Felszólalás adatai

ELNÖK: Megadom a szót Jánosi Györgynek, az MSZP képviselőcsoportja nevében felszólalni kívánó képviselő úrnak.

DR. JÁNOSI GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány héttel ezelőtt Pokorni Zoltán miniszter úr egy napilapnak adott nyilatkozatában a következőket mondta: véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a politika a közoktatást Déva várának tekintse. Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy egy új kormány földig rombolja mindazt, amit a korábbi kormány fölépített, és újrakezdje az építmény alapozását.

Én a magam részéről mélységesen egyetértek ezzel a követelménnyel. Vélhetőleg ennek is szerepe volt abban, hogy az elmúlt tíz évben egy minimális konszenzus mentén a szakma és a politika szereplői igyekeztek közös hangot találni a közoktatás jövőjét illetően. 1989 óta a közoktatás működésének legfontosabb alapelveiben mind a politika, mind a szakma szereplői egyetértettek. Az egységes állami iskolarendszert fel kívánták váltani a tanszabadságra épülő önkormányzati iskolarendszerrel. Elfogadták, hogy az állam a közoktatás egészéért felelős, a minisztérium pedig a rendszer működési feltételeinek megteremtését biztosítja.

Az új kormány - látva a közoktatási törvény tervezett módosítását - ezzel homlokegyenest ellentétes pályára kívánja állítani a közoktatás rendszerét. (Dr. Pálinkás József: Ezt hogy érted?) Maga Pokorni Zoltán miniszter úr sérti meg az általa felállított követelményt. Ő sérti meg, mert szakít a korábbi időszak konszenzusával, és tartalmilag, szerkezetileg és az iskolairányítás rendszerét tekintve egészen más pályát szab az oktatás rendszerének. Visszatérve a kezdő hasonlathoz: maga Pokorni Zoltán falazza be a korábbi kormányzati ciklus legfontosabb oktatáspolitikai törekvéseit, ezzel azonban nem erősíti meg a falakat; igyekszem rámutatni majd: éppen gyengíti a rendszer egészének működését.

Négy kérdéssel szeretnék részletesebben foglalkozni hozzászólásomban a benyújtott tervezet kapcsán. Először a tartalmi szabályozás módosulásával, másodszor az iskolaszerkezet problémáival, harmadszor az oktatásirányítás gyökeres átalakításával, és végül negyedszer az oktatás finanszírozásának ellentmondásaival.

A tartalmi szabályozás tekintetében furcsa ellentmondás jellemzi a kormány nyilatkozatait és a benyújtott törvényjavaslatot. A fogalmak, a szlogenek szintjén meghagyja a nemzeti alaptantervet, a gyakorlatban azonban teljességgel kiiktatja azt a rendszerből. Furcsa ellentmondás volt Pánczél Károly képviselő úr felszólalásában is. Egyszer azt mondta, hogy a NAT nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket, ezért alkalmatlan arra, hogy szabályozza a közoktatás rendszerét. Aztán hozzászólásának egy másik részében - cáfolva az ellenzék aggályait - azt mondta, megmarad a NAT, továbbra is vezérli majd az oktatás rendszerét. El kellene dönteni ezt a viszonyt.

Mi azonban úgy látjuk, itt a NAT kiiktatásáról van szó a rendszerből. Kiiktatásról van szó, mert a NAT két legfontosabb alappillérét semmisíti meg az új közoktatási törvény. Először is kiiktatja a keretszabályozás elemét a rendszerből, kiiktatja azt, hogy egy minimum követelményrendszer mentén határozzuk meg az oktatás egységes tartalmát a közoktatás egész rendszerében. Kiiktatja azt a keretszabályozást, amely nagyfokú szakmai autonómiát biztosít az iskoláknak, és amely a pedagógusoknak végre megadta, hogy értelmiségi létként éljék meg saját működésüket, ne közigazgatási végrehajtó szakalkalmazottként.

Amit az új törvény bevezetni kíván, a tantervutasítás rendszere, visszamenőleg feleslegessé minősíti mindazt, amin pedagógusok ezrei dolgoztak a helyi tantervek és a helyi pedagógiai programok kimunkálása során.

(10.20)

Visszahozza a javaslat a tantervutasítás rendszerét, amelynek révén immár az állam, a minisztérium szakmailag, központilag kívánja irányítani az oktatás tartalmát.

De kiiktatja a NAT másik lényeges alappillérét is ez a benyújtott tervezet. Kiiktatja azt az új pedagógiai ciklusrendszert, amely hat plusz négy plusz kettővel volt jellemezhető. Olyan rendszer volt ez, amely az eddigi nyolc év helyett tíz évig szerette volna az egységes és általános műveltségtartalmak átadását biztosítani. Olyan rendszer volt ez, amely az iskolai kezdő szakaszt négyről hat évre emelte, biztosítva ezzel azt is, hogy legalább az első hat évben meg lehessen őrizni a közoktatási intézmények belső integritását. Olyan rendszer volt ez, amely az alapozó szakaszban az elnyújtott időtartammal és a nyolc évről tíz évre emelt egységes általános műveltségtartalmak átadásával biztosíthatta volna a felzárkózás lehetőségét az egyre növekvő, komoly hátránnyal induló generációk számára.

Kiiktatja ezt a szabályozórendszert az új törvényjavaslat, és ahogy mondtam, helyette a tantervutasítás rendszerét állítja vissza. Gyakran hivatkozik arra a kormány, hogy maguk a pedagógusok kérik azt, hogy végre mondja már meg valaki, mit és hogyan kell tanítani az oktatási intézményekben. Lehet, hogy ez így van. Lehet, hogy sok pedagógusnak ez segítséget adott volna. De akkor joggal vetődik fel a kérdés: miért kell kötelező erővel bevezetni a kerettantervek rendszerét, miért nem olyan minta ez, amely választási lehetőséget kínál a pedagógusoknak? Miért nem abban a rendszerben gondolkodunk, hogy aki a NAT alapján kidolgozott helyi tantervek és helyi pedagógiai programok mentén kíván dolgozni, az tehesse meg ezt, aki viszont segítséget igényel, annak választási lehetőségként legyen ott a kerettanterv, amely valóban segítheti azokat a pedagógusokat, akik az önállóság elemeivel nem éltek, nem tudtak vagy nem akartak élni az elmúlt időszakban?

Súlyos ellentmondásokhoz vezet ez a bizonytalanság. Mert az egyik oldalon meghagyja ugyan a NAT tízéves kezdő szakaszát a törvénymódosítás, és azt mondja, hogy a tizedik évfolyam után lehet alapvizsgára jelentkezni; ugyanakkor azt is kimondja, hogy a nyolcadik évfolyam elvégzése után alapfokú iskolai végzettséget tanúsító bizonyítványt kapnak a gyerekek. Jogos a kérdés: hol van akkor az első lezárt szakasza a magyar közoktatásnak? Mert ez egy furcsa, követhetetlen ellentmondás!

Súlyos ellentmondások fogják jellemezni majd 2001-től az iskolák működését, mert ebben az évben és a rákövetkező egy-két évben egyszerre három tanterv alapján fognak dolgozni a pedagógusok az iskolákban. Egyrészt egyes évfolyamokon elindulnak a kerettantervek, a tantervutasítás rendszere, más évfolyamokon folyik a NAT fölmenő rendszerben történő bevezetése, és a fölsőbb évfolyamokon a NAT előtti tantervek alapján fognak dolgozni a pedagógusok. Ez sokkal bonyolultabb, ellentmondásosabb helyzetek sorozatához fog vezetni, mint a NAT egyidejű bevezetésének terve az első és a hetedik évfolyamon.

De nézzük másodikként az iskolaszerkezet problémáit! Az iskolaszerkezet stabilitására és átjárhatóságára vonatkozó jól csengő ígéretek ellenére a javaslat semmit nem tesz az iskolarendszer kettészakadása ellen. Hiába deklarálja folyamatosan a nyolc plusz négyes iskolaszerkezet stabilizálását, mivel nem rendel mellé egy komplex, esélyegyenlőtlenség-mérséklő csomagot, s ugyanakkor legalizálja az eltérő iskolaszerkezeti formákat, óhatatlanul fölerősíti az elit- és tömegoktatás kettészakadásának tendenciáját.

Az esélyek társadalmi és területi kiegyenlítését a központi szabályozással véli megvalósíthatónak, ahelyett, hogy a megoldást azokban a regionális vagy természetes vonzáskörzeti iskolaszerveződésekben keresné, amelyek az intézmények szoros együttműködésére épülve a különböző iskolatípusoknak, szerkezeti formáknak, tehetséggondozó és felzárkóztató alrendszereknek egyaránt teret adnak.

Nem lehet a jelenlegi helyzetben központilag szabályozni az iskolaszerkezetet. Mert egy ilyen központi utasítással vagy fölbontjuk a jelenleg még valóban domináns nyolc plusz négyes iskolaszerkezetet, vagy ellehetetlenítjük azokat a kísérleteket, amelyek '89 óta a nyolc plusz négyes iskolaszerkezet lefelé nivelláló hatását próbálták kiküszöbölni és kiiktatni a rendszerből.

'89-ben azért erősödtek meg a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, mert a nyolc plusz négyes szerkezet lefelé nivelláló hatását akarták valamilyen módon kezelni, utat biztosítva a tehetséges gyerekek fölkarolásának. Igaz, hogy aztán sok tekintetben torzult a rendszert, mert ezek a hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziumok nem igazán, nem minden tekintetben a tehetséges gyerekek útját egyengették, hanem nagyon sok vonatkozásban csak a fölső jövedelmi helyzetű rétegek tehetséges gyermekei számára biztosították az előmenetelt.

