Felszólalás adatai

DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A magyar baloldal a XIX. század második felében született az általános választójogért és a szociális jogokért folytatott küzdelemben. 1890-ben létrejött az eurokonform szociáldemokrácia, és ugyanebben az évtizedben az ugyancsak eurokonform szakszervezeti mozgalom is egyesült országosan. Mivel azonban nem volt polgári demokrácia, és nagyok voltak az egyenlőtlenségek, ezért természetesen megjelentek radikális baloldali áramlatok is.

Ezek közül is azonban az agrárszocialista mozgalom, a népi baloldal előfutára a múlt század utolsó harmadában küzdött a parasztság, a vidék polgárosodásáért, a rendies berendezkedés felszámolásáért, a földreformért. Az általános választójogért, a polgárosodásért, a polgári demokráciáért folytatott küzdelem történelmi léptékkel mérve egészen 1989-ig nem hozott tartós eredményt, ellentétben azokkal a szerencsésebb nemzetekkel, amelyeknél ez legalább már a második világháború után visszafordíthatatlanul megszilárdult.

1918 októberében a szociáldemokrácia, a szervezett munkásság volt az egyetlen komoly erő, amely az első magyar polgári demokratikus kísérlet mögé állott. Nem ő tehetett arról, hogy a magára hagyott magyar nemzet egy része megbénult, másik része pedig az Apokalipszisból születő világforradalmi utópia bűvkörébe esett. De még az ebből születő Tanácsköztársaság is, mint azt Kéri Kálmán tábornok úr a parlament alakuló ülésén, amikor még normális beszédeket is lehetett hallani ebben a tárgyban, elmondta, ennek a Tanácsköztársaságnak a vörös hadserege harcolt a román és a cseh intervenció ellen.

1919 augusztusában hat napig volt egy nagyon furcsa polgári demokratikus elvű szociáldemokrata kormány, amely nem rendelkezett polgári demokratikus tényleges hatalmi háttérrel. Ami utána következett, a Horthy-rendszer, a legjobb napjaiban is ókonzervatív, rendies társadalomnak nevezhető, amelynek egyébként a legkeményebb társadalomkritikáját a népiek adták és nem annyira az urbánus baloldal.

A pusztulás, milliók halála után újabb utópia következett, a második világháború pusztítása, a fasizmus, a nyilas uralom, a német megszállás után: a népi demokrácia utópiája. A szovjet szuronyok árnyékában azonban szükségszerűen bekövetkeztek az újabb torzulások. Az egyre inkább Moszkvából vezérelt kommunista hatalom előbb felszámolta a polgári erőket, ezt követően felfalta a szociáldemokráciát, az ötvenes évek elején végzetes csapást mért a polgárosodó munkásságra, nemcsak a szakszervezeteket, még a munkásdalárdákat is felszámolta.

A sztálini önkényuralom importja végül felfalta a kommunista utópistákat, a sorból kilógókat, a fényes szelek álmodozóit is. A totális sztálini modellt '56-ban lerázta magáról a nép. A forradalom előkészítésében kulcsszerepet játszottak a magyar demokratikus szocializmus hívei, a munkás-önigazgatást akaró munkástanácsok november 4-e után a forradalom utolsó bástyái voltak. A hatvanas években feudálszocializmus épült ki. A nagy szabadság elveszett, de a nép otthon, a családban, a háztájiban és másutt kivívta magának hétköznapi kicsi szabadságait. Aki az egész negyven évet egyforma vörös nyállal és gyűlölettel köpi le, az nem tesz mást, mint megalázza, kollaboránsnak minősíti a népet, azt a népet, amely vesztes forradalmak és háborúk közti röpke hétköznapokban, évtizedekben megtartotta a nemzetet.

Mindabban az időben, amikor az elitek forradalmai elbuktak, a nép volt az, amely megtartotta az országot, és így történt ez a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években is. Ez a nép soha nem engedte, hogy dáko-magyar vagy vörösmagyar, vagy zöldmagyar, vagy narancsmagyar hamis történelmi nosztalgiákat és maszlagokat erőltessenek rá. Ez a nép mindig újraírta és igazra írta a magyar történelmet, így fogja tenni ebben a mostani áradatban is, amikor itt a kommunizmus áldozatairól szóló nap ürügyén, e nap kifordításával olyan jellegű szövegek áradnak a médiában, és a parlamentben is hallhatjuk nap mint nap, amelyek voltaképpen az egész magyar baloldalt ki akarják iktatni a nemzetből.

Ez a magyar baloldal azért is bosszantja önöket, mert 1989-ben mi vertük szét az állampártot, a pártállam legfőbb tartóoszlopát, és mi voltunk azok, akik leoltottuk a vörös csillagot a Parlament tetején, mégpedig nem levertük, nem vérrel, nem folyt vér, hanem békésen leszereltük. Ezért az érdemeinkért önöktől elismerést nem várunk, de reménykedünk abban, hogy a normális emberi beszéd (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) visszatér.

Elnézést, egyetlenegy mondat. Neveztek már bennünket szélső jobboldalinak is; a bukaresti Traian Pop, budapesti román nagykövet 1989. augusztus 18-án bennünket szélsőjobboldalinak nevezett, mármint a reformereket.

Köszönöm a figyelmet.