Felszólalás adatai

DR. GYIMESI JÓZSEF, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A beterjesztett törvényjavaslat az 1998. évi XIX. törvényt módosítja, azt a törvényt, amelyet az Országgyűlés 1998. március 10-én fogadott el, és amely 2000. január 1-jén lépett volna hatályba.

Az 1998-ban megalakult Országgyűlés több szempont mérlegelése alapján úgy döntött, hogy a már elfogadott törvény hatálybalépésének időpontját 2003. január 1-jére halasztja, továbbá arról is határozott, hogy a kormány köteles megvizsgálni a törvény megalkotása óta eltelt időben bekövetkezett törvényi változásokat.

(14.10)

A most tárgyalt T/5061. számú törvényjavaslat beterjesztésével a kormány az Országgyűlés által reá rótt kötelezettségét teljesítette. Emlékszem, még gyakorló ügyvédként tapasztaltam 1997-98-ban azt a várakozást vagy inkább riadalmat, amelyet az új büntetőeljárási törvény keltett az ügyvédi kar és általában a jogalkalmazók körében, különösen azzal, hogy a törvény egyidejűleg több olyan jogintézményt szándékozott bevezetni, amellyel addig csak a jogtörténeti tanulmányainkban vagy az angolszász jogban találkozhattunk: táblabíráskodás, tárgyalásvezetés, óvadék intézménye és sok más jogintézményről legyen szó. Már akkor az volt sokak véleménye, hogy a büntetőeljárás rendszerét nem helyes egyidejűleg ilyen mértékben megváltoztatni, helyesebb a hatályos törvény rendelkezéseit egyes jogintézmények folyamatos bevezetésével korszerűsíteni, a hazai gyakorlattól és hagyományoktól idegen elemeket elhagyni.

A büntetőeljárási törvénynek nemcsak és nem elsősorban szakmai igényeket kell kielégítenie, hanem meg kell felelnie a közvélemény elvárásainak is, amit a törvény társadalmi elfogadottságának nevezhetünk. Az eljárásjog útvesztőiben tehát nemcsak a jogalkalmazónak, hanem ezen eljárással érintetteknek is el kell tudniuk igazodni. A társadalom a törvény szövegének ismerete nélkül is képes véleményt formálni a büntetőeljárás szabályairól, hiszen alapvető elvárása az, hogy a közösség és az egyén szabadságát, értékeit és érdekeit sértő bűncselekmények felderítésre kerüljenek, a bűnöst gyors és tisztességes eljárás keretében felelősségre vonják, és törődjön az eljárásban részt vevő hatóság a bűncselekmények áldozatainak, sértettjeinek jogaival is; állítsa helyre azt az egyensúlyt, amelyet a bűncselekmény megbontott - vagyoni bűncselekmény esetében -, illetve ha a bűncselekmény jellege miatt már nem lehetséges, akkor torolja meg az okozott sérelmet. Évszázadok óta az állam gyakorolja a társadalom tagjainak nevében a sértett egyén, illetve közösség büntető igényét, de a jogfejlődésnek ez a vívmánya nem eredményezheti a sértett kirekesztését az igazságszolgáltatás folyamatából.

Az eljárásjog általában az állami igény érvényesülésének lehetőségét és cselekvésének korlátait is meghatározza. Történelmi példákkal igazolható, hogy amikor az állam az igazságszolgáltatást a politikai terror eszközéül használta, akkor új eljárási szabályokat állított fel - tehát nem eljárásjogi szabályokat állított fel, népbíróság, rögtönbíráskodás -, és az eljárásjog garanciális szabályaira mérte a legnagyobb csapást, a jog fölé helyezte saját magát. A demokratikus jogállam legfőbb jellemzője éppen az, hogy a jog maga szab határokat az állami akarat érvényesülésének, és különösen így van ez a büntetőhatalom gyakorlásakor.

A büntetőeljárási törvénynek biztosítania kell az alapvető alkotmányos szabadságjogok érvényesülését. Ezt a követelményt gyakran azonosítjuk, illetve azonosítják kizárólagosan a védelem jogainak biztosításával. A büntetőeljárás alapvető rendelkezései között nyer elhelyezést a védelem jogának rögzítése. Kevesebb szó esik azok jogairól, akiknek a bűncselekmény életét, egészségét, testi épségét, szabadságát vagy vagyoni érdekeit sérti, pedig az ő jogaikat is az alkotmány garantálja. A társadalom e két csoportjának, tehát a bűncselekmény elkövetőinek és áldozatainak, sértettjeinek alkotmányos jogai együttesen és nem egymás ellen kell hogy érvényesüljenek a büntetőeljárás szabályai között.