Azt gondolom - és ez mindvégig a Szocialista Párt egyértelmű álláspontja volt -, hogy a probléma megoldása a regionális és természetes vonzáskörzeti szinten kezelt iskolaszerveződésekben keresendő. Itt valóban lehetőség van arra, hogy területileg is hozzáférhessenek a tehetséges gyerekek azokhoz az iskolaszerkezeti, iskolaszerveződési formákhoz, amelyek az előmenetel útját biztosítják számukra.

A harmadik kérdés, amivel foglalkozni kell, az oktatásirányítás rendszerének problémája. Ezen a ponton szakít igazán gyökeresen az új tervezet mindazzal, ami az oktatásban az elmúlt tíz évben történt. Kialakult koncepció vezérelte az oktatásirányítás átalakulását az elmúlt években. Ennek a lényege az volt, hogy az állam csak a keretfeltételeket biztosítja az oktatás számára, a szakmai, tárgyi finanszírozási feltételekről gondoskodik. A szakmai, gyakorlati irányítás kérdésköre erre hivatott szakmai testületek kezébe kerüljön, olyan testületek kezébe, mint az Országos Köznevelési Tanács vagy például az Országos Közoktatás-politikai Tanács.

Ezzel együtt az akkori tervek arról szóltak, hogy az irányítás alsóbb szintjein is erősíteni kell az autonómiát és a szakmai jogosítványokat. Erősíteni kell az önkormányzatok lehetőségeit, amelyek iskolafenntartóként működnek, de ezzel együtt nagyobb fokú autonómiát, szabadságot kell biztosítani maguknak az oktatási intézményeknek, a pedagógusoknak és az oktatás egyéb szereplőinek, a szülőknek és a gyerekeknek is.

Itt most gyökeres fordulatot irányoz elő ez a törvényjavaslat, mert visszaveszi a kiterjedt állami szakmai irányítás jogosítványait az erre hivatott szakmai testületektől. Kiüríti az Országos Köznevelési Tanács jogosítványait mind a tartalmi szabályozás, mind a tankönyvvé nyilvánítás, mind a pedagógus-továbbképzés akkreditációja területén. Ezeket a jogosítványokat mind visszaveszi a miniszter, visszaveszi a minisztérium. De ez a javaslat csökkenti az autonómiáját az önkormányzatoknak, az iskoláknak, a pedagógusoknak, a szülőknek és a gyerekeknek is. Mert a tanterv-utasításos rendszer visszahozásával ezek a szereplők immár nem részesei a tartalmi működés kidolgozásának, hanem alávetettjei, kiszolgálói lesznek.

Természetesen a Magyar Szocialista Párt egyetért az állami felelősségvállalás erősítésével. Egyetért a minőségbiztosítás elveivel is. De ha az állami felelősségvállalás és a kontroll lehetőségét mi megvalósíthatóbbnak tartjuk a megyei pedagógiai intézetek hálózatával, ahol nagyon jól működő szaktanácsadói rendszer építhető ki, joggal vetődik fel a kérdés: miért nem használjuk ki az ebben a hálózatban rejlő lehetőségeket, miért akarunk több milliárdért ismét egy intézményhálózatot létrehozni, amelyben ráadásul összekeverednek a hatósági, a felügyeleti és a szakmai szolgáltató jogosítványok?

(10.30)

Egyetértünk a minőségbiztosítással is, de akkor joggal vetődik fel a kérdés: miért szüntette meg a kormány egyik első intézkedésével a pedagógusok számára biztosított minőségi bérpótlékot, amely a legszínvonalasabb munkát végző pedagógusoknak nagyon komoly elismerési lehetőséget biztosított? Nyilvánvaló, hogy ezek csak szlogenek, szlogenek az állami felelősségvállalásra és a minőségbiztosításra vonatkozó deklarációk, mert emögött valójában a központosított, egységes állami irányítás és ellenőrzés totális kiépítésének szándéka húzódik meg.

Végül negyedik elemként a finanszírozásról néhány szót. Nagyon sok ponton többletfeladatokat ír elő az új törvénymódosítási tervezet. E többletfeladatok jelentős részét támogatandónak tartjuk, mert mi is fontosnak tartjuk azt, hogy a második szakképzés megszerzése ingyenes legyen 23 éves korig, fontosnak tartjuk a szabadidő-szervező pedagógiai asszisztensek beállítását, fontosnak tartjuk a felzárkóztató évfolyamok indításának lehetőségét mind a kezdő szakaszban, mind a szakiskolai rendszerben.

Itt azonban komoly aggályok vannak a finanszírozás vetületét illetően, mert nem látjuk biztosítottnak azt, hogy a központi költségvetés adni fogja az ehhez szükséges többletköltségeket. A kormány beismerése szerint is ez a törvénymódosítás mintegy 57 milliárdos többletköltséget igényel. Természetesen a törvényjavaslat egyfajta garantáltabb finanszírozást biztosít az oktatás számára akkor, amikor 80 százalékról 90 százalékra emeli a két évvel korábbi összközoktatási kiadásokhoz viszonyított minimális finanszírozási színvonalat a költségvetésben. Ez azonban 2000-re mintegy 30-31 milliárdos többletköltséget jelenít csak meg. Hol van a többi? Ki fogja biztosítani az ország jelenlegi gazdasági helyzetében az ezen felüli többletköltségeket? Tartunk attól, hogy ismét az a gyakorlat erősödik majd meg, hogy a többletköltségek jelentős részét az önkormányzatokra hárítja a kormány, és ezzel végképp be fog tetőződni a ma ismét felerősödött iskolabezárási, iskolaátszervezési és létszám-leépítési hullám.

Tisztelt Parlament! Tisztelt Ház! A közoktatási törvény tervezett módosítása pregnáns példája annak a gyakorlatnak, amit a kormány megalakulása óta folytat: mást beszél, mint amit valójában cselekedni akar. Természetesen nem azért beszél mást, mert nem tudja felmérni lépései következményeit, azaz nem tudja, mit cselekszik - azért beszél mást, mert pontosan tudja, mit akar tenni, de ezt nem hajlandó beismerni sem a szakmai, sem a társadalmi, sem a politikai nyilvánosság előtt.

Ezzel a furcsa ellentmondással találkoztunk már az elmúlt hónapokban, mert ez az ellentmondás volt a pedagógusbér-emelés ügyében is megfigyelhető. Az egyik oldalon hangzatos ígéretek, itt, a parlamentben a kormányzat oldaláról, a másik oldalon, a gyakorlati megvalósulás során súlyos csalódás a pedagógustársadalomban.

De ez az ellentmondás jellemzi a minőségbiztosítás kérdését is. A miniszter úr expozéjában azt mondta, hogy a csökkenő gyereklétszám most felhasználható arra, hogy az oktatás minőségét javítsuk. Ugyanakkor mit tapasztalunk a gyakorlatban? Ismét felerősödött az iskolaátszervezés, intézmény-összevonás, a pedagóguslétszám-leépítés, mert a kormány nem biztosította az önkormányzatoknak az ehhez szükséges forrásokat.

Azt gondolom, mindez világosan mutatja: kissé felelőtlen játékot játszik a politikai hatalom. Mindez azt mondatja velünk, nem jó ez a törvényjavaslat. Javasoltuk már a házbizottságban is, és most is javasoljuk, vonja vissza a kormány ezt a törvényjavaslatot, és térjen vissza a szakmai és politikai konszenzuskereséshez, térjen vissza a hatpárti egyeztetéshez, térjen vissza a szakmai érdek-képviseleti szervekkel folytatott egyeztetéshez.

Valóban új pályára kívánja lökni az oktatás egész rendszerét ez a törvényjavaslat (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és nem lehet ezt a felelőtlen politikai játékot játszani sem a pedagógusokkal, sem a szülőkkel (Az elnök ismét csenget.), sem a gyerekekkel! Éppen ezért elfogadhatatlan számunkra ez a javaslat.

ELNÖK: Képviselő úr...

DR. JÁNOSI GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a figyelmet. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen a képviselő úr hozzászólását. Hozzászólásra következik Szentgyörgyvölgyi Péter képviselő úr, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportja nevében felszólalni kívánó képviselő; őt követi majd Magyar Bálint képviselő úr, a Szabad Demokraták Szövetsége részéről.

Képviselő úr, öné a szó. (Dr. Szentgyörgyvölgyi Péter: Vincze Lászlóval megosztva.) Köszönöm szépen, képviselő úr. Vincze László képviselő úrral megosztva fogják elmondani vezérszónoki beszédüket. Ezt a képviselő úr most jelezte számomra, így kérem, hogy a 20 perces időkeretet ketten töltsék ki.

A képviselő urat illeti a szó.

DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! A magyar közoktatás szervezete évek, évtizedek óta, mondhatni, a múlt század közepétől állandó változásban van, és ezeknek a változásoknak mindig voltak felfelé ívelő szakaszai, kiváló művelői és kiváló irányítói, de ugyanígy voltak lefelé mutató szakaszai is, amelyek évtizedekre visszavetették a magyar közoktatást.

Ilyen felfelé ívelő szakasza kezdődött meg a magyar közoktatásnak az 1868. évi népiskolai közoktatási törvény elfogadásával, amely bevezette a tankötelezettséget és a hat elemi iskolát. Ugyanebben az időben olyan kiváló irányítói voltak a közoktatásnak, mint Eötvös József, Eötvös Loránd, Klebelsberg Kunó, Wlassics Gyula, és ebben az időben Gárdonyi regényhőse, a falusi tanító is méltán mondhatta, hogy a lámpás én vagyok.

