Felszólalás adatai

MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Abban a korban nemcsak mi, de az európai közvélekedés is nagy szerepet és fontosságot szánt a köztulajdonnak, ami gondolkodásunkra rányomta a bélyegét. Európában is csak a parlamentarizmus, a demokratikus jogállamiság fejlődése során jutottak el oda, hogy nem mértékében korlátozták a magántulajdont, hiszen a törvények révén az állam és a közösség csendestársak lettek, és a hasznokból legalább annyit húztak, mint a tulajdonhoz kötődő és azt optimálisan működtető tulajdonos.

Nagyon széles körű konszenzus alakult ki abban, hogy a szabadság és függetlenség kivívásáig a vitáinkat félre kell tenni, és minden erőnket egyesíteni kell az ellenséggel szemben.

Nem értettünk egyet a pártoskodással és pártosodással; úgy véltük, ha szabadok leszünk, akkor kell újonnan megformálni a nézeteinket és a politikai formációkat. Az 1945-47 között működő pártokat avíttnak tartottuk, és a társadalom egalizált állapotából kívántunk kiindulni. Sajnos ezt nem érhettük meg, a második szovjet agresszió nemcsak a szabadságunkat vette el, hanem azokat a reformokat és útkereséseket is elpusztította, amelyek a közösségi gondolkodást erősíthették volna.

Sokan voltak, akik elfogadták a legfontosabb szociális alapelveket, és voltak nagy számban köztünk kommunista gondolkodásúak is, akik azonban demokratikusan kívánták elképzeléseiket érvényesíteni. Közülük sokat kivégeztek, legismertebbek Angyal István vagy Szirmai Ottó, akik a siralomházban demokratikus kommunisták szövetségéről ábrándoztak. Ismét sokan a kereszténység megújulását tűzték ki célul, és keresztényszocialista elveket vallottak. De senki sem akarta a nagy földbirtokokat, latifundiumokat visszaállítani.

A pártállami diktatúra minden közösséget szétvert, elpusztított, és helyette mesterséges, felülről irányított, nemzet- és népidegen szervezeteket hoztak létre, a társadalmat atomizálták. A hosszú ideig elfojtott, elnyomott és deprimált nép felszabadulván szinte órák alatt hozta létre első közösségeit és intézményeit, nemcsak a fővárosban, hanem kisebb fáziskéséssel az egész országban.

(23.50)

Szinte egyszerre alakultak ezrével a forradalom hatására diákszervezetek, nemzeti bizottságok, forradalmi bizottságok, munkástanácsok. Minden munkahelyen, még az erőszakszervezeteknél is megalakultak a forradalom szervei. Bármilyen külső szervezés, utasítás, koordinálás nélkül hasonló álláspontokat alakítottak ki, hasonló követeléseket támasztottak, rokon szervezeteket hoztak létre.

Mindezt a kialakult tényleges népi-nemzeti egység magyarázza. Liturgikus hasonlattal élve: mindenkit megérintett a forradalom szent lelke. Ősszel volt pünkösd Magyarországon 1956-ban, amikor az idegen ajkúak és idegen gondolkodásúak is tökéletesen megértették egymást. Ritkák a történelemben az ilyen szoros együttállások, hosszabb időn át bizonyára nem lehet fenntartani, de a nemzet tudata sokáig táplálkozhat az egység emlékéből.

A forradalom előkészítésében, kibontakozásában, harcaiban, a konszolidációban, majd utóvédharcaiban nagyon sokan vettek részt, s a különböző szakaszokban más-más tényezők domináltak. A reformfolyamatot Nagy Imréék és a velük laza kapcsolatban álló írók, újságírók, pártértelmiségiek kezdték, óvatosan, a pártfegyelem korlátait tágítgatva. Ők a gyutacs szerepét játszották, sokan akaratlanul.

A reformmozgalom '56 februárjában újabb lökést kapott a szovjet XX. pártkongresszus hatására. Ezután kezdtek radikalizálódni értelmiségiek viszonylag nagy számban, majd az egyetemisták vették át a stafétabotot. A reformszakasz október 23-áig tartott, amikor átcsapott az egyetemisták és a hozzájuk csatlakozó ifjúmunkások követelésével és a széles néptömegek esti-éjjeli radikalizálódásával forradalomba, hogy aztán másnap hajnalban a szovjet szuperhatalom tankjainak megjelenésével forradalmi szabadságharccá alakuljon.

Győzött a forradalom, létrejöttek a konszolidáció feltételei, Nagy Imre és kormánya kezdte beérni a népet és az élre kerülni. November 4-én hajnalban a világ legnagyobb hadserege megtámadja Magyarországot, kezdetüket vették az utóvédharcok. Ekkor a forradalomban egységessé forrt magyar nép bizalma és érdekeinek legális képviselete a munkástanácsokra és csúcsszervükre, a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsra szállt. Ők keményen ellenálltak, egészen december közepéig, amikor vezetőiket csalárd módon letartóztatták.

Megkezdődött a magyar történelemben példátlan súlyú, mértékű és kiterjedésű megtorlás, amelyet szovjet utasításra és segédlettel az áruló Kádár hajtott végre.

Kétszázezren a lábukkal szavaztak. Az ellenállás nem szűnt meg, még tartott, amíg teljesen reménytelenné nem vált a helyzet. Teljesen magunkra maradtunk.

A megtorlás és restauráció keserű és hosszú időszakának terhei visszaszálltak a közösségeitől ismét megfosztott, atomizált népre. Köszönöm, elnök úr. (Taps.)