Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

KÓSA LAJOS (Fidesz): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! A vitában elhangzottakkal kapcsolatban néhány észrevételem lenne. Az első: a törvényjavaslatnak hárman vagyunk előterjesztői, de Halász János nem államtitkára az EMMI-nek. Volt államtitkára két ciklussal ezelőtt (Dr. Varga László: Bocsánat!), de ma nem az államtitkára.

Ha jól értem, akkor azzal a ténnyel senki nem vitatkozott, hogy közirat jelentős mennyiségben  a jelentős mennyiség több tízezer egyébként  van magánkézben úgy, hogy ezt ma a jogi szabályozás nem teszi lehetővé. Ez egyszerű tényhelyzet. Tehát még egyszer: a mostani szabályozás az, hogy közirat nem lehet magánkézben, azt az egy esetet kivéve, amikor a magánszemély az alanya a köziratnak. Tehát, csak mondok egy példát: egy birtokadományozás esetén az adományozott kap egy példányt az adományozó köziratból, ekkor értelemszerűen ő jogos tulajdonosa a köziratnak. Minden más esetben nem lehet tulajdonosa senki sem jogszerűen ma köziratnak  és nem közokiratnak, hanem köziratnak.

De a tény mégiscsak az, számtalan esetet tudunk rá, hogy közirat magántulajdonban van. Helyesen mondták többen a felszólalások kapcsán, hogy igen, a történelem úgy alakult Magyarországon, hogy ezeréves államiságunk alatt számtalanszor fosztották ki, vitték el, dúlták fel a köziratokat, a németektől, a törököktől, megint osztrákokig, németekig, oroszokig bezárólag, a különböző, egyébként belső polgárháborúkról és forradalmakról nem is beszélve, amikor rosszhiszeműen, jóhiszeműen, politikai szándékból, haszonszerzésből, egyebekből valakik, kihasználva a zavarost, bementek a magyar irattárakba, nemcsak a nemzetibe, hanem szerte az országban voltak levéltárak, és egész egyszerűen elvitték az iratok egy részét. Az utolsó ilyen esemény, még egyszer hangsúlyozzuk, az 1956. októberi eseményeket követő időszak volt. Ezért az ’57. január 1-jei időpont minden szempontból vízválasztó, azóta nem volt ilyen esemény Magyarországon.

Az is igaz, hogy az ’57. január 1-je utáni szabályozás csak rendkívüli esetekben tette lehetővé, hogy bárki jogszerűen közirathoz jusson. Ezért nagyon határozottan fogalmaz a javaslatom azzal kapcsolatban  itt nincs félreértés vagy alkalmazási probléma , ha valaki ’57. január 1-je után keletkezett köziratot birtokol, akkor azt vélelmezzük, hogy jogszerűtlenül került hozzá, és ezért neki kell bizonyítani azt, hogy ez mégis jogszerű volt. Az 1957. január 1-je előtt keletkezett köziratokról pedig most a parlament által hozott törvény erejénél fogva az állam elismeri, hogy ezek elszármaztak a levéltárból, és most tudomásul vesszük, hogy magántulajdonba kerültek.

Itt nagyon fontos az, hogy az világos legyen, a mostani helyzet az, hogy nem lehetnek magántulajdonban. Tehát mindenki, aki ilyet birtokol a mostani jog szerint, az jogtalanul birtokolja ezt. Ez ma a helyzet. Ebből kifolyólag értelemszerűen, aki egy picit is tisztában van ezzel, az nem veszi elő, mert tudja, hogy a rendelkezések szerint be kellene szolgáltatni, vagy ha a levéltárnak vagy a hatóságoknak tudomására jut ez, fogja magát, elveszi, és visszaszármaztatja a levéltárba. Tehát ma, ezért mondom azt  konzultálva, én magam is megtettem ezt, szakmai szervezetekkel , hogy több tízezer közokirat lehet magánkézben, ami fogalmilag nem kerülhet elő, mert mindenki tudja, hogy nem lehetne magánkézben.

