Felszólalás adatai

DR. FÜLE ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Mielőtt belekezdenék a mondandómba, hadd jelezzem, hogy igazából úgy lett volna érdekes az, amit mondani szeretnék, ha a délelőtti anyag, illetve a délelőtti hozzászólások folytatása lehetett volna, de délelőtt az időnk lejárt. Így talán kevéssé emlékeznek többek között Horn Gábor felszólalására és másokra, akikre szívesen utaltam volna menet közben. Ezzel együtt is remélem, hogy érthető lesz az, amit mondani szeretnék.

Ahogy a miniszter úr is kezdte, jelzem, hogy alapvetően a beszámolóval fogok foglalkozni, majd legfeljebb a végén, ha lesz idő, egy-két mondatban a célkitűzésekről és a célokról is szólnék.

Amikor a felsőoktatás fejlesztésének irányelveiről szóló 107/1995. számú országgyűlési határozat megvalósulásáról szóló beszámolót kézbe vesszük, furcsa ellentmondásra lelhetünk. Van ugyanis egy beszámoló, amelynek megállapításai nagyrészt igazak, ugyanakkor a belőlük levonható következtetések már nem teljesen fedik a valóságot, minthogy a felsőoktatás állapotát csak félig vagy annyira se mutatják be. Az ellentmondás azért alakulhatott ki, mert valószínűleg előbb készültek el a következtetések tizenöt pontban összefoglalásként, és utóbb az azt alátámasztandó argumentumok. Talán tipikus esete ennek a 2. pont, amely azt mondja, hogy a jogszabályi környezet megváltozása minden esetben biztosítja a szintek közötti átmenetet, az európai kreditátviteli rendszerhez illeszkedő kreditrendszer bevezetésével a rendszer átjárhatósága mind szakok, mind szintek, mind pedig intézmények között biztosított. Összefoglalva, mondja a beszámoló, a kitűzött célok teljesültek.

Ugyanakkor tudjuk, a kreditrendszer bevezetése egy múlt évi kormánydöntés alapján 2002. szeptember 1-jével lesz kötelező valamennyi egyetemen és főiskolán. A rendszer működéséről így még alig valamit tudunk, és főleg nem azt, hogy átjárhatók lesznek-e ezek a szintek vagy az intézmények, hiszen már most lehet tudni, hogy egy adott intézményen belül is a tantárgyak egymásra épülése miatt bizonyos órák csak akkor vehetők fel, ha az azt megalapozó tárgyakból a hallgató már sikeresen levizsgázott. A hallgatóknak az eddigi tapasztalatok szerint valóban nagyobb a szabadsága annak megválasztásában, mit és mikor tanulnak az egyetemi évek alatt, de ezzel együtt megnőtt az átlagos tanulmányi idő is. Az egyik egyetemen, ahol már bevezették a rendszert, a hallgatók 40 százaléka nem fejezte be időben az egyetemet.

Lényeges különbség lehet az egyetemek és főiskolák között a megítélt pontszámokat illetően is, hiszen az egyes kurzusokhoz rendelt pontokat az intézmények maguk határozhatják meg. Ebből adódóan a hasonló profilú intézmények között, sőt az intézményeken belül is jelentősen szóródhatnak a kreditek. Az átállást több helyen az késlelteti, hogy a rendszer bevezetéséhez jelentős informatikai beruházásra lenne szükség, hiszen a mainál sokkal bonyolultabb nyilvántartást kell vezetni. Van, ahol nemcsak mennyiségi, hanem minőségi pontokat is adnak, ami önmagában nem rossz, de összezavarja az egész rendszert. Az egységes rendszer azért is fontos lenne, mert a külföldi egyetemeken tanuló magyar diákok is igénylik a nemzetközi kreditrendszerben begyűjtött pontjaik honosítását, a Magyarországon tanuló külföldiek pedig vinni szeretnék az itt szerzett kreditjeiket.

