Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

EGYED ZSOLT (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A 2017-es költségvetés kapcsán szeretnék rávilágítani az életnek néhány olyan területére, amelyekre a fedezet ebben a költségvetésben nem látszik, és úgy gondolom, hogy nagyon fontos dolgokról beszélünk.

Viszont mielőtt erre rátérnék, nagyon megütötte a fülemet az, amit az államtitkár úr mondott a nyugdíjakkal kapcsolatban. Az államtitkár úr a nyugdíjemelést és a nyugdíjasok jelenlegi magyarországi helyzetét úgy prezentálta a tisztelt Ház előtt, mintha ez valami sikertörténet lenne. Tisztelt államtitkár úr, úgy gondolom, hogy 2017-ben egy 0,9 százalékos nyugdíjemelés nem sikertörténet, hanem gyalázat. (Bangóné Borbély Ildikó: De a tojás olcsóbb lesz!) Kezdje el, államtitkár úr, végiggondolni azt, hogy az átlag nyugdíjasnak mennyi a nyugdíja! Tudja, itt nem a több százezer forintos nyugdíjakról beszélünk, hanem azokról a vidéki vagy kisvárosban élő emberekről, akiknek 70-80-90 ezer forint a nyugdíja. Azoknak az a nyugdíjemelés, amit önök előirányoztak, havonta pontosan 600-700 forintos emelést jelent, ami gyakorlatilag semmire nem elég.

Tudom, hogy önök meg fogják azzal magyarázni, hogy levitték a tojás áfáját meg a csirkehúsét, de, tisztelt államtitkár úr, képzelje el, hogy ezek a nyugdíjasok fizetnek villanyszámlát, fizetnek gázszámlát, igénybe vesznek szolgáltatásokat, amit ugyanúgy kifizetnek, mint ön vagy én. Nem tudom, ha nekünk, önnek vagy nekem, vagy bárkinek ebben a Házban ezt meg kellene oldani 70 ezer forintból, mit csinálnánk, valószínűleg bajban lenne mindenki és problémát okozna neki. Azt tanácsolom, államtitkár úr, hogy beszélgessen el olyan nyugdíjasokkal, akik ennyi pénzből élnek és hallgassa meg a véleményüket. Úgy gondolom, hogy 70-80-90 ezer forintos nyugdíjnál a 0,9 százalékos emelés egy sértés a nyugdíjasok felé. Tehát úgy gondolom, ezt ízlelgessék kicsit magukban.

A másik dolog, amit szerettem volna elmondani, és nagyon sajnálom, hogy Aradszki képviselőtársam elment… (Dr. Aradszki András: Itt vagyok!) Jaj, bo­csánat! (Dr. Aradszki András: Figyelek! ‑ Bangóné Borbély Ildikó: Széket váltott!) Itt van Aradszki képviselő úr is. (Dr. Aradszki András: Kicsi vagyok, nem látszom!) Megütötte a fülemet szintén, amit ön mondott, hogy Magyarországon az nem dolgozik, aki nem akar. (Dr. Aradszki András: Nem ezt mondtam!) Ezt mondta, képviselő úr, tisztelettel, nézzen utána a jegyzőkönyvben! (Dr. Aradszki András: Az 5 százalékos munkanélküliségnél azt jelenti általában, hogy…) Jó, általában. Általában Magyarországon az dolgozik, aki akar, aki nem akar, az nem dolgozik, nagyjából ez volt a lényege.

Tisztelt képviselő úr, azt ajánlom, hogy nézzen szét Kelet-Magyarországon, vidéken, ugyanis az emberek jelentős része, azt mondom, szeretne dolgozni és kötődik ahhoz a helyhez, ahol él, csak azért kell elhagynia azt a települést, várost, mert a megélhetését egyszerűen nem tudja megtalálni, nem tudja a családját eltartani. Ha szerencsés helyzetben van, részt vehet a Start-munkaprogramban, teljesen mindegy, attól függetlenül, hogy az az illető általános iskolát végzett vagy főiskolát, nincs más munkalehetőség. Úgy gondolom, hogy ebben az esetben egyáltalán nem igaz az, hogy mindenki dolgozhat, aki akar. Nem hiszem, hogy aki felsőfokú oktatási intézményben szerzett egy diplomát, annak az volt az élete vágya, hogy közmunkásként tengesse életét 50-60 ezer forintból. Tehát úgy gondolom, hogy ez önök részéről ismét egy sértés a magyar társadalom felé.

