Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Végig azon gondolkoztam, hogy mi is lehet a célja a mai vitanapnak, miről is fogunk beszélni, illetve miről lehet egyáltalán beszélni a vitanap keretében. Gondolkoztam, hogy egészében az egészségügyi rendszerről fogunk beszélni, de úgy tűnik, ahhoz igencsak kevés a rendelkezésre álló idő. Azután gondoltam, hogy a múltról is fogunk valamelyest beszélni, azokról az elhibázott döntésekről, amelyekben az eddigi kormányok élen jártak. De természetesen másról is kell beszélni. Gondoltam arra is, hogy csak a jelenről fogunk beszélni, az pedig nem lenne célravezető, hiszen meg kell határozni azokat a jövőbeli prioritásokat és megoldási javaslatokat is, amelyek, miután beazonosítottuk a problémát, megoldásra várnak.

Éppen ezért jobbikosként ‑ és erről fog a Jobbik beszélni ‑ beszélni fogunk a múlt hibáiról, beszélni fogunk a farizeus politikusokról és beszélni fogunk a jelen kihívásairól, de a jövő megoldásairól is. Arról, hogy mégis mi történt vagy mi történik, arról fogunk beszélni, amiről, úgy tűnik, a XX. század pártjai elmulasztottak beszélni. Ugyanis úgy tűnik a vitából kiindulva, hogy az MSZP, a Fidesz, a KDNP híven ahhoz, hogy a XX. század pártjai, a XX. század pártjainak megoldását választották, elkezdték egymás álláspontját szépen morzsolni és a lényeget kerülgetve udvariasan köszönni egymásnak, nem pedig egymást leleplezni abban, hogy mi is volt a hibájuk, és mi is történt az elmúlt időszakban.

(17.20)

De ha az elmúlt időszakról beszélünk, mit érdemes megnézni? Én úgy gondolom, hogy a rendszerváltás óta eltelt 25 év az, amit vizsgálni kell, hiszen az elmúlt 25 évnek volt jelentős kihatása az egészségügyre. Amit látni lehet benne, elsődlegesen egy olyan strukturális probléma, hogy többen, több időpontban meghirdették, hogy struktúraváltás, egészségügyi reform lesz. Az egészségügyi reformok azonban csak odáig jutottak el, hogy az egészségügyi struktúra átalakítása az államigazgatásig eljutott, de igazából nem jutott el a betegek szintjére, a kórházak szintjére, mindig saját magára koncentrált, majd ki is fulladt. Innen kezdődött a feszültség a kórház és az államigazgatási úgymond reformok között.

A rendszer másik problémája ‑ amihez még nagyon sokan ragaszkodnak, és ez a kórházközpontúság ‑ a kórházi ágyszámfetisizmus, amivel küzdünk mind a napi napig. Aki itt kórházigazgató, illetve kórházi vezető volt, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Holott régen nem kórházi ágyszámokban kellene számolnunk az ellátás színvonalát, az ellátás mértékét, illetve módját.

A másik probléma pedig azok a sanda és folyamatosan visszatérő privatizációs szándékok voltak, amelyek végigkísérik az elmúlt 25 év egészségügyi politikáját. Említhetnénk nyugodtan a most kivételesen tőlem jobbra helyet foglaló, de egyébként baloldali pártot, az MSZP-t és ebben a kedves elkövetőtársukat, az SZDSZ-t, akik tető alá hozták a HospInvestet, akik széfeket adtak minden kórterembe, akik bevezették a vizitdíjat, és odatették az emberek nyakába ezeket az intézményeket.

De beszélhetnénk a Fideszről is, aki éppen az elmúlt időszakban szerette volna a hálapénzt legalizálni. De beszélhetnénk arról is, hogy fideszes gyakorlat lett az, hogy a kórházi és egyéb egészségügyi intézmények vezető pozíciójában ‑ ki tudja, miért? ‑ a saját párttársaikat látták a legmegbízhatóbb embernek. Szinte nem lehet szétnézni a megyékben úgy, hogy ne egy fideszes helyi képviselőt vagy egy megyei képviselőt látnánk valamelyik kórház vezető pozíciójában, ami nem baj akkor, ha az övé a legjobb hozzáértés, de úgy tűnik, ezzel az elmúlt időszakban mégiscsak gondok akadtak.

