Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! “Felkészültem, készen állokö - mondtam egy évvel ezelőtt a kormányprogram vitájakor, és arra kértem az Országgyűlést, adjon felhatalmazást a program végrehajtásához. A felkészültség a programon túl elsősorban hitből és akaratból táplálkozott. Abból a hitből, hogy egy igazságosabb, egy jobb ország teremthető, és abból a közös akaratából elsősorban a kormánypártoknak, de miért vitatnánk el az ebben az akaratban való osztozást az ellenzéktől is, hogy ezek a célok, egy jobb, egy igazságosabb ország célja, megvalósítható.

A feladat hatalmassága látszott egy évvel ezelőtt is. Most, egy év után azt mondhatom önöknek, hogy visszatekintve is inkább olyannak tetszett a feladatok sokasága, és olyannak tűnt, ahogyan ott magasodott előttünk, mint a hegymászó előtt a rendkívüli bérceket mutató hegy, amely még az elindulás előtt kevélyen pillant le a feltörekvő hegymászóra, és hívogatja, csalogatja, vajon képes vagy-e arra, hogy szembenézzél mindazokkal a nehézségekkel, kihívásokkal, amelyeket tartogatok még számodra.

Azt hiszem, nem értékeltük túl sem saját erőnket, sem pedig a feladat nagyságát. Kellő ambícióval, kellő elszántsággal, és utólag is úgy gondolom, kellő tehetséggel álltunk neki megoldani azokat a feladatokat, amelyeket a kormányprogramban rögzítettünk.

Azt mondtuk a kormányprogramban, hogy ez a program a folytonosság és a változás programja lesz. Most, egy évvel később azt mondom, hogy több változásra van szükség, mint egy évvel ezelőtt gondoltam. Többre, mélyebbre és átfogóbbra. Az országban több az igazságtalanság, és ezek az igazságtalanságok mélyebben rögzültek intézményi szabályozási rendszerünkben, helyenként kultúránkban, mint azt hittem. Ezért történt az meg, hogy idén tavasszal azt mondtuk, valamikor májusban az Országgyűlésnek, hogy még többet, még mélyebbre kell jutni annak érdekében, hogy egy igazságosabb és biztonságosabb országot teremtsünk.

Amikor a száz lépés programjáról beszéltem, jól emlékszem, az első hetekben sok volt a gúny is, helyenként sok a viccelődés, mindenfajta tréfák, szóviccek is születtek, hogy hogyan is lehetne a száz lépés programját diszkreditálni. Azóta úgy látom, hogy kevesebb a vicc, és többen értik - nemcsak az emberek, ők értették talán korábban is, hanem itt, az Országgyűlésben is -, hogy miről szól a száz lépés programja, hogy mi van a törekvések legmélyén, hogy melyek azok a célok, amelyek köré szerveződik hét, nyolc, tíz, tizenkét lépés egyes területeken, és nagyon sokan látják, hogy igen, ez mind ugyanarról szól: egy igazságosabb és biztonságosabb világot teremteni. Hogy ne azon múljon a megszületendő gyermek sorsa, hogy abban a családban, amelybe született, mennyi a tehetség és mennyi a szükség. Hogy ne döntse el a gyermek sorsát születése pillanatában mindaz, ami a család rendelkezésére áll, és sokkal inkább legyen hatással jövőjére mindaz, ami benne van, amit a sors vagy a Teremtő neki adott: a tudás, a tehetség, a szorgalom, a nagyravágyás, mindaz, hogy egyről kettőre jusson.

Azt hiszem, ez egy olyan szándék, amelyet tisztességesen lehet szolgálni, amelyben lehet osztozni szociáldemokrataként, liberálisként és konzervatívként egyaránt. Egymás után mondtuk el itt, az Országgyűlésben és az Országgyűlésen kívül is, hogy hogyan próbáljuk összeegyeztetni az igazságosság programját az építkezés programjával, hiszen ez az a két nagy pillér, amiről beszélünk: teremteni egy igazságosabb országot, és teremteni egy olyan országot, ahol ezt az igazságosságot egy kellően dinamikus, jól fejlődő gazdaság és az általa megtermelt jövedelmek képesek finanszírozni. Építkezés a gazdaságban, a városokban, építése az autópályáknak, és egy igazságosabb, összekapaszkodó társadalom. Ez az a két pillér, amelyre folyamatosan építkezik a száz lépés összes programja.