Az általános vitában e szempontok figyelembevételével kísérelem meg egybevetni a javaslat rendelkezéseit az 1998. évi XIX., tehát a módosítandó, az 1973. évi I., tehát a jelenleg hatályos büntetőeljárási törvénnyel, mert meggyőződésem szerint a büntetőeljárás legfőbb feladatát az elkövetőt és a sértettet megillető jogok biztosításával tudja csak ellátni, a bűncselekmény felderítésétől a büntetés végrehajtásáig terjedő eljárási folyamatban. A büntetőeljárási törvény és a javaslat együtt nagy előrelépést jelent a hatályos jogi szabályozáshoz képest.

A törvényjavaslat bizottsági vitájában a legtöbb támadás a vádlott és a tanú bíróság előtti kihallgatásának, a tárgyalás vezetésének szabályaival kapcsolatban hangzott el. A javaslat lényegében visszatér a hatályos jogi szabályozáshoz, a kontinentális hagyományokhoz azzal, hogy fő szabályként a bíróságra bízza a tanú kihallgatását, ugyanakkor megengedi, hogy a vádlott vagy a védő indítványára, ha az ügyész nem ellenzi, a tanút az ügyész vagy a védő, illetve a terhelt hallgassa ki kérdések feltevésével. Az angolszász kihallgatási rendszer engedélyezése tehát bírói mérlegelés tárgya. Vélhetően a parlamenti vita központi kérdésévé válik, hogy az 1998-ban elfogadott törvény kétfokú rendes perorvoslati rendszere vagy a törvényjavaslatban szereplő, tegyük hozzá, lényegét tekintve a hatályos joggal egyező módon szabályozott egyfokú rendes perorvoslati rendszer a helyesebb megoldás.

A korábbi Országgyűlés elkötelezte magát az ítélőtáblák felállítása mellett, és amikor a büntetőeljárás jogorvoslati rendszerét kialakította, akkor még öt ítélőtábla felállításával számolt. Az 1998-ban megalakult Országgyűlés, nyilván az alkotmányos elkötelezettségre is figyelemmel úgy döntött, hogy 2003. január 1-jén a büntetőeljárási törvény hatálybalépésével egyidejűleg egy ítélőtábla kezdi meg működését Országos Ítélőtábla elnevezéssel. Ez a döntés nyilvánvalóvá tette, hogy a rendes jogorvoslatot egyfokúvá kell, illetve lehet visszaalakítani, kétségtelenül egy olyan szerencsés helyzetben, amikor még ez a jogalkotói szándék egy hatályba nem lépett törvény módosításával is megvalósítható.

Számos vita zajlott ebben a kérdésben a Ház falain belül és kívül, és e vita nyomán megállapítható, hogy sem szakmai, sem alkotmányossági, sem társadalmi, sem gazdasági - merthogy nem lenne olcsóbb az ítélkezés - érvek nem szólnak a kétfokú jogorvoslat mellett. Alapvető alkotmányossági jogok - a védelem jogai, a sértettek jogai - érvényesülését nem a bírósági szintek száma, a rendes jogorvoslati rendszer egy- vagy kétfokúsága határozza meg, hanem a jogorvoslati jog tartalma, terjedelme, a jogosultak személyi köre és a rendes, illetve rendkívüli jogorvoslatok egymással összefüggő, egymást kiegészítő rendszere.

A javaslat szerint továbbra is általános hatáskörű elsőfokú bíróság a helyi, tehát városi, kerületi bíróság marad. Az itt indult ügyek másodfokon a megyei, fővárosi bíróságon fejeződnek be jogerősen. A bővülő megyei bírósági elsőfokú hatáskörben elbírált ügyek fellebbezés folytán az ítélőtábla elé kerülnek. A Legfelsőbb Bíróságon megszűnik a másodfokú ítélkezés, a jövőben a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati, illetőleg jogegységi eljárásokat folytatja le, és elbírálja a felülvizsgálati indítványokat. Akkor tudja biztosítani a jogorvoslati rendszer a feladatát, ha meg tudja akadályozni, hogy törvényeinknek nem megfelelő, törvénysértő, illetve megalapozatlan határozatok megmaradhassanak. A jogerő azonban soha nem lehet akadálya az ártatlanul elítéltek felmentésének, de időbeli korlátok között az egérutat nyert bűnös utolérését is biztosítania kell a törvénynek, s mindezt olyan módon, hogy a jogbiztonsághoz fűződő alkotmányos érdek ne sérüljön. Megítélésem szerint e célok megvalósításának kitüntető figyelmet szentel az 1998-ban megalakult Országgyűlés törvénykezése.