Olyan emberek fémjelezték a magyar egészségügyet az elmúlt 25 évben ‑ hogy csak néhány szóban említsem őket; azt hiszem, mindenkinek a szíve szorul össze, amikor meghallja ‑, mint Kökény Mihály, Horváth Ágnes, Székely Tamás, Csehák Judit (Gőgös Zoltán: Ezt mondja egy ügyvéd. Az orvosok mást mondanak!), de mondhatnánk egyébként Szócska Miklóst vagy Mikola Istvánt is. Közös bennük, hogy szinte senkinek nem sikerült kitöltenie egy teljes ciklust, az egészségügyi politikai vezetés szinte kormányról kormányra folyamatosan megbukott, különösen az MSZP és az SZDSZ időszakában. Olyan terméket állítottak elő a XX. század pártjai, egy olyan egészségügyet hoztak létre, amely az emberekben negatív megítélésű, az abban dolgozóknak szenvedés, és menekülnek ebből a rendszerből. Ennek az eredménye lett egy rossz társadalmi megítélésű egészségügy, a munkaerőhiánnyal küzdő egészségügy, a pénzhiánnyal küzdő egészségügy, hogy egészségügyi nyelven fogalmazzunk: a krónikus állapotú, krónikus betegnek tetsző egészségügy. A XX. század pártjai voltak azok, akik a patológiás jegyeket tető alá hozták, és ők voltak azok, akik a hibáikról most nem is igazán akarnak beszélni. Hagyták például egyesek, hogy elragadják őket reformba álcázva a privatizációs törekvések, mások pedig hagyták, hogy a saját hatalmi mámoruk vigye el őket a komoly útról.

A Jobbik a XXI. század pártjaként azonban másképp áll ehhez. Beazonosítjuk azokat a hibákat, kimondjuk azokat a hibákat, amelyek a rendszerben vannak, elismerjük azt is, ha valaki jót tett, de könyörtelenül felmérjük és megmondjuk, ha valaki hibázott. Az első lépés: azonosítani kell a problémákat. A probléma legelső szintje egy rendszerszintű probléma, amiről ma már többször is hallhattunk, és ez a finanszírozás problémája. A magyar egészségügynek talán az egyik legrosszabb mutatószáma az OECD által és az ő átlagához viszonyítottan is az a 8 százalékos ráfordítás, amit a magyar egészségügyre szánunk.

A vásárlóerő-paritás alapján egyébként még rosszabbul áll Magyarország. De örömmel veszem figyelembe azt is, a fideszes képviselők itt nem mulasztották el elmondani, hogy ők maguk is sajnálják ezt a helyzetet, tehát ők is érzik azt, hogy ezen mindenképpen javítani kell.

Szintén jó mutatószáma a rendszerszintű problémának az E-Alap bevétele, ami ‑ nyugodtan elismerhetjük ‑ a számarányában valóban növekedett, de a ráfordításokon mindez nem érződik. Úgy tűnik, hogy ami a százalékos elosztásban az E-Alap növekménye, az az egészségügyi szolgáltatásokban, az egészségügyi területen olyan kicsiben jelenik meg, hogy azzal tényleges, komoly előrelépést nem lehet elérni.

A másik ilyen fontos probléma, hogy mi lenne akkor ‑ és már volt olyan ország, amelyik ezt megvalósította, és ennyiben függ a finanszírozás problémájától az egészségügy ‑, ha egy egészségügyi szakember lenne Magyarország miniszterelnöke. Járhatnánk-e úgy, mint például Törökország, ahol ebben az esetben rögtön megugrott a költés, és a vezető politikusok közül végre valaki komolyan vette, nem keverte össze a politikát és a szakmai, szakpolitika-csinálást, ha úgy tetszik a politikát a policyvel, tehát nem keverte össze ezt a két fogalmat, hanem elkezdett dolgozni azon, hogy szakmapolitika kerüljön az asztalra.

A második nagy probléma, ami viszont a finanszírozást nyomja az általános költségvetési hiány mellett, a hbcs-pont forintértékének a változatlansága. Ez egyébként többször vissza fog térni, illetve vissza fog gyűrűzni akár az én beszédemben is. Azt látjuk, hogy ez 2008 óta változatlan; ez most 150 ezer forintos érték. Csak hogy az arányszámokat mondjam: 2008-ban jött Magyarországra és nyitotta meg magyarországi, magyar profilját a mindenki által kedvelt közösségi média, a Facebook. Mit fejlődött azóta például az információtechnológia? Vagy mit fejlődött például egy másik közösségi média, a 2008-ban alakult Linkedin, ahol azok az orvosok vadásszák most már az álláslehetőségeket, akiket itt szeretnénk tartani? 2008 óta nem volt érdemi előrelépés ezen a téren, pedig a világ kereke óriásit változott, óriásit fordult.