(13.10)

Nagyon sokszor hallom itt, az Országgyűlésben - ellenzéki képviselőktől az esetek többségében -, hogy az emberek dolgával foglalkozzunk. Azt gondolom, hogy a száz lépés programja az emberek dolgával foglalkozik, azzal, ami a legfontosabb. Melyek ezek a dolgok?

Hogyan lesz több jövedelem?

Amikor felemeljük a minimálbért, amikor a minimálbér nagyságát függővé tesszük az iskolai végzettségtől, akkor, azt hiszem, az emberek dolgával foglalkozunk.

Amikor azt mondjuk, hogy teremtsünk nagyobb biztonságot azáltal, hogy öt évre megmutatjuk, hogyan változzon a minimálbér Magyarországon, és azt ajánljuk az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak, hogy állapodjunk meg, hogy valamikor 2010-ben már 100 ezer forint lesz a minimálbér, akkor, azt gondolom, ez az emberek dolgával való foglalkozást jelenti. Vagy amikor azt mondjuk, hogy alakítsuk át a magyar adórendszert, tegyük igazságosabbá, és legyen kisebb az adóterhelés, sőt mondjuk meg a következő öt évre - először, amióta van magyar modern adórendszer -, hogy hogyan is fog változni az adórendszer, akkor ez az emberek dolgával való foglalatoskodás.

Kevesebb adót, de nagyobb igazságossággal, igazságosabb közteherviseléssel - igen, volt ebben vitánk, talán még ma is van, hogy nagyon helyes az a döntés, hogy az adórendszer átalakítását az általános forgalmi adó csökkentésével kell kezdeni. Gyanítom, hogy az elmúlt hét végén, amikor azt látták emberek százezrei a benzinkutaknál, hogy éppen az általános forgalmi adó csökkentésével sikerült a benzin és a gázolaj árát 10-11 forinttal csökkenteni, akkor ma már az emberek nem kételkednek abban, hogy helyesen döntött a kormány, amikor azt mondta, hogy igen, első lépésként az általános forgalmi adót kell csökkenteni. Ugyanezt fogják majd gondolni akkor is, amikor az elektromos áram általános forgalmi adója fog csökkenni, mondjuk, jövő január 1-jén - mert ezek fontos dolgok.

Fontos dolog-e, hogy sikerült megállapodni arról az Idősügyi Tanáccsal, hogy hogyan korrigáljuk a nyugdíjrendszerben ott lévő, évtizedek óta ott meghúzódó igazságtalanságot? - hogy nem beszélünk róla, hanem többheti, több hónapi munkával kidolgozzuk ezt a programot, hiszen ezt a megrendelést én valamikor tavasz végén az Idősügyi Tanácstól kaptam. Azt mondták az Idősügyi Tanácsban helyet foglalók, hogy álljunk neki, dolgozzuk ki. A kormány olyan lehetőségek birtokában van, amelyeket ha okosan és jól használ, akkor könnyebbé, igazságosabbá tudja tenni a nyugdíjasok életét.

Sok hónapnyi munkával elkészült a javaslat. Nemcsak elkészült a javaslat, hanem az Idősügyi Tanács valamennyi tagja - olyanok is, akik inkább a kormánypártok politikájával értenek egyet általában, és olyanok, akik inkább ma az ellenzék politikájával értenek egyet - megszavazta. Az Idősügyi Tanács egyhangú határozatot hozott arról, hogy átfogó nyugdíjkorrekciót javaslunk, vezetünk be, 2010-ig minden évben pontosan lehet tudni, hogy az igazságtalanság mekkora darabkáját fogjuk megoldani.