Higgye el, hogy Budapesten és vidéken teljesen más az élet! Én azt aláírom, hogy ha valakinek van egy jó szakmája akár, Budapesten hamarabb talál munkahelyet, de azoknak az embereknek, akik vidéken élnek egy faluban, meg van kötve a kezük, az ingatlanjuk eladhatatlan, így nem tudnak mást csinálni, mint hogy fogják a családjukat és elmennek jobb esetben Dunántúlra valami szerencsésebb helyre, vagy elmennek Londonba, elmennek Ausztriába, elmennek Németországba. Sajnos, ez a magyar valóság. Hivatkozott itt a munkanélküliségi rátára. Ebbe bőségesen belejátszik az is, tisztelt képviselő úr, hogy a munkaképes emberek egy jelentős része kint dolgozik és külföldön él, tehát ezt is számba kell venni. (Dr. Aradszki András: Számba van véve!)

De szeretnék visszakanyarodni az eredeti mondandómra, amiről beszélni szerettem volna a 2017-es költségvetés kapcsán. Első és nagyon fontos, hogy az egészségügyről már többen beszéltek előttem a tisztelt Házban, viszont én egy szegmensét szeretném kiemelni, ami, úgy gondolom, az egész egészségügy alfája. Ez pedig nem más, mint az alapellátás, a háziorvosok helyzete, ami, nyugodtan kijelenthető, ma Magyarországon siralmas. Nem véletlenül történik meg, hogy Magyarországon jelenleg több mint 300 háziorvosi praxis betöltetlenül áll. De tovább is lehet itt lépni: nagyon érdekes adatokat kapnánk, úgy gondolom, ha elkezdenénk vizsgálni, hogy mennyi az a háziorvos Magyarországon, aki még prak­­tizál, de már átlépte a nyugdíjkorhatárt. Azt hiszem, megdöbbentő számokat kapnánk. Ugyanis ezek a praxisok a jelenlegi finanszírozás mellett szinte nem működtethetők, egyáltalán nincs meg a megfelelő forrás arra, hogy működni tudjon.

Hogy is működik egy háziorvosi praxis? Egy átlagos praxisban a betegszám alapján megkapja a támogatást a háziorvos, ami nagyjából 1 millió, 1 millió 200 ezer forint. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert sok háziorvossal beszélgettem erről az el­múlt időszakban. Ebből fizeti a rendelője rezsijét, fizeti a használt szoftvereket, fizeti az asszisztensét és minden olyan költséget, amely a praxis fenntartásához szükséges. Egy miskolci háziorvos azt mondta nekem: tudja, tisztelt képviselő úr, hogy mennyi fizetés marad, ha mindezek a költségek lejönnek? Tisztelt államtitkár úr, 170 ezer nettó fizetés marad a zsebében. De ezzel még nincs vége, mert ebből fenn kell tartania azt a személykocsit is, amellyel esetleg a fekvőbetegekhez ki tud menni. Tehát úgy gondolom, hogy ilyen finanszírozás mellett csoda, hogy még egyáltalán ennyi háziorvos praktizál Magyarországon, mikor ott van a másik lehetőség számukra. Sajnos, egyre többen élnek ezzel, mert ha bármelyik nyugat-európai országban elvállal egy ilyen praxist, vagy orvosként elmegy dolgozni, minimum a tízszeresét keresi ennek az összegnek, de lehet, hogy a húszszorosát. Erre is vannak egyébként példák. Olyan orvossal is beszélgettem, aki kinn praktizál már 8-10 éve, és mondanom sem kell, ugye, hogy saját elmondása szerint esze ágában sincs Magyarországra visszajönni, mert nem látja biztosítottnak a jövőjét, és sajnos ez az életnek nagyon sok területére igaz.

Ha már beszéltem a vidék Magyarországáról és a háziorvosi praxisokról, létéről és nem létéről, úgy gondolom, mindenképpen meg kell említeni finanszírozási és egyéb szempontokból is a vidék Magyarországát. Most konkrétan a falvakról beszélek, és kijelenthetjük, hogy Északkelet-Magyarországra, Bor­sod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs megyére ez különösen igaz, ezek a falvak egyszerűen elnéptelenednek. Egyik oka ennek az, amiről az előbb beszéltem, a megfelelő munkahely hiánya. A másik oka pedig az, hogy ezekben a falvakban nincs lehetőség fejlesztésekre, ugyanis egy olyan falu, amelynek nincs semmilyen bevétele iparűzési adóból, egyebekből, gyakorlatilag vegetál, nem tudnak semmilyen fejlesztést, a legkisebbet sem végrehajtani önerőből.