A javaslatom tehát ennek a helyzetnek a valamilyen rendezésére irányul, és pontosan tudom, hogy a javaslatom egy része a levéltári szakemberek egy jelentős részének az ellenérzésével találkozik. Ők azt mondják, hogy ez most is a magyar állam tulajdona, sosem volt ez máshogy, a dualizmus idején sem volt máshogy, és a két világháború között sem volt máshogy. Tehát bármilyen okból került ki a levéltárakból az anyag, miért mondana le a magyar állam arról, ami a saját jogos tulajdona? Miért ismerje el a dúlások után kikerült iratokat, bármilyen szándékból is vitték el? Akkor se lehetett volna elvinni! Nyilván, ha román megszállás van Budapesten, akkor érthető, hogy az irattárosok egy része menti, ami menthető; amikor jöttek a nácik, akkor érthető volt, hogy mentették, ami menthető; amikor jöttek a kommunisták, dettó.

Tehát azért sok hatalomátvétel volt Magyarországon, amit a levéltárak meg a hivatalos iratok megsínylettek. Főleg akkor, amikor volt olyan, hogy az ember az életével játszott, ha megfelelő dokumentumokat nem tüntetett el, vagy nem tett hozzá az irattári anyaghoz. Gondoljunk csak a zsidóüldözésekre, gondoljunk csak a kommunista bosszúállásokra! Tehát ez a magyarázat arra, amit Varga képviselőtársam kérdezett.

A kormány támogatja ezt az előterjesztést, én köszönöm szépen, de azért van vita ezzel kapcsolatban, mert egyáltalán nem egyöntetű a szakma abból a szempontból, hogy el kellenee ismerni azt, hogy ezek az ’57. január 1-je előtt keletkezett iratok elszármaztak. Én csak azt mondom, hogy oké, ne ismerjük el, de végül is Tajvan sem ismeri el a népi Kína létét, de attól még szemmel láthatólag ott van egy másfél milliárdos ország. Tehát szembe lehet nézni a hülyeséggel, csak nem tanácsolom senkinek se.

Nézzünk a valósággal szembe, és próbáljuk meg ezt rendezni, mentsük, ami menthető! Mert ezeknek az iratoknak van keletje külföldön, és ma nincs ember a magyar határon, aki rájön az iratcsomóból, hogy mi az a firkálmány, ami teljesen konkrétan egy angol iraton az angol király autográf aláírása, ami egyébként egy angol árverésen 50 ezer fontnál kezdődik, mert vannak mániákus gyűjtők. De ez a mi kincsünk, a mi iratunk, tőlünk került ki.

Lehet azt mondani egyébként, és én megértem a levéltáros szakma egy részét  a másik része realista, és azt mondja, nézzük meg, hogy egy ilyen üggyel lehete segíteni azon, hogy legalább ismertté váljanak ezek az iratok , mert miért mondjunk le arról, ami egyébként is a miénk, jogszerűen a miénk, és mindig is a miénk volt  mondja ezt a levéltár munkatársa. Igaza van egyébként. És neki nem kell pragmatikusnak lenni, mert ő egy szakmai álláspontot képvisel, és azt mondja, igenis, kerüljön elő, és kerüljön vissza. Így nem fog, egészen biztosan nem fog, mert Magyarországon is vannak szenvedélyes gyűjtők, Magyarországon is vannak olyanok, akik hagyatékból, örökségből, akár csak ócskapiacon bukkannak rá olyan dolgokra, amit 2 ezer forintért megvesz, és az eszmei értéke önmagában felmérhetetlen, de mondjuk, egy árverésen is 500 ezer forintnál kezdődik a licit. Egyébként ilyen értelemben adóvesztés is van, mert az árverés után adót fizetnek az árverésszervezők, most nem, mert csak a feketepiac van, semmi más.

(10.00)

Ezzel kapcsolatban ez magyarázza azt, hogy ez egy képviselői előterjesztés. Mi mint törvényhozás, lehetünk pragmatikusok. A levéltári szakma és a kormány egyébként azt mondja, hogy amúgy egy rendezett jogi állapot van, csak nem tudunk neki érvényt szerezni. Tehát itt nincs szó semmifajta összebeszélésről, és természetesen ez egy olyan javaslat, ami nem a kormányé  ezért is nincs összedolgozva semmivel , a kormány nem tette magáévá ezt a javaslatot. Támogatja kívülről, ha a parlament ezt meghozza, de az államtitkár nem akarja azt mondani  és ez érthető , hogy itt van egy minden szempontból, történeti, kulturális szempontból jelentős irat, az állam levéltárában a helye, onnan vitték el valamikor, már kideríthetetlen, hogy mikor, főleg, ha egyébként Árpád-korabeli iratról van szó, néha ilyenek is vannak a feketepiacon, ennek nálunk a helye. Miért képviselném azt, hogy elismerjem másoknak egyébként a törvény ellenében megvalósuló tulajdonlását? A parlament mondhat ilyet, mert a parlamentnek egyébként  mint a legfőbb hatalmi szervezetnek  módjában áll ezt képviselni.