Örülök annak, hogy az első reakciók bizonytalansága után végül Orbán elnök úr a hét végén azt mondta, hogy ez egy jó javaslat. Mi több, nemcsak azt mondta, hogy ez egy jó javaslat, hanem hozzátett még egy javaslatot. Talán a sietség okozta, hogy a 40 év szolgálati idő után automatikusan járó nyugdíj mintha még rosszabb is lenne a jelenlegi feltételnél, ahol már 38 év után, 57 éves korban nyugdíjba lehet menni, de ez nem baj, mert a jó szándék teljesen világos. Végre az ellenzék elnöke nem genetikával foglalkozik, és nem pályaválasztási tanácsadással, hanem nyugdíjrendszerrel, és énszerintem ez helyes. Helyes, mert ezek azok az ügyek, amelyek előreviszik az országot. Ezek azok a javaslatok, amelyeket ha megbeszélünk - és nyilván előbb-utóbb ki is fogják majd számolni ezt a javaslatot, nyilván hatástanulmánnyal fogják alátámasztani -, akkor értelmes dologról beszélünk itt a Ház falai között.

Tettünk olyan lépéseket is a száz lépés politikájának részeként, amelyek még csak mutatják, hogy a mostani kormánypártok pontosan értik, hogy vannak olyan nagy rendszereink, például az egészségügy, ahol a megérett változásokat alapos, nagy munkával kell előkészíteni; ahol ha egy jobb egészségügyet akarunk, hatékonyabbat és igazságosabbat, akkor olyan átalakítást kell kezdeményeznünk, amelynek az eredménye lehet, hogy csak egy-két év múlva látszik, de ez az eredmény nem lenne meg, ha mi most nem fektetnénk bele ezt a munkát. Azzal, hogy eldöntöttük, hogy biztosításalapú lesz az egészségügy, azzal, hogy eldöntöttük, hogy különböző biztosítási csomagok lesznek, ezzel visszaadjuk az emberek méltóságát, ezzel bizonyos értelemben rendet teremtünk az egészségügyben, még akkor is, ha ennek nem láthatók az első jelei, hogy egyéni nyilvántartási számlák lesznek, hogy az állam azok után fizet járulékot, akik eddig ma nem fizettek járulékot, a gyermekek vagy a nyugdíjasok után, hogy valóban biztosítás-rendszerű lesz a magyar egészségügy. Ez fontos dolog.

Emlékszem rá, hogy a javaslatok első köre azzal foglalkozott, hogy hogyan lehetne Magyarországon visszaadni a munka becsületét és jobban megvédeni a munkásembert. Amikor a kék könyvről beszéltem, nagyon sokan a gúny hangján válaszoltak. Azoknak mondom, akik nem hittek ebben: csak augusztusban 30 ezer kék könyvet váltottak ki Magyarországon. Csak augusztusban! Azért mondom az augusztusi adatot, mert ez áll rendelkezésre. Ezekben a napokban fogjuk elérni a 200 ezer összes, most már kék könyvnek hívott alkalmi munkavállalói könyvet. Emlékeztetem azokat, akik ismerik a munkaerőpiac helyzetét, hogy tavaly egész évben 130 ezer volt. Kérem szépen, tudják, ez mit jelent? Hogy csak eddig 70 ezerrel több embernek van Magyarországon biztosítása, hogy büszke lehet arra, hogy legálisan dolgozik, hogy nem eltitkolva, nem kiszolgáltatva, hanem bejelentve, akiért a munkáltatója fizet; mert a közteherjegyben benne foglaltatik egy nagyon méltányos, nagyon alacsony mértékű közteherviselés. 70 ezerrel több van, és most még csak október eleje van; gondolom, hogy év végéig akár meg is duplázódhat a tavalyi szám. 100 ezer embernek lett tisztességes munkája - azt gondolom, hogy jó ez.

Aztán vannak olyan történetei ennek a száz lépés programnak, amelyek nagyon kevés figyelmet kaptak. Nagyon nagy tanulság az én számomra is, hogy mi az, amiből hír lesz, mi az, ami közfigyelmet kap, és mi az, ami nem. 15 éve toljuk magunk előtt a szakoktatás gondját-baját. 15 év óta Magyarországon, miközben az oktatásügyben sok minden változott, a szakoktatásban alig. A száz lépés programjának részeként átalakult a szakoktatás is, egy 2005-ig terjedő átfogó, nagy korszerűsítési programot mutattunk be, és nemcsak bemutattuk ezt a programot, hanem megállapodtunk erről a Magyar Kereskedelmi Kamarával, megállapodtunk a munkaerőpiac résztvevőivel, a munkáltatókkal, és végre egy olyan szakképzés lesz, amelyet a piac diktál, milyen szakmára van szükségem, milyen tudásra van szükségem, hogyan lehet ezt rugalmassá tenni. Nagyon kevés visszhangot kapott ez a javaslat, miközben az elmúlt 15 év egyik legfontosabb kérdése ez, mert ezekből az emberekből, ebből a szakképzésből lesz majd olyan ország, ahol nemcsak szeretnének dolgozni az emberek, de birtokukban van egy olyan tudás és képesség, hogy tudnak is dolgozni.