Persze amikor arról beszélünk, hogy munkaerőhiány van ‑ hiszen ez is nagy probléma, és ez a másik olyan terület, ahol be kell azonosítani, hogy komoly probléma van ‑, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hogy Magyarország nincs egyedüli helyzetben. Már nemcsak a kelet-közép-európai országok, hanem a nyugat-európai országok is szakemberhiánnyal küzdenek, az elvándorlás ott is megkezdődött. És ez nemcsak azért van, mert rosszak a bérek, hanem mert kedvezőtlen a pályakép. Magyar felmérések szerint az elvándorló orvosokat már nem is elsődlegesen a bérek, hanem a magyar egészségügyben uralkodó feudális viszonyok űzik el vagy nem hívják haza Magyarországra. Tehát ha azt mondjuk, hogy bérrendezésre van szükség, akkor nyugodtan hozzátehetjük, hogy olyan életpályamodellre van szükség, amelyben a bérek mellett benne van, hogy felszámoljuk Magyarországon az egészségügyben a munkavállalás területén uralkodó feudális viszonyokat is.

De beazonosítható egy másik probléma is ‑ ez egy morális probléma ‑, ami együtt jár valamifajta lepukkantsággal. Bocsánat, hogy ezt a pongyola szót használom, de mindjárt ennek is értelme lesz. A morális válság nem más, mint a szakmai megbecsülés hiánya, és az a társadalmi negatív megítélés, ami manapság már az orvosok, az ápolók, de az összes egészségügyi szakdolgozó irányában van, pontosan azért, mert a rendszer hiányosságait tapasztalják a betegek.

De elmondható, hogy a hálapénz is pontosan ezt ássa alá, tehát morális problémákat vet fel. Egy olyan belső feszültség látszik mindezek mellett kialakulni, amely ‑ a feudális viszonyra visszautalva ‑ szintén ebből gyökerezik, azokból a kompetenciasúrlódásokból, ami az egészségügyi szakdolgozók, például az ápolók, a szakorvosok és az orvosok között van. Ez összességében mind egy hatalmas morális problémaként nehezedik rá az egészségügyi rendszerre.

A lepukkantsággal pedig arra kívántam utalni, hogy bár Magyarországra érkezett 500 milliárd forintnyi befektetés, illetve beruházás, de ezek nagy része betonba ment. Ezek mind olyanok, mint a választókerületemben, a szülővárosomban, Karcagon van: egy gyönyörű szép épület, egy nagyon szépen felújított kórház, amelyben nincs kellő eszköz, nincs benne kellő orvos, nincs benne megfelelő étkeztetés, és még sorolhatnám. És ez nem azért van, mert nem tesznek meg mindent az ott dolgozók, hogy rendben legyen, és felérjenek ahhoz a szinthez, amilyennek kívülről látszik a kórház, hanem azért van, mert sokszor az uniós források is olyasmikre mentek el, amik nem direktben az egészségügyet segítették, hanem inkább építési beruházásokba és építési vállalkozókhoz mentek a pénzek.

A másik probléma mindezeknek a fenntarthatósága. Ha nincs eszköz, nincs orvos, akkor mivel fogják ellátni az ott lévő betegeket? Államtitkár úr, tisztelt képviselőtársaim, a tavasz folyamán többször elmondtuk azt a lassan már szállóigét, hogy ott tart a magyar egészségügy, hogy nem a gombhoz varrják a kabátot, hanem a beteg hasához varrják a gombokat. De azt is mindenki láthatta, és óriási botrány lett belőle, hogy a gyermekklinikán bevásárlókocsival tolják a gyermekeket az egyik helyiségből a másikba.

(17.30)

De szintén nemrég volt botrány abból is, azt is a Jobbik hozta a Ház falai közé, ami az egészségügyi étkeztetésben van. Hát arcpirító adagokat, arcpirító ételeket adnak, és emellett egy technokrata szöveget mond a kormány, és mindenki azt várja el, hogy egy rendeletnek megfelelően 550 forintból feleljenek meg annak az étkeztetésnek, amire az embereknek a gyógyulásukhoz lenne szükség! Az a nagy problémája ennek, hogy amit ide betettünk európai uniós forrásokat, nem a megfelelő helyre mentek el. És hogy fenntartható legyen a rendszer, innen veszik el a kórházi dolgozók, vezetők a pénzeket: eszközből, az emberállományból, illetve azokról az apró helyekről, ahonnan még éppen le lehet faragni. Innen jönnek a várólisták, emiatt is tudnak felhalmozódni. Sőt, ne aggódjanak, új trend született a közösségi médiumokban, most már az épületek állagát fotózgatják egyes helyeken és teszik közzé, hogy milyen állapotban van az egészségügy.

