Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

KÓSA LAJOS (Fidesz), a napirendi pont előadója: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ezeréves jogfolytonos államisággal kevesebb mint egy tucat ország büszkélkedhet a Földön, Magyarország ezek között van. Az ezer év államiság azzal is jár, hogy mérhetetlen mennyiségű irat, intézkedés, jogi esemény kötődik az állami léthez, a kezdetek kezdetétől, államalapító István királyunktól mostanáig.

Ezeknek az iratoknak egy jelentős részét köziratnak hívjuk. Közirat az az irat, amely az állam és szervei működése kapcsán keletkezik, utasítás, rendelet, valamilyen formájú irat, és természetesen mint minden állam, a magyar állam is védi a köziratokat, a levéltári törvény és más törvények ezeknek a védelméről, kezeléséről szólnak. Magyarország történelme azonban viharos is volt, nemcsak hosszú, hiszen ha csak az elmúlt kétszáz évet nézzük, akkor a kamerádoktól a tovarisokig rendkívül sokan jártak az irattárakban, a kommunistáktól a nyilasokig bezárólag, ott eltüntettek, kiszedtek, visszatettek, hányatott sorsa volt a magyar közirati anyagnak.

Aztán a konszolidáció idején született az a jogszabály, amely rendezte a köziratok sorsát, kezelését. Az a levéltári törvény és a mai levéltári törvénynek az elődje tulajdonképpen ebben a kérdésben egy olyan elvi álláspontot foglalt el, amit ma is tartunk, nevezetesen, hogy a köziratoknak két nagy fajtája van. Az egyik az, amikor az állam egy magánszeméllyel vagy jogi személlyel kapcsolatban keletkeztet köziratot; ilyenkor természetesen kettő példány van a köziratból: az egyik a levéltárakba kerül vagy az állami irattárakba kerül, a másik pedig annál a jogi személynél vagy természetes személynél van, akire vonatkozik egyébként a közirat. Ezek mind a mai napig keletkeznek, igen jelentős mennyiségben.

De van egy másik fajta közirat, amely fogalmilag sem lehet más jogi szereplő tulajdonában, hiszen nem magánszemély vagy magyar jogi személlyel kapcsolatos közvetlen irat  utasítások, belső iratok, felszólítások, államközi rendeletek, az állam és szervei közötti iratok , és ezekkel úgy bánik egyébként a mai jogszabály elvileg, hogy az ilyen iratok semmilyen formában nem lehetnek magánkézben, ezeknek a tulajdonosa egyedül és kizárólag az állam.

Erre a megközelítésre építi fel a levéltári törvény a logikáját, ami azt jelenti, hogy a köziratok ezen fajtája  tehát nem az, ami magán- vagy egyéb jogi szervezetekkel szembeni vagy ezekkel kapcsolatos állam és szervei intézkedéseiről szól, hanem a többi közirat, amelyek fogalmilag nem lehetnek magántulajdonban  az állam tulajdonában kell hogy legyen. Amennyiben magánszemély tulajdonában vannak, és ez az állam tudomására jut, akkor azt visszaszármaztatja ellenszolgáltatás nélkül a magánszemélytől vagy a jogi személytől az állam a levéltár számára. Ezeknek van védelmi rendelkezése, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy Szapolyai János inszurrekciós felhívásának Bács megye nemességéhez a XVI. században a jogi relevanciája ma már csekély, ellenben a történeti vagy kultúrtörténeti jelentősége nagy és védendő. Tehát a köziratok egy jelentős részét védelem alá helyezi, nyilvántartja, és természetesen a levéltári törvény szabályai szerint kezeli.

Most a helyzet az, hogy 1956 októberében volt az utolsó olyan nagy esemény, forradalom Magyarországon, ahol egyébként különböző politikai szándékokból az állami levéltárban jelentős események történtek, iratok tűntek el, kerültek ki, semmisítették meg őket, de 1957. január 1-jétől ilyen esemény nincs.

Az én javaslatom a következőt fogalmazza meg, és nézzünk szembe a tényekkel, a tényleges helyzettel: köziratok jelentős számban vannak magántulajdonban, magánkézben; ezt elismerjük vagy nem, de ott vannak. Ezek nem kerülhetnek elő, hiszen ha előkerülnek, akkor a levéltár azokat egész egyszerűen visszaszármaztatja ellenszolgáltatás nélkül, ezért ezeknek az iratoknak, amennyiben jelentősek vagy érdekesek, inkább feketekereskedelme van. A feketepiacon viszont elég élénk a kereslet az ilyen iratok iránt, különböző okok miatt: van, amelyiknek a történeti érdekessége olyan, van, amelyik az aláírásgyűjtők számára fontos.