Feltétlenül a lefelé mutató szakaszok közé tartozik az egyházi iskolák államosítása, amikor is az oktatás és a nevelés aránya teljességgel felbomlott, olyannyira, hogy a nevelés szinte meg is szűnt. Ám ennek a szakasznak is volt pozitív, felmutatható érdeme, mégpedig a nyolcosztályos általános iskola bevezetése, néhány évig kisérettségivel bezáróan a korábbi nyolc elemi helyett.

Az újabb időkben, a nyolcvanas években felerősödtek a közoktatással és annak egyes módszereivel kapcsolatos viták, feltehetően a demográfiai változások hatására. Ebben az időben jelennek meg a csodaszerek, például a szóképes olvasás, amire emlékszünk, hiszen az ezreket gyakorlatilag analfabétává tett.

A kilencvenes években, a rendszerváltást követően felerősödtek ezek a viták, megjelent néhány képtelen jelszó, mint az oktatás piacosítása, amely később be is következett. Majd ezek a viták 1993-ban, a közoktatási törvény elfogadásával megnyugodni látszottak, mert az 1993. évi közoktatási törvény elfogadható, megfelelő törvény volt, ami persze nem jelenti azt, hogy tökéletes lett volna, de hiszen még a legtökéletesebb, a legjobb törvény is időnként módosításra szorul, hiszen fel kell használni a szerzett tapasztalatokat, és a társadalmi viszonyok változása miatt is szinkronba kell hozni a törvényeket ezekkel a változásokkal.

Az 1995-96. évi változások nem tekinthetők ilyen változásnak, sőt felforgató jellegűnek tekinthetőek. Az 1996. június 5-én elfogadott módosítás koncepcionálisan változtatta meg az 1993. évi közoktatási törvényt, annak szinte minden paragrafusát érintette, úgyhogy igazából nem is módosításról, hanem inkább egy új törvényről beszélhetünk.

Ugyanakkor a sajtó ebben az időben - mintegy az istenadta nép megdolgozása érdekében - újabb képtelen jelszavakat jelentetett meg, mint a világnézeti semlegesség, az értéksemleges oktatás és persze megint az oktatás piacosítása. Ezt az 1996. június 5-én elfogadott, módosítással hatályban lévő törvényt meg kell változtatni, mert nagymértékben ellentmond a kormányprogramnak.

(10.40)

Tehát ez a jelenlegi, előttünk álló módosítás a kormányprogram végrehajtását célozza, de ellentmond a Független Kisgazdapárt 1998 februárjában elfogadott oktatási programjának is. Mindez kiderül az előttünk álló törvénytervezet indokolásából is.

Mielőtt azonban rátérnék részletesen a törvénytervezet néhány elemére, el kell mondjak néhány tanulságos adatot, tényt. Ezek pedig a következőek:

Különböző statisztikai felmérések megállapították, hogy Magyarország lakosságának az iskolázottsága 20 százalékos mértéket meghaladóan kevesebb, alacsonyabb, mint az európai uniós országok lakosságának az iskolázottsága. És ez így van annak ellenére, hogy egyébként a magyar 12-18 éves diákok a nemzetközi tanulmányi versenyekben kiváló helyeket érnek el, főleg természettudományos tantárgyakból, olyan tantárgyakból, amelyekben a legfejlettebb országok tanulói egyáltalán nem jeleskednek, sőt kifejezetten rosszak.

Ebből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy feltehetően ezekben a tantárgyakban, amelyekben a mi tanulóink jeleskednek és a legfejlettebb országok gyermekei nem, azért van ez így, mert az elektronikai forradalom hatására ezek a tantárgyak ezeknek a diákoknak a szemében talán divatjamúltnak tekintendők, vagyis fel lehet fogni úgy, hogy nem kellően versenyképesek. Ez rendkívül elgondolkoztató, különösképpen a majdani kerettantervek elkészítése végett.

Ugyancsak érdekes adat az a felmérés, amely arra irányult, hogy vajon a lakosság, a megkérdezettek fontosnak tartják-e az életben való érvényesüléshez az iskolázottságot. A megkérdezett 18 ország közül a magyarok végeztek az utolsó helyen, csak 28 százalék tartotta ezt fontosnak, szemben Németország 84 százalékával vagy Ausztria 92 százalékával.

Azt hiszem, nem kell Düsseldorfig, Kölnig utaznunk, elég csak átmennünk Nickelsdorfba, hogy megállapítsuk, kinek lehet igaza. Mindenesetre ezt a téves tudatot csak szisztematikus neveléssel lehet megváltoztatni, és nagy érdeme az előttünk álló törvényjavaslatnak, hogy a módosításokban rendkívül nagy hangsúlyt ad a nevelésnek, és megpróbálja az oktatás és a nevelés egyensúlyát helyreállítani.

Most pedig részletesen a főbb változások:

Az előterjesztés nagyon helyesen abból indul ki, hogy a közoktatás közszolgáltatás. Ez már abban is megnyilvánul, hogy az önkormányzati törvény az önkormányzatok kötelező feladatává teszi az óvodai oktatást, az általános iskolai, középiskolai, szakiskolai oktatást, ugyanúgy, mint az ivóvízellátást vagy az alap-egészségügyi ellátást, amelyek szintén közszolgáltatások. Ha pedig közszolgáltatások, akkor ezt megfelelőképpen finanszírozni kell, az állam adja ezekhez normatív támogatás formájában a legtöbb támogatást - az állam, vagyis az állampolgárok. Ha pedig ez így van, ha a közoktatást az állampolgárok finanszírozzák az államon, a kormányon keresztül, akkor szükséges, hogy ez megfelelőképpen mérve is legyen, mérve ennek a milyensége, minősége.

Nagy érdeme az előterjesztésnek, hogy pontosan megfogalmazza az értékelés, a minőségbiztosítás és az ellenőrzés fogalmát, amelyekről a '96-os módosítás, bár használja ezeket a kifejezéseket, de nem mondta meg, hogy mik ezek.

A minőségbiztosítás és az értékelés két szinten történik. Először is helyi szinten, az iskolában, ahol igen nagy szerepet kell hogy vállaljon az igazgató, természetesen a kollektívára támaszkodva, és ezzel az igazgató évtizedekre meghatározhatja az adott intézmény szellemiségét. A másik szint pedig a területi.

Az ellenőrzésnek három szintje van: ugyancsak az intézményi és a területi, és beiktatódik egy harmadik szint, egy országos szint: a közoktatási ellenőrzési és vizsgabizottság országos szinten. Itt azonban egy kicsit megbicsaklik az előterjesztés, és nem lehet igazán tudni a törvényjavaslatból, hogy ez az országos szerv az értékelést milyen mutatók alapján, kik által, hogyan fogja végezni, bár miniszter úr expozéjában utalt erre, és kézen-közön oktatási szervekhez el is jutott a minisztériumból egy tájékoztató, hogy miként fog majd ez kialakulni, ám szerencsésebb lett volna, ha ennek legalább néhány kerete magában a törvényben is benne van. Az azonban nem helyeselhető, hogy a minőségbiztosítást jobb híján olyan mutatókra alapozzák, amelyek ismertek az iparban, a kereskedelemben, a gazdasági életben, tehát nem feltétlenül az oktatásban.

Új elemként épül be a nemzeti alaptanterv és a helyi tantervek közé a kerettanterv, amely biztosítja az iskolai oktatás és nevelés egységét. Abban azonban, hogy a kerettanterv alapján a tanuló saját maga határozza meg, hogy azon belül milyen tantárgyakat fog tanulni és kik fogják tanítani - tehát pedagógusválasztási lehetősége van -, ebben vannak bizonyos anarchisztikus elemek, de futurisztikusak is, mert hisz ezeknek jelenleg nincsenek meg a tárgyi és személyi feltételei.

A javaslat megerősíti a nyolc plusz négy osztályos tanítási rendszert: az általános iskola az elsőtől a nyolcadik osztályig tart. Ez pedig a következők miatt rendkívül lényeges. Abból indultunk ki, hogy az 1868-as közoktatási törvény a hatosztályos általános iskolát vezette be, majd '49-ben ebből nyolc osztály lett, nagyon helyesen. Az 1996. július 5-én elfogadott módosítás lehetővé teszi nemcsak a tízosztályos általános iskola létesítését, mint ahogy erről itt szó volt, hanem a hatosztályosét is, ha a területi beiskolázási tervek ezt lehetővé teszik. Lehetővé fogják tenni, mert hisz Magyarország önkormányzatai közül, amelyeknek kötelező feladata a közoktatás és az általános iskolai oktatás, az egyharmadának lakossági létszáma 500 alatt van. Az önkormányzatok köztudottan mindig pénzszűkében szenvednek. Hát akkor biztosan nem elképzelhető, hogy tízosztályos általános iskolát fognak szervezni ezek a vidéki, falusi önkormányzatok, hanem hatosztályost fognak szervezni, vagyis 130 évvel vetik vissza ezzel a közoktatást! Ezért is feltétlenül szükséges a nyolcosztályos általános iskola bevezetése.

