Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslatot olvasva és hát elgondolkodva annak beltartalmán, igazából először is némi hiányérzet alakult ki bennem. A hiányérzet abból fakad, hogy azt látom, hogy az elmúlt évek törvénykezésének beltartalmiságát az el nem látott feladatok meghosszabbítása, kitolása jellemzi, vagy köszön vissza ennek a törvénytervezetnek a keretei között. Magyarra fordítva a szót, amit ez idáig maguk elé tűztek célként és nem teljesítették, azt most nagyjából másfél évvel megtoldják, hogy majd a célok teljesülése körülbelül akkorra, 2016 végére következzék be.

Ez azért súlyos és azért fontos, mert olyan típusú kérdésekről beszélünk, amelyek nyilván a mindennapi élet tekintetében elengedhetetlen kezeléssel, segítségnyújtással, sok minden egyéb mással kell párosuljanak. Tehát itt a folyamatos időbeni kitolás gyakorlatilag rengeteg olyan konfliktusos helyzetet, rengeteg olyan szituációt szül, amit nyilván az érintetteknek félelmetesen nehéz megélniük.

A kapcsolati erőszak vonatkozásában nyilván rengetegféle elágazást, rengetegféle kapcsolati rendszert lehet kialakítani. Ma már gyermek és gyermek között is létezik kapcsolati erőszak, nem csak gyermek és felnőtt, felnőtt és felnőtt viszonyrendszerében. Tehát el lehet kezdeni részleteire bontani mindazt, ahogyan ezek kialakulhatnak, és mindazt, ahogyan adott esetben ennek a kialakulását tompítani lehet. Magyarul a prevenció felépítésének, kiszélesítésének rendszerét meg lehet csinálni vagy érdemes mindenképpen megcsinálni.

Én nem akarom ezeket a részre bontásokat megtenni, csak a figyelmüket szeretném felhívni arra, hogy nemcsak férfi és nő, nő és férfi viszonyrendszerében vagy apa és gyermek vagy anya és gyermek viszonyrendszerében, hanem gyermek és gyermek viszonylatában is van kapcsolati erőszak, és nyilván az ezzel való foglalkozás mikéntjét is meg kell találni. Nyilván az intézményi hálózati rendszerek keretében, akár elindulva a bölcsődei, óvodai, iskolai nevelésen, nemcsak az okításon, hanem a nevelésen keresztül is. Vagy azt tovább erősíteni, vagy a szolgálatok rendszerét olyanná tenni, amikor nem papíron és formailag adott esetekben és helyzetekben, hanem tartalmilag segítenek ezen problémák megoldása érdekében.

Nézzék, én azt gondolom, hogy a legjobb megoldási forma nyilván a példamutatás, az, ahogyan az ember éli az életét. Ha egy családon belül normálisnak mondható viszonyok vannak, akkor vélhetően a gyermekre is az ragad rá, és akkor a gyermek-gyermek viszonylatában is alapvetően ezek a megoldási formák érvényesülnek. De a családon belüli kapcsolati erőszak tekintetében, én azt gondolom, nem egyirányú ez a történet. Nemcsak férfi „bántalmazó” van, aki a hölgyek sérelmére követ el olyan cselekményeket, amelyek elfogadhatatlanok és megengedhetetlenek, hanem viszont is, fordítottan is.

Nem tudom, mennyire van gyakorlati mérési tapasztalatuk arra vonatkozóan, hogy például a hajléktalanok körében hogyan és miképpen alakul ki a sors által számkivetettnek mondható nemi megoszlás aránya. De sajnálatos módon azt tapasztalom, este, éjszaka adott esetben az utcát járva, hogy több hajléktalan férfival találkozom, mint hölggyel. Nem azt mondom, hogy akkor lenne jó, ha ez nem így lenne. Nem. Az lenne jó, ha nem lenne számkivetett sorsú ember. De valójában a nem fizikális kapcsolati erőszaknak, hanem a másfajta, a pszichés kapcsolati erőszaknak tapasztalásaim szerint inkább a férfi az elszenvedője. Kisemmizett férfit sokkal többet láttam, mint kisemmizett hölgyet.

Egy szó, mint száz, e tekintetben is valószínűleg érdemes lenne keresni a prevenciós megoldási lehetőségeket, mert nem jó, társadalmi értelemben vetten sem jó, nem csak az egyes embernek. Nemcsak annak a férfinak, aki számkivetetté válik, hanem adott esetben annak a családnak sem, annak a mikroközösségnek sem, amelyből kivetetté vált a férfi, de társadalmi értelemben vetten a társadalomnak sem. Hiszen sokkal nehezebben integrálhatók nyilván újra azok az emberek, akik kényszerű módon az utcán kénytelenek élni, akár időszakos jelleggel, az életüket. Itt már nem is akarok beszélni a munkaerőpiachoz való kapcsolódási lehetőségeikről, arról, hogy az állam milyen ajánlatokat, kínálatokat tesz a számukra. Ezeket nem kívánom boncolgatni, csak a személyes tapasztalataim azt támasztják alá, hogy jóval nehezebb ilyen értelemben a sorsuk további alakítása vagy újra normális pályára történő állítása.