Az 1973. évi I. törvény ezen elvárásoknak nem felelt meg maradéktalanul, ezért alkotta meg az Országgyűlés a legfőbb ügyész által benyújtható új rendkívüli jogorvoslatot, jogorvoslat a törvényesség érdekében elnevezéssel. Az 1999. évi CX. törvény 2000. március 1-jétől ad lehetőséget arra, hogy amikor már a törvénysértő jogerős ítélet semmilyen más rendes vagy rendkívül perorvoslattal nem támadható meg, akkor is a Legfelsőbb Bíróság megállapíthassa a jogerős ítélet törvénysértő voltát.

(14.20)

A határidő nélkül előterjeszthető rendkívüli jogorvoslat nyomán hozott határozat akkor hat ki az elítéltre, ha őt fel kell menteni vagy vele szemben enyhébb joghátrányt kell alkalmazni. A törvényjavaslat tehát a törvénysértően szigorú büntetés enyhítésére is lehetőséget ad a jövőben. A most hivatkozott törvény építette be hatályos jogunkba a jogegységi eljárás szabályait azzal a céllal, hogy kiszűrje a büntető ítélkezésből a büntetőjog alapkérdései tekintetében eltérő értelmezést és gyakorlatot.

Az új büntetőeljárási törvényből átvett jogintézmény rendelkezéseit a javaslat annyiban módosítja, hogy ezen eljárásnak különösen akkor van helye, ha az ítélőtábla, megyei vagy helyi bíróság elvi kérdésben korábban hozott jogerős határozattól eltérő határozatot hoz. Az elvi kérdéseket vizsgáló eljárás során is az ártatlanul elítéltet fel kell menteni, tehát e jogintézmény is a védelem jogainak szempontjából jogorvoslatnak tekintendő.

Az egyfokúvá változott rendes jogorvoslati rendszer mellett megnőtt a jelentősége a felülvizsgálati eljárásnak, amely az Alkotmánybíróság által megsemmisített rossz emlékű törvényességi óvást váltotta fel. Ma már jogtörténeti tananyaggá vált ez az intézmény, megemlíteni e helyütt talán csak azért fontos, mert az 1993. január 1-jén bevezetett felülvizsgálati eljárás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igaz, ezek a remények eleve túlzottak voltak, hiszen az ügyvédi kar egy kvázi új, rendes jogorvoslatot remélt a törvényességi óvás helyett. A Legfelsőbb Bíróság a törvény szűkszavúsága miatt maga kényszerült kialakítani a felülvizsgálat határait, és azt megítélésem szerint óvatosságból, talán túlzott óvatosságból inkább a jogalkotói szándékhoz képest is szűkítette. Az ügyvédek pedig ezt észlelve, a megalapozatlanságot is - kis túlzással - súlyos eljárási szabálysértésként próbálták feltüntetni beadványaikban.

A felülvizsgálati kérelmek mára már alkalmatlanná váltak rendeltetésük betöltésére, hiszen elbírálásukra több évet kell várni. Ez a jogintézmény akkor tudja elfoglalni méltó, megítélésem szerint az eredeti törvényhozói szándéknak megfelelő helyét a jogorvoslati rendszerben, ha a bírósági szervezetet átalakítjuk, és a teljes jogorvoslati rendszer egymással összefüggő, egymást kiegészítő elemeit újraszabályozzuk. A javaslat, amely a felülvizsgálati eljárás szabályait a módosítandó és a hatályos jogszabályhoz képest is megváltoztatja, szélesebb körben engedi meg a jogerős ítéletek felülvizsgálatát.

Az alkotmányos jogok érvényesülését két, általam kiemelt garanciális szabály biztosítja. Egyrészről a hatályos jogi szabályozással szemben, a büntetőeljárási törvénnyel egyezően az első fokon jogerőre emelkedett ügydöntő határozattal szemben is megengedi a felülvizsgálatot, s ez a Be.-től eltérően az indítvány előterjesztésére jogosultak személyi körét és a kérelem alapját képező indokokat pontosabban jelöli meg. Másrészről a javaslatnak új és lényeges rendelkezése az, amely az igazságszolgáltatás részére kötelezettséget állapít meg az alábbiak szerint: "Ha bármely hatóság, bíróság vagy hivatalos személy hivatali hatáskörében azt észleli, hogy a büntetőügyben a terhelt sérelmére a 405. vagy 406. §-ban meghatározott, tehát a felülvizsgálatot megalapozó törvénysértés történt, köteles erről a Legfőbb Ügyészséget értesíteni."

A jogorvoslati rendszert azért tartottam szükségesnek ilyen terjedelemben elemezni, mert meggyőződésem szerint a rendes és a rendkívüli jogorvoslatok egész rendszere és nem az egyszeri vagy kétszeri fellebbezés lehetősége tanúskodik arról, hogy a védekezéshez való jog megfelelő biztosítékaival rendelkezik-e büntetőeljárási jogunk.