De beszéljünk egyes területek problémájáról is, ugyanis nemcsak az egész egy nagy probléma, hanem például az egészségügyi szakdolgozók, ápolók ügye is megérett arra, hogy beszéljünk és már beszéltünk róla. Itt is határozott lépésekre van szükség a kormánytól. Nagyon sajnáltam Zombor Gábor államtitkár urat, amikor ki kellett állni, és azt mondani, hogy önöknek mindenben igazuk van, de lehet, hogy amikor vissza kellett mennie a dolgozószobájába, és rá kellett nézni azokra a papírokra, amiket elébe tettek béremelés vagy például az egészségügyi szakdolgozók helyzetének rendezése ügyében, azok nem tükrözték azt, amit ő ott elmondott.

De ugyanilyen probléma, hogy a civil szervezeteket sem vagyunk hajlandóak támogatni. Magyarországon több tucat olyan szervezet van, amely az állami egészségügyi szolgáltatást nem lerontja, hanem kiegészíti, sőt feljavítja. Sorolhatnám: Magyar Rákellenes Liga, Mályvavirág Alapítvány. Folyamatosan lehet mondani azokat az egyébként preventív vagy rehabilitációs tevékenységeket végző civil szervezeteket, amelyek évről évre ugyanazt a költségvetési támogatást kapják, és sokkal több munkát várunk el tőlük. De beszélhetünk például a mentésről, hiszen a mentés eszközparkja is kihívásokkal küszködik. Most összességében jutott annyi, hogy valamennyi mentőautót pótolhassunk a rendszerben, de az közel sem fogja megközelíteni azt a számot, ami elöregedett, a futásteljesítménye pedig már túl van azon a határon, amíg még használható lenne.

Azt is látni fogjuk, hogy helyileg mások és mások a problémák. Ezért vannak itt jobbikos képviselőtársaim, hogy elmondják, az ő választókörzetükben, az ő lakóhelyükön milyen problémák vannak, mivel küzd az egészségügy. Mert ez is hozzátartozik a teljes képhez, ez is hozzátartozik ahhoz, hogy min kell javítani. Mert helyileg más-más problémák vannak. De beszélhetnénk a patikai ügyelet kérdéséről, hogy ne a szőnyeg alá söpörjük, és ne mindig csak az orvosokkal vagy az ápolókkal foglalkozzunk. Ott is óriási elvárások vannak a kormánnyal szemben, mert a patikai ügyelet hiányosságait az emberek a saját bőrükön érzik. Tele vagyunk olyan nagyvárosokkal, ahol vagy több ügyel, vagy egy sem ügyel. Hová menjenek az emberek? Ezekre is választ kell adni. Szerintem a mai vitában erre is választ fogunk tudni adni.

Összességében tehát akkor járunk el helyesen, és akkor vagyunk fairek a mai vitanaphoz, tisztelt képviselőtársaim, ha beazonosítjuk a problémákat. Az általam említett problémákat a Jobbik a maga részéről beazonosította, erre a megoldási javaslatainkat részben képviselőtársaim, részben én elmondom, sőt az év minden egyes napján, amikor felszólalásaimra készülök, illetve önöknek prezentálom, mindig meg is adjuk azokat a megoldási javaslatokat, hogy mivel lehetne végre visszarángatni a szakadék széléről a magyar egészségügyet. Hogy az utolsó pillanatban, ahogy a múltkor is fogalmaztam, elkapjuk a grabancát, és mielőtt letántorog abba a bizonyos szakadékba, az előtt visszarántsuk, mert úgy tűnik, hogy most már nemcsak az egészségügyi szakdolgozók, de lassan már az egész rendszer a 24. óra után jár. Így azonnali lépésekre van szükség. Ezért mindenképpen konstruktivitást kell elvárni a baloldali képviselőktől és a kormány részéről is, és végre egy olyan vitanapon megvitatni a szükséges lépéseket, ahol őszintén lehet beszélni a hibákról és az előrelépési lehetőségekről is. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)