Felszólalás adatai

Az Országgyűlés őszi ülésszakának 36. ülésnapját megnyitom. Tájékoztatom önöket, hogy az ülés vezetésében Földesi Gyula és Szilágyi Péter jegyzők lesznek segítségemre.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslat általános vitájának megkezdése. A törvényjavaslatot T/4999. számon megismerhették. A vita megkezdése során a miniszteri expozé, a bizottsági vélemények, valamint a képviselőcsoportok vezérszónokainak felszólalására kerül sor, további képviselői felszólalásra a vita esti folytatásában lesz lehetőség.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter úrnak, a napirendi pont előadójának, 40 perces időkeretben. Öné a szó, miniszter úr.

DR. RÉTHELYI MIKLÓS nemzeti erőforrás miniszter, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt képviselő Asszonyok, Képviselő Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mielőtt rátérnék a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslat részleteinek ismertetésére, bemutatására, szeretnék két hivatali elődömnek tisztelettel adózni: Trefort Ágostonnak, aki a XIX. század végén, a kiegyezés idején vallás- és közoktatásügyi miniszterként viselte gondját a közoktatásnak, felsőoktatásnak, és különösen Klebelsberg Kunónak, aki pedig a XX. század elején, különösen az első világháború utáni, nagyon nehezen induló időszakban szinte csodákat művelt a magyar művelődés, a magyar műveltség és a magyar felsőoktatás megteremtésében.

Szeretnék arról is szólni, hogy az elmúlt 20 évben két alkalommal döntött az Országgyűlés felsőoktatási törvényről, két törvényt határozott meg. Az egyik az 1993. évi LXXX. törvény, amelynek két lényeges elemét szeretném most kiemelni. Az egyik az egységes felsőoktatás megteremtése volt. Előtte az agrár-, az egészségügyi felsőoktatás ágazati felügyelet alatt állt, és ez a '93. évi törvény összevonta, és az Oktatási Minisztérium felügyelete alá helyezte a felsőoktatást. Egy másik jelentős lépés, amelynek nagyon kedvező hatása napjainkig is érezhető, a doktori képzés bevezetése. Ez az egyetemi képzésnek az a része, amelyben korábban a tudósjelöltek, tudományos munkára készülő fiatalok képzése kandidatúrában, aspirantúrában zajlott, és most az egyetemekhez került. Ezt a feladatot az egyetemek nagyon jól szervezték, jól indították, és ma is az egyik nagyon jól működő része a magyar felsőoktatásnak. A másik a 2005. évi CXXXIX. törvény, amely viszont a képzési ciklusokat vezette be a magyar felsőoktatásban. Korábban volt főiskolai képzés, volt egyetemi képzés, volt főiskolai diploma, volt egyetemi diploma. 2005-től a képzést ciklusokra bontotta, erről még a következőkben fogok szólni.

A nemzeti felsőoktatásról szóló jelen törvényjavaslat néhány sorát fölolvasom: "Az Országgyűlés a nemzet iránt érzett felelőssége tudatában, az alaptörvényben foglalt hitvallás szerint, egyetértve a nemzet lelki és szellemi megújulásának szükségességével, bízva az egyetemi polgárrá váló fiatal nemzedékek elhivatottságában, továbbá azt a hitét kinyilvánítva, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét felemelik Magyarországot, a nemzeti felsőoktatás szabályozására új törvényt alkot." Úgy gondolom, hogy ez az invokáció egy magasztos cél megteremtésére biztatta a törvényjavaslat előkészítőit és majd az elfogadott törvény alkalmazóit is.

Mielőtt a részletekre térnék, még hadd mondom el, hogy a felsőoktatás 1990-ben lényeges változáson esett át. 1990 előtt a középiskolát végzett hallgatók elég kis százaléka folytatta tanulmányait a főiskolákon, egyetemeken. 1990-ben és az azt követő években megháromszorozódott az egyetemi, főiskolai hallgatók száma. Ez az egész felsőoktatásban egy új időszakot indított el, a hallgatók nagy számával való szembenézést, ahol egyformán kell figyelnünk a minőségi és a tömegoktatásra is. A jelenlegi, most vitára kerülő törvényjavaslat ebben a kérdésben is segítséget és útmutatást fog nyújtani.

Kérem, a felsőoktatási intézmény feladata az oktatás, a tudományos kutatás és a művészeti alkotó tevékenység, ezek folytatására létesített szervezet a felsőoktatási intézmény. A felsőoktatás képzési ciklusai 2005 óta az alapképzés, a mesterképzés és a doktori képzés. Az alapképzés 3,5-4 éves képzés, egy első fokozatú diplomával jár. Ennek folytatása a mesterképzés, amely általában kétéves, és egy újabb diplomát jelent, a mesterképzés lezárása után lehet doktori képzésre jelentkezni. Az alapképzést mindegyik felsőoktatási intézmény műveli, hirdeti az alapképzésben lévő szakokat, főiskolák és egyetemek egyaránt. A mesterképzés megvan a főiskoláknál is, bár inkább az egyetemek feladata, és a doktori képzés, noha egy-egy főiskola is indított doktori képzést, de ez egyértelműen az egyetemek feladata.

A felsőoktatás keretei között van még kétféle képzés. Az egyik a felsőoktatási szakképzés, amely gimnáziumi érettségi után egy kétéves képzés, elsősorban a főiskolák, illetve az egyetemek főiskolai karai folytatják ezt a képzést, és a szakirányú továbbképzés, amely egy végdiplomára, egy mesterdiplomára épülő továbbképzés. Ez megtalálható a főiskolákon, egyetemeken egyaránt.

Felsőoktatási intézményt alapíthat a magyar állam, országos kisebbségi önkormányzat, Magyarországon nyilvántartásba vett egyházi jogi személy, Magyarország területén székhellyel rendelkező gazdálkodó szervezet, alapítvány vagy közalapítvány. Az állam nevében a fenntartói jogokat, ha törvény másképp nem rendelkezik, az oktatásért felelős miniszter gyakorolja a felsőoktatási intézményekben.

A felsőoktatási intézmények elismerésüket az Országgyűléstől kapják. A felsőoktatási törvényben jelenleg is, és a jelen tervezetben is külön oldalon szerepel az államilag elismert, az Országgyűlés által elismert felsőoktatási intézmények felsorolása.

(8.10)

Az intézmények működési engedélyét pedig az Oktatási Hivatal adja ki különböző feltételek figyelembevétele alapján. A felsőoktatási intézményeknek alapító okirata van természetesen. Az alapító okiratot a fenntartó fogadja el, és ennek módosításairól is a fenntartót kell tájékoztatni, és a fenntartó fogadja el.

A felsőoktatási intézmények - amely lehet egyetem vagy főiskola - közül nemzetstratégiai célok megvalósítása érdekében a kormány kiemelt felsőoktatási intézménnyé minősíthet egyeseket. Ez új, ez az eddigi gyakorlatban nem szerepelt. Ez a "kiemelt felsőoktatási intézmény" minősítés azokat az intézményeket illeti meg, amelyek a nemzetközi versenyképességben is már eddig is bizonyították az előkelő helyezésüket, és ezzel a kiemeléssel, amely természetesen a működési támogatást is jelentené, a versenyképesség fokozását, a nemzetközi versenyben elért jobb helyezést tudjuk biztosítani.

Kiemelkedő színvonalú képzést nyújtó intézmények megkaphatják a "kutató" minősítést, vagy lehet egyetemi kar is "kutató" minősítettségű, és a képzés területén, az alkalmazott kutatási területen nemzetközileg is elismert főiskolák pedig az "alkalmazott kutatások főiskolája" minősítését kaphatja.

A felsőoktatási intézmény vezető testülete a szenátus, a szenátus elnöke az intézmény rektora. A szenátus számos feladattal bír: meghatároz, megalapít, elfogad, javaslatot tesz, a fenntartó egyetértésével dönt. Egy hosszú lista szerepel itt a szenátus tevékenységének a leírására.

A törvényjavaslat intézkedik a szenátus létszámára vonatkozóan is, amely nem lehet kevesebb, mint kilenc fő, de ugyanakkor nem lehet túlságosan nagy, hogy az operativitás biztosítva legyen a szenátus életében. Az összetételéről is intézkedik, és elég sok vita után tartalmazza a törvényjavaslat azt a pontot, hogy a hallgatói önkormányzat a szenátus létszáma legalább 20, legfeljebb 25 százalékának megfelelő számban delegál képviselőt a szenátusba.

A felsőoktatási intézmény felelős vezetője és képviselője a rektor. A rektor első számú munkatársa a gazdasági főigazgató. Az állami felsőoktatási intézményben az eddigi gyakorlatnak megfelelően gazdasági tanácsot kell működtetni, a nem állami felsőoktatási intézményben ez működtethető.

Nagyon fontos a korunk adatigényes formája, működése nyomán, illetve annak a kiszolgálására a felsőoktatási információs rendszer meghatározása, amely több elemből áll: intézmény-nyilvántartás, a felsőoktatási felvételi rendszer, a személyi nyilvántartás - amibe hallgatók és az oktatók egyaránt bele kell hogy kerüljenek -, az oklevelek nyilvántartása, és ami nagyon fontos, a végzett hallgatók pályakövetési rendszere, amely alapján az egyetem, főiskola a saját működésének, oktatásának a minőségét is ellenőrizheti.

Az oktatói munkakörök lényegében nem változtak: tanársegéd, adjunktus, főiskolai vagy egyetemi docens, főiskolai, illetve egyetemi tanár. A törvényjavaslat részletesen leírja a feltételeket, az egyes oktatói munkakörben eltöltendő, eltölthető időt, és az egyes oktatói munkakörökhöz kapcsolt feladatok, munkakörök tartalmát is megadja.

A felsőoktatási intézményekben kutatói munkakörök is létesíthetők természetesen: tudományos segédmunkatárs, tudományos munkatárs, tudományos főmunkatárs, tudományos tanácsadó és kutatóprofesszori címmel.

Magasabb vezetői beosztások a felsőoktatásban: rektor, rektorhelyettes, főigazgató, dékán, gazdasági főigazgató és egy főtitkár, aki az igazgatási feladatokat látja el.

A hallgatók a felsőoktatási intézményeknek a kedvezményezett résztvevői. A törvényjavaslatban azt olvashatjuk, hogy minden magyar állampolgárnak joga van, hogy az e törvényben meghatározott feltételek szerint felsőoktatási intézményben tanulmányokat folytasson, magyar állami ösztöndíjjal, magyar állami részösztöndíjjal támogatott vagy önköltséges képzésben. Ez egy új, a jelen helyzettől eltérő része a hallgatói státusoknak.

A hallgatói jogviszony a felvételről vagy az átvételről szóló döntés alapján a beiratkozással kezdődik el, és megint csak egy új pont, hogy a beiratkozást megelőzően a hallgatóval a kormány által meghatározott feltételekkel - amelyek kidolgozás alatt állnak - hallgatói szerződést kell kötni.

Az alapképzésre a feltétel a középiskolai érettségi bizonyítvány, és 2016-tól egy nyelvvizsga is követelmény lesz. Jelenleg a nyelvvizsga az oklevél megszerzésének a feltétele, mint ahogy azt többen tudják, gondolom.

A hallgatók felvétele során a kormány az esélyegyenlőséget biztosítandó a hátrányos helyzetű hallgatói csoportoknak, gyermekük gondozása céljából fizetés nélküli szabadságon lévőknek, várandósoknak, gyermekgondozási segélyben, gyermeknevelési támogatásban részesülőknek, fogyatékossággal élő jelentkezők csoportjához tartozóknak, nemzetiségekhez tartozó jelentkezőknek bizonyos kedvezményeket tud biztosítani.

A hallgatói létszámkeretet és elsősorban az államilag támogatott és az államilag részben támogatott, részösztöndíjjal támogatott hallgatói létszámkeretet a kormány a felvételi időpontját megelőző évben teszi közzé. Azok a szempontok, amelyek a keret számát és a keret szétosztását meghatározzák, a következők: nemzetstratégiai célok, közép- és hosszú távú munkaerő-piaci előrejelzések, a végzett hallgatók pályakövetési adatai - az információs rendszernél ennek a fontosságát már kiemeltem - és a képzési területen országosan és adott intézményben indított alap- és osztatlan képzésben indított szakok aránya, tehát a jelenlegi helyzet, hogy annak az ismeretében történjen a következő év beiskolázása.

A felsőfokú tanulmányokat záróvizsgával fejezik be a hallgatók.

A hallgatói önkormányzatról szól a törvényjavaslat. A felsőoktatási intézményben a hallgatói érdekek képviseletére hallgatói önkormányzat működik. A hallgatói önkormányzatnak minden tagja választó és választható.

A miniszter az e törvényben meghatározottak szerint ellátja a felsőoktatás ágazati irányítását. Megint egy sor feladatot sorol föl: működtetés, meghatározás, megküldi például a köztársasági elnöknek bizonyos kinevezéseknek az okmányait, ellenőrzést gyakorol.

Az állami hatáskörök ellátásában közreműködő testületek: a Magyar Akkreditációs Bizottság, amely a felsőoktatásban folyó képzés, tudományos kutatás, művészeti alkotó tevékenység tudományos minőségének ellenőrzését, biztosítását és értékelését elősegítő országos szakértői testület, amely e törvényben szabályozott módon közreműködik a felsőoktatási intézményekkel kapcsolatos eljárásokban, különös tekintettel a doktori iskolákra.

Nagyon sok kritika merült föl a MAB jelenlegi munkája, tevékenysége összeállításával kapcsolatban. A törvényjavaslat intézkedik a MAB összeállításáról, személyi összetételéről, támaszkodva a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Rektori Konferencia véleményére, és arra a megegyezésre ezen testületek között, hogy lehetőleg minden terület, tudományterület, kutatási terület érintve legyen a MAB tagjai között. A MAB működéséről is olvashatunk az előterjesztésben.

A MABszerepe a szakok indításában, a személyi, vezetői kinevezések elbírálásában és különösen a doktori képzésben volt jelentős az eddigiekben. A doktori képzésben a MAB-nak továbbra is kitüntetett szerepe lesz, és ezzel tudjuk biztosítani a doktori képzésnek az eddig is elért színvonalát.

(8.20)

A Magyar Rektori Konferencia az egyetemek, főiskolák, az intézmények vezetőinek a testülete, jelenleg is működik, és egy fontos testülete a felsőoktatásnak. Az Országos Doktori Tanács a doktori képzésben játszik vezető szerepet.

A törvényjavaslat több szakaszban intézkedik a vagyongazdálkodásról, amelynek a lényege vagy egyik határozott pontja: a felsőoktatási intézmény kötelezettsége a rendelkezésre álló források rendeltetésszerű, gazdaságos felhasználása, a szellemi és egyéb vagyon védelme. És pontokba menően olvashatjuk a vagyongazdálkodásnak a felsőoktatásra vonatkozó szempontjait.

A nem állami fenntartású felsőoktatási intézmények körébe az egyházi intézmények tartoznak, egyetemek és főiskolák. Az egyházi intézmények a hitélettel kapcsolatos és nem hitélettel kapcsolatos képzést is folytathatnak. Bizonyos szabályok másként vonatkoznak az egyházi intézményekre, és a vatikáni szerződésben foglaltak figyelembevétele is meghatározza az egyházi felsőoktatási intézmények működését és az eltéréseket az alapszabálytól.

A magán felsőoktatási intézményekből is bőven találhatunk az országban; meghatározott pontokban, helyeken a szervezeti és működési szabályzatukban eltérhetnek a magán felsőoktatási intézményekre vonatkozó intézkedések is.

A speciális képzési területekről is találhatunk a törvényjavaslatban: ilyen az orvos- és egészségtudományi képzést folytató egyetemek, amelyek hatalmas nagy klinikai ellátó részlegekkel rendelkeznek. Ezek helyenként külön centrumokba szervezetten illeszkednek az egyetemhez. A centrumok, az egyetem és itt a több oldalról jövő irányításnak a módját ott találhatjuk meg a törvényjavaslatban.

Hasonló terület az agrártudományi képzést folytató egyetemi karok. Elkülönült gyakorlóhelyek, tangazdaság, kutatóintézet, múzeum, arborétum, agrártudományi centrum keretében is működtethetők az agrártudományi egyetemeknek egyes intézetei.

Ha a felsőoktatási intézmény kizárólag a művészeti képzési ág valamelyikében folytat képzést, tehát a művészeti egyetemek, főiskola, akkor a törvényben foglaltakat bizonyos eltérésekkel kell alkalmazni.

Külön foglalkozik a törvényjavaslat a pedagógusképzés megszervezésével. Az osztott képzés nagyon előnytelen volt, és nagyon sok rossz következménnyel járt, elsősorban a pedagógusképzésre vonatkozóan. Sajnos, számszerű adatokkal tudjuk bizonyítani, hogy különösen a természettudományi tanárképzés utánpótlása gyakorlatilag eltűnt, országosan néhány hallgató indul neki a mesterképzésnek. Tehát a pedagógusképzésnek egy teljes átszervezése fog megtörténni, külön szervező központokkal, pedagógusképző központokkal, gondolva a pedagógusképzés különböző szintjeire, az alsó tagozatos tanítóképzésre, a felső tagozatos és a gimnáziumi tanárképzésre. Ez nagyon fontos eleme a törvényjavaslatnak, és nagyon komoly feladat, mert az, hogy az oktatásba, ha most csak a felsőoktatást nézzük, a felsőoktatásba kik érkeznek, azoknak a tanároknak a munkája fogja eldönteni, akik már az első naptól kezdve tanítókként, tanárokként foglalkoznak a gyerekeinkkel, unokáinkkal, és juttatják el őket az érettségi szintjére, és onnan továbblépve pedig a felsőoktatás területére.

Az igazgatási, rendvédelmi, katonai felsőoktatás, illetve az egyes intézményei sajátos szabályozása is megtalálható a törvényjavaslatban. Hadd mondom el, hogy éppen tegnap adta át a köztársasági elnök úr a közigazgatási egyetem rektorának a megbízólevelét, úgyhogy január 1-jével az az egyetem most már teljes felkészültségében kezdi a munkáját.

A törvényjavaslat végén értelmező rendelkezések, hatályba léptető, zárórendelkezések találhatók.

A jelenlegi magyar felsőoktatást sok kritika éri. Használhatatlan diplomák... - elhangzik az a védelem, hogy igen, de a diplomások munkanélküli helyzete, a munkához jutása mégiscsak jobb, mint a felsőoktatási diplomával nem rendelkező embereknek. Ezt egy olyan további kritika támadja, hogy igen, de nem a diplomáiknak megfelelő területen dolgoznak, hanem alacsonyabb szinten, ahová nem kellene egyetemi, főiskolai diploma. A kérdés nyilván még forrong, és az ország gazdasági helyzetének is javulnia kell ahhoz, hogy mindenki a helyére kerüljön, de azt nem vitathatjuk el, hogy az egyetemi diplomának értéke van, az egyetemi, főiskolai diplomáknak olyan értéke van, aminek a kárát látjuk, hogy a diplomás fiataljaink vagy a diplomás, már nem is annyira fiatal társaink nagyon könnyen találnak külföldön munkát. Tehát ez is a magyar diploma értékét mutatja. A magyar egyetemi képzésnek, talán nem az általános képzés, de a képzésnek nagyon jelentős területeire jellemző az, hogy külföldi hallgatók jönnek ide azért, hogy itt tanuljanak, és magyar diplomával menjenek aztán haza, és ez a magyar diploma megint csak - mint a magyar kezekben lévő magyar diploma - nagyon jól használható külföldön. Mindezeknek az értékeknek a megtartását és szélesítését, kiterjesztését kell ennek a törvényjavaslatnak biztosítani.

A tudományos képzést és az egyetemeknek és a főiskoláknak is részben, de elsősorban az egyetemeknek a tudományos életben való szerepét is szeretném néhány szóval részletezni. Említettem már a doktori képzést, amelyik a '93-as felsőoktatási törvénnyel került tételesen is megfogalmazásra, és nagyon komoly minőségi kritériumok fenntartásával sikerült a doktori képzésünket elsősorban talán vagy különösen a természettudományos területeken, orvosi területeken olyan szintre vinni, hogy a doktori képzésünkre is jönnek külföldről már egyetemet végzett emberek, és a fiatal, PhD-fokozattal rendelkező doktoraink legalább annyira kelendők, mint egyes egyetemi diplomával rendelkező fiataljaink.

A doktori képzés, ahol a tudományos utánpótlás termelődik ki, és az egyetemeken folyó tudományos munka szoros kapcsolatban áll a Magyar Tudományos Akadémiával, amelyik lényegében Magyarországon a tudományos élet fő szervezője. A Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportokat működtet az erre érdemes egyetemek karain, ahol az egyetemek munkatársai által megnevezett témákban nemzetközileg is elfogadható eredményű kutatásokat végeznek.

Az országos tudományos kutatási alapprogramból a támogatásoknak több mint a fele egyetemeken dolgozó kollégáinkhoz kerül, tehát a tudományos támogatásnak egy jelentős része, és mindez az oktatómunka, a tudományos munka biztosítva van a jelenleg tárgyalásra kerülő felsőoktatási törvényjavaslatban is.

Ami nagyon fontos feladat lesz a törvény elfogadása után és az egyes rendeletek megalkotása után, a képzés átgondolása. A bolognai rendszerként megnevezett osztott képzés, amint előbb már említettem, az alapképzés, a mesterképzés, annak a bevezetése nagy sietséggel történt; megfelelő kritikákat gyakran lehet hallani a készületlenségre, az át nem gondolt szakindításra, az egyes szakokba túlságosan nagy anyaghalmazoknak a belepasszírozására; koordinálatlanság az alapképzés és a mesterképzés között, a diploma piaci értéke, különösen az alapdiplomára gondolok. Úgyhogy, ha itt a törvény elfogadása után nyugodalmasabb idők következnek, akkor mindenképpen a felsőoktatási intézményekkel együtt dolgozva és a megfelelő szervezetekkel ezt a kérdést kell napirenden tartanunk.

(8.30)

És ha - ahogy említettem - a '93-as felsőoktatási törvény és a 2005-ös törvény is egy-egy új elemet vitt be a felsőoktatásba, akkor nagyon bízom abban, hogy a 2011-es felsőoktatási törvénynek lényegesebb új eleme lesz, hogy az intézmények kapcsolatot keressenek, illetve a meglévő kapcsolatokat bővítsék a vállalatokkal, a gazdálkodó szervezetekkel. Tehát az egyetem az akadémiai élet minőségének megtartása mellett - oktatás, tudomány, művészetek pártolása - a környezetével is olyan kapcsolatba kerüljön, amely előremutató, segíti az egyetem működését, és az egyetem az ott lévő tudáskoncentrációval pedig a vállalatok működését segíti elő, az innováció felé tudunk továbblépni.