Amikor ma azért ostoroznak bennünket, hogy a pályakezdők között mennyi a munkanélküliség - egyébként okkal vagyunk érzékenyek erre, hiszen sokkal nagyobb, mint szeretnénk -, akkor elfeledkezünk arról, hogy azok a döntések, amelyek meghatározzák, hogy ma kinek van munkája és kinek nincsen munkája a munkaerőpiacon, négy-öt-hat-hét, esetleg tíz évvel ezelőtt születtek, sok évvel ezelőtt.

(13.20)

Ha azt szeretnénk, hogy öt-hat-hét év múlva kevesebb legyen a pályakezdő munkanélküli, akkor most kell átalakítani a szakképzés rendszerét. És akkor is át kell alakítani, hogyha hiába tesz a kormány, hiába dolgozik a miniszter, nem kap sok figyelmet. Mert nem azért dolgozunk, hogy figyelmet kapjon ez mindennap az újságokban, hanem azért dolgozunk, mert egy jobb és igazságosabb országot szeretnénk létrehozni. (Taps az MSZP soraiban.)

És amikor éppen a mai napon olvasom - nem is olyan régen, pár órával ezelőtt adták ki azt a hírt -, hogy utoljára 2002-ben mértek olyan magas fogyasztói bizalmi indexet, mint amilyet az elmúlt hónapban, az azt mutatja, az emberek pontosan értik, hogy hogyan lehet egyszerre szolgálni az igazságosság programját és az építkezés programját. Hogy mindannak, amit teszünk, és aminek az eredményképpen példának okáért huszonöt év után a legkisebb az áremelkedés - lassan eltűnik a fogalomtárunkból, a nyelvhasználatunkból az infláció, és a gyerekeinknek nem kell megtanulni ezt a szót -, akkor azt gondolom, helye van annak, hogy miközben látjuk a kihívásokat is, lássuk mindemellett azt is, amit elértünk.

Ami a kihívásokat illeti: azt gondolom, továbbra is két olyan területe van közös közpolitikai törekvéseinknek, amelyek több figyelmet érdemelnek, ahol érdemi kihívások vannak, és ahol szükségesnek tűnik, hogy ne egyszerűen csak hangoskodó politikai replikával alakítsuk a folyamatokat és a gondolkodást, hanem próbáljunk mélyebbre ásni. Az egyik az államháztartás kérdése, a másik pedig a munkanélküliség kérdése. Hadd szóljak mind a kettőről két-három mondatot.

Az államháztartás gazdaságunknak az a kis szelete, ahol megpróbálunk a közös forintjainkból közös célokra költeni. A nagyon bonyolult gazdasági rendszer egy picike szelete, de figyelmet érdemel, hisz az államháztartásban költünk el minden egy forintból vagy 40 fillért. Akkor, amikor egy országnak nagy tervei vannak, ambiciózus céljai vannak, akkor bizony nagyon sok feladatot tesz az államháztartásra. Mi azt mondtuk, két dolgot is szeretnénk egyszerre: hogy épüljön annyi autópálya ebben a négy évben, mint korábban sohasem. Fontos dolog ez? Fontos. Kérdezzük meg a szegedieket, mit gondolnak arról, hogy decemberben át fogjuk adni az M5-ös autópályát! (Taps az MSZP soraiban.) De megkérdezhetjük a debrecenieket is, ahol ellenzéki polgármester van, vagy Nyíregyházát, kérdezzük meg a Balaton menti városokat, falvakat, mit gondolnak arról, hogy autópálya fog érkezni, és hogy épül ez az autópálya. Kell-e építeni az autópályát azon az áron is, hogy sokba kerül, és most kell kifizetnünk azt, amit majd a következő húsz-harminc-negyven évben használunk? És hogy le kell-e mondani az autópálya-építésről azért, mert azt mondja az egyik európai hivatal, hogy bizony úgy kell elkönyvelni ennek az összes költségét, hogy az idei évben kell beletenni a könyvelésünkbe? Én azt mondom, hogy nem. Azt mondom, hogy nem szabad lemondani egy méter autópálya-építésről sem!

