentjében, a magyar állampolgárok képviseletében. Látjuk, mennyi még a tennivalónk.

Én a Magyar Szocialista Párt nevében azt ígérhetem, hogy teszünk és tenni fogunk a szegényekért, és mindent el fogunk követni azért (Mirkóczki Ádám: Tizenkét év...), hogy ez az ország (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Nyolc évig mit csináltál?) 2014 után végre büszkén nézhessen az apák és a gyermekek szemébe.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

(12.40)