Külön hangsúlyt kap a nevelés, ami már abban is megnyilvánul, hogy a szóhasználatában is a törvény "oktatás és nevelés" helyett "nevelésről és oktatásról" beszél, tehát ezzel is hangsúlyozni akarja a nevelés fontosságát; és a kollégiumok pedig nevesített nevelési feladatot kapnak, amikor feladatukká teszik, hogy a tanulók értékrendjére, tanulása és szabadideje szervezésére ki kell dolgozni a pedagógiai elveket. Meg kell jegyezzem, abban a református kollégiumban, ahova én jártam negyven-egynéhány évvel ezelőtt, ez így volt, de így volt száz és kétszáz évvel ezelőtt is.

A javaslat megszünteti a pedagógusok szakvizsga-kötelezettségét; továbbra is kötelező azoknak, akik intézményvezetői, illetőleg vezetőtanári pozícióba kerülnek, illetőleg akik vizsga- és érettségi elnökök kívánnak lenni. Ezzel egy előmeneteli rendszert vezet be a törvényjavaslat, nagyon helyesen, amely előmeneteli rendszer egyben nyilván fizetésemeléssel, illetőleg magasabb fizetési kategóriával is jár.

Nem tekinthető azonban a minőség biztosításának az, hogy az 53. § lehetővé teszi, hogy nem szükséges nyelvtanári képzettség, elegendő felsőfokú nyelvvizsga. Lehet, hogy valaki kiválóan bírja a nyelvet, de nem biztos, hogy tud tanítani, oktatni.

Ugyancsak furcsa, hogy a szakiskolákban a szaktárgyak tanításához nem szükséges egyetemi végzettség, holott az egyetemek bőven bocsátanak ki mérnöktanárokat.

A törvénytervezet bizottsági vitájában - és most már befejezem - természetesen a finanszírozás nagyon nagy hangsúlyt kapott, nagyon sok vitára adott alkalmat. Egyrészt azok az emelkedések, amelyek majd megnyilvánulnak e törvénymódosítás végrehajtása során, már benne vannak a költségvetésben, de tudjuk azt, hogy az eddigi 80 százalék helyett 90 százalékra lesz felemelve a költségtérítés, illetőleg a hozzájárulás.

(10.50)

Erre szükség is van, mivel a Független Kisgazdapárt szellemiségéből adódóan, de az előbb említett oktatási programjában is első számú befektetésnek tekinti és mindig is tekintette az oktatást, a nevelést és az ifjúság kérdését. Ezért a Független Kisgazdapárt általános vitára alkalmasnak tartja az előterjesztést, néhány módosítással, amelyre nézve még képviselőtársam fog részletesen szólni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon és a MIÉP soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Megadom a szót Vincze László képviselő úrnak, ugyancsak a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjából. Tájékoztatom képviselő urat, hogy 4 perc 50 másodperc áll az ön rendelkezésére, a 20 perces vezérszónoklatból ennyi az önre eső idő.

Képviselő úr, önt illeti a szó.

VINCZE LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Rendkívül nehéz helyzetben van az ember ilyenkor. A körülmények így hozták, hogy a vezérszónoklatból ennyi jutott nekem - a többit valószínűleg majd pénteken sikerül elmondanom. Néhány dolgot azért kiemelnék.

A törvénytervezet 3. §-a kimondja, hogy "az óvodáknak, iskoláknak, kollégiumoknak együtt kell működni az érdekelt egyházi jogi személyekkel". Igen szimpatikus ennek a passzusnak a bevezetése, de talán megérne egy külön értelmezést. Mindenki tudja hazánkban, hogy sajnálatos módon az előző időszak átgondolatlansága vagy átgondoltsága miatt az egyház-alapítási törvények Európában nálunk a legengedékenyebbek, amelyek a szektáknak is mondható szervezetek számára lehetővé teszik az "egyház" szó használatát, elnevezését. Számukra törvényességet, legitimitást biztosítanak, ugyanakkor az állam kötelezettsége, hogy megvédje polgárait a manipulálás elembertelenítő formáitól, az intellektuális vagy fizikai alávetettségtől, legyen annak álcája akár valamely filozófiai, vallási, netán kereskedelmi, oktatási vagy gyógyító tevékenység. A kormánynak természetesen nem a történelmi egyházak működési szabadságát kell korlátoznia, hanem az "egyház" szóval történő visszaéléseket kell megszüntetni. Ez valójában nem a közoktatási törvény, hanem egy más tervezet dolga lesz, de addig is át kell gondolni azt a tényt, hogy miképpen lehet a legjobban segíteni a történelmi egyházak ténykedését a közoktatási intézményekben, de egyben meggátolni a káros szervezetek, szekták működését az ifjúság nevelésében.

Fontos dolog a nevelés szempontjából a pedagógus munkájának a védelme. A 10. § szerint "a pedagógus személyét, méltóságát, személyiségi jogát tiszteletben kell tartani". E tekintetben nagyon lényeges lenne egy olyan kitételt bevezetni, mely a pedagógust munkájának végzése közben hatósági személynek tekintené. Nem akarom magyarázni, hiszen az idő rövid, pénteken majd bővebben szólok erről.

A 38. § értelmezése kapcsán az önkormányzatnak, amennyiben három közoktatási intézményt tart fenn önállóan, intézményhálózati működtetési-fejlesztési tervet, azaz önkormányzati intézkedési tervet kell készítenie. Véleményem szerint már két intézmény fenntartása esetén is szükség lenne a fenti terv elkészítésére, hiszen a legtöbb kis önkormányzat a gyakorlatban óvodát és iskolát tart fenn.

Az önkormányzatok finanszírozása kapcsán szerencsés lenne beemelni egy olyan lehetőséget az önhikis önkormányzatok iskolafenntartói tevékenységét segítendő, mely pluszforrásokat jelentene. Ugyanez vonatkozna a társtelepülésekre is, az 1100 fő alattiakra, hiszen a társtelepülés általában 10-15 kilométerre van a várostól, és elesik ettől a fajta támogatási lehetőségtől.

Van egy másik vesszőparipám, a mindennapos délelőtti testedzés bevezetése; az idő hiánya miatt erről szintén pénteken fogok bővebben szólni. Az ISM-mel, az Ifjúsági és Sportminisztériummal egyeztetni kellene. Jelzem, hogy ezzel a Testnevelési Egyetemen március 13-án megtartott Testnevelő Tanárok Egyesületének konferenciája is egyetértett. Szakmai ajánlásként fogom majd ezt javasolni; jómagam a gyakorlatban 1985 óta csináltam.

A közoktatási törvény szabadidő-szervezőt tesz lehetővé 300 fősnél nagyobb iskolákban. Véleményem szerint legalább egy fél álláshelyet a 100-300 fős iskolák esetében is biztosítani kellene, ez nagyon lényeges lenne.

A tankönyvpiac, alapfelszerelések jegyzéke, a tankönyvpiac szabályozása terén megteendő intézkedéseket jónak találom. Talán az alsó tagozatos átlaglétszámoknál lehetne visszaállítani a 21 főt 23 helyett; a 25-ről 23-ra csökkenő 5-8. osztály esetében jónak találom az intézkedést.

A Független Kisgazdapárt és jómagam is nagyon fontosnak tartjuk a mezőgazdasági gazdasszony-, gazdaképzés ügyét, valamint a szakképzést. Városunkban régóta megy - amióta újra be lehetett vezetni - a mezőgazdasági gazdasszonyképzés, gyakorlatilag 1989 óta. Igazából ez az orientációs képzéshez csatlakoztatható. Valóban a szerényebb képességű tanulók képzését, előképzését szolgálja. Nagyon lényeges lenne ennek a képzési formának a további megőrzése. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Mind a szakközép-, mind a szakiskola vonatkozásában be kell építeni a finanszírozás normatívájába a pályaorientációt...

ELNÖK: Képviselő úr...!

VINCZE LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Még két mondat és befejezem - ...máskülönben a gyerek nem érti, hogy miért jár faipari vagy mezőgazdasági iskolába. Enélkül a két évfolyam munkája a levegőben lóg.

ELNÖK: Képviselő úr!

VINCZE LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! A parlamentnek és az oktatási tárcának olyan mechanizmust kell kialakítani...

ELNÖK: Képviselő úr, kérem szépen, hogy fejezze be a hozzászólását!

VINCZE LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Igen, rögtön...

ELNÖK: Az elnöknek sajnos nem áll módjában túlterjeszkedni azon a 20 perces időkereten, amit a frakciója kapott.

VINCZE LÁSZLÓ, az FKGP képviselőcsoportja részéről: ...végzi az orientációt. A Független Kisgazdapárt és a magam nevében támogatásra és elfogadásra javasolom a törvényjavaslatot; és pénteken bővebben fogom kifejteni az álláspontomat, lévén, hogy a helyzetem most ilyen szerencsétlenül alakult.

Köszönöm a türelmüket és a megértésüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)

ELNÖK: Köszönöm szépen képviselő úr hozzászólását. Ismétlem, képviselő úr, az elnöknek nem áll módjában túlterjeszkedni azon a húszperces időkereten, amit az egyes frakciók e tárgyban kaptak.

Megadom a szót Magyar Bálint képviselő úrnak, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjából; őt követi Lezsák Sándor képviselő úr, a Magyar Demokrata Fórum frakciójából.

Képviselő úr, öné a szó.

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A közoktatási törvény tervezett módosítása nem más, mint egy konzervatív fordulat a magyar oktatás megkezdett reformjában, az oktatási reform felszámolása, és egy centralizáló, központosító modell bevezetésének kísérlete. Ez a modell nem új, hiszen emlékeinkben felidéződik a hetvenes évek magyar közoktatási rendszere, amelyhez a most javasolt szervezeti, intézményi változások rendkívüli mértékben hasonlítanak. A közoktatási törvény módosításának ez a változata nem tud valóságos, működő válaszokat adni az oktatás egészével szemben megjelenő új kihívásoka, azokra, amelyeket az ezredforduló állít elénk, azokra, amelyeket egy tudásalapú társadalom vagy más néven információs társadalom követelményei jelentenek a magyar társadalom egésze számára.