Most képzeljenek el, képviselőtársaim, egy olyan korú embert, aki kisgyerekeket nevel, dolgoznia kell, dolgoznia kell a feleségének is, hogy tudja az életét és az életvitelét folytatni egy olyan településen, ahol nincs iskola, nincs óvoda, nincs posta, nincs semmi, és esetleg 40-50 kilométerre kell eljárni dolgozni azért, hogy meg tudjon élni és el tudja tartani a családját. Nyilván megpróbálják ezt nagyon sokan, csak ennek sajnos az a következménye előbb-utóbb, hogy ezek az emberek fogják magukat és beköltöznek a városba, mert így az életüket egyszerűen nem tudják menedzselni. Ennek a végkifejlete nem lehet más, mint hogy a falvaink elnéptelenednek. Itt, a tisztelt Házban nem kell mondanom, és gondolom, ebben nagyon sokan egyetértenek velem, hogy a magyarságnak és a magyar nemzetnek az egyik pillére és az egyik megtartóereje mindig a vidék magyarsága volt. Ez gyakorlatilag a megszűnés küszöbére került most 2016-ra.

(19.20)

Úgyhogy én úgy gondolom, hogy a kormánynak is és ezáltal a kormány által megalkotott költségvetésnek is ebben meg kéne jelenni, hogy egyáltalán lássuk arra az akaratot, hogy igen, a kormány elkötelezett és eltökélt amellett, hogy a vidék Magyarországát meg kívánja menteni, és meg kívánja őrizni az utókor számára azokat az egyébként gyönyörű és élhető helyeket, amelyek pusztán azért néptelenednek el, mert nincs az embereknek lehetőségük a helyi megélhetésre.

A másik nagyon fontos téma, amiről szerettem volna a költségvetés vitájában megszólalni és beszélni, a civil szervezeteknek, az alapítványoknak a helyzete, ugyanis itt is elég nagy a szórás. Nagyon sok olyan alapítvány és szervezet van, amelyik véleményem szerint túl van támogatva, és nagyon sok olyan alapítvány és civil szervezet van, ami gyakorlatilag az adók 1 százalékának beszedésén kívül nulla finanszírozással, önerőből működik tíz, húsz vagy akár még több esztendeje.

Most itt a teljesség igénye nélkül mindenféle alapítványról beszélhetnénk, de egyet szeretnék kiemelni, egy alapítványt és egy egyesületet is, amely egyrészt azért fontos nekem, mert a földijeimről van szó. Másrészt azért nagyon fontos nekem, mert ők már letettek valamit az asztalra, és a mai napig egy forint költségvetési támogatást nem kapnak, ez pedig nem más, mint a Spider Mentőcsoport Miskolcon, amely ‑ ma egyébként beszéltem Lehoczki Lászlóval, a vezetőjükkel ‑ pár napja tért haza Ecuadorból, a saját költségükön, a saját pénzükön, saját felszereléssel mennek menteni, ennek az országnak, Magyarországnak, a mi hazánknak a jó hírét viszik a világba mindenhova.

Úgy gondolom, hogy nagyon méltatlan az, hogy például az a mentőcsoport, amelynek a tagjai kiképzett hegymászók, búvárok, szakemberek, amikor éppen nem bevetésen vannak, nem úgy működnek ‑ tud­ják-e, mivel foglalkoznak, hogy meg tudjanak élni? Egyikük betegszállító napközben, a más­i­kuk pedig óriásplakátokat ragaszt egy cégnek, és ezek után, amikor letelt a munkaidejük, ha jön valami riasztás, mennek halottakat keresni, vagy mennek élőket felkutatni, mennek a katasztrófahelyzetekben a túlélőket megtalálni.

Úgy gondolom, hogy ez egy rendkívül méltatlan dolog, és én kérem arra a tisztelt kormánypárti képviselőket és kérem arra a kormányt is, én benyújtottam módosító javaslatot, hogy ez az alapítvány és ez az egyesület a megfelelő támogatást megkapja, azt, hogy az alapvető működési feladataikat el tudják látni. És hogyha önök is úgy látják, hogy megérdemlik az elmúlt 25 éves munkájuk alapján, akkor kérem, hogy támogassák a módosító javaslatomat.