Ennyit kívántam a törvényjavaslatról expozé formájában elmondani. Köszönöm ezt a lehetőséget. Kérem, hogy tanulmányozzák a törvényjavaslatot, és megfelelő pontokban gazdagítsák ennek a tartalmát, hívják fel a figyelmünket olyan pontokra, amelyek esetleg jobban is megfogalmazhatók lehetnek, utána biztosabbra vehető, hogy a magyar felsőoktatásnak ez olyan lökést fog adni, ami lépcsőszerűen újra pályára tereli majd.

Köszönöm szépen a lehetőséget. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, miniszter úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a bizottsági álláspontok és a megfogalmazódott kisebbségi vélemények ismertetésére kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 5-5 perces időkeretben. Elsőként megadom a szót Demeter Zoltán képviselő úrnak, az oktatási, tudományos és kutatási bizottság előadójának.

DEMETER ZOLTÁN, az oktatási, tudományos és kutatási bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Az oktatási, tudományos és kutatási bizottság 2011. november 28-án megtartotta ülését a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslat általános vitára bocsátásáról. A bizottság többségi arányban, 5 nem szavazat mellett általános vitára alkalmasnak találta a tervezetet.

A hosszú vita során az is kiderült, hogy felelőtlenül és csapongva lehet bármit állítani, valójában minden további következmény nélkül, különösen akkor, ha a képviselő nem az egészet, hanem csupán egy részletét tekinti fontosnak a törvényszövegből; mégpedig azt a részletet, amelyben leginkább érdekelt a megszólaló. Például amikor a szocialista képviselő azt állítja, hogy a tervezetben kevesli a részleteket, valójában azokat hiányolja, amiket ő tart fontosnak. Kritikájában furcsa volt hallani az állítást, hogy a legjobb befektetés a tudás, miközben az elmúlt két kormányzati ciklus alatt kivéreztették a felsőoktatást, és jövőkép nélkülivé tették a teljes hazai oktatást.

Az LMP-s képviselő egyenesen a humán szakok elsorvasztásáról beszélt, illetőleg a nyelvvizsga középiskolai keretben történő megalapozását hiányolja, miközben a bizottsági vita a felsőoktatásról szól. Persze, ellenzékiként könnyebben összemoshatók a határok, és elmondhatja a felsőoktatási törvénytervezetnél is azt, amit a közoktatási törvénynél nem tudott elmondani. Csakhogy ezzel komolytalanná teszi a felsőoktatási törvény fontos vitáját.

A jobbikos képviselő a rosszabbik stílust választotta megint, és röghöz kötésről, a bolognai rendszer elhibázott voltáról és a hallgatói jogok csorbulásáról beszélt a felsőoktatási törvény bizottsági vitájában. Annak ellenére mondta ezeket, hogy 60 éve gúzsba kötött felsőoktatási rendszert kell a mai kormányzatnak feloldani. Fájdalom, hogy ilyen fontos törvény tárgyalása előtt az ellenzék sokszor üres, komolytalan és felkészületlen hozzászólásokkal sorakozik fel, holott nyilvánvaló, hogy a felsőoktatás az egész nemzet ügye. A tervezett törvény részleteiben és egészében is azzal a távlatossággal készül, hogy a jövő nemzedék felkészítése fontosabb, mint a hipotézisekbe torkolló elvek.

A felsőoktatás, ha jól szervezzük, éppen azt is célozza, hogy a jövő nemzedékének felnőtt, felelős vezetőként majd ne ilyen ellenzékkel kelljen hadakoznia. Nem véletlen, hogy a felsőoktatási törvény hangsúlyos kérdésként kezeli a pedagógusképzést, és ezen változtat a legszembetűnőbb módon, hiszen a biztos jövő érdekében stabil alapokon álló pedagógusnemzedékre van szüksége a nemzetnek, amely arra is képes, hogy az európai tendenciákat figyelembe vegye.

Az oktatási tárca alapelve az is, hogy a felsőoktatásnak az értelmiségmegtartó, gazdaságfellendítő szerepét - amennyire lehet - az összes érintett településen meg kell őrizni, de nem feltétlenül abban az összetételben és nem feltétlenül azokkal a képzési profilokkal, amelyekkel az eddigiekben vagy az elmúlt években rendelkeztek. Meggyőződésünk, hogy a felsőoktatás ügyének a társadalmi közbeszéd középpontjába állításával irányítani lehet azokat a fiatalokat és családokat, akik még nincsenek közvetlenül a felvételi jelentkezés előtt, és a felsőoktatási képzés bizonyos területeit jobban preferálhatjuk. Gondolok itt a humán, a reál vagy akár a gazdaságpolitikai területek aktuális képzéseire. Gondolok különösen a törvény által is pozitív módon kiemelt pedagógusképzésre.

A leendő törvény célja az is, hogy gazdája legyen a pedagógus pályára készülő fiataloknak, és koordinálja felkészülésüket. A latinok, amikor azt mondták: non scholae, sed vitae discimus, vagyis hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, bölcsebbek voltak, mint ma mi. Hiszen az ő tapasztalatukban az élet állt a középpontban, amelyet az iskola csupán kiszolgált, ma pedig az iskolát fontosabbnak tekintjük, mint az életet, hiszen mennyire ragaszkodunk rögzült formákhoz, és csak egy kis változás is a merev szerkezeten mekkora vihart kavar.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kérem önöket, hogy figyeljenek az életre (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), és merjenek bátran változtatni eddigi merev álláspontjukon, és támogassák a törvénytervezetet. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Megadom a szót Ferenczi Gábor képviselő úrnak, aki a kisebbségi véleményt ismerteti.

FERENCZI GÁBOR, az oktatási, tudományos és kutatási bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlés oktatási, tudományos és kutatási bizottsága előző ülésén megtárgyalta az előttünk fekvő T/4999. számú, a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslatot. A teljesen különböző ideológiai alapon nyugvó ellenzéki pártok természetesen különböző indokok és szemléletek mentén, de egységesen utasítják el a javaslat általános vitára való alkalmasságát. Elgondolkodtató lehet, hogy a magyar oktatás három sarkalatos alappillérét jelentő nemzeti köznevelési törvény, a szakképzésről szóló törvény és a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény tervezete kapcsán is közös, szakmai alapokon nyugvó bizottsági kisebbségi véleményt fogalmaz meg az ellenzék.

A nemzeti felsőoktatásról szóló törvény tervezete ugyanis ugyanúgy kidolgozatlan, pontatlan és belső ellentmondásokat tartalmaz, mint a köznevelési és a szakképzési törvényjavaslatok. Beadásukra és tárgyalásukra pedig ugyanúgy a kapkodás, a fejetlenség jellemző. A törvénytervezet erősen sérti az egyetemek és főiskolák autonómiáját, elutasítjuk a rövid távú forráskivonást és az azzal párhuzamosan, drasztikusan, fokozat nélkül végrehajtott hallgatói létszámcsökkentést.

A jelenlegi kormány korábbi ellenzéki magatartása szöges ellentétben áll a tandíj kérdésével kapcsolatos jelenlegi álláspontjukkal. Az előterjesztés csorbítja a hallgatói jogokat, és azt sem láthatjuk, hogy milyen formában kívánja a kormány megvalósítani a diplomások röghöz kötését, itthon marasztalását. Azzal, hogy a közpénzből kitanított értelmiségiek hivatásuk gyakorlásának megkezdése után bizonyos időintervallumon belül kötelezhetőek legyenek magyarországi munkavállalásra, a Jobbik akár egyet is ért, de az ellenzék együttesen tartja elfogadhatatlannak, hogy egy későbbi kormányrendeletben kívánják rögzíteni ennek feltételeit és módját, amelyre semmilyen rálátásunk sincs.

(8.40)

Az előterjesztés, bár elvileg nemzetstratégiai célokat lenne hivatott szolgálni, és a magyar fiatalokba, a magyar jövőbe való később megtérülő befektetést kellene szem előtt tartania, mégis nem a tanulót, hanem az anyagi lehetőségeket helyezi előtérbe.

Érthetetlen, hogy miért emészt fel szakmai alapon független felsőoktatási szakmai testületeket a javaslat. Miért kell például az 1993 óta változatlan funkcióval és jól működő FTT-t átszervezni, minisztériumi osztállyá degradálni. A javaslat bizonyos szempontból a jelenlegi helyzetet konzerválja, más szempontból átgondolatlanul ront a jelenleg meglévő felsőoktatási intézmény- és eszközrendszeren.

Az előterjesztés túlzott piacorientáltságával azt erősíti, hogy Magyarországon továbbra sem lesz szabad szakmaválasztás, csak foglalkozásválasztás, mert bizonyos képzéseket - önköltséges voltuk miatt - csak a tehetősebb hallgatók számára tesz hozzáférhetővé.

A bolognai rendszer tekintetében, amelynek kudarcát jól példázza az átalakítás után átláthatatlanná vált pedagógusképzés, a Jobbik koncepcionálisan utasítja el a törvényjavaslatot, az MSZP és az LMP pedig nem lát garanciákat a rendszerben rejlő hibák kijavítására.

Tisztelt Ház! Az elmúlt évtizedekben sajnos mindig is az volt a jellemző, hogy úgy vettek át nyugati mintákat és modelleket, hogy azok sem a hazai hagyományokhoz, sem pedig a körülményekhez nem igazodtak. Ez sajnos jelenleg is így marad.

Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat kidolgozatlansága és ellentmondásai miatt sem szakmailag, sem hosszú távon nem szolgálja Magyarország érdekeit. Ettől a törvénytervezettől a felsőoktatás nemhogy jobb nem lesz, de garanciák híján a jelenlegi színvonalát sem képes megtartani, így nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Gajda Róbert képviselő úrnak, az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság előadójának.

GAJDA RÓBERT, az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság előadója: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ezúton tájékoztatom a tisztelt Házat, hogy az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága a T/4999. számon benyújtott, a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslatot megtárgyalta, és azt 12 igen szavazattal, 3 nem arányban általános vitára alkalmasnak találta.

Amikor fiatalokat érintő szabályozást tárgyal az Országgyűlés, általában igyekszem megragadni az alkalmat, hogy felszólaljak. A felsőoktatás helyzete az egyik legfontosabb kérdés a fiatal felnőttek számára, így hozzászólásom ez esetben is indokolt. Az emberi jogi bizottság tagjaként pedig kötelességemnek érzem az alaptörvény oktatásra vonatkozó XI. cikkelyének idézését: "Minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez. Magyarország ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező alapfokú, az ingyenes és mindenki számára hozzáférhető középfokú, valamint a képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával biztosítja."

Több felszólalásomban hangsúlyoztam már az oktatáshoz való jog fontosságát és a mindenki számára azonos színvonalú oktatás elvét, amely a fiatalok későbbi boldogulásának elengedhetetlen feltétele.

Különös jelentőséggel bír ezen alapelv megfogalmazása a felzárkózáspolitika területén, amellyel kapcsolatban kiemelném a javaslat 41. §-át, amely alapjogvédelmi szempontból is kiemelkedő jelentőségű rendelkezés. Kimondja: a kormány hátrányos helyzetű hallgatói csoport, gyermekük gondozása céljából fizetés nélküli szabadságon lévők, terhességi-gyermekágyi segélyben, gyermekgondozási segélyben, gyermeknevelési támogatásban vagy gyermekgondozási díjban részesülők, fogyatékossággal élő jelentkezők csoportjához tartozók, nemzetiséghez tartozó jelentkezők csoportjához tartozók esélyegyenlőségét a magyar állami (rész)ösztöndíjjal támogatott hallgatói létszám, a felvételi vizsga teljesítési feltételeinek meghatározása során biztosítja.

Meggyőződésem szerint a fiatalok szempontjából ugyancsak létkérdés, hogy a képzés összehangoltan történjen a munkaerő-piaci igényekkel, leegyszerűsítve, hogy a diploma érjen is valamit. A javaslat számos eleme törekszik ennek a célnak az elérésére, legyen szó a felsőoktatási intézmények Országgyűlés általi elismeréséről vagy kiemelt felsőoktatási intézmény minősítési lehetőségéről, amely a jelentkezők orientációjában is segíthet.

Én azonban kiemelném a létrehozandó felsőoktatási információs rendszert, amelynek részeként létrejön a végzett hallgatók pályakövetési rendszere, az állami oktatás irányítást, illetve fenntartói irányítást támogató vezetői információs rendszere is.

Végezetül pedig reményemet fejezem ki, hogy az új felsőoktatási törvény alkalmas lesz arra, hogy akár nyugati típusú campusokon erős egyetemi polgárság alakuljon, hiszen erős középosztály nélkül nincs erős Magyarország.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Lakatosné Sira Magdolnának, az ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottság előadójának. Öné a szó, képviselő asszony.

LAKATOSNÉ SIRA MAGDOLNA, az ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottság 2011. november 28-án megtárgyalta a nemzeti felsőoktatási törvénytervezetet.

A felsőoktatásról szóló új törvény világos szervezeti és tartalmi feltételeit kívánja adni az egyetemként, illetve főiskolaként működő felsőoktatási intézményeknek. A több képzési területen képzést folytató, alkalmazott kutatási területeken nemzetközileg elismert főiskola a kormány által meghatározott feltételekkel alkalmazott kutatások főiskolája minősítést kaphat, a kiemelkedő színvonalú képzést nyújtó, a tudományos életben elismert, az európai kutatási térség kutatási tevékenységéhez kapcsolódó tudományegyetem kutató minősítést kaphat.

A szabályozások szolgálják a felsőoktatási képzés minőségének emelése mellett a három intézménytípus olyan jellegű elkülönülését, amely azt eredményezi, hogy a főiskolák elsődlegesen gyakorlatorientált alapképzést folytassanak. Ezt bizottságunk különösen fontosnak tartotta.

A képzési szintek európai és országos képesítési keretrendszerhez történő igazítását a nemzeti felsőoktatási törvény garantálja. A képzési programok szervezeti, tartalmi keretei világosan igazodnak a képzés megfogalmazott céljaihoz, a munkaerőpiac, a társadalom kívánalmaihoz.

A főiskolákon gyakorlati célú, a munkaerőpiac igényeire gyorsan reagálni tudó képzések valósulhatnak meg. Ezt a lemorzsolódások szempontjából tartjuk rendkívül fontosnak, hiszen azok számára is lehetőséget biztosít, akik esetleg nem tudják a főiskolai képzési követelményeket teljesíteni.

Nagyon fontosnak tartottuk azt a változást, hogy a hallgatók jelentkezésének számát maximálja ez a törvényjavaslat, és legfeljebb öt helyre tudják benyújtani a jelentkezésüket a hallgatók.

Szintén kiemelendő elemnek tartjuk a törvényjavaslatban azt, hogy a hallgatók már kötelezően legalább egy nyelvvizsgával kell hogy rendelkezzenek ahhoz, hogy jelentkezhessenek képzésre. Ezt azért tartjuk rendkívül fontosnak, hiszen nagyon sok ma Magyarországon az olyan főiskolát vagy egyetemet végzett hallgató, aki azért nem jut a diplomájához, mert nem tudta teljesíteni a nyelvvizsga-követelményeket, és éppen emiatt a munkaerőpiacon sem tud esetleg úgy elhelyezkedni, ahogy arra a képesítése szolgálna.

Bizottságunk többsége általános vitára alkalmasnak tartja a törvénytervezetet, és arra kérem képviselőtársaimat, hogy támogassák a törvényjavaslatot.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Most megadom a szót Baráth Zsolt képviselő úrnak, aki a kisebbségi véleményt ismerteti. Öné a szó, képviselő úr.

(8.50)

BARÁTH ZSOLT, az ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Az ifjúsági, szociális, családügyi és lakhatási bizottságnak a T/4999. számú, a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslat 2011. november 28-án elhangzott kisebbségi véleményét ismertetem. Általános vitára nem találtuk alkalmasnak a kormány által benyújtott javaslatot a következők miatt - röviden:

Elfogadhatatlan, hogy önköltséges képzés címén bevezetik a tandíjat, ami ellen ellenzékben még népszavazást is kezdeményeztek, amelynek alkalmával ráadásul az emberek egyértelműen elutasították azt. Nem lép ki a magyar hagyományoktól idegen és a minőséget sem szolgáló bolognai rendszer keretei közül megítélésünk szerint ez a törvényjavaslat. Több ponton hiányos vagy nem egyértelmű a törvény, például nem derül ki belőle, hogy milyen feltételek mellett vezetnék be a hallgatók itthoni munkavégzésének kötelezettségét.

Számos elemében mennyiségi követelményeket állít a minőségiekkel szemben, amit szintén nem tudunk támogatni. Véleményünk szerint a felsőoktatás elsősorban nem tömegképzés, hanem minőségi képzés kellene hogy legyen.

Mindezek ellenére a jelenleg hatályos, túlságosan liberális felsőoktatási törvényhez képest érzékelhető ugyan pozitív elmozdulás oktatáspolitikai, szakmai szempontból, de a fentiek miatt nem tudjuk támogatni a vitára bocsátást.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor, 30-30 perces időkeretben, ezek közben kétperces felszólalásokra nem lesz lehetőség.

Elsőként megadom a szót Pósán László képviselő úrnak, a Fidesz képviselőcsoportja vezérszónokának. Öné a szó, képviselő úr.

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Előttünk van a felsőoktatási törvény új tervezete - a kérdés az, hogy mi indokolta. Lehetett volna azt is mondani, hogy hozzányúlunk néhány passzushoz ott, ahol problémásnak tűnik, kijavítjuk, de ez egy teljes, átfogó törvény. No hát, nem árt, hogyha számba vesszük azért azt, hogy miért is volt minderre szükség, mi indokolta mindezt.

Azt hiszem, hogy nem kétséges senki előtt, hogy ha az elmúlt esztendőkre visszatekintünk, akkor több felől hallhattuk azt az egybecsengő álláspontot, hogy a minőséggel, az oktatás színvonalával sok helyen probléma van. Már önmagában ez is egy olyan kérdés, ami indokolta azt, hogy ehhez a kérdéshez hozzányúljunk. De a felsőoktatás szerkezetével, képzési struktúrájával kapcsolatban is számos probléma fogalmazódott meg, kritika vetődött fel, ez szintén ebbe az irányba hat. A demográfiai problémák, kapacitáskérdések ugyancsak ezt erősítették, és természetesen az intézményi autonómia körül is számos kétely, kérdés fogalmazódott meg, ami újragondolást igényelt. A kérdés, hogy hogyan jutottunk el idáig, mi okozta azt, ami a felsőoktatásban zavarokat idézett elő, mert ha ezt nem tudjuk, akkor nem tudunk rá jó válaszokat sem adni.

Emlékszünk jó néhányan még arra, hogy a nyolcvanas években Magyarország egyáltalán nem büszkélkedhetett azzal, hogy nemzetközi összehasonlításban, mondjuk, a felsőoktatási képzésben részt vevők aránya milyen is volt. Emlékeim szerint akkor egész Európában egyedül Albániát tudtuk megelőzni, és mindenhol máshol jóval nagyobb volt a felsőoktatásban részt vevők, a diplomát szerzők aránya. A kilencvenes években kezdődött egy lassú javulás ez ügyben. Azért itt is voltak elég érdekes anomáliák, nem tudom, ki mennyire emlékszik, de Horn Gyulának volt egy olyan elszólása ekkor, hogy túl sok a filozófus ebben az országban, ami szintén inkább abba az irányba hatott, hogy ezt a növekedést nem feltétlenül nézte jó szemmel az akkori kormányzat, és ha összekapcsoljuk mindezt még a Bokros-csomag áldásos tevékenységével és hatásával, akkor láthattuk, hogy körülbelül milyen fejlemények indultak.

A kilencvenes évek legvégén, az első polgári kormány idején indult el egy expanziója a felsőoktatásnak, amikor azt mondhatjuk, hogy kinyitottuk a kapukat, és jóval nagyobb tömegben jöhettek be diákok a felsőoktatásba tanulni. Ilyen értelemben azt a kedvezőtlen arányt, ami egész Európával szemben jellemezte Magyarországot, kétségkívül viszonylag rövid idő alatt sikerült megváltoztatni.

Azt is tegyük hozzá azonnal, hogy a tömeges felsőoktatásnak a kialakulása a kezdetekben nem jelentett látványosan minőségromlást, ugyanis ne felejtsük el, hogy a bemeneteli követelmények még alapvetően magasra voltak helyezve, megvoltak a felvételi sztenderdek, és gyakorlatilag ebből a szempontból a válogatásnak az a fajta lehetősége, ami mégiscsak egy minőségi szűrőt biztosít, megvolt.

Az adatok is azt bizonyították akkor nemzetközi összehasonlításban is, hogy a diplomások elhelyezkedési esélyei a munkerőpiacon a legjobbak voltak, és hosszú-hosszú éveken keresztül így is maradtak, sőt tegyük hozzá, mind a mai napig alapvetően ez így is van, már amennyiben ezek a diplomák valóban versenyképes és piacképes diplomák. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a képzési helyeknek az elosztásában is érvényesült egy erőteljes állami kiegyenlítő sztenderd, kiegyenlítő effektus, ami arról szólt, hogy bizonyos iskolatípusok vagy éppen települések nem feltétlenül szívják el a levegőt másoktól.

2002 után változott a helyzet, egyrészt a követelményrendszerben, a bejutási követelményrendszerben volt egy jelentős visszalépés. Az első polgári kormány idején a felvételi és az érettségi kettősségének a kiküszöbölésére született meg az a javaslat, hogy legyen kétszintű érettségi, az egyik, a magasabb szintű a bemenetel feltételeit jelentené. 2002 után, a Medgyessy-kormány idején Magyar Bálint volt az oktatási miniszter, a kétszintű érettségiből egyszintű lett, egy normál érettségi lett a bemenetelnek a feltétele. Innentől kezdve, mivel normatív finanszírozással működött a felsőoktatás, ne felejtsük el, az történt, hogy érvényesült a közgazdaságból ismert törvény, a Gresham-törvény, a rossz pénz kiszorítja a jót, magyarán: az alacsonyabb minőség az kiszorította a magasabb minőséget, mert minden intézmény abban volt érdekelt, hogy minél több hallgatója legyen, és nem abban, hogy ezek a hallgatók milyen minőségi kritériumok mentén jutnak be a felsőoktatásba.