Magyarországon jelenleg körülbelül egyszer-kétszer változtatnak az állampolgárok szakmát egy élet folyamán, ugyanakkor Nyugat-Európában ez az adat négy-hat, tehát életük folyamán négyszer-hatszor valami más tevékenységbe kezdenek, mint amiből korábban megéltek. Ez azt jelenti, hogy felértékelődik egy olyan oktatási rendszernek a szerepe, amely képes ezekre a változásokra, amely nem pusztán ismereteket ad, hanem a tanulás készségét tudják a diákok elsajátítani egy ilyen rendszerben, és egy olyan oktatási rendszer szerepe erősödik fel ezáltal, amely megtanítja a diákot gyerekkorában, hogy hogyan kell majd felnőttként is egy életen át tanulnia.

Egy ilyen reform az oktatási rendszertől megköveteli azt, hogy a tanulási készség alapos elsajátítása kerüljön a középpontba, maga az oktatási rendszer rugalmasan tudjon alkalmazkodni a folyamatosan változó környezethez, és ez egyben azt jelenti, hogy önreflexióra legyen képes ez az oktatási rendszer, magyarul folyamatos változásra, folyamatos reformra maga is.

Hét pontban szeretném összefoglalni önöknek, melyek azok a területek, amelyeken a '96-os törvénymódosítással megpróbáltunk válaszokat keresni, és ezekhez képest véleményem szerint hol jelent jelentős visszalépést a jelenlegi törvény módosítása.

Az első nagy dilemma, amivel szembe kell néznie az oktatási rendszernek, hogy az átadandó ismeretek köre hihetetlen mértékben bővül, ugyanakkor a diákok terhelhetőségének van egy határa, ezért ennek igenis gátat kellett szabni, hiszen nem változtathattuk át a gyermekeket tanuló rabszolgákká, nem lehet elvenni tőlük a gyermekkort, ezért maximálni kellett a kötelező órák számát az iskolákban.

(11.00)

Az igazi kérdés ezek után az, hogy ki határozza meg azt, hogy a bővülő ismeretek köréből mi az, amit a gyermekeinknek oktatnak az iskolában. Mi úgy gondoltuk a nemzeti alaptanterv és a hozzá kapcsolódó helyi tantervek rendszerének a bevezetésével, hogy az iskola világának a helybéli szereplőit, pedagógusokat, szülőket, iskolafenntartókat és magukat a diákokat kell helyzetbe hozni ahhoz, hogy nekik is legyen beleszólásuk abba, hogy a gyerekek mit tanulnak az iskolában.

A nemzeti alapterv lényegében azt jelentette, hogy 30-40 százalékban az iskolai élet helyi szereplői határozzák meg, mi a tananyag az iskolákban, és a nemzeti alaptanterv saját maga országosan csak 60-70 százalékban játszik ilyen szabályozó szerepet.

A jelenlegi törvénymódosítás a kerettantervek bevezetésével ezt a szabadságot vonja vissza, a szülők, a pedagógusok, az iskolafenntartók szabadságát, és szűkíti le egy nevetségesen kicsi mozgástérre, 10-15 százalékra a kerettantervek révén.

A másik nagy dilemma az volt, hogy a hagyományos tantárgyi rendszerbe nem volt besuvasztható az újonnan átadandó ismeretek köre. (Pokorni Zoltán: Téved, képviselő úr!) Ezeknek az ismereteknek egy részét nem lehetett beletenni magába a tantárgyi rendszerbe. Ezért a NAT műveltségi területeket határoz meg, amiben nincs eldöntve eleve, hogy bizonyos tantárgyi modulokat, bizonyos ismereteket - mondjuk, családi háztartásgazdaság-tant, diákjogokat, állampolgári jogokat, mentálhigiénés ismereteket, lehetne sorolni ezeket - melyik tantárgyhoz kötve kötelezően kell oktatni. Ezt is rábíztuk a helyi tantervek rendszerén keresztül a helyi iskolai szereplőkre, hogy meghatározhassák. Azt hiszem, nincs eleve elrendelve, hogy bizonyos tantárgyakat kinek kell oktatni.

A tantárgyak rendszeréhez történő visszatérés, ennek a világnak az erősítése, a tantárgyi modell erősítése merevvé, rugalmatlanabbá teszi a rendszert, nehezebben tud megfelelni annak a komplexitásigénynek, amelyet az új típusú ismeretek jelentenek; sőt, bizonyos értelemben annak a nevelési funkciónak is, amely más típusú ismereteket, más típusú készségek oktatását is kívánja az iskolában, mint az az eddigi rendszerben volt.

A harmadik nagy kérdés az analfabetizmus kérdése, a funkcionális analfabetizmus kérdése. Ez két részre osztható. Általánosan elfogadott nézet a pedagógusok körében, hogy az alapkészségtárgyak oktatásának ideje, az első négy osztály kevés arra, hogy megfelelően családias, mondatnám, személyes viszonyba kerülhessenek a diákok a betűk, a szavak világához. Az igazi hátrányokat az iskolában itt szenvedik el, szerzik be, ennek a négy évnek a során. Nem véletlen, hogy a nemzeti alaptanterv hat osztályra bővíti ezt az időszakot, és ezáltal harcol az ellen, hogy a funkcionális analfabéták magán az iskolarendszeren belül a hátrányaikat a későbbi évek folyamán is hordozzák magukkal.

Az új rendszer valójában nem 8+4-et jelent, hanem 4+4+4-et, azaz visszalépést jelent ezen a területen, a készségtárgyak oktatása is lerövidül, és újra négy osztályra korlátozódik; valójában a hátrányok kialakulásának a konzerválását, megerősítését jelenti.

De van egy másik aspektusa is ennek a kérdésnek. Nevezetesen az, hogy az írásbeliség egészen mást jelent a harmadik évezred küszöbén, mint jelentett, mondjuk, 20, 50 vagy 100 évvel ezelőtt. A rendszerbe belép a követelmények közé az elektronikus írásbeliség. Az elektronikus írásbeliség világában analfabétának számít az a diák, aki úgy hagyja el az általános iskola 8. osztályát, hogy nem tud szövegszerkesztőn dolgozni, nem tud az interneten információkhoz jutni, nem tud az e-mailen levelezni diáktársaival vagy bárkivel a világból. Ez egy újfajta viszonyt jelent a betűk világához. Ma már nem az számít analfabétának, aki nem tud elolvasni egy utcai táblát, hanem az, aki nem tud az elektronikus írásbeliség eszközeivel saját maga dolgozni.

Amikor az európai uniós csatlakozásról beszélünk, és arról beszélünk, azt nézzük meg, hogy Nyugat-Európában a polgárok, a diákok hány százaléka képes ezeken az eszközökön dolgozni, akkor látjuk azt, hogy ha nem azt akarjuk, hogy Magyarországon a munkaerő alacsony árú legyen, ha nem azt akarjuk, hogy másodrendű állampolgárként kerüljenek be egy nagyobb közösségbe, az európai uniós közösségbe, akkor ez az egyik súlyponti feladat. Ezért indítottuk el a Sulinet-programot. A Sulinet-program, az iskolák bekapcsolása az internetbe, számítógépekkel való ellátása, nem üveggyöngyprogram. És nem lett volna szabad az általános iskolák felé hibernálni, befagyasztani ezt a programot. Nem lett volna szabad ennek az ütemét csökkenteni, nem lett volna szabad az eredeti ütemet, ami körülbelül 1000-1200 általános iskola bekötésével számolt - hogy 2001-2002-re Magyarország összes általános iskolája rákerülhessen a rendszerre (Pokorni Zoltán: Hazugság!), és a diákok alanyi jogon részt vehessenek az internethálózaton keresztül információk megszerzésében -, feltehetően egy 200-300-as éves bekötési szintre csökkenteni.

Ha az esélyegyenlőség megteremtése szempontjából ki lehet emelni bizonyos technikákat, akkor ennek a technikának, ha nem is egyedüli, nem is kizárólagos, de mindenképpen kiemelt szerepe van abban, hogy a legkisebb községtől egészen a főváros elit iskoláiig hasonló információkhoz, hasonló tudáshoz juthassanak a diákok.

A negyedik nagy kérdés a nyitott pályák kérdése, hogy mikor kezdődik a specializálódás ebben a rendszerben. A nemzeti alaptanterv alapvető vonása az volt, hogy függetlenül az iskola típusától, 16 éves korig mindenkinek ugyanazt az ismeretanyagot nyújtotta - nem véletlenül. Ezzel szolgáltuk azt, hogy ne 14 éves korban kezdődjön az iskolákban a specializálódás, a pályaválasztás, hanem 16 éves kor után.

A jelenleg tervezett közoktatásitörvény-módosítással előírt 8+4-es rendszer valójában egy visszalépés ettől. Itt számháborút folytatunk, mikor kezdődik a specializálódás. A nemzeti alaptanterv az, ami egy garanciát adott arra, hogy 16 éves korig a nemzeti alaptanterv által előírt ismeretanyaghoz mindenki hozzáférhessen Magyarországon, attól függetlenül, milyen típusú iskolába jár.