Véleményem szerint a sértetti jogok büntetőeljáráson belüli érvényesülése is a törvényhozás és a jogalkalmazás alkotmányos kötelezettsége. A büntetőeljárási törvény és a javaslat együttesen nagy előrelépést jelent ezen a területen, ezt jelzi a pótmagánvád bevezetése. A sértettnek a törvény a jövőben magadja azt a jogot, hogy pótmagánvádlóként lépjen fel a feljelentés elutasítása, a nyomozás megszüntetése, a vád elejtése, illetve - és ezt a javaslat tartalmazza - a vádelemelés részbeni mellőzése esetén, olyan közvádas ügyekben tehát, amikor az ügyész vagy a nyomozó hatóság a terhelttel szembeni eljárás sikerében kételkedik, a bizonyítékok elégtelensége miatt vagy egyéb okból. Utat nyit tehát a törvény a sértett cselekvő részvételének a büntetőeljárásban.

A pótmagánvád intézménye jelzi, hogy a törvényhozás szakítani szándékozik azzal a több évtizedes hagyománnyal, amely a bűncselekmény sértettjét egyszerűen tanúnak tekintette, és részvételére csak akkor tartott igényt, ha vallomása bizonyítási eszközként felhasználható volt. E szemléletből következett az a megalázó helyzet, hogy a sértett nemcsak a bűncselekménynek, de a büntetőeljárásnak is szenvedő alanyává vált. Természetesen nagy jelentőségűek az elmúlt években megszületett tanúvédelmi szabályok is, a bevezetés előtt álló védelmi programot is ide sorolhatjuk, de ezek a rendelkezések a sértettet mint tanút védik. Az igazi áttörést, a sértett alkotmányban garantált jogainak elismerését csak a most tárgyalt javaslat és az új büntetőeljárási törvény együtt fogja megteremteni.

Az iratmegtekintési jog új szabályai biztosítják, hogy a sértett az őt érintő iratokat már a nyomozás befejezése előtt megtekintse. A szakértő kirendeléséről szóló értesítési kötelezettség előírása megnyitja a sértett számára azt a lehetőséget, hogy kifogásait, észrevételeit már a szakértői vélemény elkészítése előtt megtegye. Számos további változás utal arra, hogy a sértett eljárásjogi szerepe megváltozhat. Az elmúlt évtizedek gyakorlata azt bizonyítja, hogy nem elég a jogok biztosítása, de még a tájékoztatási kötelezettség törvénybe foglalása is kevés, az is szükséges, hogy a sértett a legfontosabb eljárási cselekményekről írásban értesítést kapjon, hogy ezen eljárási cselekményekhez kötődő jogaival élni tudjon. Az alapos gyanú közlése, az iratismertetés, a vádemelés ezen cselekmények közé tartozik. Ez utóbbit talán a vádirat kézbesítésével lehetne teljesíteni.

A büntetőeljárás sikerét ugyanis nem a sértettől kell félteni, attól, aki testi épségében, egészségében megrokkanva, vagy az elvesztett hozzátartozóit gyászolva legtöbbször csak azt szeretné tudni, hogy az állam az évszázadokkal ezelőtt reá ruházott büntető igényét tudja-e érvényesíteni, egyszerűbben fogalmazva: a bűnös elnyeri-e a büntetését. Természetesen a tulajdonától, vagyonától megfosztott sértettet nem az érdekli elsősorban, hogy milyen súlyos büntetést kap az elkövető, ő abban érdekelt, hogy a megbontott vagyoni egyensúly helyreálljon, elveszett javait visszakapja. A biztosítási intézkedések új szabályai és a jogi személyekkel szembeni büntetőjogi eljárás lehetősége közvetve ezt a célt szolgálja.

Az 1994-98 között kormányon volt MSZP és SZDSZ képviselői számos igaztalan és durva támadást intéztek a törvényjavaslat ellen a bizottsági vitában. Konzervatívnak, feudálisnak, rendőrközpontúnak, a világtendenciákkal ellentétesnek fogják ezt most is nevezni megjósolhatóan, itt a parlamenti vitában is. Alaptalan vádjaik megismétlésekor arra sem fognak emlékezni (Az elnök a csengőt megkocogtatva jelzi az idő leteltét.), hogy a bírói kar, az ügyészség és az ügyvédi társadalom, tehát a törvény alkalmazói nem nagyon lelkesedtek 1998-ban az elfogadott törvényért.

Köszönöm szépen elnök asszony és képviselőtársaim türelmét. (Taps a Fidesz és az MDF padsoraiban.)