Kétségkívül ez az egyetemek, főiskolák önérdeke is volt, és önérdeke volt az is, hogy ezeket a hallgatókat bent tartsák a rendszerben, mert hiszen egyszerű matematikai számítással ki lehetett számolni, hogy a hallgatói létszám megszorozva a normatívával egy komoly tételként jelenik meg náluk. Ez kétségkívül a minőség romlásához vezetett, és az a tény, ami a felsőoktatás tömegessé válását jellemezte oktatói-hallgatói viszonylatban, ami kétségkívül már egy feszültségforrás abból a szempontból, hogy mekkora figyelem tud fordítódni egy-egy hallgatóra egy-egy oktató részéről, az találkozott egy ilyen szabályozási és intézmény érdekkel együttesen, és ez drasztikusan visszavetette a minőséget. Természetesen voltak nagyon fura szabályozók is, amelyek sok esetben hallgatói jogoknak álcázott értelmetlenségek voltak, amikor szinte kiskorúként kezeltünk sok esetben hallgatókat, oldalszámra pontosan meg kellett, mondjuk mondani, hogy mit olvassanak el, ahelyett, hogy kezükbe adnánk a könyvet, hogy tessék, fiam, elég nagy vagy ahhoz, hogy megtanuld, és megkeresd az ide vonatkozó részeket. Tehát ilyenek is voltak.

Van még egy kérdés, amit meg nem lehet elhallgatni, hogy maga a tömegessé válás egy természetes, öntörvényű logika volt, az egész felsőoktatás összetételét, hallgatói összetételét, képzési szerkezetét a viszonylag olcsóbb finanszírozással megoldható jogász, közgazdász, társadalomtudományi, bölcsésztudományi, pedagógiai képzések irányába mozdította el, és a drágább és természetesen ezért jóval egzaktabb és jobban számon kérhető természettudományos, élettudományos, műszaki, informatikai képzések aránya az egészen belül csökkent. Tehát lett egy arányeltolódás abba az irányba, amit - összefoglalóan mondjuk azt, hogy kissé tág értelemben vett humán tudományok - a jogi tudományok vagy közgazdászképzések jelentenek.

A minőség ellen hatott az is, hogy a bejutási küszöb hihetetlenül alacsonyra süllyedt az elmúlt hat-nyolc év alatt, sok helyen, ha iskolai minősítéssel fejezzük ki, akkor egy elégségessel be lehetett kerülni a felsőoktatásba, ami, azt gondolom, mégiscsak nonszensz, és voltak olyan pluszpontok, amelyeknek az égvilágon semmi köze nem volt a tényleges teljesítményhez. Néhány egészen meghökkentő: azért lehetett pluszpontokat kapni egyébként, hogy milyen a szociális háttér vagy éppen van-e fogyatéka valakinek. Ebből számos visszaélés is született, azért azt se felejtsük el. Érdemes lenne egyszer majd készíteni egy olyan statisztikát, hogy az elmúlt esztendőben, mondjuk, az úgynevezett olvasás- vagy számolászavaros problémákkal küszködő diákok aránya miért ugrik meg általában vagy ugrott meg általában az érettségit megelőző tavaszi időszakokban. Az őszi időszakokban mindig jóval alacsonyabb volt ezeknek a számaránya - ez valószínűleg nem véletlen.

Sok területen természetesen maga a Bologna-folyamat, a bolognai képzési struktúra is okozott gondokat, és minőségellenes vagy minőséget rontó hatása volt.

(9.00)

Sok helyen az elsajátítandó anyagoknak egy lecsupaszítása vagy zanzásítása következett be anélkül, hogy ez alaposan végig lett volna gondolva. Tegyük hozzá azonnal azt is, hogy ez egyébként egy ágazati irányítási hibából adódik, úgy bevezetni a bolognai rendszert, ahogy Magyar Bálint idején ez történt, hogy nem egyszerre volt kidolgozva az alap- és a mesterképzés, az egész egyszerűen bűn volt, mert ily módon nem lehetett koherensen és összefüggő rendszerben összeilleszteni a dolgokat.

A minőség ellen hat az is, és természetesen a diplomák piaci értéke ellen hat az is, hatott és hat mind a mai napig az is, hogy az alapképzésből a mesterképzésbe való továbbmenetelnél központilag, törvényi szabályozás szintjén volt egy nagyon erős redukálás, elő volt írva, hogy csak az egyharmad mehet tovább. Innentől kezdve pedig az következik, hogy az első három év végzettségei nagyon sok esetben valóban olyan végzettséget jelentenek csak, ami a piacon életképtelen - nem keresik. És sokszor megkérdeztük itt a parlamentben is, hogy mit lehet kezdeni hároméves ilyen, olyan, amolyan végzettséggel - nem akarok most direkt példálózni konkrétumokkal -, és nincs rá válasz, és mind a mai napig nincs rá jó válasz.

Ott, ahol a bolognai rendszer jól tud működni, ezek a fajta direkt korlátok és szabályok nincsenek beiktatva, hogy mesterképzésre eleve csak az alapképzésben részt vevőknek jóval szűkebb hányada mehet tovább. A lehetőséget nyitva kell hagyni, mert csak akkor van az egésznek esélye és lehetősége. Abban a Finnországban, amelyik egyébként minden nemzetközi mérésben a világ élvonalában szerepel az oktatási rendszerével, semmi ilyen korlátozás nincsen, az alapképzésről nyugodtan mehetnek tovább a mesterképzésbe a hallgatók. Ha valaki nem megy tovább, az a saját maga döntése alapján történik, és nem azért, mert erre rákényszerítik. Tehát ez szintén egy olyan kérdés, amit bizony illik végiggondolni, mert enélkül elég nehéz jó megoldásokat találni.

Kétségkívül igaz egyébként, hogy maga a bolognai típusú rendszer sok helyen korrekcióra szorul. Sőt, az is igaz, hogy sok helyen akár még radikálisan át is kell alakítani. Ilyen például a pedagógusképzés, ez valóban igaz, de ilyen egyébként a nemzeti tudományok kérdése is, mert valljuk be őszintén, hogy mondjuk, néprajztudományt hogy az ördögbe lehet 3+2 rendszerben jól tanulni. De akár a meteorológiát is mondhatnám, ami ugyan nem nemzeti tudomány, de mégiscsak, hogy is mondjam, ebbe a skatulyába nehezen beilleszthető.

Tehát a másik komoly probléma az, hogy végiggondolás nélkül eresztették rá a szocialista-szabad demokrata kormány részéről a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány idején az egész bolognai rendszert az egész magyar felsőoktatásra. Jó néhány európai országban, ahol ezt szintén úgymond újonnan vezették be, ott bizony adtak maguknak átmeneti időszakot, próbaidőszakot, vagy néhány intézményben megnézték, hogy hogyan működik, és csak a későbbiekben nyúltak a többihez. Nálunk egész egyszerűen voluntarista módon mindenhol be lett vezetve. Ennek - idézőjelbe vett - jótékony hatásait mind a mai napig sajnos isszuk.

A hallgatók nagy létszámban történő megjelenése a felsőoktatásban kétségkívül együtt járt egyfajta infrastruktúra-fejlesztéssel, kapacitásbővítési igényeknek a kielégítésével. A kérdés az, hogy egyébként ez jó volt-e, indokolt volt-e, és minden esetben célszerű volt-e. Ennek az egész feszítésnek a következménye volt az elhibázott, úgynevezett PPP-konstrukciók sokasága, amelynek pénzügyi hátrányait egyébként mind a mai napig nagyon sok intézmény és ilyen értelemben maga a magyar költségvetés is sajnos issza. Mert jó néhány esetben bizony ezek nem voltak kellőképpen átgondolt fejlesztések, és ugyanakkor megnövelte az adósságot, de ezzel párhuzamosan viszont csökkent az intézményekre jutó forrásoknak a nagyságrendje, a szűkülő források pedig még élesebb egymás közötti versenyre késztették az intézményeket. Ennek még inkább az lett a világos következménye, hogy bejutási feltételeket még jobban leszállították, és az évközi számonkéréseknek a színvonalát illetően még megengedőbb lett a rendszer, mert igyekeztek benntartani a diákokat.

Tehát lényegében hihetetlen minimális tudással voltak benn és vannak benn még mind a mai napig nagyon-nagyon sokan a felsőoktatási rendszerben, akik természetesen egyébként diplomát is fognak kapni, mert az intézmények érdeke is erről szól, és természetesen ez a diploma egyébként ugyan papíron értékesnek tűnik, de nem biztos, hogy ténylegesen a való életben meg tudja állni a helyét. Tehát nem kis feladatról van szó, amikor ehhez az egész kérdéshez hozzá kell nyúlnunk.

Már a 2002 utáni időszaktól kezdve évről évre újra és újra előjött az a probléma, hogy a költségvetés lehetőségei, szándékai szűkültek, tehát nőtt az igény egyéb források bevonására. Az egyéb források esetében a szocialista-szabad demokrata kormányok alapvetően a tandíjban gondolkoztak, ne felejtsük el, népszavazás kellett hozzá, hogy ez ne így legyen, tehát azért amikor krokodilkönnyeket hullajtanak, akkor ne felejtsük el, hogy nagyon is konkrét valóság volt a tandíj bevezetésének a lehetősége. A polgári kormány idején ennek a megoldása a diákhitel volt, és a jelen helyzetben is egy diákhitel-konstrukciót készít elő a kormányzat. Azért a kettő nem egy és ugyanaz, tisztelt képviselőtársaim. Maga a probléma egyébként, a forráshiány, az kétségkívül megmaradt.

Tovább nehezítette a helyzetet, és ezzel a negatív örökséggel most is szembe kell néznünk, hogy az államilag finanszírozott helyeknek az elosztása nem csökkentette a területi különbözőségeket, hanem megnövelte. A felvételi és beiskolázási rendszer átalakítása lényegében azt jelentette, hogy Budapest felé terelte a hallgatókat szerte az országban, a budapesti intézményekbe, és a nagy vidéki egyetemek többé-kevésbé még szinten is maradtak, de a kisebb intézményeknél ez nagyon komoly gondot okozott, és bizony jó néhány közepes méretű városunkban a megtartó erőt sokszor megkérdőjelezte, a helyi értelmiség szerepét és egyáltalán lehetőségét kérdőjelezte meg.

Az a megoldás tehát, amit ez a mostani felsőoktatási törvénytervezet elénk tár, nevezetesen, hogy a kormány döntsön a kapacitásokról és azok területi elosztásáról, az nagyon is helyénvaló, hiszen hosszú-hosszú időn keresztül ez így működött, és pontosan azért kellett, hogy így működjön, hogy a területi különbözőségeket próbáljuk valamelyest kiegyenlíteni, és ne pedig növelni, ne az ollót nyissuk, hanem az ollót próbáljuk inkább zárni.

És problémák jelentkeztek a felsőoktatási intézmények autonómiával kapcsolatos megközelítésében is. Az az eredeti alkotmány is, amely januártól már hatályon kívül helyeztetik és helyére lép az új alaptörvény, ebből a szempontból azért azonos gondolkodási mezőben mozog, nevezetesen, hogy az oktatás, a tudomány, az ezzel összefüggő kérdések autonómiája szent és sérthetetlen, megkérdőjelezhetetlen. Tudományos igazságokban a tudománynak kell állást foglalni, hogy milyen módszerekkel tanítunk, és így tovább, de az, hogy egy intézmény hogyan gazdálkodik, mondjuk, a rábízott közpénzzel, forrásokkal, azért az mégsem lehet parttalan. Ugyanis az elmúlt évek vagy esztendők során, vagy az elmúlt két évtized során lényegében lépésről lépésre, fokozatosan, de mégiscsak az a szemlélet alakult ki, hogy ez egy szent tehén, ehhez nem lehet hozzányúlni, a költségvetés csak tegye oda a pénzt, de hogy hogyan költik el, mire költik el, abba meg ne szóljon bele senki.

Ez ebből a szempontból nyilván tarthatatlan volt, és ennek annyira abszurd kifutásai is voltak, szerintem mindenki emlékszik még arra, nem volt túl régen, úgy kellett bírósági ítéletekkel, perekkel kikényszeríteni azt, hogy egyáltalán a rektoroknak a jövedelme publikussá válhasson, jóllehet közpénzből voltak meg vannak finanszírozva. Ez mégiscsak egy nonszensz helyzet. Ezeknek a végiggondolása és újraszabályozása, azt gondolom, igenis helyénvaló.

És természetesen azt sem felejthetjük el, hogy jó néhány, már a kriminalisztikába hajló dolog is az elmúlt esztendőkben azért napvilágra került, ami szintén mégiscsak azt mutatja, hogy bizonyos zavarok itt az autonómiaértelmezés körül vannak, hogy kinek mihez van joga, vagy kinek kellene ellenőrizni vagy nem kellene ellenőrizni.

Tehát számos olyan probléma és kérdés halmozódott fel az elmúlt évek során, ami alapján nem véletlen, hogy a felsőoktatás minden szereplője részéről az nem kérdés, hogy új törvényi szabályozásra szükség van. Ez a törvény megpróbálja ezt kielégíteni. A kérdés az természetesen, hogy jól tudja-e ezt megoldani vagy kevésbé jól, vagy egyáltalán nem jól. Ez nézőpont kérdése. Én azt gondolom, hogy alapvetően ez a törvénytervezet a fő problémaköröket jól ragadja meg. Nem állítom, hogy hibátlan, és azt sem állítom, hogy mindenhol minden a helyén van. Nyilvánvalóan azért kell majd közösen gondolkodnunk arról, hogy hol és milyen módon kellene adott pontokon ebbe belenyúlni és módosítani. De a megoldások irányába elmozdul, mert a problémákat kezeletlenül nem lehet hagyni.

(9.10)

Nézzük a minőség kérdését, azt hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb, hiszen mégiscsak akkor van értelme a felsőoktatás rendszeréhez hozzányúlni, ha a legfőbb célt, a minőség javítását el tudjuk érni.

Azt hiszem, hogy ez tipikusan az a kérdéskör, ami kellőképpen Janus-arcúra sikeredett, tehát vannak nagyon jó részei, és vannak vitatható részei is. Én helyesnek tartom azt, hogy szűkíti a bejutáskor, a felvételnél a pontoknál azon pontoknak az arányát, ami nem ténylegesen a tudáshoz kapcsolódik, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzunk.

Azzal is egyet tudok maximálisan érteni, hogy szabályozza még szigorúbban azt, hogy a teljesítmény alapján a képzésében ösztöndíjjal támogatott vagy éppen nem támogatott hallgatói mozgások hogy és mint alakulnak, hiszen ezek elég komoly, húsba vágó kérdések tudnak lenni. Tehát igenis, legyen egy komoly ösztönző erő arra, hogy a diák tanuljon.

Annak is szerintem helyénvaló és indokolt a léte, hogy gátat kíván szabni annak, hogy minden felsőoktatási intézmény, főiskola, ahogy az elmúlt években ezt megtapasztalhattuk, hihetetlenül gyors ütemben elkezdte bővíteni a képzési kínálatát, hogy megfeleljen azon mennyiségi mutatóknak, hogy egyetem akkor lehet, ha nem tudom, hány képzési területen van oktatása. De ebből nem az sült ki, hogy mindenhol nagyon jó egyetemek sokasága született meg, hanem az sült csak ki, hogy lett egy csomó főiskola, ami megpróbált egyetemmé válni, és a megfelelő tartalmi, minőségi háttér meg ehhez hiányzik. Szerintem itt világosan rendet kíván vágni a törvény abban, hogy mi az egyetem, mi a főiskola kritériumrendszere, mit kell ehhez teljesíteni.

És az is helyes, hogy a felsőoktatásban az előmeneteli rendszer egyértelműsítve van, és világossá van téve mindenhol. Viszont van egy kérdés, amit érdemes lenne meggondolni: helyénvaló-e, mondjuk, a felsőoktatásban az egyetemeknél meghatározni azt a kritériumrendszert, hogy akkor egyetem az egyetem, ha éves átlagban - bocsánat, azt hiszem, 5 éves átlagban van szó róla - 60 végzett PhD-t, tehát doktori fokozatot szerzettet kell kibocsátani. Megmondom, miért kérdezem, mert ha egy numerikus számhoz kötjük, akkor ha akarjuk, ha nem, azt fogjuk előidézni, ami ellen most éppen hadakozunk; nevezetesen, hogy mind az alap-, mind a mesterképzésben az intézmények alapvető érdeke az lesz, hogy ha kell, akkor erőnek erejével is oda fogják rugdosni a megfelelő számú gyereket ahhoz, hogy a doktorit végigcsinálják, már csak azért, mert muszáj ezt a bizonyos numerikus értéket produkálni, és ki lehet pipálni.

Szerintem ezt végig kellene gondolni, hogy nem lenne-e helyesebb akár valamiféle százalékos arányhoz kötni, vagy valami rugalmasabb elmozdulást lehetővé tenni. Mert azt sem szabad elfelejteni, hogy a doktori iskolák kapacitását évente mégiscsak a költségvetés határozza meg, hogy melyik doktori iskolába hány gyereket lehet felvenni, és ha egyik oldalon egy rögzített, kőbe vésett számot látunk, a másik oldalon pedig egy mozgó értékkel találkozunk, akkor ez nem biztos, hogy minden évben összejön, és nem biztos még az sem, hogy hosszabb távon kivetített vagy kiterített, átlagolt értékkel a 60-at elérjük.

Csak zárójelben megjegyzem, hogy ha most a mostani, a jelen statisztikát megnézzük: azon intézmények körében - ha a közvéleményt gyorsan megkérdezzük, hogy hány egyetemet ismer az országban - az ismert egyetemek legalább egyharmada most sem felel meg ennek a kritériumnak, és ezek nem olyan intézmények, amelyek most akarnak egyetemmé válni. Direkt nem mondok most neveket, de ha szükségeltetik, tudok. Tehát érdemes lenne végiggondolni, hogy ez ebből a szempontból rendben van-e.

A bemenetel feltétele, hogy az számonkérhetőbb legyen, szigorúbb legyen, szerintem ez rendben van. A kérdés azért az, hogy itt is minden szegmense a helyére kerül-e. A bemenetelt úgy szabályozná a törvény, hogy érettségi van, nem kétszintű, csak egyszintű; felvételi van, illetve C típusú nyelvvizsga van. Így első hallásra nincs is ezzel probléma, de azért ha belegondolunk, mégiscsak van.

Kezdjük az utóbbival, a nyelvvizsga kérdésével. Én értem azt a szándékot, és így első hallásra jónak is tűnik, hiszen ha most egy csomó diploma azért ragad benn az egyetemeken, mert nem tudják megszerezni a nyelvvizsgát, akkor ezt a jövőben ki lehet védeni azzal, hogy ha a bemenetelhez kötjük, akkor ez már nincsen. Csak a probléma ott van, tisztelt képviselőtársaim, hogy ez az előírás - azon túlmenően, hogy egyébként az oktatási rendszeren kívüli elemet emel be, mert nyelvvizsgáztatni különböző erre akkreditált szervezeteknél, cégeknél is lehet - a szülők és a családok pénztárcájához kötné azt, hogy kik tudnak bekerülni a felsőoktatásba. Hiszen ma a közoktatási rendszerünk nem alkalmas arra, ezt mondjuk ki: nem alkalmas arra, hogy tömegeiben nyelvvizsgára elő tudjon készíteni diákokat. Akik ma nyelvvizsgát szereznek, azoknak igen jelentős hányada különórákra jár, amit a szülők finanszíroznak, megvásárolják ezt a piacon nyelviskolákban, magántanárnál és így tovább. Ha ezt előírjuk kötelező bemeneteli kritériumnak, akkor bizony a kevésbé tehetős családok előtt ezt a kaput bezárjuk, mindaddig mindenképpen bezárjuk, amíg a közoktatási rendszerünk nem válik alkalmassá arra, hogy tömegesen magas szintű nyelvi ismeretekre fel tudjon készíteni.

Ugyanakkor viszont az érettségi tárgyak között ott van a kötelező idegen nyelv. Azt gondolom, hogy maradjunk ennél: kötelező érettségi idegen nyelvből, és azt a részét próbáljuk meg inkább elősegíteni a jövőben, hogy maguk a diákok az egyetemeken, főiskolákon eljuthassanak oda valóban, hogy legyen nyelvismeretük. Magyarán, az elmúlt 6-8 évben leépült nyelvi lektorátusokat újra kell építeni, hogy világosan beszéljek. Mert az elmúlt 6-8 évben ezeket a legtöbb intézményben visszafejlesztették, elsorvasztották, leépítették, és akkor csodálkozunk, hogy itt tartunk.

A felvételivel kapcsolatban nekem személy szerint nincsen bajom akkor, ha ez a felvételi sztenderd, összemérhető, egységes, és nem ad módot arra, hogy ebbe bárminemű protekció vagy korrupció beszivároghasson. Ugyanis állami közpénzi forrásokért menő verseny van. Ezt pedig csak akkor lehet kezelni, ha ezek összemérhetők, és valóban tudás alapján történő helyelosztások történnek.

Ebből a szempontból azt a részt, hogy kell-e szóbeli vagy nem, én azt bizony nagyon óvatosan kezelném. Nem vitatom, hogy szakmai alkalmasság szempontjából bizonyos területeken ez indokolt lehet, de ha behozzuk generálisan a rendszerbe, mondjuk, a szóbeli felvételi lehetőségét, akkor azonnal beemeltünk egy intézményi hatáskörbe tartozó, intézményi önérdeket azonnal megjeleníteni tudó szegmenst, ami már kellő "szubjektivitást" is behoz a rendszerbe. Finoman fogalmazva: szóbelin lehet korrigálni az írásbelin esetleg rosszul teljesítő diákok pontszámát. Van mód bizony protekciókérésre, van mód akár korrupcióra is.

A jelen felsőoktatási bejutási feltételeknél, felvételi rendszernél, azt gondolom, hogy ha volt valami, ami ebből a szempontból az elmúlt évek hosszú során viszonylag konzekvensen és jól kialakult, akkor az az, hogy ezt a lehetőséget megpróbálta kiiktatni. Abszolút személytelenné vált, pontszámok vannak és így tovább, nincsenek az intézményeknél ilyen lehetőségek, hogy ebbe belenyúljanak.

Örülök annak, hogy olyan dolgok kikerültek a törvényből, amelyek még a koncepciók során itt szerepeltek. Mondok egy példát, és akkor azt hiszem, ezzel meg is világítottam. Koncepciókban még voltak ilyen felvetések, hogy törvényben szabályozzuk, hogy hány pótvizsgát lehet tenni egy hallgatónak vagy sem. Ez tipikusan az a műfaj, ami intézményi hatáskör, tanulmányi vizsgaszabályzat hatásköre, és innentől kezdve ez nem törvényre tartozó kérdés.

