Felszólalás adatai

Talán ott kezdeném, ahol dr. Kovács Ferenc abbahagyta. Valóban az vetődik fel először is, hogy kinek tartozunk a megemlékezéssel, kivel szemben van adósságunk, amikor a megemlékezésről beszélünk. Először is, és ezt ne feledjük el, minden aktuálpolitikai szándék vagy következtetés ellenére először is az áldozatoknak tartozunk ezzel, mindazoknak, akik ezt az időszakot megszenvedték. Voltak ennek halálos áldozatai is, és volt rengeteg megnyomorított ember, aki végiggyötrődte ezt az időszakot. Tehát az első mozdulat a kegyeleté ezekkel az emberekkel szemben.

A második halmaz, akiknek tartozunk ezzel, önmagunk vagyunk, a jelenünk, valóban. A nemzeti önismeret része az, hogy ezeket a dolgokat ne hagyjuk elfeledni, ne hagyjuk kiesni a közös emlékezetből, hiszen ezzel az önismeretünk sérül, ezzel mi magunk leszünk kevesebbek.

A harmadik természetesen a jövő nemzedéke, akiknek át is kell ezt adni tanulságul, és azért is, hogy ők is részeseivé váljanak ennek a kollektív emlékezetnek, amely egy nemzetet is képes összetartani.

Tehát ez a felelősség komolyságot igényel - azt gondolom - és megfelelő hozzáállást magához a gesztushoz is, amit most készül megtenni a parlament, tehát éppen ezért a Lehet Más a Politika és a saját nevemben is mi üdvözöljük ezt az előterjesztést, és támogatni fogjuk.

Csak pár mondat erejéig bonyolódnék bele ebbe a vitába, ami itt elhangzott. Azt gondolom, hogy amikor ezt az indítványt minősítjük vagy elemezzük, akkor persze azt is tudomásul kell venni, hogy itt nem egy történelmi elemzés konklúzióját olvassuk, ennek egészen más a szándéka. Rengeteg dolog kimaradt, azt gondolom, már csak a műfaj miatt is, mert nem minden fér bele, nem minden történelmi részlet és időszak fér bele egy ilyen természetű előterjesztésbe.

Számomra az 1. és a 2. pont között nincs olyanfajta összeférhetetlenség vagy olyanfajta kizárólagosság, mint amit Szávay képviselő úr említett, hiszen a Beneš-dekrétumok áldozatai és az úgynevezett lakosságcsere-egyezmény megszenvedői, egyben ez a két pont átfogja értelmezésem szerint, tehát nem egyikből következik a másik. Én ilyen mechanikus kauzalitást, ok-oksági viszonyt a kettő között nem feltételeztem, és éppen ezért nem is ért semmiféle csalódás, amikor egymás után olvastam a kettőt. Mert itt ha megnézzük a történelmi eseményeket - anélkül, hogy ennek a részleteibe belemennék -, valóban nagyon sokan voltak, akik a beneši politikának, a beneši dekrétumoknak voltak az áldozatai az úgynevezett kollektív bűnösség okán, és ebből fakadóan természetesen egy másik része ugyanennek az eljárásnak, akik az úgynevezett '46. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezménynek voltak az áldozatai.

(23.50)

Egy harmadik nagy csoport, 44 ezer főt mondanak nagyjából, ez a reális szám, akik Csehországba kényszerültek, akiket egyszerűen kényszerközmunkára deportáltak, elhurcoltak. Nem akarom ennek leírni a drámai részleteit, elég sokan elmondták itt, személyes élményeket is fölolvasva. Tehát ez a harmadik olyan tömeg, akik igenis, ennek a korszaknak megszenvedői voltak.

És még egy jelenségről ne feledkezzünk el, már csak annak illusztrálása érdekében sem, hogy milyen ördögi volt ez az időszak, az egész hatalom gondolkodásmódja mennyire sátáni volt. Volt egy úgynevezett reszlovakizációs - ki sem tudom mondani - időszak. Ez egy nagyon érdekes kísérlet volt. Nem akarom ezt bagatellizálni, de azért érdemes néhány mondatot vesztegetni rá. Azt találták ki a korabeli csehszlovák politikai vezetők, hogy végül is ez a reszlovakizáció nem jelent egyebet, mint azt, hogy a valamikor évszázadokkal ezelőtt különböző erőszakos hatások nyomán szlovákságukat elveszített szlovákoknak most itt felajánlják, hogy ismét fölvehetik a szlovák állampolgárságot, és ismét szlovákká nyilváníttathatják magukat. Nyilván itt egy megrettent, meggyötört népcsoportot akartak tovább fenyegetni, ezek voltak a felvidéki magyarok, és ezért cserébe felajánlották, hogy esetleg kiveszik őket a deportálandók listájáról vagy a kitelepítendők listájáról, visszakapják a tulajdonukat, tehát kíméletesebb eljárásban részesülnek, mint az átlag.

Természetesen ezeket az élethelyzeteket egyenként végig sem tudjuk mi innen gondolni, hogy milyen kényszerek lehettek ezek és miféle fenyegetettség, és arra pedig végképp nincsen semmiféle morális alapunk, hogy ítéletet mondjunk azok fölött, akik éltek ezzel a lehetőséggel. Az életükről volt szó, a megélhetésükről volt szó. Ez azt jelentette egyébként, hogy 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánították szlováknak.

Ezek a mennyiségi mutatók azt jelezhetnék, hogy mennyire sikeres volt egyébként ez a fajta homogenizáció vagy a nemzetállam egységesítésének ez a fajta idétlen és idióta módszere, de azt azért látni kell, hogy itt kényszerek, fenyegetések hatására született döntésekkel van dolgunk. És semmiféle okunk ezeknek az embereknek az elmarasztalására, sőt én őket is az áldozatok közé sorolom, sőt tegyem hozzá, hogy nagyon sokan közülük, akik ott maradtak, és mondjuk, éltek ezzel a lehetőséggel, éppen ők azok, akik lelkükben továbbvitték a magyarságtudatot, és később a saját önazonosságukat megtartva a lelkükben, segítettek tovább élni az ott élő magyarságnak. Ezt csak azért tettem hozzá, hogy a kép legyen árnyaltabb annál, mint hogy itt megpróbáljuk egyszerűsíteni és valamiféle kackiás, harcias, moralizáló síkra terelni a dologt, mert ez semmiféleképpen nem szolgálja az igazságot.

Tehát azért is fogjuk támogatni ezt a javaslatot... - annyi módosítást, egy módosító indítványt beadtam, elnézést a feledékenységért, hogy valóban azokról is meg kellene emlékezni, akiket Csehországba hurcoltak el, hiszen én őket is odasorolom az áldozatok közé, és ezt ajánlom az előterjesztő figyelmébe, kicsikét pótlandó a hiányt.

Tehát azt gondolom, hogy az áldozatok előtt mindenféleképpen meg kell hajtani a fejünket, és mindenképpen megérdemlik a megemlékezést, valamint példamutató az a csöndes, szívós kitartás, ahogy nagyon sokan nagyon könyörtelen és nagyon kegyetlen helyzetekben képesek voltak megőrizni az önazonosságukat. Mondom, ezeknek egy jó része csendben, alázattal viselte a sorsát, mindenféle harciaskodástól és mindenféle hőbörgéstől távol, csendben, a mindennapokban őrizték meg a méltóságukat és a magyarságukat. Tisztelet előttük.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)