Tisztelt Ház! A hallgatói létszám növelése volt a felsőoktatás átalakításának legeredményesebb területe - hangzik a beszámolóban. Valóban, a számok alapján, mennyiségi vonatkozásban ez igaz is. A dolog hátterét megvizsgálva a helyzet nem ennyire megnyugtató, sőt egyéb probléma ezzel kapcsolatosan az egyetemekre, főiskolákra bekerülő hallgatók minősége. A kormány egyik törekvése, hogy leszállítsa azt a ponthatárt, amit még a költségtérítéses rendszerben tanulóknak is minimálisan teljesíteniük kell ahhoz, hogy egy főiskolára, egyetemre bejussanak. Ez a törekvés a Magyar Rektori Konferencia szerint is az oktatás színvonalának jelentős romlását eredményezheti, tömegesen juthatnak ugyanis a felső képzésbe olyanok, akik a felvételin kevés pontot szereznek. A pontszámok megszerezhetősége, azok meghúzása, értékelése folyamatos háborút jelent a minisztérium és a felsőoktatás között, holott mind a két fél egyet akar: a hallgatói létszám növelését; az egyetemek, főiskolák részéről elsősorban anyagi okok miatt, nekik a rosszul tanuló diák is diák, hiszen ma már az állami finanszírozású képzésekben a hallgatók után járó normatíva kifizetése a felvett diákok után adható. Ha valamelyik egyetemnek lehetősége van sok diákot felvenni egy szakra, akkor utánuk tíz féléven át minimális lemorzsolódási aránnyal csökkentve kapja az állami fejkvótát.

Hogy menet közben mi lesz a hallgatókkal, nem érdekes. Hogy le tudják-e ültetni őket, ez sem érdekes. Hogy van-e elegendő jó minőségű oktató, ez sem érdekes. Hogy van-e elegendő könyvtár, a könyvtárban könyv, nem érdekes. Hogy növekszik a felsőfokú végzettségűek között a munkanélküliség, nem érdekes. Hogy egyes szakmáknál 80 százalék felett tér el a végzettség és az elhelyezkedés, úgy tűnik, ez sem érdekes. Talán jellemző, hogy a képzettség és a foglalkoztatás legkevésbé az agrártudományokat tanultak körében esik egybe: közülük mindössze a végzettek 13 százaléka helyezkedik el a képzettséget igénylő foglalkozásban.

A kreditrendszer, a hallgatók mennyiségének és minőségének problematikáját azért is fontos elemezni, mert Magyarország az EU-csatlakozás előtt áll. Az Európai Unióban egyre több kezdeményezés születik arra, hogy a tagországok összehangolják felsőoktatásukat, és az egységes európai piac követelményeinek megfelelően minden országban alkalmazható szakembereket képezzenek. Ez a magyar fiatalok számára is fontos, hiszen az uniós csatlakozás azonnali nyertese a 18-25 év közötti korosztály lesz, előttük ugyanis a belépés napján megnyílnak a nyugat-európai egyetemek és főiskolák kapui, ráadásul az Európai Unió intézményesen is ösztönzi az európai diákok mozgását. Egy három évvel ezelőtt rendezett konferencián indult el az a kezdeményezés, amelyet később Bolognában folytattak, ahol 29 európai ország oktatási minisztere vett részt, köztük a magyar is. Ők elhatározták az európai felsőoktatási tér létrehozását 2010-ig, alapvetően az egységes európai piac igényeiből kiindulva.

Az európai vállalkozásoknak olyan magasan képzett foglalkoztatottak tömegére lesz szükségük, akiknek a tudása nem csupán egyetlen országban használható, és a felsőoktatásnak ehhez az igényhez kell alkalmazkodnia. Úgy tűnik, Magyarország eddig csak a hallgatók mennyiségében tudott előrelépni, bár ott sem teljesen, hiszen az OECD 41 százalékos arányától még elmaradunk, bár a kormány 50 százalékos célkitűzése ezt már felülmúlja. Az Európai Unió ezen a területen nem hozhat kötelező határozatokat, csak ajánlásokat fogalmazhat meg. A jelenlegi és a leendő tagállamokon múlik, hogy ezekből mit teljesítenek, a végrehajtást viszont a közösségi forrásokból lehet támogatni, és ehhez nem is kell minden esetben megvárni a csatlakozást.