A felsőoktatás szerkezeténél a pedagógusképzés az, ami szerintem átgondolandó, ugyanis az, hogy egységes osztatlan képzésben menjen, azzal nincs is probléma, az így helyes. Ott van a probléma, hogy kell-e beiktatni még plusz egy évet, egy úgynevezett gyakorló esztendőt, amikor egyébként hallgatói státusban van a diák - főiskoláknál ez 4+1, egyetemeknél 5+1 -, és azt követően pedig, ha elővesszük még a közoktatási vagy köznevelési törvény pedagógus-életpálya kérdését, ott pedig szintén behozzuk még a gyakornoki időszakot.

Tehát lényegében, mire valaki bemegy a felsőoktatásba, és onnan tényleges pedagógusként kijön, eltelik tíz év. Ez olyan hosszú képzési idő, ami, azt gondolom, hogy nem fogja vonzóvá tenni a pályát. Azt hiszem, hogy ahogy Európa legtöbb országában, akár a már említett Finnországban is 5 év a pedagógusképzésre egyetemi szinten elég, 5 évre van megcsinálva.

(9.20)

Miért nem tudjuk mi is megcsinálni öt évre? Szerintem ezt érdemes lenne végiggondolni, ez belső szerkezeti kérdés. Még világosabban fogalmazva: az elméleti pedagógia, a pedagógiai pszichológia és egyéb ilyen katedráról oktatott tárgyak arányát nem növelni kellene, a gyakorlatot kell növelni, de ezt az öt éven belül meg tudjuk tenni.

Tehát tisztelettel arra kérem a Házat, hogy az elméleti pedagógiai tárgyak lobbiját ebből a szempontból inkább tegyük partvonalon kívülre, mert nem attól lesz valaki jó pedagógus, hogy nagyon-nagyon sok elméleti tárgyat hallgat, és a gyakorlatot ezért ki kell tolni még egy plusz esztendővel. Húzzuk be a képzési idő keretébe, megoldható, ez egy belső szerkezeti átalakítás kérdése, azt hiszem, ez megoldható.

Természetesen, a kapacitások kérdésére visszatérve, hogyan lehet a tömeges képzést úgy megőrizni, hogy finanszírozható is legyen, erre nem a tandíj a megoldás, akármennyire is mondják ezt az ellenzéki képviselők, nem a tandíjról van szó, hanem egyszerűen arról van szó, hogy az ösztöndíjrendszert akarjuk ehhez hozzáigazítani, és mivel közpénzfelhasználásról van szó, azt gondolom, igenis elvárható és indokolt, hogy a közpénz elköltésének a mikéntjét valahol az állam szabályozza. Azt a kérdést szerintem viszonylag jól sikerült rendezni a hallgatókkal, hogy hogyan és mint történjen ennek a szabályozása, legalábbis az érintettek tudomásom szerint ebben partnernek bizonyultak. Én csak az elvet ajánlom megfontolásra, hogy ott, ahol ez felesleges, felesleges szerződést is kötni. Még világosabban fogalmazva: mondjuk, egy magyar-történelem szakos tanárra tömeges igény (Az elnök csengetéssel jelzi a hozzászólási idő leteltét.), hogy őt Angliában alkalmazzák, valószínűleg nem mutatkozik.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Hiller István képviselő úrnak, az MSZP képviselőcsoportja vezérszónokának.

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Igen Tisztelt Ház! A felsőoktatásról elnevezett törvényjavaslat fekszik a tisztelt Ház asztalán, azonban ennek a törvénynek az alapja nem szakmai, nem oktatási, hanem egyértelműen gazdasági, financiális ok. Az a helyzet, hogy önök 20 százalékkal csökkenteni akarják a magyar felsőoktatás állami támogatását, és ehhez a 20 százalékos pénzkivonáshoz keresik, jól-rosszul a megfelelő ideológiát és a megfelelő törvényszöveget.

Arról van szó, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a magyar felsőoktatás állami támogatásából az elmúlt 50 évben nem látott mértékű, összesen 39 milliárd forintos kivonást tesznek 1 év alatt.

A 2011. évi költségvetéshez képest, amit önök fogadtak el, 39 milliárdot úgy vonnak ki egy lépésben, hogy korábban még önök sem gondolták ezt, mert 3 évre gondolták elosztani, csak időzavarba kerültek, és ez az időzavar, mivel nem mennyiségi, hanem minőségi problémákat vetett fel, megér néhány szót.

Arról van szó, tisztelt Ház, hogy ezt a törvényt tavaly 2010 őszére ígérték, azonban nem készültek el vele. Nem készültek el vele 8 év ellenzéki elméleti felkészülési lehetőség után, és nem készültek el a kormányzat átvétele után, miközben ezt nyilvánosan meghirdették. Ez egyébként önmagában még nem lett volna probléma, hogyha országunkat nem érte volna az a kötelezettség, hogy 2011 február-márciusában Brüsszelbe konvergenciaprogramot kellett benyújtani, ezt a konvergenciaprogramot a Nemzetgazdasági Minisztérium állította össze, érthető okokból, hiszen ők foglalkoznak a pénzügyekkel. Az oktatási tárcának, az oktatási államtitkárságnak a véleménye ebben a konvergenciaprogramban - remélem, és a tények azt mutatják - nem testesült meg, így azután úgy adta le a köztársaság kormánya Brüsszelnek az országra kötelező konvergenciaprogramot, hogy abban meghirdette a magyar felsőoktatás gyakorlatilag 20 százalékos állami támogatásának kivonását.

Ez az az ok, ami miatt önök azután a későbbiekben három olyan verziót kellett hogy készítsenek, hogy azt sem tudták pontosan, mihez nyúljanak, hiszen nem arról volt szó, hogy oktatási, felsőoktatási célokat tudtak volna megfogalmazni a törvényben, és ehhez megkeresik a kellő finanszírozási módot, hanem már a történet elején eldőlt, hogy a kormányzat a konvergenciaprogramban bevállalta a 20 százalékos költségcsökkentést, és ehhez a költségcsökkentéshez, ehhez a 39 milliárdos forráskivonáshoz tervezték meg a szöveget. Úgy tervezték meg, amelyet a saját kormányuk is különböző szinten, három alkalommal a magyar felsőoktatás legtekintélyesebb testületei, többek között a Rektori Konferencia pedig legalább négy alkalommal elutasítva, visszavonásra késztette.

Azt kell mondanom önöknek, hogy az a gazdasági pozíciófeladás, amely a magyar felsőoktatást jellemzi, a saját programjukkal áll éles ellentétben. Önök folyamatosan munkahelyteremtésről, folyamatosan olyan politikáról beszélnek, amely beruházásbarát, amely a magyar állampolgároknak megteremti a munka lehetőségét, miközben nincsen olyan hazai és nincsen olyan külföldi felmérés, amely azt mondaná vagy éppenséggel ne azt mondaná Magyarországról, egyébként bármely más európai országról, hogy ha valaki diplomával rendelkezik, nagyobb esélye van elhelyezkedni a munkaerőpiacon, mint ha nincs, ha valaki, legyen az a legmélyebb válságidőszak, diplomával rendelkezik, nehezebben veszíti el a munkahelyét, minthogyha nincsen diplomája. Ehhez képest az a helyzet, hogy önök egy olyan rendszert állítanak fel, amelyben a forráskivonást a majdani hallgatókkal fizettetik meg, illetve arra késztetik a majdani hallgatókat, lehetőleg a felsőoktatási intézményben tanulni szándékozókat, hogy ettől az indíttatástól, ettől a tervüktől álljanak el.

Vizsgáljuk meg egy kicsit részletesen azt a beosztást, amit önök ebben a törvényben a hallgatói státuson belül megtesznek. Itt persze meg kell mondani azt is, hogy az időzavar a jelenben is él. Példátlan, hogy néhány hónappal a felvételi jelentkezés határideje előtt, amely minden évben február közepén van, a leendő felvételizőknek fogalmuk sincs arról, hogy mely intézmény mely szakjára jelentkezve, mennyit kell majd fizetniük, illetve milyen mértékben pályázhatnak államilag finanszírozott helyekre. Önök évtizedek óta nem látott olyan késésben vannak, amikor képtelenek megmondani decemberben, az év utolsó hónapján ennek a felosztásnak a részletezését, és arra hivatkoznak, hogy majd talán január közepén, január második felében ezt megtudhatják azok a hallgatójelöltek, akiknek február közepén be kell adniuk a felvételi jelentkezésüket, amely jelentkezési határidő azonban nem csúsztatható, mert hogyha az is úgy csúszik, mint az önök időbeosztása, akkor a teljes 2012. évi felvételi kerül veszélybe. Ez felkészületlenség, ez végig nem gondoltság, ez annak a kényszertempónak az eredménye, amelyről az előbb beszéltem, amelyben a gazdasági tárca olyan ütemre késztette önöket, amit önök szakmailag nem bírtak.

Az az igazság, hogy az államilag támogatott hallgatói létszámot, amely jelen pillanatban 53 500 fő, önök 30 ezer főre kívánják csökkenteni. Állami ösztöndíjasnak nevezik azt a kategóriát, amely jelen pillanatban költségtérítésesnek neveztetik, de ez is egy külön kontingens, tulajdonképpen egy adomány 15 ezer fő erejéig, hiszen a hallgatóság döntő többségét úgynevezett önköltséges, magyarul: tandíjrendszerben kívánják taníttatni.

Meglett volna Magyarországon a lehetősége annak, hogy a magyar szakmai közvélemény és a magyar politika az önköltséges, ha tetszik, tandíjas kérdésről értelmes szakmai vitát folytasson. Ezt a lehetőséget önök 2008-ban egy populista népszavazással eljátszották. Arról van szó, hogy 2008-ban egy olyan rendszer ellen, egy olyan tandíjrendszer ellen, amelyben egy szegény sorból származó, ám tehetséges és szorgalmas fiatal nyert volna, több pénzt kapott volna ösztöndíj formájában, mint amennyit befizetni köteles, egy vagyonos családból származó, nem teljesítő hallgató azonban valóban nettó befizetője lett volna a felsőoktatásnak, na, ez ellen önök népszavazást kezdeményeztek, elcipeltek az urnák elé több mint 3 millió embert annak az ígéretével, hogy a tandíjat eltörlik Magyarországon.

(9.30)

Aztán három év elteltével itt vergődnek. Fogalmuk nincs arról, hogy hogyan lehetne a magyar felsőoktatás finanszírozását megoldani, és ellentétben azzal a rendszerrel, amely egyébként a befizetett összeget ott hagyta volna a magyar felsőoktatásnál, a magyar egyetemeknél és főiskoláknál, önök egy olyan rendszert terveznek most, amelynek a befizetéséből egyetlen fillér nem illeti a magyar felsőoktatást, hanem közvetlen módon az Államkincstárba folyik be. Azt gondolom, valóban nehéz lehet ezt három év után úgy ismertetni a magyar parlamentben, hogy három évvel ezelőtt heteken, hónapokon keresztül egy szociálisnak nevezett, egyébként populáris, populista népszavazáson ezt a tényt, amiről az előbb beszéltem, támadták.

Mindennek eredményeként az önköltséges, magyarul: tandíjas képzésnél a valós befizetési összege, amelyet egyébként sem a törvényben nem írnak le rendesen, sem az expozéban nem hallhattuk, arról szól, hogy a jelenlegi költségtérítésnek átlagosan duplája az, amit önköltségben befizettetnek. Ha ma egy közgazdász hallgató 300 ezer forintot fizet költségtérítésként, akkor az úgynevezett önköltsége, vagyis tandíja 600 ezer forint lesz, egy orvosnál 1 millió 900 ezer forint lesz egy tanév, ami a hat év alatt meghaladja a 10 millió forintot. Kérem, nézzék meg, egy nyugat-magyarországi születésű és nyugat-magyarországi lakhellyel rendelkező fiatalnak abban az országban, Ausztriában, ahol jelenleg nincs tandíj, a felsőoktatási tanulmányok olcsóbbak lesznek ezen a szinten, mint Magyarországon. Egy soproninak, egy szombathelyinek, egy zalaegerszeginek, egy nagykanizsainak elutazni Bécsbe, és a bécsi vagy a grazi egyetemen tanulni orvosnak olcsóbb lesz, mint Magyarországon önöknél, az önök rendszerébe több mint 10 millió forintot befizetni.

Ráadásul nem kétséges, hogy ez olyan mérték, amely már a középosztály felső rétegét sem tudja magába foglalni. Ez egy olyan rendelkezés, egy olyan törvényi hely, amely tulajdonképpen a szegényebb sorból származó, ám tehetséges diákokat kizárja például a magyar orvosképzés lehetőségéből, legalábbis akkor, ha az államilag finanszírozott képzésbe bekerülni nem képes. Mindennek összhatásaképpen azon csoportosítás, amit ugyan kidolgozatlanul, de vázlataiban leírnak, azt eredményezi, hogy a jelenlegi 370 ezer fős magyar felsőoktatási hallgatói réteget 4-5 év alatt mintegy 150 ezer fővel fogják csökkenteni, a magyar felsőoktatás létszáma 200-220 ezer fő körül lesz, ha ez a teljes rendszer kipörög.

Azt kell mondjam önöknek, hogy mindez úgy a gazdasági, illetve kormányprogramjukban meghirdetett céljaikkal, amiről az előbb a munkahely megszerzése és a munkahely megtartása ügyében már beszéltem, teljesen ellentétes. Önök a magyar ifjúság jó részét tudatosan nem engedik majd be úgy a felsőoktatásba, hogy nem fognak tudni neki munkahelyet adni. Összefüggésben a szintén parlament előtt fekvő köznevelési törvénnyel, ahol meg 18 évről 16 évre csökkentik a tankötelezettség mértékét, tényleg nem gondolhatják azt komolyan, hogy miközben nem engedik be a felsőoktatásba az adott, elsősorban nem vagyonos családból származó leendő hallgatójelöltet, ugyanakkor csökkentik a tankötelezettség mértékét, hogy egy képzettség, végzettség nélküli magyar, nem vagyonos családból származó fiatal el fog tudni helyezkedni a munkaerőpiacon. Ez teljesen kizárt, és önök is pontosan tudják, hogy logikailag ez az egésznek a végeredménye.

A Szocialista Párt ugyanakkor ezzel kapcsolatban javaslattal kíván élni. Kérem, hogy hallgassák meg és fontolják meg a véleményünket. Magyarországon a demográfiai viszonyok ismertek. Tudjuk, hogy jelenleg a demográfiai hullám, illetve annak alsó mélypontja a magyar közoktatásban, a hagyományos értelemben vett felső tagozaton, illetve a középfokú oktatás időszakában van. Azt javasoljuk, tisztelettel kérem ennek végigszámolását és végiggondolását, hogy figyelembe véve az ország teherbíró képességét, ugyanakkor közös elkötelezettséggel aziránt, hogy a magyar felsőoktatásban a hallgatók létszáma arányosan megmaradjon, azt javasoljuk, hogy a 2011-es szintet, amely 53 500 államilag finanszírozott hely, a következő években a következő módon rögzítsük:

Az államilag finanszírozott hallgatók számát úgy határozzuk meg, hogy a 2011-2012-es tanévre előírt, államilag finanszírozott helyek számát arányosítsuk a 2011-ben érettségi vizsgát tettek számával, és ez az arány legyen az elkövetkező években a konstans. Ez természetesen azt fogja jelenteni, hogy a demográfiai viszonyoknak megfelelően az a létszám, amely államilag finanszírozott helyet kaphat, csökken, az államilag finanszírozott helyek száma kiszámítható módon, arányaiban csökken. Ez a költségvetés számára tervezhetőséget és egyébként kevesebb költséget jelent; Magyarországon a magyar ifjúság számára ugyanakkor olyan biztonságot, amellyel a politika elkötelezettségét fejezi ki, hogy nem abszolút értékében kívánja rontani azt az arányt, amit nagy nehezen egymást követő kormányok, egyébként az önök korábbi kormánya is 1998 és 2002 között szolgált, hanem a demográfiai viszonyokat figyelembe véve egy állandóságot tud megteremteni. Ez szolgálja azt a fajta biztonságot és kiszámíthatóságot, amely a színvonal megtartásának és a színvonal emelésének fontos ismérve és lehetősége.

A következő percekben, tisztelt Ház, a törvénynek azon részeiről kívánok beszélni, amelyek a felsőoktatási testületekről, illetve a felsőoktatás intézményrendszeréről szól. Először is, azt gondolom, nem nagyon véletlen, hogy miközben a Magyar Országgyűlés egy jelentős témát, adott terület alaptörvényét, a felsőoktatás alaptörvényét tárgyalja, a Magyar Országgyűlésben a magyar felsőoktatás, az intézmények, az egyetemek, a testületek egyetlen képviselője nincs jelen. Egyetlen képviselője sem! Ez nem így volt egyébként már a közoktatási, ahogy önök nevezik, köznevelési törvénynél sem, ahová legalább fontos közoktatási testületek képviselői, vezetői meghívást kaptak és eljöttek.

Az azonban, hogy a magyar főiskolák, a magyar egyetemek, a magyar felsőoktatás vezető testületei közül egyetlenegy sem, sőt, azon tagjai közül egyetlenegy sincs itt, nem véletlen. Ez részben annak a botrányosnak mondható, párbeszédnek nevezett formának az eredményre, amelyben a magyar rektorok, a magyar felsőoktatás vezetői többször kérték, először szakmai körökben, aztán nyilvánosan, majd a sajtóhoz is fordulva, hogy tárgyaljanak velük, hogy ne csak találkozzanak velük, hanem hallgassák meg szakmai érveiket. Több javaslatot letettek az asztalukra, úgy a finanszírozás, mint az intézménybeosztás dolgában, önök azonban képtelenek voltak arra, hogy meghallgassák a magyar felsőoktatás vezetőit; miközben a magyar oktatásért felelős, igen tisztelt miniszter úr mégiscsak a magyar felsőoktatás egy fontos és jelentős egyetemén tanított az elmúlt években, az államtitkár asszony is egy fontos magyar egyetem tanszékvezetője, sőt, a helyettes államtitkár úr is egy jelentős magyar felsőoktatási intézmény, egy neves egyetem professzora.

Egyetlenegy rektor, egyetlenegy testületi vezető vagy tag nincs itt, úgy tárgyalják, úgy terjesztik önök be a magyar felsőoktatásról szóló törvényt, mert pontosan tudják, hogy sem testületi formában, sem a vezetői mint Rektori Konferencia annak irányában, kidolgozottságában nem értenek egyet; elkapkodottnak, éretlennek tartják.

(9.40)

Persze minden relatív: ez a törvény szakmai kidolgozottságában még mindig kidolgozottabb, mint a köznevelési törvény, ami egyébként kétségkívül csak egy relatív pozíció. Ez nem azt emeli, hogy ez milyen kidolgozott, hanem a köznevelési törvénynek a színvonaltalanságát bizonyítja, ugyanakkor az az irány, az a cél, amelyet megfogalmaz, sajnos nem megfelelő.

Így azt kell mondjam, hogy például a magyar felsőoktatás egyik legjelentősebb testülete, a minőség-ellenőrzésért, a minőségbiztosításért felelős Magyar Akkreditációs Bizottság függetlenségét éppúgy csonkítják és megtörik, mint az egyetemek, a főiskolák autonómiáját. Nem véletlen az, hogy az Akkreditációs Bizottság, amely egyébként valóban a legkülönbözőbb területek legkülönbözőbb szakmai kiválóságait fogja össze - soha senki nem vádolta politikai elfogultsággal, soha senki nem mondta, hogy egyik oldalnak vagy másik oldalnak kedvez, sok mindenkinek volt vele konfliktusa, mert egyébként a magyar felsőoktatás színvonaláért valóban éber őrként dolgozott -, na, ennek a függetlenségét gyakorlatilag szétverik.

Ezt szépen és finoman fogalmazzák, aminek az a lényege, hogy mégiscsak az összetételét úgy változtatják meg, hogy gyakorlatilag kormány alá rendelt intézményt faragnak belőle, hiszen a kormányzat adja a Magyar Akkreditációs Bizottság tagjainak igen jelentős részét azáltal, hogy őket a miniszter delegálja. Innentől kezdődően azt mondani, hogy a magyar felsőoktatásban a színvonal őreként megbízott testület, a minőségbiztosításért felelős Magyar Akkreditációs Bizottság független és szakmai, egész egyszerűen nem fog megfelelni a valóságnak. Nem elhihető egy testületről a szakmai függetlenség akkor, amikor direkt mód kormány alá rendelt testületet csinálnak belőle.

Azt kell mondjam önöknek, hogy a magyar felsőoktatás ezzel a törvénnyel távolabb kerül az európai felsőoktatástól, mint a korábbi években, távolabb kerül attól az időszaktól, amikor legutóbb 1998 és 2002 között önök irányították az országot, önök adták az oktatási minisztereket; távol áll attól a rendszertől is, amelyet akár az önök korábbi kormánya előtt, akár az önök korábbi kormánya után az egymást követő kormányok megvalósítottak. Az elmúlt húsz évben egymást követő jobboldali konzervatív, baloldali, önök által polgárinak nevezett vagy éppen liberális, később szocialista vezetésű oktatási kormányzatok között nagyon sok vita volt, ezek a viták azonban döntő többségében hangsúlykülönbségekből és nem az irány meghatározásából származó viták voltak. Önök saját korábbi önmagukkal is szembemenve hoznak most egy olyan törvényt, amelynek megvalósulása nemhogy a magyar felsőoktatás színvonalának emelését, hanem szinten tartását sem képes biztosítani.

Kérem, engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban egy konkrét területet, egy olyan pontot, amelyet a törvény tartalmaz, részletesen bemutassak, éppen azért, hogy ebből az egy pontból - az előbb a képviselő úr idézett latin szöveget, nagyon helyesen, ha oktatásról beszélünk az országunkban, erről legyen szó, tehát pars pro toto, "rész az egészben" elv alapján érdemes bemutatni - hogyan, milyen kidolgozottsággal próbálkozik meg a törvény egyébként létező problémákat megoldani, sajnos rosszul.