Az ötödik nagy kérdés, amit korábban már a kerettanterv kapcsán érintettem, hogy az oktatási rendszer irányításával, az oktatás világában meghozott döntések kompetenciája hova tartozzon. Ez a törvénytervezet egyik legnagyobb visszalépése a hetvenes évek magyar valóságához, magyar világához. Egy centralizáló, központosító tervezet ez, amelyben a miniszternek és a kormányzatnak olyan jogosítványai vannak, amelyekkel valójában a hetvenes években lehetett rendelkezni egy miniszternek.

Nem irigylem a jelenlegi minisztertől ezeket a jogosítványokat, hiszen jómagam pont azon dolgoztam a '96-os törvénymódosítás során is, hogyan lehessen korlátozni a kormányzat döntési kompetenciáját bizonyos kérdésekben, hogyan lehessen helyzetbe hozni az iskolai élet szereplőit, hogyan lehessen helyzetbe hozni a pedagógusokat, hogy dönthessenek a szakmájukat érintő kérdésekről. És ha jól emlékszem - itt ülnek a teremben -, Pokorni Zoltán és Horn Gábor együtt harcoltak azért '93-ban, az akkori törvény meghozatalánál, hogy az Országos Köznevelési Tanácsnak, amely szakmai testület volt, egyetértési joga legyen gyakorlatilag az iskola világát befolyásoló szakmai kérdések egészében. Ezt akkor nem sikerült elérniük. '96-ban a közoktatási törvény módosításával sikerült elérni.

Most Pokorni Zoltánék alatt visszavonják ezt a jogot, ezt a testületet, az Országos Köznevelési Tanácsot, amelynek egyetértési joga volt a NAT elfogadásában, egyetértési joga volt a vizsgakövetelmények megállapításában, egyetértési joga volt a pedagógus-továbbképzési rendszer kialakításában, gyakorlatilag a szakmai kérdések mindegyikében. Ezt a testületet degradálták; csak véleményezési joga van ennek a testületnek. Természetesen az is fontos, de mindenki tudja, mi a különbség az egyetértési vagy vétójog és a véleményezési jog között. (Pokorni Zoltán: Tegye hozzá, hogy ezt a tanács egyetértésével tette.)

ELNÖK: Miniszter Úr!

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Igen, a miniszter úr majd biztosan el fogja mondani, a vitában föl fog szólalni, vagy a vita végén el fogja mondani a véleményét. Én nem dicsekednék azzal, hogy a tanács egyetértett a saját jogainak a korlátozásában. Éltünk már néhány olyan rendszerben, ahol kvázi demokratikus intézményeket rávettek arra, hogy saját jogaikat korlátozzák. Nekünk ezeknek a jogoknak a biztosításában kell egy oktatási kormányzatnak elöl járnia, nem abban, hogyan lehet rávenni őket, hogy mondjanak le bizonyos jogaikról. (Horn Gábor: A Köznevelési Tanács a NAT-ot is elfogadta, Pokorni úr! Nagy többséggel!)

ELNÖK: Kérem képviselőtársaimat, valamennyi képviselő hozzászólását figyelemmel hallgassák!

DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Én örülök egyébként a vita kibontakozásának a teremben. Ez azt jelenti, hogy pénteken, lehet, hogy csak a késő éjszakai órákban, de ez a vita folyni fog. (Pokorni Zoltán: Nem örülök, ha valaki a szemembe néz, és hazudik!)

(11.10)

A másik terület viszont, hogy a helyi kompetenciák hogyan alakulnak. Itt gyakorlatilag, ahogy beszéltem erről, a kerettantervek rendszerével a pedagógusoktól, a szülőktől, illetve az iskolafenntartóktól visszaveszik a szabadságnak azt a fokát, amelyet a '96-os törvénymódosítással mi nyújtottunk nekik.

Ugyanakkor azt kell látni, hogy visszavesznek más jogosítványokat is. Amikor például megszüntetik a minőségi bérpótlék rendszerét - amely gyakorlatilag azt szolgálta, hogy a többet teljesítő, jobban teljesítő pedagógus többet kaphasson, és a közoktatási törvény eredeti változatában, amit a jelenlegi kormányzat a '98-as költségvetési vitában módosított '99-re, szeptembertől már minimum tízezer forint bruttó járt volna azoknak, akik így megkapják a minőségi bérpótlékot -, ennek az elvétele azt jelenti, hogy megszűnik a tantestületeknek az a döntési szabadsága, amellyel megállapíthatták azt, hogy milyen normák, milyen elvek alapján próbálják jutalmazni a jobban teljesítő tanárokat.

Ehelyett visszatérünk a bérezési rendszerben is egy egalitárius, szakszervezeti, régi szocialista modellhez, amely gyakorlatilag a minőséget bünteti és a középszert jutalmazza. Nem lehet oktatási reformot végrehajtani, kedves képviselőtársaim úgy, hogyha ennek az oktatási reformnak a humán oldalát ássák alá egy olyan bérezési rendszerrel, amely a minőség ellen dolgozik!

Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy van a központosításnak egy másik, nem mondom, hogy szándékolt, de valós folyamata. Nevezetesen az, hogy az önkormányzatok olyan nehéz gazdasági helyzetbe kerültek, az önkormányzati támogatások mértéke olyannyira az infláció alatti mértékben növekszik a '99-es évben, hogy a települési önkormányzatok sorozatosan szabadulnak meg, próbálnak megszabadulni oktatási intézményeiktől. Százával indultak kérvények, javaslatok, hogy oktatási intézmények kerüljenek fel megyei szintre.

Ez nem egészséges folyamat! Az iskola helyi közélet, a helyi társadalom része. Minden olyan folyamat, amely azt szolgálja, hogy ebből kiszakítsák és magasabb szintre tolják, egyfajta centralizációt jelent. Ez egyelőre nem egy állami centralizáció, de ugyanakkor mégis abba a folyamatba illeszkedik, hogy elszakítja a helyi közösségtől az egyik legfontosabb intézményt, az iskolát.

A következő kérdés, amiről beszélni kell: a tankötelezettségi kor kiterjesztése a 18. évre, illetve a lemorzsolódás kérdése. Teljesen világos az a helyzet, hogy ha növeljük a tankötelezettségi kort, akkor egyre nagyobb problémaként jelenik meg, hogy hogyan kezeljük azokat a diákokat, akik egy egységes, kerettantervvel meghatározott rendszerben nem tudnak eljutni az iskolában a 18 éves korig. Nem véletlen, hogy erről vannak nyugat-európai példák, mind a kicsit merevebb rendszerek esetében, mind a rugalmasabb rendszerek esetében.

Ez a példa azt mutatja, hogy, mondjuk, Franciaországban, ahol egy merevebb, központosítottabb oktatási rendszer létezik, ott a lemorzsolódók aránya 10 százalék körül van az oktatási rendszerben, addig a skandináv modellben vagy egy holland modellben, amely egy rugalmas, a mi nemzeti alaptantervünkhöz kötődő helyi tantervek rendszeréhez hasonló rendszerben működik, ez a lemorzsolódás 3-4 százalék körül van.

Igenis, nem lehet központi gondolkodással helyettesíteni azt a fantáziát, azt az innovatív készséget, amivel az iskola világának helyi szereplői rendelkeznek, hogy egy-egy helyben felmerülő problémára ki tudják alakítani azt, hogy a nemzeti alaptanterv keretein belül melyek azok az legegészségesebb és legrugalmasabb formák, amelyek az iskolapadban tudják tartani a gyerekeket akkor, olyan helyzetben, amit egy merev, központosított rendszer esetében nem lehet megtenni!

Az utolsó kérdés, amiről beszélni szeretnék, a minőségbiztosításnak a kérdése. Fel lehet állítani egy dilemmát, hogy kimeneti szabályozás legyen vagy folyamatszabályozás. Bizonyos értelemben mindkettőre szükség van. A kimeneti szabályozásnak az oldalát az előző törvényjavaslat, törvénymódosítás '96-ban azért hangsúlyozta, és azért fektetett erre hangsúlyt, mert ez korábban nem működött - "korábban" alatt a régi rendszert értem -, azelőtt egy erős tanfelügyelői rendszer működött, egy külön minisztériumi, állami jogosítványokkal rendelkező tanfelügyelői rendszer.

Mi úgy gondoltuk, hogy erősíteni kell a kimeneti szabályozásnak azt a részét, ami arról szól, hogy a vizsgarendszer, a vizsgák legyenek azok, amelyek révén szabályozni lehet ezt a rendszert.

Ugyanakkor a minőségbiztosításnak vannak más elemei is. Mondjuk, a minőségbiztosítás egyik eleme, amelyet létrehozni terveztünk - egyébként nem sikerült időben létrehozni -, az, hogy az iskolaigazgató-választás periódusához kötve hogyan kellene az iskolákat négy-öt évenként átvilágítani, és ennek nyomán szembenézni azzal, hogy adott iskolában milyen oktatás zajlik. Ez egyben világossá tenné azt, hogy aki addig az iskolát vezette, milyen módon tudott az elmúlt négy-öt évben tevékenykedni, hogyan javított az iskola helyzetén, vagy éppen rontott azon; tehát a pályázatok elbírálásánál egy világos képet eredményezhetett volna.

A minőségbiztosításnak egy másik eleme a szakvizsga-kötelezettség volt, amelyet a '96-os törvény állapított meg. Úgy érezzük, hogy a kormány egyik népszerűsködő, öncélú intézkedése ennek a szakvizsga-kötelezettségnek az eltörlése, hiszen igenis fontosnak tartjuk, hogy attól, mert valaki elvégzi az egyetemet és elkezd oktatni, nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó pedagógus is lesz belőle. A meghatározott idő utáni szakvizsga-kötelezettség azt jelentheti, hogy újra szembe kell nézni azzal, hogy valaki valóban alkalmas-e a pályára vagy nem alkalmas, és ehhez kötni a későbbi előmenetelt és fizetési rendszert egyaránt. Ennek a szakvizsga-kötelezettségi rendszernek az eltörlése az iskolai minőség rendszerét csökkenti.

