Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

HORVÁTH LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Én a magam részéről azért szándékozom a mindennapos testnevelés rendszeréről beszélni, mert úgy látom, hogy ez a bátor lépés hordoz magában egy olyan paradigmaváltást, amely egyébként képes meghaladni azoknak a most már közel húszéves meddő vitáknak a kimenetelét, amit az oktatási rendszer kapcsán én is tapasztaltam.

Engedjék meg, hogy kicsit messzebbről kezdjem, már csak annak okán is, merthogy a választók kegyelméből ötödik parlamenti ciklusomat töltöm a tisztelt Házban, és 1990-től volt alkalmam nemcsak nyomon követni az oktatást érintő nagyon éles politikai vitákat, hanem az első három ciklusban volt alkalmam ezekben a vitákban aktívan részt is venni.

Szívesen vettem részt és szívesen figyeltem ezeket a vitákat, mert egyenesen az oktatás világából érkeztem ide 1990-ben.

És bizony az előző felszólalók, akár Ander Balázs rögvalósága és a Kunhalmi Ágnes által felvetett mély szakadék képe is rögtön azokat az emlékeket hozták elő belőlem, amiket hadd osszak meg önökkel, és nem azért, merthogy visszamutogatnék, csak azért, hogy honnan indultunk, nem 2010-ben. 1987-ben friss diplomásként úgy mentem a szilvásváradi általános iskolába, és kaptam egy ötödik osztályt több mint 30 fővel, hogy 12 gyerek nem tudott se írni, se olvasni. Ötödik osztályban! Nem az ő hibájuk volt, de azzal az élethátránnyal ‑ és nem is voltak cigányok, egy volt közöttük a cigány, és azzal az élethátránnyal, csak mielőtt még valaki erre gondol ‑, amivel jöttek ezek a gyerekek, nemhogy azzal mentek ki, hanem az iskola sajnos bővítette az élethátrányaikat. És ma is lelkiismeret-furdalással gondolok arra, hogy nem tudtunk rajtuk segíteni. És arra is emlékszem, mikor indultunk, hogy kezdő pedagógusként hiába volt más a szakom, én aztán tanítottam mindent, amit az igazgató mondott.

(14.50)

A mindennapos testnevelésről fogok majd beszélni, és arra is emlékszem, hogy a lépcsőfordulóban a köves padló mellett volt egy bordásfal meg két pad, és egyébként, ha rossz volt az idő, ott kellett 30 gyerekkel abban a csökkentett óraszámban is megoldani a feladatot.

Az elmúlt időszak vitái kapcsán hadd mondjam azt önöknek, hogy látni való, hogy ez egy olyan terület, amiben tényleg kéne lenni egy közmegegyezésnek a mindenkori politikai elit részéről. Szoktam magamra vonatkozóan önironikusan mondani, hogy nem tehettem többet a nemzetért, mint hogy nem tanítok, de ebben benne van az, hogy mélységesen elismerem a pedagógusok munkáját és azt a felelősséget, amit viselnek a vállukon.

De azt látom az elmúlt időszak vitái után, hogy ezen a területen sem erőből, sem tüdőből, sem dühből nem lehet lefolytatni vitákat, és nem megyünk egy tapodtat sem előre, ha ezt így folytatjuk. És talán azért feszítik állandóan belső feszültségek a rendszert, és azért van kitéve állandóan politikai és egyébként szakmai lobbik nyomásának, nem is beszélve a társadalmi elvárásokról, mert két olyan elvet, két olyan életmagyarázatot és életstratégiát próbálunk meg egyszerre összehozni, amelyeknek nincsen közös felülete.

Mire gondolok? Az egyik kérdés az, hogy lehet‑e és mennyire lehet maximalista a rendszer. A maximum ugye, arról szól, az eredeti jelentése szerint, hogy nagy meg sok; hogy milyen az elvárásunk a rendszerrel szemben, hogy csúcsra akarjuk‑e járatni a rendszert, ami egyébként ma a trendi. Mert ha ma valaki kijelenti azt a világban, hogy ő igenis maximalista, akkor erre ő büszke. Pedig a maximumra járatni a rendszert, azt tudjuk, hogy egyébként nem fenntartható. A maximumra járatott rendszer leépíti magát, nem hagy magának tartalékot, és nem képes magát fenntartani. Mégis éppen egyébként a maximalisták szokták mindig hangoztatni, hogy legyen fenntartható a világ. Amivel ütközik a maximalista elvárás, ami egy mennyiségi elvárás, az az optimumra való törekvés. Az optimum azt jelenti, hogy a jó állapotot igyekszem elérni. Az optimális működés sohasem csúcsra járatott. Az sohasem kéri azt, hogy add ki minden erődet itt és most, és holnap még többet adjál ki magadból. És ez a nagy kérdése szerintem az oktatási rendszernek, hogy az optimumra, a jó állapotra törekszik-e, vagy pedig maximalista igényeket, elvárásokat fogalmaz meg a gyerekekkel szemben.