Az az elképzelésük, hogy az államilag finanszírozott helyek döntő többségét, meghatározó többségét három területre összpontosítják: ez a természettudományos, a műszaki és az informatikai képzés. Mindezt sikerült úgy beállítani, mintha erre önök jöttek volna rá, mintha a korábbiakban erre akár együttesen ne lett volna közös törekvés. Tisztelettel emlékeztetek arra, hogy ebben a Házban az önök korábbi képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia későbbi és jelenlegi elnöke tette azt a javaslatot, amit akkor az én vezetésem alatt álló Oktatási és Kulturális Minisztérium nemhogy befogadott, hanem remek elgondolásnak tartott: ez az, ami miatt egy, a matematikán túli természettudományos tárgyból kötelező érettségi került bevezetésre, illetve amely egy másik területen a minimum ponthatárt 240 pontra emelte Magyarországon, amely 2012-től lép életbe.

A korábbiakban sem azért vett föl egymást követő több oktatási kormányzat természettudományos vagy műszaki hallgatót, mert nem akarta volna, hanem mert egész egyszerűen a jelentkezők döntő többsége az akkor egyébként alacsonyabb minimum ponthatárt sem érte el. Ha most megemeljük a minimum ponthatárt, kérem, lássák be, még kevesebb hallgató fog bejutni természettudományos és műszaki pályára; egész egyszerűen azért, mert ezt nem lehet megoldani a felsőoktatásban, csak és kizárólag folyamatában a köz- és középfokú oktatásban. Erre tettünk mi kísérletet egyébként pontosan önökkel együtt, ebben egyetértés volt közöttünk.

Most önök ezt félredobva úgy gondolják, hogy egy csettintéssel ez megoldható. Előre mondom: nem lesz megoldható, káosz lesz belőle, ellentétes lesz az eredmény, mint amit akarnak. Amit akarnak és amit szándékoznak, az helyes, de ahogy akarják és ahogy megcsinálják, az teljesen rossz. Két felvételi évben fogják látni, hogy nem lehet ezt egyik évről a másikra akár egy paragrafus betoldásával megoldani; ezt úgy kell, úgy lehet, ahogy a korábbiakban mi, az önök képviselőinek javaslatával és véleményével együtt, később egyébként a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve vagy például a magyar innovációs testülettel együttműködve: évekre, lépcsőfokról lépcsőfokra kidolgoztuk, és kívántuk bevezetni.

Kérem, fontolják meg, hogy az, amit most tesznek, a műszaki és természettudományos pályáknak a látszólagos privilegizálása, közben azonban -és ezt saját, önök által is készített, illetve megrendelt háttértanulmány világosan bemutatja - az a merítési bázis, amiről egyébként ezeket a hallgatókat várják, még szűkebb: nem fogják tudni feltölteni természettudományos és műszaki hallgatójelöltekkel az államilag finanszírozott helyek döntő többségét, miközben más területeket gyakorlatilag kitolnak ebből. A bölcsész, a jogász vagy akár az előbb említett területeken kívül eső egyéb tudományterületekre minimális -minimális! - államilag finanszírozott helyet szánnak.

Miközben látják, hogy az egészségügy milyen helyzetben van, az orvosképzésre nem emelik a keretszámot, hanem szinten tartják, ugyanakkor megemelik a tandíját úgy - mint említettem -, hogy Ausztriában olcsóbb lesz orvosnak tanulni, mint Magyarországon; ez egy teljesen elhibázott koncepció. Kérem, ha kiszámolják, hogy egy szombathelyinek naponta mennyibe kerül Grazba, a grazi egyetemre kiutazni, egy soproninak mennyibe kerül Bécsbe eljutni úgy, hogy egyébként otthon lakik: tandíj nincs, beiratkozási költség van az egyetemen, vannak bizonyos kötelező díjak - például a diákszervezethez kötelező tagsági díj -, ez azonban messze nem lesz annyi, mint amennyit Magyarországon önköltséges, magyarul: tandíjas képzésben egy hallgatójelöltnek fizetnie kell. Úgy gondolom, ezeket kellő alapossággal nem vették figyelembe. Nem állíthatnak fel olyan rendszert, amelynek saját háttértanulmányok bizonysága szerint szűkülő merítési bázisa van, kitolnak más területeket a lehetőségek közül, közben financiálisan előállítanak egy olyan helyzetet, hogy adott tudományterületre szándékozni készülődő hallgatónak könnyebb és olcsóbb más országban tanulni, mint Magyarországon.

Ez mutatja, hogy az időzavar, amibe kerültek, az a belső bizonyítási kényszer, hogy márpedig a közoktatás mellett a felsőoktatásról is alaptörvényt tesznek le az asztalra, bizony egy olyan meggondolatlan folyamat volt, amiben akár olyan gondolatok, olyan tervek is vannak, amelyekről, gondolom - és feltételezem nemcsak a jóhiszeműséget, hanem a hozzáértést -, tudják, hogy nem megfelelő, csak éppenséggel nem rendelkeztek elég idővel.

(9.50)

Nem tételezem fel, hogy akár az oktatásért felelős miniszter, aki évtizedeket töltött és belföldön és külföldön elismert professzora ennek az országnak, az államtitkár asszony vagy a helyettes államtitkár úr, aki évtizedeket töltött a magyar felsőoktatásban, ezeket a rendszeren belüli alapismérveket ne tudná, ne látná pontosan, hogy mire képes műszaki és természettudományos képzésben jelenleg a magyar közoktatás, ugyanakkor kénytelenek voltak idő hiányában elfogadni azt a kvázi diktátumot, amit a gazdasági minisztérium önöknek egészen egyszerűen leadott, hogy ezt meg kell csinálni, nem volt elég szakmai érdekérvényesítő képességük ahhoz, hogy a tényleges valóságot, ami a szakmai valóság és amelynek bemutatása nemcsak egy párt vagy egy kormány, hanem az ország egészének érdeke, kidomborítsák.

Így aztán, tisztelt elnök úr, létrejött egy olyan törvény, amelynek céljai, amelynek irányai nemcsak hogy az én pártomnak, a Magyar Szocialista Pártnak és azon támogatóinak elképzelését nem fedik, hanem azzal a programmal, amit önök meghirdettek, amit kormányprogramnak neveznek, azzal is bizonyíthatóan és tételesen szembeáll. Arra kérem önöket, hogy fogadják el és fogadják be azokat a módosító indítványokat, amelyeket akár részben az előbb elmondott expozémban felsoroltam, akár különböző pártoktól úgy érkeznek, hogy a magyar felsőoktatás színvonalának megtartása és erősítése célját szolgálják. Ennek a törvénynek sajnos, miközben szándékaiban nem kétséges, hogy jót akar, ez nem sikerült. Ez a törvény sajnos irányaiban nem megfelelő. Ez a törvény Magyarország érdekeit ebben a formában nem fejezi ki.

Elnök úr, köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! A Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja jelezte, hogy két felszólaló ismerteti a frakció álláspontját, mindösszesen 30 perces időkeretben. Elsőként megadom a szót Földi László képviselő úrnak.

FÖLDI LÁSZLÓ, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Három nagyon komoly törvény van ma a parlament asztalán, amely valamilyen módon az oktatással foglalkozik, a köznevelésről szóló törvény tervezete, a szakképzésről szóló törvény tervezete, és ma a Ház elé került a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény tervezete is.

Azt gondolom, hogy a törvénytervezet jól megfogalmazza azt a tényt, hogy mik azok a feladatok, amelyek ma a felsőoktatásban orvosolandók. Azt tapasztaljuk és látjuk, hogy különböző szakterületeken, különböző főiskolákon, egyetemeken nagy a lemorzsolódási arány, ezt mindenféleképpen csökkenteni kell, és ehhez szükséges, hogy a kiválasztáskor, a bemenetkor, a belépéskor az magas szintű legyen.

Azt is látjuk, hogy valaki egy egyetemre, főiskolára nyolc-tíz évig is jár, és szinte a vizsgázási lehetőségek korlátlanok. Azt gondolom, hogy szükséges ezen a területen is valamilyen módon továbblépni, és a kredit-előrehaladási sebességet kicsit szigorúbbá kell tenni. Ez nyilván a minőségibb oktatáshoz fog vezetni.

Fontosnak érzem, hogy a felsőfokú szakképzés egy részét át kell helyezzük a főiskolákra, a szakképző intézeteknek pedig nagyobb feladatot kell majd vállalniuk a felnőttképzésben. Úgy látom, hogy ennek a törvénytervezetnek a vezérgondolata, hogy az oktatás minőségcsökkentését megállítsa, és ne indítson olyan képzéseket, amelyekre kevés kereslet mutatkozik a munkaerőpiacon.

Stabilabb pillérekre kell állítani a szakemberképzést, ehhez pedig a főiskolák oktatási színvonalát növelni kell, és ebben partneri együttműködést kell keressünk a kereskedelmi és ipari kamarákkal, illetve a nagyvállalatokkal.

Nagyon sokan emlegetik a különböző keretszámokat, hogy majd a különböző szakterületekre hány főt tud felvenni az egyetem vagy a főiskola. Azt viszont tapasztaljuk és látjuk, és saját városomban tapasztalom például, hogy műszaki értelmiségi mérnököt nem bírunk adott céghez felvenni, mert nincs. Tehát mindenféleképpen szükséges és fontos, hogy a műszaki képzést, a természettudományi képzést fejlesszük, és itt a keretszámokat adott esetben növelje meg rendeletben a miniszter.

Az ezredfordulón megkezdett integrációs folyamat mellett a felsőoktatási intézményhálózat átalakítása is fontos feladat. Az intézmény nagysága: vannak intézmények, amelyek minimális létszámmal működnek, kevés szakkal működnek, azoknak az életképessége megkérdőjelezhető. Ugyanakkor fontos, különösképpen a vidéki egyetemek, főiskolák esetében, amelyeknek nagyon fontos regionális szerepük van az adott területen, hogy az erősítésük megtörténjen.

Nagyon sokat beszéltünk már bizottsági ülésen is, és folyosói beszélgetéseken is elhangzott több esetben, hogy a bevezetett bolognai rendszer igen sok gondot okoz, vagy vannak gondok ezzel a bolognai rendszerrel. Én a tanárképzésben látok nagyon nagy gondot ebben, gyakorló volt iskolaigazgatóként tapasztaltam, hogy kijött gyerekek a főiskoláról, egyetemről nem láttak még gyereket közelről. Tetszenek emlékezni még arra az időszakra talán a nálamnál fiatalabbak, hogy valamikor volt Magyarországon a középfokú tanítóképzés, ami '54-ben megszűnt, és amikor ott a hallgató végzett, a negyediket befejezte, leérettségizett, utána elment az iskolába, és egy évig ott gyakorolta a szakmáját, majd visszament képesítővizsgázni. Nyilván akkor más társadalmi, más gazdasági körülmények voltak az országban, de hogy a gyakorlati képzésre nagy szükség van, azt nagyon fontosnak tartom, és ez a törvény kísérletet tesz arra, hogy adott esetben az egyetemet, főiskolát végzett hallgatót bevigye iskolába, és egy évig ott gyakorlaton vegyen részt. A bemenetnél lehetne vizsgálni természetesen az alkalmasságot például erre a szakterületre, de igazából a gyakorlat során, amikor már elvégezte a tanulmányait, lehet megfigyelni, hogyan tud adott esetben iskolában gyerekekkel bánni és megfelelően elvégezni a rá bízott feladatot. Tehát a bolognai rendszert alapvetően nem tartjuk elvetendőnek, nyilván valamilyen területen ez reformra, megújításra szorul, de alapvetően jónak tartjuk.

Nagyon sok külföldi diák is tanul a magyar egyetemeken, főiskolákon, és azt gondolom, fontos feladat, hogy minél több külföldi diákot hozzunk be az egyes területekre, hiszen ezzel az egyetemeknek, főiskoláknak a gazdasági potenciálját is növelni tudjuk.

Munkaerő-piaci problémákat is felvetettünk már, és előttem szólók is felvetettek, és olyan bírálat is érte a tervezetet már bizottsági ülésen is, hogy a humán szakokat, a humán szférát ez a törvény gyakorlatilag halálra ítéli. Ezt a vádat én alaptalannak tartom, ugyanakkor a gazdaság teherbíró képességéhez, az ország teherbíró képességéhez és a munkaerőpiachoz jobban kell igazítanunk a felsőoktatási képzést.

Az alaptörvény deklarálja, hogy a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével az ingyenes és mindenki számára hozzáférhető középfokú, valamint képesség alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával Magyarország minden magyar állampolgárának biztosítja a művelődéshez való jogot.

Az átalakítások ellenére az államilag finanszírozott helyekre továbbra is a legjobbak kerülnek be, azaz a tehetséget nem a szülők anyagi helyzete fogja meghatározni.

(10.00)

Azt is látjuk és tapasztaljuk, hogy a fejlett jóléti államoknak is súlyos fejtörést okoz az állami szerepvállalás kérdése és mértéke a felsőoktatásban. Azokban az államokban, amelyek a GDP jelentős százalékát fordítják oktatásra, felsőoktatásra, európai példát említhetünk, de említhetünk tengerentúli példákat is erre... - a válság és születésszám kedvezőtlen alakulása ugyanis még a fejlett államokat is rákényszeríti arra, hogy a felsőoktatásuk finanszírozását újragondolják.

Az elmúlt 20 év világossá tette, hogy a felsőoktatás jelenlegi struktúrája ebben a formában az állam által nem finanszírozható tovább. A hallgatói létszám nőtt, de a képzések minősége visszaesett, az állam pedig ilyen nagy létszámban képtelennek bizonyult az elégséges források biztosítására.

Összegzésképpen elmondható, hogy megújulási verseny van ma a világban. Azok az országok, amelyek képtelenek lesznek megújulni, vesztesei lesznek az átalakulásoknak. Egy nemzet sem lehet versenyképes, ha nem tartja fontosnak az új elit kinevelésének kérdését. A nemzet teljesítőképessége ugyanis attól függ, hogy kik kerülnek ki az egyetemekről.

A felsőoktatás jövőjéről szóló döntés tehát tulajdonképpen a magyarság, az ország, a nemzet jövőjéről szóló döntés. Arra kérem a tisztelt Házat, tisztelt képviselőtársaimat, hogy támogassák a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény tervezetét, jobbító szándékaikkal javítsák ezt, és a végszavazásnál fogadják el.

Köszönöm a szót, elnök úr. (Taps a KDNP soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Sáringer-Kenyeres Tamás képviselő úrnak.

SÁRINGER-KENYERES TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy felszólalásomban jobbára inkább abból az irányból közelítsem meg az új felsőoktatási törvény tervezetét, mint gyakorló apa, háromgyerekes családapa, akinek jelenleg is két gyermeke a felsőoktatási rendszerben vesz részt.

Nyilván ebből adódóan az embernek olyan tapasztalata is van a jelenlegi bolognai rendszerről, amit otthon az asztal körül megbeszélve tapasztalhat, és amit a gyermek elmond a szülőnek, illetve amit a szülő megpróbál megérteni a gyermek életéből. Ezek a tapasztalatok, azt hiszem, kicsit mások és életszerűbbek, mint azok, amiket az újságokban vagy a médiákon keresztül hallhatunk.

Tehát ezek szerint azt tudom mondani, és ezt hallom a gyermekeimtől, hogy a jelenlegi felsőoktatási rendszer olyan típusú oktatási rendszer, aminek az átláthatósága szinte a minimumra csökkent. Olyan szempontból értendő ez, hogy egy gyermek, aki sikeres érettségi után egyetemi felvételt nyert, majd bekerült egy adott felsőoktatási intézménybe, a vizsgák függvényében tud aztán továbbhaladni és elvégezni az egyetemet. Az előttem szólókhoz hasonlóan mondom: akár 6-10 év alatt is befejezhet egy képzési formát, egy BSc-t vagy alapképzési formát - szép magyar szóval mondva -, illetve mesterképzésit.

Ezt, hogy akár ennyi idő alatt befejezheti, olyan példával tudom alátámasztani, ami nagyon életszerű: egy évfolyamból, amely 21 hallgatóval indult elsőben, egyetlenegy fog BSc-államvizsgát szerezni a végén; tehát abból az eredeti évfolyamból. Ez mutatja, hogy ez a rendszer valahol nem tökéletes, nem létezik, hogy egy ember tud 3 év alatt egy tantárgyból vizsgát tenni.

Mi lehet ennek az oka? - kérdezem a gyermekeimet, mondjátok el. Lehetőségünk van most elmondani egymásnak, akár a parlamentben javaslatot tenni jobbító szándékkal, akár az oktatás vezetőinek elmondani, hogy mit kellene ebben a helyzetben tenni. Többek között van egy ilyen nagyon fontos feladatuk a felsőoktatásban dolgozó tanároknak, hogy a bolognai rendszerhez hozzá kellene igazítani az oktatott tananyag mennyiségét. Ez is nagyon fontos dolog. Hiszen egy pedagógust mondjuk régebben 4 vagy 5 év alatt képeztek ki, egy főiskolán most 3 év alatt akarják, hogy ugyanazt a tudásanyagot elsajátítsa, de még borzasztóbb ez az agrár-felsőoktatásban. Ezt azért tudom mondani, mert ez közel áll a szívemhez, és én magam is ebben vettem részt. Öt év alatt tudtunk egy agrárdiplomát megszerezni, ami feljogosított bennünket arra, hogy állat- és növénytermesztésben tevékenykedhessünk mint diplomás emberek. Most pedig egy BSc-képzéssel rendeznék ezt le, tehát alapképzéssel; 3 év alatt átnézve a tananyagot, ugyanazt követelik a gyerekektől, mint amit megköveteltek annak idején a mi esetünkben. Van tehát egy ilyen fontos feladat is, hogy a tudásanyag mennyiségét időarányossá kell tenni.

A bolognai folyamatról önmagában csak azt tudom mondani, hogy nagyon komplikált és nagyon összetett rendszert hozott létre, ahol még egy kérdéskört meg lehet kérdőjelezni, ez pedig az átjárhatóság lehetősége. Nem tudom, hogy azok, akik döntöttek erről, hogy a különböző karok és különböző szakok között hogyan lehet egy diáknak az átjárhatóságot biztosítani, azok csak papíron bonyolították-e le, vagy megpróbálták ezt a gyakorlatban is eszközölni.

Ebből is van gyakorlati tapasztalatom családon belül. Egyik egyetemről a másik egyetemre az átjárhatóság nevében úgy lehet átjárni - közel ugyanazon szakról van szó -, hogy a mesterképzésre került diáknak az elkövetkezendő egy évben 11 darab különbözeti vizsgát kell tenni különböző tantárgyakból. Elég vicces átjárhatóság az ilyen, ahol szinte majdnem újra kell vizsgázni a tantárgyakból. Ezt is érdemes tehát átgondolni - és jól kezeli a felsőoktatási törvény -, hogy olyan módszerekkel lehessen átjárhatóvá tenni a rendszereket, hogy igenis azoknak, akik az alapképzésből mesterképzésbe, esetleg egy kicsit eltérő de hasonló szakterületen akarnak mozogni, ne kelljen ilyen mértékű különbözeti vizsgát tenniük, ami, megmondom őszintén, az egyéb vizsgák letétele mellett igencsak nehéz terhet ró a gyermek idejére is és a kapacitására is; mert nemcsak zsenik járnak az egyetemre, hanem átlagos képességű gyermekek is.

A következő ilyen kérdéskör, amiről szeretnék beszélni, az az ingyenes képzés. Az ingyenes képzéssel kapcsolatban nekem jók a tapasztalataim. A gyermekeim ingyenes képzésben vesznek részt, tehát államilag finanszírozott képzésben, de beszélgetés során szóba került a fizetős lehetősége is. Ma is van arra lehetőség, hogy valaki, aki fizetett képzésben vesz részt és jó tanulmányi átlagot produkál, abban az esetben át tud kerülni az államilag finanszírozott képzési formába. Hogy ezt mi bővíteni akarjuk, és azt mondjuk, hogy igenis az a gyermek, aki a mi adóforintjainkból bekerült a felsőoktatásba és ott a felsőoktatásban 6-7 évig tanulgatni akarna, amellé teljesítményt is tegyen oda, és ezáltal maradjon meg a támogatott képzési rendszerben, ez teljesen jogos elvárás, úgy gondolom, a mi részünkről, az adózó állampolgárok részéről.

Nem kell ezen csodálkozni, hogy azt a diákot, aki nem tudja a 2,5-es átlagot produkálni az adott félévben - és egymást követő félévekről van szó -, menjen át fizetősbe, ha neki olyan jól megy. Egyébnek okán dolgozik valahol az a gyerek általában, és ezért nem tud megfelelni a különböző vizsgáknak sokszor. Másik esetben pedig jól érzi magát az egyetemi években. Mi tagadás, mi is jól éreztük magunkat az egyetemi éveinkben, amikor időnk volt erre, hogy ezzel foglalkozzunk és nem a tanulmányokkal kellett foglalkozni.

Én tehát azt, hogy fizetős képzésben szigorítás következik be, mindenképpen támogatni tudom és javaslom mindenkinek, hogy támogassa: ez így jogos, lehessen a fizetősbe is átjárni, és a fizetősből az államilag finanszírozottba is.

(10.10)

Az előttem szóló Hiller István miniszter úr említette az orvosi képzést, és ide az állatorvosi képzés is csatlakozhat, hogy fizetős rendszerben milyen drága. Azért azt ne felejtsük el megemlíteni, hogy úgy teljes az igazság, hogyha azt is elmondjuk, hogy államilag finanszírozott orvosképzés van. Tehát az a gyermek, amelyik szegényebb sorból kerül az orvostudományi egyetemre, tud úgy tanulni, hogy neki vagy a szüleinek nincs szüksége tandíjfizetési kötelezettség ellátására. Természetesen, ha már olyan praxist kíván folytatni, amit a szülők is folytattak, és ezt meg kívánja fizetni, akkor módja és lehetősége van arra, hogy ezt pénz útján megválthassa.

Egy külföldi diáknak ma - nagyon helyesen hangzott el - körülbelül 1,9 millió forintba kerül az egy éve. Egy magyar diák oktatása pedig - az oktatásról beszélek, és nem arról, hogy mit kér érte az oktatási intézmény - olyan 1,2 millió forint körül mozog. Tehát egy orvos képzésére ma a magyar állam az adózó állampolgárok pénzéből 1,2 millió forintot fordít. Megint csak azt tudom vele alátámasztani, hogy részben van ingyenes képzés, másrészről pedig ezért az igencsak jelentős befektetésért elvárásai lehetnek a közösségnek a finanszírozottal szemben.

