Felszólalás adatai

KÓSA FERENC (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Itt és most arról tanácskozunk, merre tart, merre tartson Magyarország. Az életem során számos hasonló témájú eszmecserén vettem részt. Az egyikről szólnék néhány szót, mert úgy érzem, ezzel hozzájárulhatunk hazánk mai helyzetének megítéléséhez.

Tizenöt esztendővel ezelőtt Lakitelken egy sátorban tanácskoztunk Magyarország lehetséges jövőjéről, a magyarság esélyeiről. Másfél száznál többen, kétszáznál kevesebben vettünk részt a tanácskozáson. Ez a sátornyi ember sokfelől jött és sokféle volt. Voltak ott írók, költők, tanárok, mérnökök, történészek, színészek, zenészek, filmesek és szobrászok, orvosok és tudósok, politikához értő és kevésbé értő emberek. Miként a foglalkozásainkban, különbségek mutatkoztak köztünk politikai kötődéseinkben is. Akadtak közöttünk nemzeti demokraták, szocialista demokraták, liberális demokraták, kereszténydemokraták és afféle független, jelző nélküli demokraták is. Nem volt ott mindenki, akinek ott kellett volna lennie. Ám akik ott lehettünk, a demokrácia elszánt és tudatos hívei voltunk valamennyien.

Akkoriban még állt a diktatúra, a hatalmi szerkezet recsegve-ropogva bár, de még jól érzékelhetően működött. Emlékszem, Lakitelekhez közeledvén az országúton cirkáló fegyveres járőrök igazoltattak mindenkit, aki arra járt. Átkutatták a mi gépkocsink csomagtartóját is. Nem mondták, mit keresnek, de mi sejtettük, hogy leginkább talán a demokráciát keresgélik. Mivel azonban az emberek a demokráciával kapcsolatos gondolataikat általában nem a gépkocsijuk csomagtartójában tartják, hanem a fejükben és a szívükben, a járőrök nem találtak semmit. Megkérdezték, mi dolgunk van Lakitelken, mondtuk, hogy beszélgetni megyünk a barátainkkal. Ezt komor arccal tudomásul vették, bólogattak, fölírták a nevünket, és a géppisztolyuk csövével intettek, hogy mehetünk tovább. Nem bántottak senkit, csak érzékeltették velünk, hogy a hatalom az ő kezükben van. Nem lepődtünk meg, hiszen ezt amúgy is tudtuk. A sátornál a vendéglátók friss házi pogácsával fogadták az érkezőket. Megvallom, ott már otthonosabban éreztük magunkat, mint az országúton.

A lakitelki találkozó ma már a magyar történelem része. Eleinte sokan megpróbálták elhallgatni, sőt agyonhallgatni, aztán félremagyarázni, megtagadni, megrágalmazni vagy éppen kisajátítani, főként olyanok, akik ott sem voltak. De ma már bárki szabadon beszélhet arról, ami ott történt. A lakitelki tanácskozás elemzése és átfogó értékelése a történészek dolga. Én itt és most csupán egyetlen gondolatot pendítenék meg, egyetlen mozzanatra hívnám föl képviselőtársaim figyelmét. Arról van szó, hogy hajdanán ott, a lakitelki sátorban a magyar demokraták fórumán történelmünk számos kiemelkedő személyiségének neve hangzott el: Kölcsey, Széchenyi, Kossuth vagy Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula és mások neve, ám a tanácskozás hangvételét és hangulatát mégis leginkább Nagy László és Bibó István szellemi, politikai s főként erkölcsi hagyatéka határozta meg. Lezsák Sándor a bevezetőjében Nagy László tilalmas és sugallatos szavait idézte: "A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül."

(10.40)

Mindannyian éreztük, ebben a megfogalmazásban egyszerre lüktet 1848 és 1956 emléke és erkölcsi parancsolata, és ez kötelez minket.

A tanácskozás végén Szécsi Margit felolvasta Nagy László "Az elhullt bolondok nyomán" című versét. A nyitó hang és a záró akkord közötti szellemi erőtérben ki-ki a képessége szerint igyekezett őszintén és felelősséggel, egyszóval tisztességes emberi hangon megszólalni. Valamennyien úgy véltük, hogy az ország sorsához és a demokrácia mértékeihez csakis a tisztességes emberi hang lehet méltó.

A tisztességet mint erkölcsi kategóriát azért is hangsúlyoznám, mert mint ismeretes, Bibó István az európai társadalomfejlődés céljának és végső értelmének éppen a morális demokrácia megteremtését tartotta. Egyszóval akkor és ott, a lakitelki tanácskozáson a morális demokrácia írott és íratlan mértékei szerint szólaltunk meg, nem gyűlölködtünk, nem rágalmaztunk, és nem aláztunk meg senkit. Kerültük a meg nem gondolt gondolatokat, és próbáltuk megérteni egymást. Egyenként és közösen is az igazságot kerestük, nem csupán a magunk igazát, hanem egymás igazát is.

Az elmúlt tizenöt esztendőben sok minden történt az országban. A magyar demokraták fórumából létrejött a Magyar Demokrata Fórum, amely párttá vált, és a képzeletbeli politikai tengely jobboldalán határozta meg a maga helyét, meglehet mindez szükségképpen hozzátartozott a plurális politikai rendszer, a többpárti demokrácia kialakításához. Nem az én feladatom ezt megítélni, ám miközben született egy párt, elhalt egy fórum, mégpedig egy olyan közéleti fórum, amely lehetőséget biztosított volna arra, hogy a legkülönfélébb politikai kötődésű magyar demokraták - mondjuk, Nagy László és Bibó István - szellemi, erkölcsi hagyatéka szerint együtt gondolkodjanak és együtt cselekedjenek az ország érdekében. 1848 és 1956 legjobbjai e tekintetben is példát mutattak az utókornak.

Úgy érzem azonban, hogy az ilyen jellegű fórum megteremtésétől az utóbbi évek során távolabbra kerültünk, mint tizenöt évvel ezelőtt. Nem tudom, akadna-e még másfél száz magyar értelmiségi, aki ilyen-olyan politikai kötődése ellenére hajlandó volna leülni egymással, és tisztességes emberi hangon elbeszélgetni arról, merre tart az ország. Azok például, aki ott voltak hajdanán a lakitelki sátorban, vajon leülnének-e még egymással meghányni-vetni közös dolgainkat? Őszintén szólva, komoly kételyeim vannak. Hovatovább az a látszat kerekedik, mintha bennünket, magyar értelmiségieket a diktatúra összeterelne, a demokrácia pedig szétszakítana. Ez viszont végzetes vétek volna, hiszen a maradék haza már túlságosan kicsi lett ahhoz, hogy mi magunk továbbszabdaljuk.

Valahol mértéket tévesztettünk, engedtük, hogy a pártosodás ürügyén a részérdekek olykor-olykor az ország érdekei fölé kerekedjenek. Engedtük, hogy az elemien tiszta emberi szó esélytelenné váljon a szónoklatok versengésében, és lassacskán kiszoruljon a közéletünkből. Engedtük, hogy a politikum és az etikum vészesen elidegenedjen egymástól. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is oktalanul vádoljak, csak a hiányt érzem és jelzem. Meggyőződésem szerint e hiány érzékelése nem csupán az én személyes gondom, hanem társadalmunk túlnyomó többségének egyre súlyosbodó hiányérzete is. Tennünk kellene valamit, még mielőtt nem késő.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiból.)