A bolognai folyamat abból indul ki, hogy a kibővülő Európai Unió munkaerőpiacán könnyedén mozgó munkaerő csak az európai felsőoktatási intézmények olyan hálózatából kerülhet ki, amelynek infrastruktúrája egységes és minden szereplő által egyformán kezelhető. Az egyforma kezelhetőséget az egyetemi fokozatok összehasonlíthatóbbá tétele is jelenti azért, hogy egy munkaadónak ne okozzon gondot más és más országban végzett jelentkezők végzettségének összemérése.

(21.00)

Fontos feladat lehet a felsőoktatási ciklusok egységesítése, aminek értelmében az európai oktatási versenyben jó eséllyel indulni kívánó egyetemeken két egymásra épülő rendszert kell kiépíteni. Erről a feladatról éppen a múlt héten beszélt a tárca minisztere, tehát még be se épülhetett a beszámolóba, igaz, hogy a célkitűzések között viszont szerepel. Ha komolyan gondoljuk a masters's, illetve a bachelor's periódusokra épülő képzést, akkor a jelenlegi egyetemeket és főiskolákat be kellene terelni ebbe a rendszerbe. Ennek a miniszteri nyilatkozaton kívül kevés látható jele van. Ezért is, meg a minőségi fejlődéshez is jelentős fejlesztésekre van szükség.

Tisztelt Ház! Az Oktatási Minisztérium ez évben felmondta a Világbankkal kötött megállapodást, feltehetően azért, hogy a lehetséges fejlesztési forrásokat szabadabban használhassák fel. Jelenleg harminc állami felsőoktatási intézmény létezik, és az eddigi fejlesztések alapján ide számíthatjuk a huszonhat egyházi felsőoktatási intézményt is. Tehát az ötvenhat intézmény közül eddig évente négy-négy intézménnyel kötöttek intézményi fejlesztési szerződést. Ez két évre vonatkozik, tehát eddig összesen nyolc ilyen szerződés van. Sokan állnak a sor végén, többen, mint az elején. A kormány nem tudja, feltehetőleg nem is akarja finanszírozni az összes fejlesztést. A korábban elmondottak alapján az önálló főiskolák egy részét az egyetemek alá kell rendezni vagy esetleg megszüntetni. Ehhez feltehetőleg csak ürügy kell. A mostani rendszerben ilyen lehet egy válságokkal küszködő intézmény, és ebből a szempontból az sem lényeges, hogy ez a minisztérium asszisztálása mellett megy végbe, vagy az integrációk elégtelen finanszírozása miatt alakul ki a válsághelyzet. Az előbbire jó példa a Szolnoki Főiskola, az utóbbira több is akad.

A finanszírozás egyébként is neuralgikus pontja a hazai felsőoktatásnak. Minthogy az inflációs pluszpénzekből nem kap a szféra, így újabb és újabb ötletek kerülnek elő a meglévő, szférán belüli pénzek újraelosztására, esetleg a társterületeket is bevonva. Ilyen - címszószerűen - az oktatók bérezésének legújabb rendszere, a hallgatói normatívából elvett szociális ösztöndíj a gazdagabb önkormányzatok bevonásával, a pontszámok ide-oda tologatása a jövedelem-újraelosztás céljából, a kutatás-fejlesztés elégtelen finanszírozása, a Szakképzési Alap felsőoktatásba terelése, a saját források mind nagyobb szerepe.

Összefoglalásképpen úgy gondolom, hogy a 15 pont alapján nem sikerpropaganda kellett volna, sokkal inkább a problémával való valóságos szembenézés.

Köszönöm szépen.