Én tudom, hogy nagyon nehéz kötelezővé tenni azt, hogy valaki az adott diplomáért cserébe Magyarországon dolgozzon. Ennek ellenére egyrészt számítanunk kellene arra, hogy a gyermek lojális az őt tanító, akár, ha a szülők fizetik, akkor a szüleivel, ha az állam fizeti, akkor az állammal, ha pedig az állammal lojális, akkor velünk lojális... - tehát Magyarországon fogja a munkáját végezni, és itt fogja legalább egy ideig kamatoztatni a tudását. Sajnos olyan világot élünk, hogy sem erkölcsileg, sem morálisan nem élünk olyan magas szinten, hogy ez önmagából fakadó legyen egy diák esetén. Kényszereszközöket kell alkalmaznunk, akkor meg kell próbálkozni a kényszerítő eszközzel: pénzért pénzt. Ha mi finanszíroztuk a képzését, és nem kívánja ezt Magyarországon kamatoztatni, hanem külföldre megy, és ez tömegessé válik, akkor valamilyen módszerrel vissza kell tartani. Én megmondom őszintén, ha a morális nem megy, akkor a pénzügyi eszközökhöz kell nyúlni, és akkor az lehet egy jó megoldás, hogy úgy tartjuk vissza őket, hogy kötelezzük arra, hogy valahányad részét, vagy esetleg az oktatási költsége teljes hányadát fizesse vissza.

A vidék és Budapest összehasonlításában képviselőtársam említette itt, hogy nagyon centralizálódnak az egyetemek. Ebben óriási igazság van. Még mindig igaz az, hogy ha valaki színvonalas egyetemre szeretne menni, akkor vagy nagyvárosba, nagyon nagy városba, úgy gondolom, ebből kevés van, vagy megyei jogú városba, például Szegedre, Debrecenbe, Pécsre, Budapestre vagy esetleg Győrbe kell járnia, hogy elmondhassa, hogy a legszínvonalasabb oktatási intézménybe járhat vagy jár a gyermek. Ez sajnos így van, de azt kell hogy mondjam, azért nem minden esetben. Itt megint csak kiemelhetek ilyen példát, ami az agrárvilágból való példa. Egy ősi egyetemen tanultam én is, ami Közép-Európa első felsőoktatási intézménye volt, mégpedig a Georgikon, tehát a Pannon Egyetem mezőgazdaság-tudományi kara, a keszthelyi kar. De említhetjük nyugodtan Gödöllőt is, hiszen az is, ha közel is van Budapesthez, mégis vidék, és ott is az agrár-felsőoktatásnak igencsak magas színvonalát űzik, tehát nagyon jó színvonalon történik az agrároktatás. Tehát megvannak ezek a centrumok, ahonnan jól hangzik, ha egy végzett hallgató jön. Én nagyon remélem, hogy az elkövetkezendő évtizedekben ezek az intézmények képesek lesznek megőrizni ezt a jó hírnevet.

És még egy, amit talán inkább a felsőoktatásért felelős vezetőktől szeretnék kérni, hogy figyelembe kellene venni a felsőoktatás rendszerében ezeket a múltbéli erényeket vagy a kivívott jó hírnevet, akár Gödöllő, akár Keszthely esetében vagy egyéb más szakokkal, tanulmányokkal, vagy régi egyetemekkel kapcsolatban, lévén, hogy mindenki hazabeszél, hát én is, Keszthelyről beszélek. Keszthelyen ennek egy kiépült rendszere van, tangazdasággal, mindennel együtt. Amit itt felsoroltak tisztelt képviselőtársaim, hogy mire volna szükség ahhoz, hogy egy szakmát megfelelően lehessen elsajátítani, az most ott készen van, még készen van, jelentem. Reméljük, hogy ez így is maradhat, és így is lesz a jövőben, hiszen, hogy azt mondjam, csacskaság lenne egy ilyen kész képző központot bármilyen módon is megsemmisíteni, vagyis abba az irányba hatni, hogy önmagát felszámolja, mert nyilván senki nem akarja megsemmisíteni, csak az átalakulással egy menetben tulajdonképpen önmagát kénytelen felszámolni az ilyen típusú intézmény.

Van egy másik kérdéskör, ez pedig az, hogy ma Magyarországon hány diákot veszünk fel az egyetemre. Hiller miniszter úr mondta, hogy egyre kevesebbnek tesszük lehetővé, egyre kevesebben is vannak a fiataljaink, sajnos ez probléma. Körülbelül azt hallottam én statisztikai adatként, hogy 20 ezer fővel több diákot veszünk fel egy adott évben, mint ahány gyermek születik. Ez nagyjából közeli érték. Ez egy elég jelentős és elgondolkodtató szám.

A képzésekkel, a képzési helyekkel kapcsolatban is van egy érdekes statisztikai szám, amit szeretnék megemlíteni. Ez pedig az, hogy van például olyan szak Magyarországon, tehát olyan oktatott szak, amit 20 helyen oktatnak. Nem hiszem, hogy ennek sok értelme van. Akkor ez mit is jelent tulajdonképpen? Hogy azokban az intézményekben, ahol nincs meg a megfelelő létszám, vagy a megfelelő létszám csak erőltetve jön létre, mindenáron ott tartva a diákot, egy kicsit meg kell reformálni a dolgokat, és le kell szűkíteni a képzési helyeket olyan szintre, hogy az regionálisan elérhető legyen a diákok számára, vagy utazási és egyéb szempontból könnyen elérhető legyen, és a diák ezt a tudást mégis magáévá tudja tenni.

Ezen túlmenően látom a saját nyugat-dunántúli példánkon azt is, hogy sajnos egyes szakok, egyes tudományágak kezdenek elsorvadni azzal szemben, amik jönnek fel. Például, ha egy oktatási területet nézek, egy olyan típusú intézményben, mint a keszthelyi egyetem, a mezőgazdasági képzés lassan visszaáll egy alacsonyabb szintre, tehát egy közepes-alacsonyabb szintre, ugyanakkor pedig olyan szakok jönnek föl, mint a turisztika, a turizmusmenedzsment - az ördög tudja, néha azt sem tudom, mit jelent némelyik, olyan furcsa neveket adnak ezeknek a szakoknak. Mindenesetre ezek kezdenek feljönni, és nagyon jó statisztikákat tudnak az iskolák, az intézmények kimutatni azzal kapcsolatban, hogy a diákok milyen létszámban jelentkeznek hozzájuk és milyen létszámban kerülnek felvételre. Tehát ez azt jelenti számomra, hogy ahogy alakul át az élet, például a Dunántúl teljesen eltolódik a turisztika irányába, nyilván az ezzel kapcsolatos kérdések kerülnek előtérbe.

De erre azért nagyon fontos, hogy odafigyeljünk, és itt is az állami koordinációs szerep kapcsán, ami az anyagban is szerepel, tehát az előterjesztésben is szerepel, nagyon fontos, hogy előre tervezetten nézzük azt, hogy mik lesznek azok a szakmák, amelyek telítődnek, aztán majd egy kicsit visszább kell állni velük, vagy pedig ezen a területen új szakmák - elnézést, hogy az egyetemi végzettségre ezt a szakma szót használom, de gondolom, ez jó -, újabb képzések is elindulhassanak, amik talán kevésbé fontosak, vagy éppen most kevésbé fontosnak látjuk, de az előrejelzések azt mutatják, hogy a jövőben akár fontosak is lehetnek.

Röviden vagy éppen hosszan, amilyen gondolatokat szerettem volna, azokat elmondtam.

(10.20)

Még egyszer kérem képviselőtársaimat, hogy nézzék el nekem, hogy azokat a gondolatokat mondtam el, amiket inkább tapasztalati úton szereztem meg, és próbálok hozzájárulni ahhoz, hogy ez a felsőoktatási törvény, ami teljes joggal kerül átalakításra, és minden indok megvan arra, hogy az átalakítását minél sürgősebben megtegyük... - ilyen egyszerű fogalmazásban prezentáltam a tisztelt Ház elé. De azt hiszem, hogy az ilyen gyakorlati tapasztalatoknak is óriási jelentősége lehet a jogalkotók számára, hogyha hallják és támogatják esetleg ezeket az észrevételeket.

A felnőttképzéssel kapcsolatban azt mondom, hogy külön tudnék egy egész felszólalást kitölteni, talán majd a későbbiekben szólni fogok róla.

Én nagyon köszönöm mindenkinek a figyelmet, és - csatlakozva képviselőtársamhoz - azt kérem, hogy majd a viták lezajlása után lehetőségeink szerint támogassuk ezt az előterjesztést, minél hamarabb történjen meg az átalakulás a felsőoktatásban.

Köszönöm a szót. (Taps a kormánypártok és az MSZP padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! A Jobbik képviselőcsoportja jelezte, hogy három felszólaló ismerteti a frakció álláspontját, mindösszesen 30 perces időkeretben. Elsőként megadom a szót alelnöktársamnak, Balczó Zoltán képviselő úrnak.

BALCZÓ ZOLTÁN, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Asszony! A felsőoktatásról szóló törvényjavaslatot a Nemzeti Erőforrás Minisztérium terjesztette be. Ez érthető, hiszen ez a minisztérium foglalkozik a humán területekkel: egészségügy, szociális kérdések, kultúra és oktatás. Ebből az derül ki, hogy valóban a kormányzat a legfontosabb erőforrásnak a humán, az emberi erőforrást tekinti, ez a legfontosabb - idézőjelben - természeti kincsünk, amivel tudnunk kell gazdálkodni.

A KDNP egyik felszólalója említette, hogy az Országgyűlés asztalán van ezzel kapcsolatban három törvény. Énszerintem négy törvény van az Országgyűlés asztalán, tehát a szakképzési törvény, a nemzeti köznevelési, valamint a felsőoktatási mellett a költségvetési törvény is természetesen, hiszen ezeket a területeket megfelelő módon művelni nem lehet, ha a forrásokat nem biztosítjuk. Már hallom a kormánypárti képviselőket, hogy de hát meg kell érteni, nagyon nehéz a gazdasági helyzet, honnan lennének források. Csak amikor mindig példának mondják nekünk Finnországot vagy - hogy ne csak európai példát mondjak - Szingapúrt, hogy íme, a tudásalapú gazdaság ott hogyan alakult ki, akkor nem teszik hozzá, hogy ezek az országok nem akkor kezdtek el áldozni komoly összegeket az oktatásra, a felsőoktatásra, amikor már olyan jól álltak, pont fordítva: ezzel teremtették meg a maguk gazdasági megerősödését.

Én röviden a bolognai folyamatról szólnék, hogy hogyan kezeli ezt a kérdést a törvény, mi a törvény legfontosabb következménye a hallgatókra, az oktatókra, és hogyan állunk a felsőoktatási rendszer finanszírozásával.

Nos, az úgynevezett bolognai folyamat kapcsán - azért mondom így, mert az nagyon sok összetevőből áll, diplomák elismertetése, hallgatók cseréje - a kulcskérdés az úgynevezett lineáris vagy másképp kétciklusú oktatás. Ez az előző nyolc évben teljesedett ki, Hiller István felosztotta ideológiailag, hogy volt egy liberális oktatáspolitikai rendszer, majd egy szocialista. Hadd tegyem hozzá, hogy a bolognai folyamatot az első Fidesz-kormány liberális oktatáspolitikai vezetése készítette elő.

De én vitázom azzal a felfogással, amely szerint rosszul lett kivitelezve. Eleve lehetetlen feladatot vállalt ez, azért, mert akkor vezették be, amikor Magyarországon rendkívüli mértékben tömegesítették a felsőoktatást. Ez azt jelenti, hogy a forrásokhoz való hozzájutás alapja az volt, hogy minél több hallgató legyen az intézményekben, és ekkor vezették be ezt a rendszert, szétverve az eddigi duális rendszert, amelyben külön megvolt a főiskola szerepe a maga gyakorlati képzésével, és külön a magasabb szintet jelentő egyetemeké.

Ez nyilvánvalóan abban is jelentkezett, hogy egy hároméves tanterv egy főiskolán világosan gyakorlatorientált volt, és világosan kétfelé vált az a hallgatói kör, amelyiknek az alapja megvolt ezek elsajátításához. Azzal, hogy nagy tömegben elindítottunk úgy képzést minden szakterületen, hogy az eltérő képességű, motivációjú hallgatóknak kell elvileg ugyanazt a magas szintű elméleti alapot megkapni, amire a mesterképzés épül, illetve azt gondolni, hogy majd ebből három év után gyakorlati kompetenciákkal rendelkezők kerülhetnek ki, alapjaiban téves volt.

Hadd idézzem Roska Tamás Széchenyi-díjas akadémikus véleményét: "A bolognainak nevezett magyar folyamat egyik legnagyobb vétke, hogy összekevert két műfajt, az egyetemet és a főiskolát. Az egyetemi oktatás célja az ismeretek határáig való eljutás, továbblépés a kutatás és innováció irányába, a főiskolai képzés célja viszont a felkészítés a konkrét gyakorlati feladatok ellátására. A nagy egyetemekből viszont vegyes felvágott lett, s a jó főiskolák gyenge egyetemekké léptek elő. Ez tarthatatlan, vissza kell állítani a két funkció különbözőségét." Tehát valóban, ez egy nagyon fontos diagnózis, szerintem nehezen vitatható.

Azt, hogy intézményileg vissza lehetne állítani ezt a duális képzést, ezt úgy ítélem meg, hogy nem lehet, hiszen önmagában meg kell becsülni azokat az intézményeket, például főiskolákat, amelyek ezt követően, igazodva a követelményekhez, nagyon nagy erőfeszítéssel elérték azt, hogy mesterképzésük legyen, adott esetben doktori iskolát indítva is egyetemi rangra léptek elő.

De itt arról van szó, hogy a funkciók különbözősége az visszaállítható. Tehát egy adott szakterületen, legyen az közgazdasági, műszaki, miért lenne akadálya annak, hogy eltérő felvételi pontszámokkal egyidejűleg el lehessen indítani egy alapszakot közvetlenül úgy, hogy a cél, mondjuk, hét félév után gyakorlatorientált diploma adása, és a legmagasabb szintre, egy magasabb felvételi képességgel elindítva a - nevezzük úgy - mesterképzés vagy régi szinten egyetemi képzés? Hadd tegyem hozzá: az átjárás lehetősége régen is adva volt. Nem tudjuk kiolvasni ebből a törvényből pontosan ezt a szándékot, mert hogy hol lesz majd osztatlan képzés, hol lesz lehetőség az általam elmondottakra, mindez innen nem derül ki.

Hadd térjek át a hallgatók kérdésére! Mi a legfontosabb szabályozás a hallgatók tekintetében? A legfontosabb az, hogy ki válhat egyetemi, főiskolai hallgatóvá? Ki kerülhet be a felsőoktatásba? Az a tény, az a szám, hogy az államilag finanszírozott helyeket 53 450-ről 2014-re 30 ezerre kívánják csökkenteni, ez a legtragikusabb, ami a magyar társadalom szempontjából a felsőoktatás üzenete lehet. Igen, a Széll Kálmán-tervben szerepel ez a szám, itt van az anyag, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium készítette elő a Széll Kálmán-tervhez igazodva ezt a brutális csökkentést. Hogyan beszélhetünk igazságosságról, hogyan beszélhetünk társadalmi mobilitásról akkor, hogyha ez a lecsökkentett szám világossá teszi, hogy ebbe tehetséges, de anyagilag nem megfelelő hátterű fiatalok hogyan fognak bekerülni? - és majd részleteiben a kollégáim beszélnek arról, hogy mit jelent egyébként az önköltséges finanszírozás.

Tehát ez egy olyan súlyos következmény, ami sajnos összhangban áll azzal, hogy a kétezer fő alatti településeken milyen módon nehezedik meg az általános iskola, azok felső tagozatának oktatása. Tehát itt a kormányzat megint szembekerül azzal, amit hirdet. Nekem sokszor mondják mint oktatónak, docensnek, most a feladataim ellátása miatt én fizetés nélküli szabadságon vagyok, de megkeresnek és elmondják, hogy mi mindig azt mondtuk, hogy ez az irdatlan nagy létszám nem kell a felsőoktatásban, miért nem örülünk, hogy 53 450-ről 30 ezerre csökken. Nem ennek kellene csökkenni, az össz hallgatói létszámnak, és ezen belül természetesen az állami finanszírozásnak kellene megmaradni.

Hadd térjek át az oktatók kérdésére! Ez a törvényjavaslat nagyon objektíven igyekszik rögzíteni az egyes oktatói besorolásokhoz tartozó követelményeket. Csak egyet kellene megnézni, hogy itt szinte kizárólag a tudományos teljesítmény szerepel. És mielőtt félreértés lenne: természetesen bármely felsőoktatási intézményben, főiskolán is nagyon fontos, hogy az oktatók kutatói tevékenységet folytassanak, arra felkészültek legyenek, és azzal kapcsolatban előrelépve bizonyos szinteket teljesítsenek.

(10.30)

De sehol nem szerepel az, hogy van-e oktatói, előadói képessége, teljesítménye. Mire való az általam nagyon fontosnak tartott hallgatói felmérés, amit a hallgatók az én tapasztalataim szerint az oktatók teljesítményéről igenis objektíven készítenek el? Hol van ez figyelembe véve? Elsősorban nem kutatóhelyekről van szó, bármennyire fontos, hanem oktatási intézményről. És aki ebben él, az nagyon jól tudja, hogy kiváló, felkészült, legmagasabb szintű kutatók előadásán adott esetben lézengenek, és egy esetleg nem ilyen magasan kvalifikált oktatónál pedig ott ülnek a lépcsőkön. És az egész előmeneteli rend nem veszi figyelembe azt, amit még egyszer mondok: oktatói, előadói képesség és bizonyított teljesítmény.

A tanársegédi követelményben nem választja külön a főiskolai és az egyetemi tanársegédet, vagyis az lehet főiskolai tanársegéd, aki megkezdte a doktori képzést. Akik ezt leírták, egy álomvilágban élnek. Nincsenek tisztában azzal, hogy ma mi egy oktatónak a jövedelme. Egy adott intézményben egy adjunktus, aki komoly feltételt teljesít, hála istennek, bizonyos szempontból, olyan módon tud hallgatókat kibocsátani, hogy egy szakdolgozat-készítés során egy adott munkahelyen magát megismertetett, jó eredménnyel végző hallgató alapképzésen, például műszaki területen, jóval magasabb fizetéssel helyezkedik el, mint az őt oktató adjunktus vagy adott esetben docens. És akkor ebben a helyzetben azt mondjuk, hogy egy főiskolán valaki úgy kezdheti meg a tanársegédi munkáját, hogy azt mondjuk, legyen már elindított doktori képzése? Ezt át kellene gondolni.

A tanári munkakör fontos; aki nem teljesít ilyen fokozatokat, az tanárként működjön, van kellő tapasztalata, de a heti 23 óra lehetősége, ami itt szerepel, ami több mint egy középiskolában most a 22, ez megint abszurd.

Az anyagiak tekintetében azt kell látnunk, hogy sajnos itt életpályamodellről nincsen szó, mint a köznevelési törvényben. Bármennyire szomorú, amikor a miniszterelnök úr elvi kérdésekben az államtitkár asszony mögé állt, amikor a 700 millióról azt mondta, hogy ez pedig nem lesz, akkor kihúzta a szőnyeget az életpályamodell alól. Ez legalább tiszta dolog, itt még semmi ígéret sincs az oktatóknak, csak követelmény. És a felsőoktatási rendszer finanszírozásának volt egy nagyon pozitív üzenete a koncepcióban, hogy megszünteti azt a rendszert, amelyikben alapvetően a hallgatói létszám dominál, és elmondta az arányokat. Itt már meg sem jelenik, majd egy kormányrendelet fogja ezeket szabályozni.

Tehát azt kell elmondanom, kifogásokkal együtt, miközben nagyon helyes, hogy egyelőre nem számolja fel az intézményeket, elegendő szám van, ezt nem kell csökkenteni, hogy közalkalmazotti jogviszonyt teremt meg, hogy bizonyos követelményeket a hallgatók mellett az oktatóknak óraszámban is meghatároz, de ezek olyan kritikák, amit elmondtam, amihez hozzátehetünk még egy kérdést, hogy nagyon sok lényeges ügyet kívül szabályoz. Van egy sörreklám, hogy csak az számít, ami belül van, itt úgy tűnik, az számít, ami kívül van, ami kívül esik ezen a törvényen.

És meg kell mondanom, hogy a Fidesz-kormányzat ez alatt a másfél év alatt nem érdemelte ki azt, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom biankóval próbálja támogatni mindazokat a megoldatlan kérdéseket, amelyekre a törvény nem ad választ, ezért nem tudjuk támogatni.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Dúró Dóra képviselő asszonynak.

DÚRÓ DÓRA, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslatból egész egyszerűen süt a hatalomkoncentráció. Már megszokhattuk ezt a média vagy akár a választási bizottságok területén, azonban most a felsőoktatásban is ennek vagyunk tanúi.

A köznevelési törvényben is egyértelmű az a szándék, hogy az iskolaigazgatókat központilag szeretnék kinevezni, ugyanez a felsőoktatásban a rektorokkal kapcsolatban merül fel. Végigvonul a törvényen az a szándék, hogy a szenátustól, amely az érintettek részvételével, az ő döntéseikkel működik, csúsztatják fel a hatásköröket a rektorokhoz, ami nem lenne probléma abban az esetben, ha meghagynák azt a lehetőséget, hogy a rektort továbbra is a szenátus választja meg, illetve döntő befolyást gyakorol a rektor megválasztásában. Azonban láthatjuk, hogy a törvény 12. § (3) bekezdése szerint a szenátus mindössze rangsorolja a rektorjelöltek személyére érkezett pályázatokat, és ezt elküldi a fenntartónak, és a fenntartói jogokat a miniszter gyakorolja. Tehát a szenátustól, amely az érintettek részvételével, döntéseivel működik, gyakorlatilag egy fölülről kinevezett rektorhoz csoportosítja át az alapvető döntési szituációkat. Úgy érzem, ezzel az intézményi autonómiát is sérti a törvény.

Szó volt már itt a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottságnak a helyzetéről, amelynek a költségvetésben is már gyakorlatilag az ellehetetlenítését célozták meg azzal, hogy a tavalyi 210 milliós támogatás helyett idén már egyáltalán nem is szerepel a MAB külön sorként a költségvetésben, hanem más testületekkel együtt egy 76 milliós keretet terjesztett be a Nemzetgazdasági Minisztérium, tehát a tavalyi 210 millió forint helyett jövőre másokkal együtt kellene 76 millió forintból működnie. Azt gondolom, ez egész egyszerűen elképesztő. Ráadásul az összetételre vonatkozó szabályok is megváltoznak, hat tagot delegál az oktatási miniszter szintén, illetve hármat a Rektori Konferencia, amelyben már olyan rektorok fognak részt venni, akiket szintén a miniszter nevez ki, tehát szintén fideszes politikai megfeleléssel fog a 12 tagú testületben 9 ember részt venni.