De mehetnék tovább. Fel kell-e adnunk azt a szándékunkat, hogy átalakítsuk a nyugdíjrendszert? Fel kell-e adni azt a szándékot, hogy a következő évben kétszeresére emeljük a családi pótlékot, és egy igazságosabb családtámogatási rendszert tegyünk, azért, mert ezek egyébként valóban terhet rónak az államháztartásra? El kell döntenünk közösen, hogy akarunk-e egy igazságosabb, együtt maradóbb országot, egy olyan országot, amely érti, hogy van dolga nyugdíjasért, gyerekért, családért, lemaradt településért, tudja, hogy ehhez építkeznie kell, városközpontokat, utakat kell építenie, hogy megóvva a környezetet, új szennyvíztisztító telepeket kell létrehoznia, és ennek a terhét persze el kell osztani majd a következő évek között.

És ha konfliktusba kerül egymással az euró nagyon gyors bevezetésének a szándéka - mert az euró fontos eszköz egyébként a gazdaság stabilitásának javításában, az országgal kapcsolatos kockázatok csökkentésében -, a másik oldalról pedig az ország fejlesztése és egy igazságosabb ország megteremtésének a vágya, akkor okosan kell mérlegelni az előnyöket és a hátrányokat. Ebben a kormányban van eltökéltség arra, hogy kellő bölcsességgel tegye egymás mellé az előnyt és a hátrányt: autópálya-építés, igazságos családtámogatás, igazságosabb adórendszer, igazságosabb nyugdíjrendszer, illetve két évvel korábbi vagy egy-két évvel későbbi euróbevezetés. Ez olyan dilemma, amire közösen kell válaszolni.

Úgy látom, hogy ebben az ügyben nagy vita nincs ellenzék és kormány között, örülök annak, hogy Varga Mihály képviselő úr első megjegyzéseit követően Orbán pártelnök úr ebben egy rugalmasabb álláspontot foglalt el. Igen, azt hiszem, az a helyes, ha megtaláljuk a legfontosabb kérdésekben az érdemi eszmecsere lefolytatásának lehetőségét, és nem kapásból válaszolunk egymásnak - ha az ellenzék mond valamit, elutasítja a kormány, ha a kormány mond valamit, elutasítja az ellenzék -, hanem legalább egy pillanatra végiggondoljuk, hogy minek mi az előnye, és minek mi a hátránya.

Ami a foglalkoztatottságot illeti: egyetértek azzal, hogy önmagában azzal nem lehet megelégedni, hogy mára több embernek van munkája, mint mondjuk, három évvel ezelőtt. És nemcsak azért nem lehet megelégedni, amit sokszor mondanak nekem az ellenzéki képviselők, hogy mi 400 ezer új munkahelyet ígértünk, hanem azért nem lehet megelégedni ezzel, mert amíg egyetlenegy olyan embernek nincs munkája, aki szeretné, hogy legyen, addig nem lehet egy kormány elégedett. Azt pontosan tudjuk, hogy többen szeretnének dolgozni, mint ahány embernek van munkája. Őszintén szólva az sem nyugtat meg engem, hogy az elmúlt időszakban rendkívül sok intézkedést tettünk annak érdekében, hogy olyan világ teremtődjön Magyarországon, hogy aki akar, az tud dolgozni.

Említettem már a kék könyvet. Önök is jól tudják, hogy éppen a száz lépés programjának részeként álláskeresési támogatási rendszert hoztunk létre, ennek egy sor következményével, a munkanélküli-segélyezési rendszerből. A családi segélyezés új rendszere, sőt a családtámogatás új rendszere kifejezetten ösztönzi a munkába állást. A Start-program, amely a fiatalok munkába állását segíti, nagyon jelentős közteherkedvezményekkel azt támogatja, hogy a munkáltatók azoknak adjanak munkát, akiknek az első munkatapasztalat a legfontosabb: az éppen végzett fiatal egyetemistáknak, szakmunkásoknak. Örömmel mondhatom, hogy a következő hónapokban a korábbiaknál is nagyobb közmunkaprogramot indítunk el annak érdekében, hogy oda is jusson munka, oda is jusson kenyérkereseti lehetőség, ahol az előbbi programok hatására sem nyílott elegendő munkahely.

