Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ALEXOV LYUBOMIR nemzetiségi szószóló: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kora Árpád-kori dinasztikus kapcsolatoktól egészen az 1990-es évek Jugoszláviában történt eseményig számos példa van arra, hogy szerb telepesek költöztek Magyarországra, a legtöbb esetben puszta életüket mentve, menekültként. Az ideiglenesnek szánt tartózkodásból állandó letelepedés lett. Az együttélés évszázadai alatt voltak viharos és békés időszakok is. Mivel a jószomszédi viszonyt a jó példák segítik, támogatják, a 2015. július 1-jei közös magyar-szerb kormányülésen elhangzottakat erősítve a magyar-szerb együttélés egy pozitív példáját szeretném önök elé tárni.

Idén október 10-én volt az 575 éves évfordulója annak, hogy 1440-ben Ulászló király aláírta azt az oklevelet, amelyben engedélyezte az al-dunai Keve városából II. Murád török szultán elől menekülő, királyi kiváltságaikat magukkal hozó kevei szerbeknek, középkori nyelvhasználattal a rácoknak, hogy megtelepedjenek a Csepel-szigeten, és itt alakítsák ki második szabad királyi városukat. A gabonaszállító hajókon menekülő keveiek Péter bíró vezetésével magukkal hozták az összes szabad királyi városi kiváltságukat biztosító oklevelet, amelyet még a XIX. században is Ráckeve város levéltárában őriztek.

A megalapított város, Ráckeve természeti szépségei, építészeti értékei, műemlékei, a város hangulata, kulturális kínálata mindig becses kincs volt és az is marad. Azon értékek, amelyek az alapítás óta meghatározták a város arculatát, ma is ugyanolyan fontosak. Óvásuk és gondozásuk közös cél. Az a sokszínűség, amely a település alapítását követő évszázadokra volt jellemző, most is megfigyelhető. Ma persze nem a népcsoportok, hanem az élethelyzetek, az emberi tevékenység sokszínűsége jellemző.

Természetesen, ha csak a városalapításról beszélnénk, az önmagában is jelentőséggel bírna. A betelepülő szerb kereskedő- és iparosréteg, a szent­ábrahámtelki magyarokkal karöltve, Mátyás király uralkodása idején már felvirágoztatta a várost, amit az uralkodó több kiváltságlevéllel ismert el. E gazdagság legékesebb bizonyítéka és emléke a máig fennmaradt, Nagyboldogasszonynak szentelt szerb ortodox templom, amely a maga nemében egyedülálló. A templomban mesterien ötvöződik a nyugat-európai építészetre jellemző gótikus stílus a bizánci hagyományokra épülő ikonfestészettel. A két kultúra szimbiózisa ilyen formában máshol nem figyelhető meg; a templom méltán érdemelné meg, hogy az európai kulturális örökség része legyen. Ez a templom nemcsak kulturális értelemben jelkép, hanem annak kitűnő példája, hogyan hat egymásra a két kultúra, hogyan termékenyül meg és hoz létre egy egyedülálló remeket. Példázza azt is, hogy a nyelvében, kultúrájában másságot hordozó szerbség, elfogadva az új haza kultúráját, szokásait, megtalálta saját boldogulását is. Ez igaz volt közel hat évszázada, és igaz most is.

Napjainkban körülöttünk minden átalakulóban, változóban van, ami nem egy emberöltő, hanem pár év alatt formálja át mindennapjainkat. Azok a közösségek, amelyek bezárkóznak, elutasítókká válnak, fiataljaikat elveszítik, lemaradnak a versenyben. Azok, akik gyorsan tudnak alkalmazkodni a körülöttük zajló változásokhoz, életben maradnak, befogadókká válnak. Ami munkát 1440-ben elődeink elkezdtek és évszázadok alatt az őket követők folytatták, azt most nekünk felelősségünk továbbadni és majdan gyermekeink kezébe biztonsággal átadni.

Forrong körülöttünk a világ, Európa. Sokunkban megkérdőjeleződik az otthon biztonsága. Bíznunk kell abban, hogy országunk, az itt élők és a jó szándékkal érkezők számára is biztosított marad az otthon és a család biztonsága, és ehhez e Házban is jó döntések születnek.

(22.30)

Úgy érzem, megmaradásunkat szimbolizálja az, hogy ugyanúgy, mint a régmúltban elődeink, mi is mindenért felelősek vagyunk. Hűnek kell maradnunk őseinkhez és az ő lelkületükhöz. Ehhez példaképekre, nagyszerű teljesítményekre van szükségünk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)