Az intézményi autonómia legerősebb sérülése a 20. §-ban testesül meg, amely azt mondja ki, hogy az egyesülésről a szenátusok előzetes véleményének ismeretében a fenntartó hoz döntést. Magyarul, az állami egyetemek esetében az egyesülésről nem is kell senkivel együttdöntési jogot gyakorolnia, a miniszter fog döntést hozni. Nagyon szép, hogy felsorolják az állami felsőoktatási intézményeket a törvényben, de ez a paragrafus, ennek a megváltoztatása előrevetíti, hogy igenis intézményi integrációra készülnek.

Nagyon gyakran elhangzik az, hogy Magyarországon túl sok felsőoktatási intézmény van, ez a törvény is felsorolja, 67 intézmény működik jelenleg. Ha az európai uniós átlagot 10 millió főre levetítjük, akkor 80 intézmény jut az Európai Unióban 10 millió főre, tehát európai uniós összehasonlításban igenis nem sok ez az intézmény Magyarországon.

Szólnom kell nekem is a hallgatókat érintő változásokról is, elsősorban a tandíjról. Ez a finanszírozási forma, az önköltséges rész, az egészen elképesztő módon részösztöndíjasnak hívott finanszírozási forma is igenis hatalmas terheket ró a családokra. Emlékezhetünk rá, hogy a Fidesz 2008-ban eredményes népszavazást kezdeményezett a tandíj eltörlésének érdekében. A Jobbik is támogatta ezt természetesen. Az emberek akkor egyértelműen kifejezték az akaratukat az ingyenes, államilag támogatott felsőoktatás mellett. Emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az emberek egyértelmű akarata az, hogy ne a pénztárca döntse el, hogy ki szerezhet Magyarországon diplomát. Erre, kormányra kerülve a Fidesz ezt vezeti be, ami ellen ellenzékben annyira ágált, és amit a népszavazáson az emberek is kinyilvánítottak. Ez elfogadhatatlan, és azt gondolom, óriási hitelvesztés a kormánynak.

Ráadásul ez a tandíj nemcsak a szegényeket fogja távol tartani a felsőoktatási intézményektől, hanem már veszélyezteti a középosztálynak a gyermekeit is, ebben a helyzetben, ebben a gazdasági helyzetben igenis ezt kell mondanunk, nemcsak a szegény gyerekeket fogjuk kizárni, hanem egyenesen a gazdagok kiváltságává fogjuk tenni a felsőoktatást, ha az Országgyűlés elfogadja ezt a törvényt, ezt a finanszírozási formát.

Nagyon fontos célkitűzése a tárcának, hogy a minőség irányába mozduljon el a felsőoktatás, amivel természetesen egyetértünk, nem szeretnék itt most történeteket mesélni arról, hogy milyen események történnek az egyetemeken, a vizsgákon mennyire felkészületlenek a tanulók, illetve a középiskolai tananyagból sem tudnak szinte semmit, ezért valóban nagyon fontos a minőségnek a javítása. Ugyanakkor számos nyilatkozatban hallhattuk, és magában a törvényjavaslatban is a minőség ellen ható mennyiségi kritériumokat fogalmaz meg a törvény.

(10.40)

Az egyik ilyen az, hogy öt év átlagában az egyetemeknek évente 60 doktorjelöltet kell kibocsátaniuk. Ez egész egyszerűen elképesztő. Ahogy Balczó Zoltán képviselőtársam is mondta a törvény egy pontjára utalva, ezt meg kell ismételnem: nem tudom, hogy hol él az, aki ezt leírta. Ez nem a minőség irányába fog hatni, hanem annak irányába, hogy rugdossák a felkészületlen és a doktori fokozat elnyerésére nem alkalmas jelölteket is az egyetemek a doktori fokozat megszerzésére annak érdekében, hogy megtarthassák egyetemi rangjukat.

Ugyan a törvényjavaslat nem tartalmazza, de az EU 2020 stratégiának része, és elvárás az Európai Uniótól Magyarország irányába is, hogy az akkor 30-34 éves korosztálynak a 40 százaléka felsőoktatási végzettséggel rendelkezzen, tehát diplomás legyen. A bizottsági ülésen helyettes államtitkár úr elmondta, hogy Magyarország "csak" 30 százalékot céloz meg, hiszen ezt nem tudjuk elérni. De ez szintén egy olyan mennyiségi kritérium, ami egész egyszerűen nem teszi lehetővé azt, hogy a magyar felsőoktatás minősége emelkedjen.

És végül szeretnék szólni még két, a hallgatókat alapvetően érintő kérdésről. Az egyik a nyelvvizsga kérdése. Tudjuk nagyon jól, hogy nagyon sok olyan fiatal van, aki azért nem tudja megszerezni a diplomáját, mert az előírt nyelvvizsga-követelményeknek nem felel meg, azt egyelőre nem tudta a diploma megszerzésének idejére teljesíteni. De erre nem az a megoldás, hogy akkor már bemeneti követelménynek előírjuk a nyelvvizsgát, hogy felvételizni se tudjon az, akinek nincsen legalább egy C típusú középfokú nyelvvizsgája. Csak abban az esetben várhatjuk el azt, hogy egy hallgató vagy akár egy érettségiző nyelvvizsgát szerezzen, ha erre biztosítjuk a felsőoktatásban, illetve a közoktatásban a lehetőséget, hogy ingyenesen a közoktatás és a felsőoktatás keretei között megszerezze azt a nyelvtudást, azt a nyelvismeretet, amely szükséges ahhoz, hogy a diplomáját megszerezze.

Nem tehetjük meg azt, hogy olyan előírást, olyan kritériumot támasztunk, ami mellé nem rendeljük oda a képzést. Ezt nem tehetjük meg a hallgatókkal, tehát csak akkor követelhetjük meg a nyelvvizsgát, ami egyébként szerintem helyes, hogy megköveteljük, ha emellé a képzést is odatesszük.

A következő és egyben utolsó pont, amiről beszélek, az a hallgatói szerződések kérdése. Azzal az alapelvvel, amit az oktatási tárca megfogalmazott, hogy aki államilag finanszírozott képzésben vesz részt, az a közösséget szolgálja a tudásával és a közösségért, a magyarságért dolgozzon, azzal egyetértünk, de nem szabad a ló túlsó oldalára esni. Tehát a törvény ugyan nem tartalmazza ennek a részleteit, de szintén a tárca irányában már elfogyott a bizalmunk sajnos, tehát a hallgatói szerződéseket igenis konkrétan, törvényi szinten kellene szabályozni azért, hogy világos legyen mindenki számára, hogy milyen feltételekkel vállalja a felsőoktatásba kerülést. Ez nem világos ebben a törvényben, és ez is az oka az általam említetteken kívül, hogy nem tudjuk azt támogatni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. A Jobbik harmadik vezérszónoka Farkas Gergely képviselő úr.

FARKAS GERGELY, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A felsőoktatási törvény megvitatásánál elengedhetetlen, hogy beszéljünk a gazdasági háttérről, ugyanis enélkül nagyon sok mindent nem tudnánk megérteni a törvény megfogalmazásában.

Az elmúlt egy évben a kormányzati szándék egyértelművé vált: önök úgy tekintenek a felsőoktatás egészére, mint egy olyan lehetőségre, ahonnan pénzt lehet kivonni. Ezt tanúsítja az is, hogy februárban egy 20 milliárdos zárolással illették a felsőoktatást, a Széll Kálmán-tervben előirányozták, hogy három év alatt 88 milliárd forintot kívánnak kivonni ebből az intézményhálózatból, illetve ennek a forrásait ennyivel kívánják csökkenteni, illetve ha megnézzük a jövő évre vonatkozó költségvetési forrásokat, ott is egyértelművé válik ez a szándék. A tavalyi évben 479 milliárd forintot költöttek, fordítottak a felsőoktatásra, jövőre az összeg 443 milliárd forint, tehát 36 milliárd forintot egy év alatt vonnak ki. Ez nominálértéken 7 százalékos, reálértéken közel 12 százalékos forráskivonás.

Ez tehát a háttér, ennek tükrében kell vizsgálnunk a törvényt, s ennek alapján nyugodtan mondhatjuk, ismerve a kormányzati belső megosztásokat, hogy ennek a törvényjavaslatnak a gazdasági, pénzügyi kérdéseit érintő részeit Matolcsy György, illetve a Nemzetgazdasági Minisztérium mondta tollba a Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak, az ő elképzeléseit tükrözi nagyon sok minden ebben a törvénytervezetben.

De honnan is szeretnék pótolni a kieső forrásokat? És itt át kell hogy térjek a képzési formákra, hisz ez ad magyarázatot erre. Beszéltünk itt már arról, hogy a konvergenciaprogram előrevetíti az állami, ingyenes helyek drasztikus lecsökkentését, 53 ezer fő helyett 2014-re 30 ezer fő tanulhat csak ingyenesen a felsőoktatásban. Természetesen itt részben csökkenés következne a gyerekek létszámának csökkenéséből is, de egyáltalán nem ilyen drasztikus, 23 ezer fős kivonást indokolna ez a demográfiai csökkenés, ez ennél sokkal súlyosabb.

Ami még súlyosabb, hogy három képzési formát ismer az új törvény, és ezek közül a részönköltséges, részösztöndíjas képzés is előreláthatólag többe kerülne, mint most a költségtérítéses, illetve azt is előrevetítik, hogy elsősorban a műszaki, természettudományos, informatikai területen maradna meg az ingyenes képzés, illetve az a forma, ahol a felét kell a tanulónak fizetnie, felét az állam adja. Ezáltal előfordulhatna az a helyzet, hogy bizonyos szakokra, jogász, bölcsész és egyéb olyan szakokra, amik fontosak, és vitatható tényleg, hogy jelenleg túlképzés folyik, de mégis méltánytalanul kevés államilag finanszírozott férőhely jutna ezekre a szakokra.

Sokszor tiltakoznak az ellen, hogy mi tandíjnak nevezzük ezt a rendszert. Erre én egy költségvetési vitában elhangzott párbeszédet szeretnék idézni. Abszurd módon előfordulhat az a helyzet itt az Országgyűlésben, hogy három év elteltével egy MSZP-s és egy fideszes képviselő között egy olyan párbeszéd zajlott le, ami három évvel ezelőtt valószínűleg fordított indokokkal elhangzott ugyanilyen formában.

Arról van szó, hogy Hiller István, aki, tudjuk jól, hogy az előző kormányzat egyik emblematikus figurájaként, annak a kormányzatnak a tagjaként, aki a tandíjat kívánta bevezetni, a költségvetési vitában hosszasan a tandíj ellen érvelt, ahelyett, hogy örült volna annak, hogy megvalósítja a tervüket a jelenlegi kormányzat. Erre felállt a Fidesz részéről Szalay Péter képviselő, és ahelyett, hogy megcáfolta volna, hogy itt tandíj bevezetésére készülnek, szó szerint ezt mondta, hogy az Egyesült Államokban például teljesen természetes dolog, hogy ha beiratkozik valaki akár a bostoni vagy bármelyik más neves vagy kevésbé neves egyetemre, ott egy költségtérítést kell fizetnie. Mikor az ellenzéki padsorokból bekiabáltak, hogy ezt tandíjnak nevezik, akkor az volt rá a reakció Szalay Péter részéről, hogy most mindegy, hogy hogy hívjuk, ez egy természetes dolog. A mi gazdasági helyzetünk indokolja, hogy valamilyen formában mi is lépjünk ebben a kérdésben.

Úgy gondolom, elég egyértelmű ezt a helyzet innentől kezdve. És azért egy pillanatra ott is álljunk meg ennél az abszurd helyzetnél, hogy három év elteltével felcserélődtek a szerepek: Hiller István a tandíj ellen érvelt, a kormánypárti képviselők pedig elismerik, hogy itt ennek a bevezetésére készülnek.

Az állami helyek számának drasztikus csökkentése azért is elgondolkodtató, amit már itt hallottunk, hogy van egy 40 százalékos cél, a felsőfokú végzettségek aránya ennyi kellene hogy legyen. Nálunk jelen pillanatban ez 22 százaléknál alig több, és mindezek mellett csökkentjük az állami férőhelyek számát, ami a társadalmi mobilitást fogja gátolni, és rengeteg szegényebb sorsú családot fog elriasztani attól, hogy felsőoktatási intézménybe küldje a gyerekét.

És mi erre a kormány válasza? A kormány válasza a diákhitel, amit bele is foglalnak a törvénybe. Meg kell állapítani, és ez vitán felül áll, hogy a diákhitel egy olyan intézményrendszer, ami fontos abból a szempontból, hogy jó néhány gyermek vagy fiatal enélkül nem tudott volna diplomát szerezni. Ugyanakkor önmagában ezt felkínálni a diákoknak, miközben önök is érzik, és a diákhitel intézménye, illetve az új diákhitel II. intézményének a felállítása mutatja azt, hogy önök is érzik, hogy az új felsőoktatási rendszer, az új felsőoktatási törvény bizonyos fiatalokat ki fog zárni vagy kizárhat a felsőoktatásban való részvételből, ennek a felkínálása, úgy gondolom, hogy nagyon átgondolatlan.

Tudjuk mindannyian, hogy a jelenlegi hónapokban, években a hitellel kapcsolatban milyen tapasztalatok vannak az emberekben, mennyire ódzkodnak ettől, és mi pedig ezt kínáljuk fel a fiataloknak, hogy ha majd elvégezte az egyetemet, egy több millió forintos adóssággal kezdje meg az életét és mindezt úgy, hogy lehet, hogy még munkát sem fog találni, ki tudja, hogy milyen sors fog rá várni.

(10.50)

Ha már a diákhitelnél tartunk, fontos dolognak tartom azt is megemlíteni, hogy a diákhitelt nagyon sokan úgy veszik fel, hogy valójában nincsenek is rászorulva, s amikor a Diákhitel Központ megalakításának tízéves konferenciája volt, akkor ezt sikerpropagandaként mutatták be, mert több mint 300 ezer ember vette fel a diákhitelt. Én nagyon fontosnak tartanám azt is, hogy a kormányzat, az államtitkárság foglalkozzon azzal, hogy tényleg csak azok vegyék fel a diákhitelt, akik rá vannak erre szorulva, felelőtlen gondolkodás miatt ne kerüljön senki kényelmetlen helyzetbe a későbbiek során.

Még néhány dolgot szeretnék megemlíteni, csak címszavakban. A hallgatói szerződés kapcsán fontos az arany középút megtalálása. Az elvvel egyetértünk, és tényleg elgondolkodtató, hogy miért is szeretnének a diákok például a jelen pillanatban ilyen sokan külföldre menni, de úgy gondolom, itt azért egy kis önkritikát is kellene gyakorolnia a kormányzatnak, az elmúlt másfél évben a fiatalok érdekében semmilyen konkrét lépés nem történt, és úgy gondolom, azért a kettő között van összefüggés. Tehát fontos, hogy ha az állam befektet egy diák oktatásába, akkor az ne külföldön hasznosuljon, de mégse essünk át a ló túloldalára.

Összességében annyit szeretnék itt elmondani a Jobbik álláspontjáról, hogy vannak pozitívumok a törvényjavaslatban, ugyanakkor számos kritikus, számunkra elfogadhatatlan dolgot is tartalmaz ez a törvényjavaslat, és legalább ekkora gond az, hogy ez a törvényjavaslat nem ad választ számos lényeges felsőoktatási problémára, homályban hagy fontos kérdéseket, emiatt a beterjesztett formában nem tudjuk támogatni a törvénytervezetet.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Osztolykán Ágnes képviselő asszonynak, a Lehet Más a Politika képviselőcsoportja vezérszónokának.

OSZTOLYKÁN ÁGNES, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A felsőoktatási törvény vitájában három kérdéskörről szeretnék beszélni: a hazai felsőoktatás-politika állapotáról és gyakorlatáról, a törvényalkotók felsőoktatással kapcsolatos, a tervezetből kivilágló, tényszerűen is téves felfogásáról, végül a felsőoktatás valódi problémáiról és a kívánatos beavatkozásokról. De hogy még ennél is jobban felcsigázzam a kíváncsiságukat, jelezném, szót fogok ejteni arról is, hogy a mi véleményünk szerint miért nemzetietlen a magát nemzetinek mondó kormány nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslata.

18 év alatt ez már a sokadik törvény, amely a felsőoktatásról szól. 1996, 1998, 2000 - azután 2005-ben teljesen új törvény született, alaposan átrendezve a korábbi szabályozási kereteket, majd most ismét egy új törvény vitájánál tartunk. Időközben se szeri, se száma nem volt a kisebb-nagyobb törvénymódosításoknak. Mindezt azért sorolom, hogy felhívjam kedves képviselőtársaim figyelmét arra a hektikus jogi környezetre, amelyet a magyar felsőoktatás, a mindenkori kormánytöbbség a maga kedvére igyekszik alakítgatni, holott evidencia, hogy a felsőoktatási folyamatok lassúak, a ciklusidő hosszú, egy-egy változás beérésének ideje több évtizedes. Jól példázza ezt az ezredfordulón elfogadott integrációs törvény, amely sok helyütt károkat okozott, míg az általa megcélzott szorosabb együttműködések elindulására, a párhuzamos struktúrák felszámolására évekig várni kellett, és sok helyen még ma is várnunk kell.

A felsőoktatást - mint a társadalom fejlesztésének egyik kiemelt terepét - nagyobb felelősséggel kezelő országok hosszabb távra szóló oktatáspolitikai koncepciókat, nemzeti szintű stratégiákat alkotnak, és azok mentén fejlesztik ezt az ágazatot. Magyarországon 1995-ben, majd 1998-ban, majd 2004-ben is született erre vonatkozó parlamenti határozat, de a rövid távú politikai érdekek, a közvetlen beavatkozás kísértése mindig erősebb volt, mint a józan belátásra alapozó önkorlátozásé. Jellemző, hogy Magyarország, bár személyileg képviselteti magát, érdemi észrevételekkel, valós megoldásokat felvető hozzászólásokkal évek óta nem vesz részt az európai országok főigazgatóit, helyettes államtitkárait összefogó körök munkájában, sem az előző kormányzatok, sem a jelenlegi idején. Olyan mértékben szorult ki a magyar felsőoktatás-politika a közelebbi és tágabb felsőoktatási régió problémájának diskurzusából, stratégiáinak egyeztetéséből, ami már ijesztő, és egyébként fájó módon tükröződik vissza a most elénk tárult törvényszövegből is.

Mindezt azért mondom el, mert oly könnyen hibáztatjuk az akadémiai szféra konzervativizmusát, a felsőoktatás szereplőinek önérdekű működését vagy éppen az intézmények pazarló működését, ha a felsőoktatásunk gyenge eredményeire, alacsony színvonalára, bezárkózására terelődik a szó. Ám az a helyzet, hogy nemcsak ezek, hanem az előző kormányok távlatok nélküli, rövidlátó és öncélú politikájának is következménye, hogy mára a magyar felsőoktatás nemcsak Európához mérten vesztette el a vonzerejét, de már a környező országokhoz képest is, pedig önöknek, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, semmi mással össze nem hasonlítható esélyük nyílt a kétharmados többség birtokában arra, hogy az elmúlt 20 év rossz gyakorlatával szakítsanak, és egy megfontoltan építkező, alaposan átgondolt, az ország hosszú távú érdekeit számba vevő, a nemzeti felsőoktatási folyamatok tanulságait kielemző, új és tartós felsőoktatás-politikát dolgozzanak ki és tárjanak elénk, széles körű társadalmi egyeztetést felépítve a színvonalas, méltányos és versenyképes felsőoktatás létrehozása érdekében. Önök sajnos nem ezt tették.

Az elmúlt egy év során azt nézhettük végig, ahogyan titkolózva, az érdemi egyeztetések helyett színházat játszva, a korábbi évek kapkodásait és hibáit messze túlszárnyaló politikai amatőrködést mutattak be, amelybe a nagyobb bajok elkerülése érdekében több ízben is a közigazgatási és igazságügyi miniszternek kellett közbeavatkoznia. Az oktatási kormányzat képtelen volt egy megalapozott diagnózist elkészíteni és egy elfogadható víziót, jövőképet vázolni elénk. Időközben a Széll Kálmán-tervvel azt is sikerült világossá tenni, hogy a felsőoktatás javítása helyett a pofonesőt eredményező gazdaságpolitika kiszolgálójává vált az oktatásirányítás, és a megfontolt, szakmailag megalapozott fejlesztés helyett a felsőoktatás leépítését, az állami források jelentős hányadának kivonását, kapacitásszűkítést tervez. Ezzel nemhogy növelik, hanem elveszik a fiataloktól a társadalmi felemelkedés esélyét.

A gazdaságilag sikeres, fejlett országok mindegyikének példája azt mutatja számunkra, hogy nincs alternatívája az oktatásba, a felsőoktatásba való befektetésnek, nemcsak egyéni, hanem társadalmi értelemben sem. Azok az országok lettek sikeresek, amelyek még a válság idején is megőrizték vagy akár növelték az oktatásra fordított költségvetési támogatást, mert utóbb ez jelentősen segítette a gazdasági versenyképesség növekedését. A felsőoktatásba történő beruházás megtérül, összehasonlítható adatok szerint Magyarországon sokszorosan megtérül, az oktatásból való forráskivonás, a kapacitások csökkentése, a tanulni vágyó fiatalok kiszorítása pedig fájó módon üt majd vissza ránk. Építkezés helyett rombolás, a jövőbe való befektetés helyett a következő generációk esélyeinek lerombolásával nézhetünk szembe.

A Széll Kálmán-tervet itt írták Budapesten, önök kérték. Ám amíg a gazdaságpolitikában az amatőr ámokfutást nagyon hamar hatalmas sallerekkel állítja meg a piac, addig az oktatás világában, a felsőoktatásban a rombolás, az amatőrizmus következményei csak évek múltán mutatkoznak majd meg, azonban akkor már késő lesz beavatkozni. Sajátos felsőoktatási vízió az, amelyik egy válság közepén az oktatás leépítésében látja a jövőt. Sajátos felsőoktatási vízió az, amelyik egy válság közepén leépíti a fiatalok jövőjét. A kormány számára készült előterjesztésben maga a Nefmi-miniszter jelezte, hogy a törvényjavaslat elfogadása esetén növelni fogja a munkanélküliséget, csökkenti az ország versenyképességét, és ösztönözheti a képzett szakemberek elvándorlását, a törvénytervezetet ennek ellenére beterjesztették az Országgyűlésnek. Végtelen felelősség vagy végtelen cinizmus ez? Döntsék el önök.