S folytathatnám a sort. Összeírtak a kollégáim vagy nyolc-tíz olyan pontot, amely mind azt szolgálta csak az elmúlt két évben, hogy Magyarországon több munkahely legyen, hogy a munkáltatók nagyobb bátorsággal, nagyobb érdekeltséggel keressék a legális munkavállalókat. De ez még nem elég. Ezért a munkaügyi miniszter úr a kormány kérésére éppen az elmúlt napokban egy jelentést nyújtott be az Országgyűléshez azzal a szándékkal, hogy vitassuk meg, annak, amit tettünk, mi az eredménye, mi a hatása, mit kell még tenni. Ebben is várjuk természetesen a kormánypárti és az ellenzéki képviselők, szakértők és pártok véleményét. Értékelni fogjuk, hogy mit lehet még tenni ennek érdekében, mert példának okáért úgy látszik, az, hogy az egységes egészségügyi hozzájárulást - ami több mint 4 ezer forint volt, amikor elkezdtünk kormányozni - az idei évben majdnem 2 ezer forinttal tovább csökkentjük, a jövő évben pedig meg fog szűnni, még ez sem elég. Mit kell még hozzátenni? Mi legyen a következő lépés, amit meg lehet tenni annak érdekében, hogy Magyarországon több munkahely legyen? Abban például biztos vagyok, hogy nem kell azt mondani a vállalatoknak, nem kell azt üzenni a munkáltatóknak, hogy Magyarországon olyan a jogrendszer, hogy ha akarjuk, akkor visszavesszük a tulajdont. Ez, példának okáért, azt hiszem, hogy nem segít. Jobban segít az, ha inkább partneri viszonyt hozunk létre állam, munkáltatók, munkavállalók között, mert hiszen ez az a partneri viszony, amelyben a kiszámíthatóság bázisán mindenki mer fejleszteni.

(13.30)

Ha fenyegetjük a munkáltatókat, ha fenyegetjük a munkaadókat, hogyha azt üzenjük a vállalatoknak, hogy csak rajtunk múlik, hogy mikor vesszük vissza a vállalatokat, akkor szerintem ez nem segít.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Asszony! Van a politikának egy olyan része, amelyről viszonylag ritkán esik szó itt a parlamentben - be kell vallanom, hogy amikor egyszer-egyszer szót ejtünk róla, akkor is azt tapasztalom, hogy viszonylag kevesebb figyelmet vonz –: ez Magyarország külpolitikája. 2002 után egy nagyon határozott külpolitikai hangsúlymódosítás ment végbe, amelyet bizonyos területeken 2004-et követően mi tovább erősítettünk. Ennek talán az egyik legmarkánsabb része, hogy a külpolitikai kapcsolatokban kevesebb ideológia és több pragmatizmus, hogy a külpolitikai kapcsolatok közvetlenebbül szolgálják az ország gazdaságfejlesztési céljait.

Ennek érdekében állítottuk helyre és dinamizáltuk a kapcsolatainkat Oroszországgal, ennek érdekében fordultunk nagyon erőteljesen Ázsia irányába. Csak háromszor volt látogatás az elmúlt években Ázsiába, és ezt akkor is tettük, amikor döntően az ellenzék nagyobbik pártja sokat fanyalgott, hogy miért kell nekünk Oroszország, sőt fanyalogtak legutoljára akkor, amikor Délkelet-Ázsiába látogattunk, hogy kell-e nekünk ebbe a kapcsolatba invesztálni. Majd örömmel láttam, éppen egy héttel ezelőtt, hogy a legnagyobb ellenzéki párt is úgy gondolja, hogy bizony, egy sokkal dinamikusabb Ázsia-politikát kell folytatnunk, és énszerintem ez rendben van. Énszerintem, ha Magyarországon egy dinamikus országot szeretnénk, ha egy fejlődő országot szeretnénk, akkor olyan térségek irányába kell fordulnunk, amelyek növekedése, potenciája nagyobb, mint az európai térségben ott rejlő gazdasági potenciál, ott rejlő növekedés. Ázsia e tekintetben, Oroszország e tekintetben nem hagyható figyelmen kívül, sőt.