Arra kérem képviselőtársaimat, hogy támogassák éppen ezért ezt a javaslatot, mondom még egyszer, a levéltárosokkal is konzultálva. Egyébként nemcsak ők jelentik a szakmát, hozzáteszem, az érintettek köre ennél sokkal bővebb. Én találkoztam egyébként olyan hagyatéki tulajdonossal, aki azt mondta, hogy itt van egy hagyatékból származó, szerinte kincset érő okirat, nem tudja legalizálni, mert ez ma nem lehetséges, de abszolút jóhiszemű, szívesen azt is megtenné  neki ez családi vonatkozás , hogy beadja nyilvántartásba, hogy legyen kutatható, fontos iratok vannak közöttük. Nem mondom, hogy megváltjuk a világot, természetes, és valóban nem ezen múlik Magyarország sorsa. Apróság, de a nemzeti örökségünk, nemzeti kincseink előkerülését segíteni szerintem egy jó ügy, és tudomásul vesszük, hogy olyan volt a történelem, amilyen, és az irattárak egy jelentős részéből vagy az irattárakból eltűntek néha egészen megdöbbentően fontos dokumentumok is.

Szeretném azt rögzíteni, hogy nem fosztunk meg a tulajdonuktól embereket, hiszen pont most akarjuk elismerni, tehát ez egy félreértés, amit Varga úr mondott, hogy megfosztunk a tulajdonuktól embereket. Nem teszünk ilyet. Hogy az állam felé történő bejelentés elég ösztönzőe az általam megfogalmazottak szerint, ezt majd az idő eldönti, konzultálva nemcsak levéltári szakemberekkel, hanem olyanokkal is  antikváriusok, gyűjtők, magánlevéltári anyagokat kezelők , akik azt mondták, hogy a gyűjtő olyan ember, hogy szeretné megmutatni, hogy mije van. Ha erre lehetőséget adunk annak a veszélye nélkül, hogy azt az állam különböző okok miatt elvegye, még ha egyébként ismeri is a szabályozást, akkor valószínűleg meg fogják mutatni, mert az eljárás ilyen értelemben a létező legbékésebb. A tulajdonos a levéltárhoz fordul, a levéltár 30 napon belül megnézi, értékeli, és hogy védendő, maradandó értéket képvisel, vagy nem, ez alapján vételi ajánlatot tehet, de 30 nap múlva mindenképpen visszaadja az eredeti tulajdonosnak, csak az okirat már digitalizálva van, és nyilvántartásba van véve, kutatható.

Lesze elég forrás? Most, nemsokára terjesztjük be a költségvetést a parlament elé. Én mindenképpen fogok küzdeni azért a magam módján, hogy legyen forrás arra, hogy néhány iratunkat vegyük meg. Megdöbbentő a magyar állam korábbi hozzáállása egyébként. Az 1970-es években a teljes Andrássy-hagyatékot felajánlották a magyar államnak megvételre, fantasztikus irattári anyagokat. Nem kellett, az is csak egy gróf volt, mondta a kommunista vezetésű magyar állam. Ennyi eszük volt az elvtársaknak. Egyébként ez az osztrák piacon ment el aranyáron, hiszen egy csomó osztrák vonatkozása is volt. Ilyenek is vannak, tehát a magyar állam sem járt el mindig jó gazda gondosságával ezekben az ügyekben.

Az az aggodalom, amit Varga Zoltán képviselő úr megfogalmazott, hogy majd megnyílik az a követelés, hogy az 1957. január 1-je után keletkezett köziratok is lehessenek magánkézben: nem nyitjuk meg ezt a lehetőséget, az értelmezést sem, és álljunk ellen közösen mindenfajta ilyen törekvésnek, és mondjuk azt, hogy itt húzzuk meg a vonalat, és nem máshol.

Összességében köszönöm szépen a hozzászólásokat és az észrevételeket. Remélem, hogy a szavazáskor is fogják a tisztelt képviselők és frakciók támogatni a javaslatomat. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)