Miféle felsőoktatási képpel rendelkeznek azok, akik ezt a felsőoktatási tervezetet megalkották? Ha egy szóval össze tudnám foglalni, akkor tévessel. A törvénytervezettel kapcsolatos eddigi nyilvánosságbeli diskurzust az oktatáspolitika, az intézmények és a hallgatói férőhelyek állítólag túlzott számára, a belépő hallgatók tudásszintjének állítólagos csökkenésére, a diplomás-munkanélküliség állítólag magas szintjére hegyezték ki.

(11.00)

Az önök megoldása: a költségvetési források csökkentése, a hozzáférés szűkítése, az autonómia csökkentése a szabályozó állam durva beavatkozása. Csakhogy már a diagnózisuk is téves. Tévedések és rögeszmék rabja a kormány. Olyan problémákat kíván kezelni a felsőoktatási kormányzat, amelyek vagy nem léteznek, vagy maga állítja elő azokat. Semmilyen összevető adatsor nem igazolja azt a felvetést, hogy túlzottan magas lenne idehaza a felsőoktatási intézmények, illetve az odajárók száma, és végképp semmi nem támasztja azt alá, hogy kétféle intézménytípusra, főiskolára és egyetemre korlátozott működéssel a hazai felsőoktatási rendszer jobban teljesítené feladatát, mint eddig - sőt! A nemzetközi tapasztalatok éppen a sokszínűség növekedésére és ennek előnyeire irányítja rá a felsőoktatással foglalkozók figyelmét.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

A jelenlegi felsőoktatásban nem vesz részt túl sok hallgató. Sőt, nemzetközi összevetésben messze lemaradunk, különösen, ami az idősebbeket, a tovább- és átképzésre visszatérőket illeti. A létszámkeretek visszafogásával a következő évtizedben jóval alatta maradunk az európai országokra jellemző arányoknak, még ha a demográfiai csökkenést be is kalkuláljuk. A tudásalapú társadalom nem egy uniós lózung, hanem egy olyan cél, amelynek elérését a globalizáció szabta körülmények kikényszerítik, ha nem akarunk a fejlődő országokkal abban versenyezni, hogy ki kínálja olcsóbban a betanított munkaerőt, és tartja alacsonyabban az adószintet; bár sok jel mutat arra, hogy az önök célja ez.

Társadalmunknak szüksége van arra, hogy minden tagja előtt, aki középfokú végzettségre épülő szakképzettséget és magas szintű szakmai ismereteket, valamint intellektuális készséget kíván szerezni, és erre felkészült, nyitva legyenek a felsőoktatásba való belépés lehetőségei. A felsőoktatási létszámok csökkentése ezért is problematikus, mert a leszűkülő hozzáféréssel a magyar közoktatás rendkívüli szelektivitásának következményeit élezi ki a kormány, és ezzel elzárja a társadalmi felemelkedés lehetőségét a rosszabb családi, szociális háttérrel rendelkező fiatalok elől. Minden kompetenciamérés azt mutatja, hogy Magyarország a fejlett országok közösségén belül azok közé tartozik, amelyekben a gyerekek kompetenciaszintjei és családi, gazdasági, kulturális hátterük között a legerősebb az összefüggés.

Erősen valószínűsíthető, hogy a felsőoktatásból, illetve azon belül a tandíjmentes helyekről kiszorulók között jóval magasabb arányban lesznek a legszegényebb családi háttérrel rendelkező fiatalok, éppen azok, akik leginkább rászorulnának tudásuk társadalom általi támogatására, akik társadalmi felemelkedéséhez nem kevesebb, hanem több segítséget kellene nyújtanunk, akik tanulási vágyát és igyekezetét sokkal inkább értékelnünk és becsülnünk kellene, akiket nem volna szabad tandíjjal, sokmilliós diákhitellel elsorvasztani. Figyelembe véve, hogy Magyarország európai összehasonlításban azok közé az országok közé tartozik, ahol a felsőfokú végzettség megszerzése nagyon erősen befolyásolja a foglalkoztatási és jövedelmi esélyeket, egyértelmű, hogy a felsőoktatáshoz való hozzáférés szűkítése messzemenően igazságtalan.

A törvény következtében a felsőoktatás a jelenlegi társadalmi és gazdasági elit újratermelődését szolgálja majd; mármint azokét, akik még hajlandóak lesznek ezt a leszakadó, vonzerővel nem rendelkező hazai kínálatot igénybe venni a külföldi helyett. Nem lesz szükség a beiratkozó hallgatók szerződéssel való röghöz kötésére, mert aki majd valódi értéket termelhetne hazánknak, az be sem lép majd a hazai felsőoktatásba, mert előbb külföldre távozik, ahogyan ezt maga a szakminiszter úr előre jelezte is a törvénytervezet várható hatásairól szólva.

A felsőoktatás fiatalok előtti bezárásának ugyancsak cinikus módja a költségtérítéses képzés, újabban önköltséges hallgató státus árának jelentős emelése és a jelentkezők e státusba terelése. Ez a hozzáférési esélyek egyenlőtlenségét tovább növeli a szegényebb családok kárára, és továbbra is fenntartja az egyik legigazságtalanabb rendszert, ami párját ritkítja, egy-két posztszovjet országban és afrikai államban találunk csak hasonlót. Nyilván az a cél, hogy utolérjük őket, és biztosíthatom kormánypárti képviselőtársaimat, hogy ilyen módon ez sikerülni is fog.

A felsőoktatásba bejutók közel 60 százaléka jelentős állami támogatásokat élvez, ingyenes oktatás, ösztöndíj, szociális, lakhatási támogatás. Ugyanakkor a maradék 40 százalék nagyon magas tandíjakat fizet, ráadásul elesik az állami támogatások többségétől is. Tanulási és megélhetési költségeiket a diákhitelrendszerből felvehető összegek nem fedezik. A megemelt hitelösszeg felvétele pedig eladósodásba sodorná őket önálló életük kezdetén. Itt számukra vagy jelentős magánbefektetést jelent egy felsőfokú végzettség megszerzése, vagy a súlyosan eladósodottak sorára jutnak. Így is küzd, lám, a kormány az adósság ellen.

A támogatott és költségtérítéses vagy az új tervezetben állami ösztöndíjas és önköltséges státus között a középiskolai és érettségi eredmények alapján számított pontszám dönt, a ponthatár alattiakat büntetve az önköltség fizetési kötelezettségével. Ez önmagában is igazságtalan, ha figyelembe vesszük, hogy a jelentkezők pontszámai egy nagyjából folytonos spektrumon alapulnak; az államilag támogatott képzés ponthatáránál pedig a folytonosan eloszló teljesítményt nyújtó jelentkezők között két olyan csoportot definiál, amelyek számára a felsőoktatáshoz való hozzáférés kondíciói radikálisan különbözőek lesznek. A két státus között szinte nincs átjárás, így a családok számára a diploma teljes bekerülési költségei között akár sok millió forintos különbségek is adódhatnak. A törvénytervezet az eddigi két státuscsoportot ugyan három csoportra bontaná az állami részösztöndíj bevezetésével, az igazságtalanságon azonban ez aligha enyhít. Így a finanszírozási státusok közötti átjárás kiszélesítése és a szegényebbek önköltséges státusba kerülését megelőző óvintézkedések nélkül elfogadhatatlan, igazságtalan és visszaélés a közjóval.

Ha az oktatáspolitika irányítói vették volna a fáradságot, hogy megnézik az elmúlt évek hazai és nemzetközi közoktatási mérési eredményeit, akkor abból világosan láthatták volna, hogy nem csökkent, hanem szinten maradt, illetve enyhén javult a tanulók kompetenciaszintje sok dimenzióban, köszönhetően többek között annak az érettségi rendszernek, amelyet most akarnak semlegesíteni a szóbeli felvételi vizsga lehetőségének visszahozásával. Nagyon világos példája a hozzá nem értésnek, hogy az oktatási kormányzat az egyik törvényben szereplő célját, az érettségi tovább erősítését, a másik törvényben, ebben a felsőoktatásiban kiüti egy meggondolatlan intézkedéssel. Nyilvánvalóan nem vizsgálták meg a két intézkedés egymásra hatását és annak következményeit. Természetesen nem az a rossz gondolat, hogy a felsőoktatási intézmények számára ismét nyíljon lehetőség saját hallgatóik megválasztására, ez természetes, és szerte a világon érvényesülési joga az intézményeknek, hanem az ehhez a célhoz hozzárendelt eszköz árulkodik amatőrségről. A világ számos felsőoktatási rendszerében van többféle, sikerrel alkalmazott eljárás e cél biztosítására.

A minőség növelésére tett javaslatok is megmosolyogtató naivitásról árulkodnak. A minőség javulását a minősített oktatók arányának növekedésétől várni illúzió. A tényleges tapasztalatok azt mutatják, hogy a minősített oktatók aránya és az adott képzőhely által előállított tudás minősége között nincs szoros összefüggés. A felsőoktatás jelen állapotában a legalapvetőbb minőségi probléma abból adódik, hogy sok helyen a tantervek és az oktatók nem várnak el érdemi tanulmányi ráfordítást a diákoktól, és nem is nyújtanak nekik megfelelő felkészítést és valós teljesítményértékelést. Ezen a helyzeten nem lehet az oktatók tudományos fokozatának megkövetelésével segíteni.

Az érettségivel végződő középfokú oktatás egyébként önmagában helyes, tömegessé válásának következményeit és a felsőoktatás erkölcsi válságát nem fogjuk az oktatás bemeneti paramétereinek előírásával megoldani. Az Európai Felsőoktatási Térségben a minőségbiztosítási rendszerek a bemeneti jellemzők meghatározása felől az eredmények külső, részben a nemzetközi értékelések és ezek eredményéhez kötött ösztönzők alkalmazása felé fordulnak el. Nálunk is erre kellene törekedni, ám a törvénytervezet nem mozdul az elavult akkreditációs szemlélet mellől, csupán nagyobb kontrollt szeretne gyakorolni felette. Önmagában is komoly problémát vet fel a minőség-ellenőrzés függetlenségének felszámolása, ezzel ki is iratkozunk a felsőoktatás minőségértékelési nemzetközi szervezeteiből.

Szintén illúzió a minőség javulását a felvételi követelmények emelésétől, továbbá azoknak a szabályoknak a szigorításától várni, amelyek a rosszul teljesítő hallgatók végleges elbocsátására vonatkoznak.

(11.10)

A felsőoktatásba kerülő hallgatók tudásszintjének növelését önmagában a felvételi követelmények szigorítása nem oldja meg; a felsőoktatásba kerülő hallgatók induló tudás- és kompetenciaszintjének emeléséhez csak a közoktatás színvonalának javításán át vezet az út. A középfokról a felsőfokra való átmenet kérdését nem lehet csak az egyik szektor szempontjai szerint rendezni. Ugyanaz a szakállamtitkárság készítette elő a közoktatási és a felsőoktatási törvénytervezetet. Nemcsak a társadalom tagjaival, hanem már a minisztérium oktatási osztálya között is megszűnt a kommunikáció vagy az egyetértés?

A legdöbbenetesebb az, ahogyan a kormányzat az egész felsőoktatást kézi vezérlésre kívánja állítani. Ahelyett, hogy a nézeteltéréseket, a különböző véleményeket és álláspontokat nyílt és őszinte vitákban igyekezett volna egyeztetni az oktatási kormányzat, azt a sunyi trükköt alkalmazza, hogy a vitás kérdéseket a törvényből kivéve kormányrendeletekbe utalja; ezzel egyrészt kikerüli a tisztázó vitákat, becsapja partnereit, átveri az embereket, és eredményül egy rendeletileg irányított, a működési részletek tekintetében kézi vezérlésre átállított felsőoktatást hoz létre. A fejlett országok, amelyek sikeres felsőoktatást működtetnek, már rájöttek arra, hogy komplex rendszereket nem lehet kézivezérelni: sokkal eredményesebb, nagyobb autonómiát kell biztosítani számukra, amelyhez szigorú elszámoltatási rendszereket kell társítani.

Egy törvény célja és értelme éppen az autonómia és az elszámoltathatóság kereteinek biztosítása garanciák kiépítésével. Nem véletlen, hogy ott jön létre eredményes, jó felsőoktatás, ahol ezek a garanciák világosak, és megfelelőképp biztosítottak, ez pár oldalas törvénnyel megoldható. Itt most éppen ezek a garanciális elemek kerülnek ki a törvényből, és kerülnek át kormányszintre. A felsőoktatási szféra még inkább ki lesz szolgáltatva a törvénytervezet színvonalából kitűnően aggasztó, felkészületlen oktatásirányítás téveszméinek és ötletelésének, az alkalmi beavatkozások nyomán még inkább szétzilálódik a rendszer. A törvénytervezet egy merev struktúrájú, központilag irányított felsőoktatás képét vetíti elő, amelynek további alakulásában kiemelkedő szerepe lesz az egyes felsőoktatási érdekcsoportok kormányzati lobbipozíciójának, és a legnagyobb érdeksérelmeket okozó szabályozási részletek politikai háttéralkukkal történő felpuhításának, ahogy ennek jelei már a tervezet előkészítése során is megmutatkoztak.

Ideje megneveznem, hogy mit tekintünk mi, az LMP a felsőoktatás legkomolyabb problémáinak, és milyen terápiát tartanánk célszerűnek. Mint korábban már többször utaltam rá, egy ökopolitikai párt számára az igazságosság, az esélyegyenlőség, a fenntarthatóság, a részvétel és a közjavak célszerűbb, hatékonyabb felhasználása az az értékrendszer, amelynek érvényesülése fontos. Mind a felsőoktatás-politikának, mind a felsőoktatás egészének nyitottá kell válnia, hogy friss szelek járhassák azt át; meg kell szüntetni a magukba boruló, magukba zárkózó szemléletmódot, amely tüskés hátat fordít a külvilágban zajló folyamatok felé, tudomást sem véve azokról.

A felsőoktatás irányításának és a felsőoktatási intézményeknek be kell kapcsolódniuk a nemzetközi felsőoktatás pezsgő világába, abban aktív, tevékeny szerepet kell vállalni, az ott zajló folyamatokat figyelemmel kell kísérni, a tapasztalatokat össze kell gyűjteni, elemezni kell, és az arra érdemeseket be kell építeni a rendszer működésébe. A nyitottság, a szakmai és intézményi kapcsolatok építése közös kutatásokban, képzési programokban, szakmai fejlesztőcsoportok munkájában való részvétel, oktatók és hallgatók jelenleginél jóval intenzívebb mobilitása a minőség javításának, a vonzerő növekedésének, a láthatóvá válásnak az egyik legjobb eszköze lesz.

Az LMP az igazságosság és az esélyegyenlőség jegyében az állami ösztöndíjas hallgatók létszámának kiterjesztését látja követendő útnak, az önköltségfizetés lehetőségét az Európai Unión kívüli harmadik országból érkező hallgatóknak engedve át. Ha ugyanis magyar állampolgároknak is fizetni kell a felsőoktatásért, az szubjektív gátat emelhet az alacsony társadalmi és gazdasági státusú családból jövő diákok továbbtanulásának útjában. A már a rendszerben bent lévő fizetős és államilag támogatott státus közötti átjárást szélesíteni szükséges, hogy a jól tanuló, jól teljesítő hallgatók mielőbb részesüljenek az állami ösztöndíj előnyeiben, és csak az fizesse meg a részvétel költségét, aki nem hajlandó tanulni, hanem más célokra venné igénybe a közjavakat.

Tisztelt Ház! Természetesen a felsőoktatásban is megengedhetetlen a közjavak pazarló használata. Ha a diákok nem tanulnak rendesen, és nem szereznek megfelelő, jól alkalmazható tudást, ha az életpályatervüknek nem megfelelő képzési folyamatokban vesznek részt, vagy életpályaterv nélkül csellengenek a felsőoktatásban, az pazarlást eredményez. Ezen egyrészt a közoktatás fejlesztésével, a közoktatásból a felsőfokú tanulmányok megkezdésére elégtelen kompetenciákkal kikerülők számára rugalmas felkészülési lehetőségek teremtésével, az életpálya-tanácsadás kiépítésével lehet eredményesen segíteni.

A felsőoktatásra fordított közjavak felelős, funkcionális felhasználását gátolja ugyanis, ha a képzési kínálat összetételét részben a leendő hallgatók és a családjaik informálatlan, megfontolatlan választásai alakítják, erre intézményeknek a hallgatók megszerzésében való érdekeltségén keresztül. Erre a helyzetre kétféle tiszta modellt lehet választani. Az egyik az, hogy megszüntetjük azt a helyzetet, hogy a képzési kínálat összetételét a hallgatók és családjaik választásaiban kifejeződő kereslet alakítja, és helyette a kormány általi központi tervezést vezetnénk be szakonként és intézményenként meghatározott keretszámokkal. Önök ezt tervezik, de ne tegyék! A másik lehetőség, hogy megerősítjük a minőségértékelést, a jelentkezők és családjaik informálását az egyes képzettségek birtokában megnyíló életesélyekről és életpálya-tervezési tanácsadási rendszert építünk ki. Mi ezt az utat járnánk szívesen, bár tudomásul vesszük, hogy alkalmanként szükség van munkaerő-piaci prognózist figyelembe vevő tervezésre is.

Ezért olyan rendszert javaslunk, amelyben csak képzési területekre vonatkozó keretszámok vannak, az intézményi kapacitások szabta kereteken belül az egyes intézmények és a szakok hallgatói létszámát a jelentkezők választásai alakítanák ki. Azzal, hogy nem kényszerítjük a hallgatók sokaságát kerülő utak bejárására csak azért, mert arra a képzésre engedi be őket a felsőoktatás, ahová igyekszik, máris csökkentettük a pazarlást, az utólagos korrekciók egyéni és társadalmi költségei ugyanis nagyon magasak.

Ami az érdemi tanulmányi munkát nem végző diákok rendszerben maradását illeti, ez szerintünk is megengedhetetlen, mi azonban nem abban látjuk a problémát, hogy egy-egy tanegység teljesítésének túlságosan sokszor lehet nekifutni, hanem abban, hogy a tanegységek teljesítéséhez az oktatók sokszor nem követelik meg a valódi munkát. Egyszerűen szólva: nem az a baj, hogy sokszor lehet vizsgázni, hanem hogy a vizsga és a kurzusok követelményei komolytalanok. Ezen a javasolt szigorítás, különösen tudománypolitikai eszközök bevetése nem tud változtatni, ez döntően az oktatói karnak a minőségi tanításhoz és a hallgatók tudásának fejlesztéséhez való hozzáállásán múlik. Ezt a célt támogatandó programok indításával, sok-sok párbeszéddel, a korábban már jelzett nyitás segítségével lehet lassan, lépésről lépésre elérni.

Tisztelt Ház! Végezetül arról szólnék, hogy miért tartjuk mi nemzetietlennek az önök tervét. A törvényben minderről hallgatnak, de a Széll Kálmán-tervben leírták, s nyilatkozataikban azóta sem rejtik véka alá, hogy a reáltárgyak feltétlen hívei. Elnézést a kifejezésért, de önök egy abszurd rögeszme rabjai. Eszerint minden jogász, bölcsész, közgazdász, társadalomtudós mihaszna, fölösleges, csak a mérnökök és a fizikusok kellenek ennek az országnak? Ez képtelenség. Egyrészt a bölcsészek és hasonló mihaszna diplomások munkanélkülisége semmivel sem magasabb a többi diplomásnál, sőt, nézzék meg a statisztikákat. Másrészt micsoda képtelenség egy magát nemzetinek mondó kormánytól, hogy éppen a nemzeti identitás letéteményeseit, a magyar történelem vagy néprajz szak iránt érdeklődőket, a magyar jogrendszer ismerőit, a magyar társadalom kutatóit akarja kiszorítani a felsőoktatásból, vagy ami azzal egyenértékű, sokmilliós tandíj megfizetésére kényszeríteni.

Ez volna a nemzeti ügyek kormánya? Ha önök a Széll Kálmán-tervben e tárgyban jelzett irányt követik, ami azóta is úton-útfélen elhangzik, akkor a nemzeti felsőoktatás duplán nemzetietlen lesz.

(11.20)

A rövid távú spórolás kedvéért - a nemzet hosszú távú érdekeivel ellentétesen - bezárja az egyetemek, főiskolák kapuit a fiatalok tömegei előtt, miközben - és ez még abszurdabb - a nemzeti identitást hordozó, a Magyarországgal foglalkozó szakokat gyakorlatilag megszünteti. Biztos, hogy ezen az amatőr módon nem lehet nekilátni az új törvény végrehajtásának, ami azért sajnálatos és azért elkeserítő, mert a felsőoktatás a társadalom és a gazdaság jövője szempontjából az egyik legfontosabb kulcságazat.

A magunk részéről mindenesetre megtesszük módosító javaslatainkat, hiszen értékmentő alapon gondolkodunk - ugyanúgy, mint a közoktatás esetében -, mentjük, ami menthető, hogy ne vegyék el a magyar fiataloktól a felemelkedés lehetőségét.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! A vezérszónoki felszólalások végére értünk. Az általános vitát elnapolom, folytatására ma este kerül sor.

Tájékoztatom önöket, hogy az elfogadott napirend szerint a módosító javaslatok házszabályszerű benyújtása érdekében az ülésvezető elnök a vitát holnap 18 órakor zárja le. De arról is tájékoztatom önöket, hogy a holnapi nap folyamán a vita nem nyílik meg. Köszönöm szépen.

Most... - keresem Soltész Miklós államtitkár urat. (Soltész Miklós belép a terembe.) Foglaljon helyet, államtitkár úr!

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának megkezdése. A törvényjavaslatot T/5000. számon már megismerhették képviselőtársaim. A vita megkezdése során a miniszteri expozé, a bizottsági vélemények, valamint a képviselőcsoportok vezérszónokainak felszólalására kerül sor, további képviselői felszólalásra a vita folytatásában lesz majd lehetőség.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Soltész Miklós államtitkár úrnak, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkárának, aki az expozét innen, az emelvényről fogja elmondani, amelynek időkerete 25 perc. Köszönöm szépen, hogy felfáradt, államtitkár úr. Parancsoljon, öné a szó.

Felszólalások:   1   1-29   29-55      Ülésnap adatai