Az elmúlt év egyik legnagyobb politikai vitája volt Magyarországon a kettős állampolgárság kérdése, és általában a határon túli magyarokhoz fűződő magyar viszony. Minden politikai törekvést legvégső soron az minősít, hogy eléri-e célját. Én azt gondolom, hogy a kezdeményezőknek és a kezdeményezés támogatóinak legátfogóbb célja nyilván az lehetett, hogy javítsák a magyar–magyar kapcsolatokat. Ha én most ránézek erre a kezdeményezésre lassan egy év távlatából, akkor azt kell mondanom, hogy ha más nem, az egészen pontosan bizonyítja e kezdeményezés politikai fogyatékosságát, hogy következtében a magyar–magyar kapcsolatok nem javultak, hanem minden korábbinál érzékenyebbek, helyenként feszültebbek.

Azt hiszem, nagyon fontos tanulság ez, hogy a politikában nem elegendő a jó szándék, bár itt e tekintetben abban is volt vita közöttünk, hogy ez egy helyes eszköz-e egy talán helyes célra - de még ez sem elegendő. Most számolni kell e lépések következményével, számolni kell azzal, hogy mit okoz később egy ilyen kezdeményezés. Én azt látom, hogy az a magatartás volt helyes - amelyben volt egyetértés egyébként 2002-ig, 2003-ig Magyarországon, az a magatartás -, amelyet egyébként a 2002-ig hivatalban lévő kormány a velencei bizottsággal hivatalosan is közölt. Az volt énszerintem a magyarság érdekeit figyelembe vevő, és az össznemzeti érdeket jól érvényesítő politika, és a kettős állampolgárság automatikus megadására irányuló népszavazási kezdeményezés oktalanul bontotta meg ebben a kérdésben a parlament túlnyomó többségében meglévő egyetértő viszonyt.

Hozzá kell tenni azonban, hogy ebben is van azért némi változás, mert míg a korábbi hónapokban a magyar parlamentben voltak olyan erők, amelyek például Románia európai uniós csatlakozását a székelyföldi autonómia előzetes megadásához és garantálásához kötötték, mi több, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség elnöke - még nem olyan régen is - azt mondta, hogy ezt ki kell kényszeríteni és ki kell követelni, hála istennek, azt láttam, hogy képes volt Orbán Viktor úr saját radikálisaitól elhatárolódni, képes volt arra, hogy amikor valóságos reálpolitikusként, a felelősséget is vállaló ellenzéki politikusként kellett megnyilvánulnia (Moraj a Fidesz padsoraiban.), akkor beült a képviselőházba, igen gombot nyomott, és nem engedte, hogy bármilyen nyomásgyakorlás is eltántorítsa őt attól. (Taps az MSZP padsoraiban.) Az a jó, hogyha az álláspontok közül nem a bálványosi álláspont az, amely meghatározza a Fidesz politikáját, hanem az az álláspont, amely érti, hogy a régió biztonsága, a magyarság össznemzeti érdekének érvényesítése szempontjából Románia európai uniós tagsága elsőbbséget élvez. Örülök, hogy Orbán Viktor és én ebben a kérdésben, sok másban nem, de ebben a kérdésben egyetértünk, és Orbán úr nem a Jobbikkal és nem a MIÉP-pel ért egyet ebben a kérdésben. (Taps az MSZP padsoraiban.) Bár - közbevetőleg jegyzem meg - nagyon jó lenne, hogyha ez a fajta erős, elvi, demokratikus magatartás érvényesülne például akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy Budapest Belvárosában a jobbközép, a magyar konzervativizmus örökségének ápolását is magáénak valló Fidesz-Magyar Polgári Szövetség, együttműködési megállapodást köt az önkormányzatban a Jobbikkal és a MIÉP-pel - énszerintem ez nem jó. (Felzúdulás és közbeszólások a Fidesz padsoraiban.) Demokratikus politikai pártok Európában távol tartják magukat a radikálisoktól és a szélsőségesektől. Énszerintem ilyet sem önkormányzatban, sem Magyarországon nem szabad tenni. (Dr. Simicskó István: Miről beszélsz? Tudod?)