Ugyanígy a minőségbiztosításnak egy közvetett eszköze az eltörölt minőségi bérpótlék, amelynek az elveiről - a korábbi törvény szerint - a tantestületnek évenként kellett volna vitatkozni, és megállapodni, hogy milyen elvek alapján osztja ki aztán később az iskola vezetője a különböző tanárok között. Ezek mind olyan elemek, amelyek az iskola minőségét javították volna, minőségi elemeit gazdagították volna.

Ahogy említettem a beszédem elején, itt az oktatási reform felfüggesztéséről, egy konzervatív fordulatról, a kötelező központi tantervi utasításos rendszerhez hasonló modell visszahozataláról van szó. Természetesen a szabaddemokraták egy ilyen törvénymódosítást nem tudnak támogatni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Kérném szépen Fehérvári Tamás képviselő úr gépét kikapcsolni. (Megtörténik.) Köszönöm szépen. (Pokorni Zoltán: Szégyen! Meghazudtolod magadat, Gábor! Szégyen! - Horn Gábor: Ilyen szégyenletes törvényt én sem láttam! - Pokorni Zoltán: Lehet vitatkozni, de nem kell hazudni!)

Megadom a szót Lezsák Sándor képviselő úrnak, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja nevében felszólalni kívánó képviselőnek; őt követi majd Balczó Zoltán képviselő úr, a MIÉP képviselőcsoportjából. Képviselő úr, öné a szó!

LEZSÁK SÁNDOR, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Jánosi György és Magyar Bálint képviselő urak vezérszónoki bevezetőjével egyetértek. Jánosi György arról beszélt a bevezetőjében, hogy nem lenne szabad minden kormányváltásnál kisöpörni azokat az értékeket, amelyek az előző kormányzati ciklusban jöttek létre, és újra kezdeni a kormányzást, újra kezdeni az életet.

Tulajdonképpen amikor ezt elmondta, eszembe jutott az, hogy 1994-ben, amikor az MSZP és az SZDSZ megnyerték a választást, akkor milyen feszültség volt az MSZP és az SZDSZ között, éppen személyében jelentkezett a feszültség, és hogy söpörték ki mindazt az értéket, amelyet 1990 és '94 között az Antall-kormányzat oktatási területen igenis létrehozott; hogyan verték szét azokat a kezdeményezéseket, lehetőségeket, amelyeket az igenis konzervatív, értékőrző oktatási kormányzat nagyon nehéz körülmények között próbált megvalósítani. Eszembe jutott az, hogy '94 és '95 milyen bizonytalanságot hozott a magyar közoktatás számára, hogyan bizonytalanították el a kistelepüléseken élő pedagógusok, szülők, gyermekek helyzetét, hogyan vált bizonytalanná a magyar közoktatás jövője, éppen a nemzeti alaptanterv erőltetett bevezetésének szándékával.

Azzal is egyetértek, amikor Magyar Bálint arról beszélt, hogy konzervatív fordulat történt. Valóban konzervatív fordulat történt, egy olyan fordulat, amely meggyőződésem szerint a magyar közoktatásban hosszabb távon nyugalmat, biztonságot biztosíthat.

Számomra meggyőző a Nemzeti Szakképzési Intézet legutóbbi felmérése, amelyben mintegy másfél száz szakmunkásképző, szak-középiskolai és szakiskolai képzést folytató iskolában mérték fel a kilencedik osztályos tanulók tanulmányi eredményeit. Ennek alapján az első félévben a tanulók 44 százaléka megbukott, és további 5 százalékuk véglegesen lemorzsolódott. A bukottak fele több tárgyból is elégtelent kapott.

(11.20)

Ezekben a riasztó számadatokban tükröződik az elmúlt néhány évben vakvágányra futott közoktatásunk szinte összes problémája. A 9-10. osztályba járók jelentős része célok és tét nélkül fölöslegesnek érzi a tanulást, folyik a fejkvótavadászat. Az iskolák az állami támogatások elnyerése miatt ragaszkodnak minden diákhoz, még a látványosan nem tanuló, diáktársaik előrehaladását gátló tanulókhoz is; a tantervek és a tudásszint lazuló ellenőrzése visszahat a diákok felkészültségére; a szegényedő települési önkormányzatok egyre kevésbé képesek részt vállalni a közoktatás költségeinek fedezéséből.

A rendkívül magas bukási arány a 9. évfolyamban valószínűsíthetően a gimnáziumoknak minimalista, a szakmunkásoknak viszont maximalista, tíz évfolyamra készült, úgynevezett NAT követelményeinek bevezetéséből is adódhat, azzal is összefüggésben, hogy az 1996-os közoktatási törvény a közismereti tárgyakat az első két esztendőre sűrítette. Ezt a feszültséget a törvény jelen módosítással azzal oldja fel, hogy a követelmények teljesítése megtörténhet a negyedik év végéig.

Az elmúlt hetekben is - különösen a városokban - tapasztalhattuk a közoktatásban jelentkező piacosítás riasztó következményeit. Az óvodákban egymásnak adták a kilincset, s az iskolába csalogató tájékoztatók színes ajánlataiban olvashattunk a gyerekek biztonságát felügyelő őrző-védő kft.-kről, pluszórás nyelvoktatásról, emelt szintű számítástechnikáról, különféle tagozatokról, kung-fu-, karateképzésről, néptáncról, de ritkán hallani arról, hogy valamelyik iskolában az egyetlen vonzerő a jó tanító, aki jellemet formál, hitet, akaratot és önbizalmat erősít; a jó tanító, aki megteremti az egészséges lelki fejlődés közösségi környezetét, aki megtanítja a kicsi gyermeket írni, olvasni, számolni, beszélni, önállóan gondolkodni, egészségesen élni. Igen, tisztelt Országgyűlés, amíg az iskolát arra kényszerítik, hogy fejkvótában gondolkodjon, amíg egy-egy gyermekben plusz normatív támogatást lát az iskolavezetés, addig közoktatásunk minőségének biztosításáról csak ilyen-olyan felmérések, tesztek, eredményességi vizsgálatok tanúskodhatnak.

Ennek a jelen törvényjavaslatnak rendkívül nagy erénye, hogy ha nem is teljes következetességgel, de átveszi azt a háromszor négyes tagolású iskolaszerkezetet, amelyet az MDF programjában javasoltunk. Ez nem egyszerűen visszatérés a hagyományos iskolaszerkezethez, hanem továbblépés lett volna, egységesen négyosztályos szakmunkásképzéssel, 9-12. évfolyamos, szocializáló, felzárkóztató eljárásokat alkalmazó alapiskolával és a kapuit szélesre táró, olyan értelmiségivé nevelő nyolcosztályos gimnáziummal, amely az 5-8. évfolyamokban párhuzamosan fut a nyolcosztályos általános iskolával, az átlépés-visszalépés lehetőségével.

A kisiskolákat, kistelepüléseket nem a nyolcosztályos gimnáziumok léte, bővülése fenyegette, hanem az erőltetett hat plusz négyes rendszer, amely azzal járhatott volna, hogy egyes számítások szerint több mint 2500 településen csak hatosztályos iskola marad. Alapvető szakmai félreértés, ha a nyolcosztályos gimnáziumba történő beiratkozást korai pályaválasztási kényszerként értelmezzük. Ambíciókat jelez, végleges döntésről azonban szó sincs, hiszen az érettségi után bármelyik irányba vezethet út. Ha valaki 14 éves korában szakközépiskolába iratkozik, hamarabb kerül kötött pályára, mint a nyolcosztályos vagy négyosztályos gimnazista.

A nyolcosztályos gimnáziumok elitizálódása, a valóban kárhoztatható kemény felvételik abból adódnak, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium már 1993-tól akadályozta az új osztályok indítását.

Véleményem szerint a nyolcosztályos gimnáziumok kollégiummal, megfelelő programmal pótolhatatlan szerepet vállalhatnak a tehetséggondozásban. A halmozottan hátrányos helyzetből induló gyermekeknek, amennyiben nem táplálunk illúziókat, igazából csak ebben az iskolatípusban van esélye igazi értelmiségivé nevelkednie. Ha nincs mesterséges kapacitásszűkítés, de van pedagógusi fegyelem, ösztöndíj, kollégium, akkor a nyolcosztályos gimnázium a társadalmi mozgást segítő demokratikus iskola lehet.

A tervezet szerint a nyolcosztályos gimnáziumok kötelesek négyosztályos tagozatot is szervezni. Ez feleslegesen korlátozó, a kapacitást is szűkítő, az érintetteket joggal irritáló passzus. Mi értelme van a kényszernek például Budapesten, ahol a legtöbbször egy-két villamosmegállónyira több gimnázium is található? Legfeljebb azt kellene előírni, hogy ha egy településen csak egy gimnázium működik, annak legyen négyosztályos tagozata.

Milyen koherenciazavar tapasztalható a törvényjavaslatban, amely a magyar középiskola színvonalának csökkenésével vagy súlyos feszültségekkel, s nem mellékesen a már most nehezen elviselhető társadalmi szakadék további mélyítésével járhat? Megítélésem szerint kezelhetetlen, sőt időzített bombához hasonlítható problémát okoz az, hogy a közoktatási törvény 6. §-ában kimondott, 18 éves korig tartó tankötelezettség pedagógiai és tanügy-igazgatási konzekvenciáit a törvényjavaslat nem kellően vonja le.