Csak mondok egy példát. A Magyar Királyság és az angol királyság között 1933-ban megkötött első légügyi egyezmény magyar levéltári példánya nincsen meg, magánkézben van, és miután György király aláírása szerepel rajta, ez az angol aláírásgyűjtő piacon egy igen jelentős értéket képvisel. Nem tud előkerülni, mert, ugye, akinél van, az nem fogja kivinni a piacra, mert jön a levéltár, és visszaszármaztatja. Nyilvánvalóan egy, a Magyar Királyság és az Egyesült Királyság között kötött légügyi egyezménynek nincsen magánszemély címzettje, tehát fogalmilag nem lehet magántulajdonban, de kikerült a levéltárból; valamikor ott volt, most tudjuk a nyilvántartásból, hogy nincs ott.

Aztán hogy ezeknek a német megszállás, az orosz megszállás, az egyébként jó szándékú állami irattározók után, akik az angolszász iratokat megpróbálták eltüntetni a negyvenes évek közepén, mi lett a sorsa, nem tudjuk, de tömegével vannak ilyen iratok, és ezek részint jelentőséggel bírnak, érdekesek, részint kultúrtörténeti jelentőségük van. Mindenképpen érdemesek kutatásra, de arra végképp, hogy a magyar állam ennek a tudomására jusson. Tömegével vannak olyan iratok, amelyek a magyar államiság létét igazolják a Trianon előtti királyság területén, és érthetően az ezekhez való viszonya azoknak az országoknak, amelyekhez a Magyar Királyság korábbi fennhatósága alá tartozó területek kerültek, felettébb ambivalens, hiszen, mondjuk, jelentős részben ellentmondanak azoknak a történeti megközelítéseknek kézzelfoghatóan, amelyeket ők vallanak, mondjuk, Erdély vagy Kárpátalja vagy a Felvidék sorsáról.

(9.10)

De az a helyzet, hogy ha ezek is előkerülnek, akkor is egyébként a levéltár a jelenlegi szabályok szerint teljesen jogosan fogja magát, és visszaszármaztatja.

Én arra teszek javaslatot, hogy tegyük lehetővé a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően, hogy ezek az iratok előkerülhessenek, tegyük lehetővé, hogy forgalomképesek legyenek. Jelöljünk ki egy időpontot, amitől tudjuk, hogy már a történelem vihara a magyar levéltári anyagot nem bolygatta, az én javaslatom szerint, illetve konzultáltam a levéltárral, 1957. január 1., és a jelenlegi szabály helyett, ami egyrészt univerzálisan értelmezi a közirat fogalmát, tehát egy Nagy Lajos király által kiadott közirat épp olyan közirat, mint egyébként a jogi státuszát tekintve a földhivatal által kiadott, az adott telekre vonatkozó telekkönyvi nyilvántartás  közirat, közirat , ugyanúgy kezel mindent a telekkönyvi nyilvántartástól a Zách Felicián lázadása után keletkezett Anjou-korabeli okiratokig bezárólag, mindent egyben kezel.

Nyilvánvaló, hogy a telekkönyvi kivonatoknak van ma jogi relevanciája, viszont nem nagyon van történeti jelentősége; a Zách Felicián-lázadást lezáró, Nagy Lajos király által megerősített okiratoknak történeti jelentősége és kultúrtörténeti jelentősége van, természetesen ma jogi relevanciája nincs. Arany balladáiból, a Zách Klára balladájából ismerjük az egész történetet, rendkívül érdekes egyébként. Azért mondom ezt az okiratot, mert ez valós, ez egyébként létezik, és magántulajdonban van. Elég sokan kerestek meg ugyanis gyűjtők, különböző aukciót szervezők, antikváriusok, hogy ezzel a helyzettel valamit csináljunk. Tehát nyilván egy Arany János megénekelt Zách Klára balladának a történeti létét igazoló okiratanyag történeti és kultúrtörténeti jelentőségű, jogi relevanciája nincs.