És mindig az egyes rendszerek és kormányok alatt ezeknek az aránya változik talán, de mindig a maximalista, mindig a teljesítményorientált, mindig, ahogy szokták mondani, piacképes tudás, mindig az érvényesüléshez szükséges ismeretek kellenek, és ilyenkor jön az, hogy ebbe nem fér bele az, amit nem értékel a közbeszéd hasznosnak, nem fér bele például a testnevelés, nem fér bele a zene, nem fér bele a rajz. És én emlékszem arra, hogy 1998-tól a magyar testnevelő tanárok szervezetei hányszor jöttek azzal, hogy kérem szépen, olyan rettenetesek a mutatók, hogy tessenek a mindennapos testnevelés ügyében tenni valamit.

De mindig az volt a válasz, hogy nem, nem bírja el a rendszer, mert több informatika kell, több matek kell, több idegen nyelv kell, és nem tudom, még mi mindenből kell több. És miközben nem történt a mindennapos testnevelés ügyében semmi, aközben egyébként a gyerekek leterheltsége nem csökkent, hanem nőtt. Ez a lépés egy bátor lépés volt a mindennapos testnevelés bevezetése ügyében még akkor is, hogyha nem voltak készen a feltételek; de valahol el kellett indulni, és ebben a dologban nem lehetett tovább várni.

És azért gondolom, hogy ez egy paradigmaváltás, mert az optimumra törekszik, az optimum felé megy ez a szándék, és egyébként pontosan az, amit ön számomra szimpatikusan elmondott a modern vagy a korszerű ‑ nevezzük emberségesnek ‑ iskola kapcsán, na, most ezek itt mind megvannak úgy, hogy tedd, legyen szokásod, legyen szokásod az, akár a mindennapos testnevelés keretében, hogy együttműködj. Legyen szokásod az, hogy tiszteld a másikat, legyen szokásod az, hogy legyen egy valós és reális önértékelésed. És abszolút demokratikus a dolog.

Visszautalva az elején mondottakra, annak a 12 gyereknek, aki nem tudott írni-olvasni, soha nem volt sikere sem az iskolában, sajnos később az életben sem. Ezek a gyerekek akkor érezték magukat valamirevalónak, amikor kimentünk az udvarra, mert akkor úgy érezték, hogy nekik is van helyük az Isten ege alatt, mert ők is a csapat részei, rájuk itt szükség van, mert tudnak ők is valamit. Minden lépés, ami innentől kezdve van ‑ tornaszoba, tornacsarnok, tanuszoda vagy egyébként a kerettantervekben most már biztosított, a helyi igényekhez és a helyi lehetőségekhez igazítja ezt a rendszert, mert itt sem lehet uniformizálni, mert például Felsőtárkányban egy 14 méter sugarú, fedeles körkarám, aminek még oldala sincs ‑, az gyönyörűen tíz éve kiszolgálja az ottani általános iskolát a gyerekek és a szülők legnagyobb örömére. És van, ahol majd más eszköz lesz, csak az kell, hogy ezeket rugalmasan tudjuk az élethez alakítani.

Mert persze az iskola tudomást kell hogy vegyen a világról, nem vonulhat ki a világból, ez igaz, de a két kezünk meg arra is való ‑ na, nem arra, hogy ökölbe szorítva rázzuk vagy éppenséggel feltegyük ‑, hogy alakítsunk azon, amin érdemes alakítani. És úgy gondolom, hogy ez a lépés, ez a döntés, még ha nehezen is megy előre, de megy, egy olyan paradigmát hoz be a mindennapos testnevelés a rendszerbe, amelyre nagyon régen vártunk, és amelynek, remélem, még lesz folytatása több helyszínen, merthogy ez a szemlélet, ennek szélesebb a látóköre. Mert az ilyen szemléletnek, amely a jó állapotra törekszik, nemcsak egy fókusza van, hanem több dolgot, ha úgy tetszik, holisztikusan kell figyelembe venni.

Úgyhogy úgy gondolom, és remélem, hogy ez a dolog mindannyiunk érdekében továbbmegy. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)