Hol kell teljesíteni a tankötelezettséget? Nyilván az érettségit vagy szakképzettséget adó iskolákban, középiskolákban; azaz a motiválatlan, deszocializált vagy szakképesítést nem feltétlenül igénylő életprogramra készülő serdülő a törvény betűje szerint köteles a gimnáziumok, szakközépiskolák, szakmunkásképző iskolák alsó évfolyamaiban elfeküdni, pontosabban elülni addig, amíg a 18. életévüket be nem töltik. Ennek züllesztő hatását az érintettekre, valamint az iskolai közösségre részletezni nem szükséges. Rossz példát - alacsonyabb hőfokon - a hatvanas évektől bőven mutattak általános iskolák, amelyeknek ötödik-hatodik osztályában ott ültek az adott iskola eszközeivel nem képezhető 15-16 éves fiatalok.

Egyetlen gyermekről sem mondhatunk le. Ezért is hangsúlyozom, hogy a kis iskolákból, ahol a pedagógusnak van ideje, képessége és lehetősége külön is foglalkozni a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel, ahol a pedagógus együtt él a közösséggel, ott nem szabad bekényszeríteni a tizenéves gyereket a központi, nagy iskolákba.

Van azonban a kérdésnek más vetülete is. Indokolatlanul széles és bizonyos esetekben kimondottan antiszociálisan meghatározott a tankötelezettség alóli felmentések köre. Érthetetlen, hogy miért hagyja meg a törvény a hároméves szakmunkásképzést, ami azt jelenti, hogy a serdülő népesség - mondani sem kell: hátrányos helyzetű - 30 százaléka törvényesen kap kisebb műveltséget, rövidebb képzést, mint a meghirdetett tankötelezettség.

A 6. § (6) bekezdésében foglalt megfogalmazás, mely szerint a gyermekének eltartásáról gondoskodó fiatal mentesül a tankötelezettség alól, csak felszínes megközelítésben tűnik racionálisnak, hiszen az elmúlt esztendőben 97 ezer gyermek született, s a 97 ezer gyermekből 25 százalék házasságon kívül. Érdemes volna feltárni, elemezni, hogy a házasságon kívül szült édesanyáknak mekkora része halmozottan hátrányos helyzetű és mekkora hányada fiatalkorú. Miért nem tartjuk fenn a tankötelezettséget számukra legalább magántanulói státuszban? Nem nehéz megjósolni, hogy a deviáns vagy halmozottan hátrányos helyzetű csoportokban - a segélyek megszerzése mellé - a fiatalkorúak számára újabb indikáció lép be a szülésre, megfelelő mentális felkészültség és szociális háttér nélkül.

Összefoglalva: a törvényjavaslat ezen elemei olyan módon minősítik le a leginkább segítségre, képzésre, szocializációra szorulókat, ami tovább mélyíti a társadalomban meglévő, máris túlságosan mély szakadékot.

(11.30)

Olyan módon törvényesítenek lebontásra váró falakat, betemetésre váró árkokat, hogy az joggal válthat ki akár emberi jogi kritikát is. Minket természetesen a magyar társadalom szétszakadása mint nemzeti sorskérdés érint.

Az elfogadhatatlan feszültséget kétféle módon lehet a Magyar Demokrata Fórum véleménye szerint feloldani: vagy kiemeljük a törvényből a 18 éves korig történő tankötelezettséget azzal, hogy az általános iskola befejezése kötelező, akár 18 éves korig, később részletezendő keretek között; vagy pedig egységesen négy évre emeljük a szakmunkásképzés időtartamát, célként tűzzük ki egy 9-12 évfolyamos, különleges pedagógiai eljárásokat alkalmazó közoktatási intézmény létrehozását, és hangsúlyosan építjük be a törvénybe a tankötelezettség pedagógiailag megtervezett, magántanulói formában történő teljesítését, amennyiben annak szociális vetülete, serkentője van.

Szólni kívánok még a minőségbiztosításról, az országos értékelési, ellenőrzési és minőségbiztosítási rendszer kiépítéséről. Már a kilencvenes évek elején egyértelmű volt, hogy egy, a központi irányítástól függetlenedett, ugyanakkor a központi költségvetés támogatására igényt tartó iskolarendszer nem nélkülözheti annak ellenőrzését, hogy megfelelően tanítanak-e az iskolákban. A területi oktatási központoknak lett volna a feladatuk az oktatás színvonalának ellenőrzése.

A Horn-kormány megszüntette ezeket az ellenőrző központokat, így nem véletlenül jött létre másfél száz iskolás átlagában a hozzászólásom elején idézett 44 százalékos bukási arány. A törvényjavaslat indítványozza egy új országos illetékességű közigazgatási szerv felállítását Országos Értékelési és Vizsgaközpont néven. Az új intézmény más elnevezés alatt érdemben ugyanazokat a feladatokat is ellátja, mint a megszüntetett elődje, a Tankerületek Országos Központja. Az elmúlt napokban kézhez kaptuk az Oktatási Minisztérium tájékoztatóját, amely tartalmazza a minőségfejlesztési politika alapelveit, az értékelés-ellenőrzés jelenlegi helyzetét, valamint az óvodai-iskolai értékelés, ellenőrzés és minőségbiztosítási rendszer tervezett működését.

Az MDF véleménye szerint ebben a formájában az országos közoktatási értékelési és vizsgaközpont tevékenysége több módosítást igényel, mert a valódi kérdés az lesz, hogy mennyire tudja egyetlen centrumból ellátni a nevelés és oktatás folyamatának karbantartását, amely a több mint kétszáz éves múltra visszatekintő tankerületek működése során a személyes szakmai, emberi kapcsolatokban megnyilvánul. Az állami felelősség és segítség megyei szintjének hiánya változatlanul aggályos.

Minőségbiztosítás, esélyteremtés - ez most a két ügyeletes kifejezés az iskolai életben. A hosszabb ideje fiatal pedagógusok joggal óvatosak, hiszen már megélték jó néhány ügyeletes divatszó tündöklését és bukását. Meggyőződésem az, hogy a minőségbiztosítás alapfeltételeként először a pedagógusok élet- és munkakörülményeit kell megfelelő minőségben biztosítani.

A jelen tervezet részben rehabilitálja a Magyar Demokrata Fórum által a kilencvenes évek elején javasolt iskolaszéki rendszerben történő működést is. Akkor a pedagógusok, a szülők, a fenntartó önkormányzatok képviselői, szakképzés esetén a kamarai képviselet és a diákönkormányzat képviselői iskolaszéki üléseken egyeztették érdekeiket és elképzeléseiket, és ennek ismeretében születtek meg a döntések.

Az előző kormány azáltal is lefokozta az iskolaszékek szerepét, hogy nem tette kötelezővé a működésüket. A mostani törvényjavaslatnak nem szándéka ugyan az iskolaszékek jelentőségének a növelése, de arra kísérletet tesz, hogy valamit pótoljon a már nem létező iskolaszékek hiányzó munkájából.

Végül röviden szeretnék szólni az iskolabezárásokról, hiszen a rendszerváltás első éveiben a Magyar Demokrata Fórum vezette koalíciós kormány jelentős pénzösszegekkel támogatta az önálló iskolák fenntartását, az önálló iskolák költségvetését. Pályázatok segítségével évtizedek lemaradását kellett pótolni. Több száz új tanterem, tornaterem épült ebben az időszakban. A kilencvenes évek második felében csökkent az állami támogatás reálértéke, a terhek jelentős részét az önkormányzatokra hárították át. A kistelepülések normatívái csökkentek. Romlott az iskolák felszereltsége, nem jutott pénz a felújításra.

A csökkenő gyermeklétszám, a közeli kisváros elszívó hatása miatt a falusi kisiskolák fenntartása egyre gazdaságtalanabb lett. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a helyi önkormányzat nem rendelkezik többnyire megfelelő oktatási szakemberrel, s így a szakmai megfontolások gyakran elsikkadnak az anyagi szempontok mögött.

A kialakult helyzetben növekszik az iskolabezárások száma, a vergődést élik meg a kisiskolák, s több százra tehető azon kistelepülések iskoláinak, nagyvárosok külterületi iskoláinak száma, amelyek a fenyegetettség állapotában próbálják meg életrevalóságukat bizonyítani.

A Magyar Demokrata Fórum korábban is, ma is határozottan vállalja a meggyőződését: a közoktatás feltételeinek biztosítása állami, kormányzati feladat. Az önkormányzatiság megcsúfolásának és politikai cinizmusnak tartom, ha egy sok sebből vérző, halmozottan hátrányos helyzetben vergődő település önkormányzatától kérnek számon olyan teljesítményt, amelyre a hiányos költségvetés miatt nem képes.

Azt is tapasztaljuk, hogy pillanatnyi önkormányzati érdekek oltárán áldoznak fel egy-egy iskolát. Gyakran azért vezet sikerre valamelyik helyi népszavazás a településrészek önállóvá nyilvánításáról, mert a meghatározó többségi településrész képviselői iskolabezárással fenyegették meg a helyieket.

Azt is át kellene gondolnunk, hogy ha nyolc nemzetiségi gyermek számára (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) kötelező a helyi oktatás megteremtése, akkor nyolc, kistelepülésen élő magyar gyermek számára miért nem kötelező.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Felszólalások:   19-21   21-58   58-66      Ülésnap adatai