Ezért én azt javaslom, hogy húzzunk határvonalat, mondjuk azt, hogy az 1957. január 1-je előtt keletkezett köziratokról elismerjük, hogy lehetnek magántulajdonban, kikerültek az állami levéltárból. És mondjuk a következőt! Ha valaki ilyen közirat birtokában van, elszármazott az irattárból, jóhiszemű tulajdonos, akkor a következő eljárást kövessük: az illető beadja a levéltárba ezt a köziratot, a levéltár mérlegeli, digitalizálja, nyilvántartásba veszi, ha védettséget kell neki adni, mert olyan jelentőségű akár kulturális, akár történeti szempontból, akkor védettség alá veszi, ami azt jelenti hogy a tulajdonost felszólítja arra, hogy hogy kell őrizni, mint kell gondozni, és egyébként kutathatóvá kell tenni, nem viheti ki az országból, de egyébként forgalomképes, hiszen tulajdonában van az illetőnek, és amennyiben a tulajdonos ezt elidegeníti, akkor a magyar levéltárnak legyen elővásárlási joga.

Ez az eljárás biztosítja azt, hogy olyan iratanyag kerülhet elő, ami jó lenne, ha előkerülne, de ma nem tud előkerülni a mostani szabályozások miatt. A feketepiac elleni küzdelem vagy a feketegazdaság elleni küzdelem általános szabálya, hogy sokkal jobban járunk akkor, hogyha a szabályokat életszerűvé tesszük, mert ez jobban fékezi a feketepiacot, mint ha az állami szervezetekkel üldözzük, hiszen tudjuk, amikor a feketevágásért ténylegesen felakasztottak valakit, akkor is volt feketevágás, mert az élet olyan, mert élni meg kell. Ha nem tudtuk, be kell látni, ezzel a szabályozással, ami alapvetően állami szempontból védi a köziratokat, a feketepiac létét nem tudtuk megakadályozni.

Ezért teszek arra javaslatot, hogy a hozzáálláson egy kicsit igazítsunk, legalább egy csomó irat előkerülhet, hiszen akinek ilyen irata van, annak érdeke az, hogy a levéltárnál beminősítse, hogy ez ére valamit vagy sem, vane neki jelentősége. És amennyiben ezeket védelem alá helyezzük, hogyha olyan értéket képviselnek, és elidegenítik, akkor a magyar államnak legalább lehetősége nyílik arra, hogy ezt megszerezze elővásárlási jogával élve.

Nagyon sok érdekes irat került elő, akár csak ha végignézi valaki az árverési aukciók listáját, nagyon sok olyan irat került elő, ami egyébként érdekes, tehát látszik, hogy elég sok minden van magánkézben, amit egyébként, mondjuk, a levéltár nem minősített köziratnak, vagy azt gondolták, hogy ez nem tartozik a törvény hatálya alá. De ezeknek a léte… Csak egy példát mondok: Andrássy gróf mint külügyminiszter és a magyar királyné, Ferenc József feleségének a magánlevelezése, ez nemrégen került elő egy ausztriai árverésről. Szerencsére, nem is tudom, talán az állami levéltár vagy a Nemzeti Múzeum ezt megvette, vagy a Széchényi, most nem tudom, nem volt neki elővásárlási joga, csak megvette. Rendkívül érdekes egyébként, történeti és kultúrtörténeti jelentősége is van, mert a politikától egészen odáig tart a levelezés, hogy valamely állami ünnepségre milyen öltözetet kellene egyébként javasolni a magyar félnek a részvétel esetén.

Úgyhogy én azt gondolom, hogy ha egy ilyen szabályozást bevezetünk, nagyon sok érdekesség kerülhet elő. Egyébként a magánszemélyeknek megítélni azt, hogy valami közirat vagy nem közirat, nem különösebben egyszerű, tehát mindenkinek érdekében áll, hogyha ezt jogosan megtarthatja, ami már most valahogy nála maradt vagy nála van, a történelem vihara odasodorta, akkor tudják, milyen értéket képvisel, és feltámad. A nyilvántartás, a kutathatóság, ezeknek a felelős őrzése mindenképpen megvalósul, illetve az is, hogy a magyar állam, ha úgy ítéli meg, és pénzt fordít rá, akkor a tulajdonába is kerülhetnek azok a köziratok, amelyek különösen fontosak.

Úgyhogy, kedves képviselőtársaim, tisztelt elnök úr, kérem, támogassák ezt az indítványt, és természetesen várom a jobbító szándékú észrevételeiket. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypárti sorokból.)