Végezetül szeretnék egy olyan témáról beszélni, ami, sokan mondták már, nekem vesszőparipám itt, a tisztelt Házban, de úgy gondolom, hogy szintén méltatlanul alul van becsülve és szintén nulla támogatással működik, ez pedig az állatvédelem, és ezen belül is főleg az állatmenhelyek üzemeltetőinek a kilátástalan és lehetetlen helyzete, amiben ma Magyarországon vannak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ha most reálisan végiggondoljuk ezt a kérdést, gyakorlatilag ezek a szervezetek és azok az állatvédő csoportok, amelyek erre tették fel az életüket, ezek gyakorlatilag közfeladatot látnak el, hiszen az elkóborolt állatokat vagy kóbor állatokat begyűjtik a közterületekről, és addig tartják, amíg egyébként nem kerül gazdájuk valahol.

Itt az állatvédő-társadalomban és minden jóérzésű emberben többször is megfogalmazódott már az, és egyébként nekem is az a személyes véleményem, hogy a jelenlegi gyepmestertelepi működések egyáltalán nem XXI. századi és egyáltalán nem európai megoldások. Én tapasztalatok és az állatvédőkkel folytatott konzultációk alapján mindenképpen azt látnám a helyes megoldásnak, hogyha ezeket a gyepmesteri telepeket szépen fokozatosan átadnák olyan civil állatvédő szervezeteknek, amelyek gyakorlatilag nem darabként, nem tárgyként tekintenek az oda került állatokra, hanem megtesznek mindent azért, hogy civilizált módon gazdához juttassák őket. A sor itt is nagyon hosszú lenne, hogyha elkezdeném ezeket a szervezeteket felsorolni, hogy gyakorlatilag adó 1 százalékokból, nulla támogatással húsz vagy annál több esztendeje működnek. Úgy tudnak működni, hogy az utolsót is a családjuktól viszik el otthonról, hogy az állatokat meg tudják etetni vagy megteremtsék a szükséges feltételeket.

Én úgy gondolom, és erre egyébként kaptam is visszajelzéseket, amikor az állatvédelmi törvénynek a vitája volt, fideszes képviselőtársaimtól is, hogy nekik is fontos egyébként az állatvédelem. Én arra biztatom akkor a tisztelt képviselőtársaimat, ebben a témakörben benyújtottam 105 módosító javaslatot a költségvetéshez, hogy ezeknek a szervezeteknek legyen egy minimumbázisuk ahhoz, hogy a munkájukat tudják végezni. Itt nem nagy összegeket kell elképzelni, hanem tényleg a költségvetés szempontjából a minimálisnál is kevesebb összegeket, amire szükség van ahhoz, hogy tudjanak működni.

Tehát én úgy gondolom, hogy ha önök, kormánypárti képviselőtársaim, tényleg fontosnak tartják az állatvédelem szerepét a magyar társadalomban, akkor ezeket a módosító javaslatokat támogatni fogják, és én úgy gondolom, hogy akkor mindenkinek a megelégedésére végre egy olyan csoport, egy olyan társadalmi réteg is, az állatvédők természetesen egy olyan támogatáshoz jutnak Magyarországon, amiből európai szintű és civilizált módon tervezhető munkát tudnak végezni.

Végezetül szeretnék még annyit elmondani, hogy a másik nagyon fontos kérdés itt az állatvédelemmel kapcsolatban, és egyébként amivel pénzt lehetne megtakarítani hosszú távon, ezt elmondtam már számtalanszor itt, a tisztelt Házban, hogy igenis, a mindenkori kormánynak betervezett összeggel el kéne indítani egy országos ivartalanítási akciót. Hogyha valaki elutazik egy tőlünk szerencsésebb országba, mondjuk, Nyugat-Európa felé, és keresztülmegy, mondjuk, Ausztrián, nem fog találkozni egyetlenegy kóbor állattal sem. Tudják, hogy miért? Azért, mert ők ezt természetesnek veszik, és megtették már évtizedekkel ezelőtt.

Tehát én úgy gondolom, hogy még nem vagyunk lemaradva, és erre el kellene különíteni egy összeget, mert ennek a megtérülése többszörös, akár ötszörös, tízszeres, ha hosszú távon gondolkozunk. Én úgy gondolom, hogy ismét tettünk akkor egy lépést a civilizált európai állattartás felé, és tettünk egy lépést afelé, amit itt nagyon sokan és mindenkinek a fejében XXI. századként képzelünk el ‑ én úgy gondolom, hogy ez is hozzátartozik.

Úgyhogy kérem képviselőtársaimat, támogassák a javaslataimat. Nagyon szépen köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)