Nekem ebben az ügyben Chirac elnök úr példája az irányadó; Chirac elnök úré, aki Franciaországban valamennyi párttársával szemben fellépett, akik a francia szélsőjobboldali populistákkal kívántak megállapodást kötni. Nekem ebben az ügyben - példának okáért, hogy egy másik oldalt mondjak - a német kancellár példája az irányadó, aki akár még a hatalomról is hajlandó lemondani, de nem hajlandó szövetkezni azzal a radikális baloldallal (Közbeszólások a Fidesz padsoraiból.), amelyről úgy gondolja, hogy egyébként a német megújulás, a német reformok útjában állhat az általuk képviselt politika. Azaz a bölcs, felelős, demokratikus és középre tartó politika az, amely Magyarország számára a jövőt jelentheti. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Mélyen tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt hetekben többször volt arról vita, hogy kell-e, szabad-e itt a parlamentben kormánypárti politikusként vitatkozni ellenzékkel, helyénvaló-e, hogy kormánypárti politikusok vitatják az ellenzék politikáját, az ellenzék egyes politikusainak megnyilvánulását. (Demeter Ervin: Ha nem tudnak kormányozni, akkor nincs más.) Én azt gondolom, hogy az ország egészéért közös a felelősségünk. Ez a közös politika vitában alakul ki. Ellenzékiek természetes módon vitatják, és az a helyes, a kormány politikájának egyik vagy másik részét, hozzájárulnak egy sor ponton egy politika átalakításához. A kormánypártiak vitában védik a maguk álláspontját, és rámutatnak azokra a hibákra, ellentmondásokra, ami az ellenzék érvelésében és magatartásában van. Az országért közös a felelősségünk; a kormányzásért valóban nem, de az országnak, a magyar parlamentarizmusnak az ellenzék is része.

Az ellenzék és a parlament egésze ellenőrzi a kormány tevékenységét, de kormánypárti politikusok és ellenzéki politikusok nyitott vitában vitatják egymás álláspontját. Nem gondolom, hogy ezért meg kell sértődni; azt gondolom, hogy ez a normális. Az a normális, hogy az ellenzék politikája éppúgy ki van téve a kritikának, mint a kormány politikája. Ez az a magatartás, amely, azt gondolom, továbbviszi a magyar parlamentarizmus legszebb örökségét, továbbviszi azt a demokratikus hagyományt, amelyből egyébként nekünk a XX. században nem sok volt, épp ezért érdemes azt a keveset is megőrizni, és érdemes ezt fejleszteni. Ebben pedig én továbbra is azt a magatartást fogom folytatni, ahol számot adok a magam, a magunk politikájáról, és vitatkozni fogok önökkel abban, amiben vitám van. Amiben nincsen vitám, azt nem fogom vitatni csak azért, hogy vitatkozzunk. (Dr. Simicskó István: Dehogynem!)

Tisztelt Országgyűlés! Egy évvel ezelőtt a kormányprogram vitájakor, az arra adott egyik válaszban - gúnyosnak szánt megjegyzésként - azt vetették oda nekem, hogy igen, miniszterelnök-jelölt úr, ön jó időben volt jó helyen. Akkor is válaszoltam erre a felvetésre; most is azt tudom mondani, hogy nagyon jó időben vagyunk ahhoz, hogy tegyünk és cselekedjünk Magyarországért.

(13.40)

Jó időben vagyunk ahhoz, mert sürget bennünket az idő, hogy egy igazságosabb és biztonságosabb országot teremtsünk. Jó időben vagyunk ahhoz, hogy azokat a programokat, a nyugdíjkorrekció programját, az új családtámogatás programját, az új adóprogramot, a minimálbér emelésének programját, a szakképzés átalakításának programját, az egészségügyi reform elindításának programját, a szeptemberben bejelentett közoktatási javaslataink végrehajtását, mindet-mindet megtegyük. Ez a kormányzás! Nem beszélni kell, hanem programot adni, és nem választási ciklusokban gondolkodni, hanem Magyarországban gondolkodni. Igen, jó időben vagyunk.

És nem vitatom, szerintem jó helyen vagyunk. Itt, a parlamentben vagyunk, abban a parlamentben, amely Magyarországon a legfontosabb demokratikus intézménye és kerete a nyílt, okos, országról szóló vitának. Magyarországért, a köztársaságért!

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)