Tehát ilyen értelemben, azt gondolom, a tudatformálás, és Harrach Péterrel ebben a vonatkozásban egyet kell hogy értsek, ő is azt mondja, hogy a normák fontosak. Én is így gondolom. Hogyne. Igen. Az, amit közvetítünk, amit átadunk, nyilván fontos, és beég bizonyos értelemben a közvetlen környezetünkben lévő, leginkább a legintimebb szférában, a családban lévő emberek, gyermekek agyába.

A másik része, ha egy picit tágítjuk a családot ebben a vonatkozásban, és azt mondjuk, hogy nézzük meg a közvetlen környezetet. Ugye, Bangóné Ildikó mondja, hogy egyik oldalról a közvetlen környezetnek nem igazán van befolyása, mert az emberek általában vetten úgy gondolkodnak erről a kérdésről, hogy a család az az intim szféra, amibe való beavatkozáshoz senkinek nincs semmilyen joga, jogosultsága. Másik oldalról nézve meg személy szerint úgy gondolom, hogy mindezekkel együtt, ha a közvetlen környezetünkben, ha nem is a családunkban, de a közvetlen környezetünkben tragédiák kialakulását látjuk, akkor ott annak a megakadályozása érdekében nyilván valamilyen értelmű, ha nem direkt, de indirekt értelemben vett felelősségünk és feladatunk van.

Az, hogy ki hogyan, miképpen, milyen módon „mer” ebbe beavatkozni, tud vagy akar beavatkozni, ebben is lehetne olyan típusú segítségeket nyújtani, amelyek a konfliktus megoldásának mikéntjét javítanák. Magyarul vannak olyan szervezetek, léteznek olyan szervezetek szakági vonatkozásban is, amelyek a mediációban, a közvetítésben való segítségnyújtást is meg tudják adni, aki erre fogékony, és aki ebben bármilyen értelemben szerepet akar vállalni.

Szó esett itt az előbbi felszólalások kapcsán is a titkos menedékházak történéseiről, dolgairól. Azt kell mondjam, hogy 5-6 évvel ezelőtt, mármint az önök kormányzását megelőzően, itt ül közöttünk a parlamentben Korózs Lajos, aki akkor államtitkár volt, és nagyon keményen támogatta ezeknek a titkos menedékházaknak az életre hívását és bővítését. Azt akarom ezzel csak mondani, minden ilyen kezdeményezést, ami a kapcsolati erőszak vonatkozásában, ha már akkor, per pillanat nem lehet megoldásokat találni, és oldalági segítségeket teremt, érdemes szem előtt tartani, érdemes tovább erősíteni.

Sajnos vannak olyan helyzetek, amikor már közvetlen életveszélyes szituációk alakulnak ki a konfliktusokból fakadóan, ilyenkor bizony tényleg arra van szükség, hogy ezek valójában, valójában, kézzelfoghatóan titkos menedékházak legyenek, védelmet és titkosságot nyújtsanak. Ez kiemelt kérdés, kiemelt követelmény. És az is, hogy ilyen esetekben nyilván nem egynapos interjúkra, egyhetes „bújtatásokra” van szükség, hanem hosszabb időintervallumnak kell rendelkezésre állnia. Gyakorlatilag most egy hat hónapos maximális időtartam az, ami benne van a gyakorlatban, ami helyénvaló, és ezt tovább kell erősíteni.

(14.20)

Egyszerűen azért, mert ezekben az esetekben nyilván pszichés terhek sokaságával is szembe kell nézni, mentális, egészségügyi problémák sokaságával is szembe kell nézni. Magyarul, arról kell gondoskodni, hogy minden lehetőség, ami a már kialakult problémák utólagos kezelésében segítséget nyújthat, az rendelkezésre álljon. Magyarul, az ilyen titkos menedékházak tekintetében nem tudom elképzelni azt a szituációt, hogy ne legyen mindig lehetőség arra, hogy a krízishelyzetek kezeléséhez üres befogadóhelyek álljanak rendelkezésre.

Azt szeretném tehát mondani, hogy támogatjuk az erőszak elleni fellépéssel kapcsolatos intézkedéseket, de szeretnénk, ha nem mindig időben kitolódásokkal találnánk magunkat szemben, hanem ha egyszer vállal valamit ez a kormány, akkor azt teljesítené is, és abban valódi lépéseket tenne, mondjuk olyan értelműeket, amelyek pénzt, forrást is pakolnak mindazok mellé, amiről beszélünk, akár a gyermekvédelmi jelzőrendszer megerősítését célzottan, de sok minden egyéb más vonatkozásban is.

A befejező gondolatok között igazából még két dologról szeretnék szólni. Az egyik gondolat az, hogy azt a fajta kiszolgáltatottságot, ami az élet kapcsán szinte kikerülhetetlen, véletlenszerűségek és sok minden más befolyásolja, hogy ki válik bizonyos értelemben „áldozatává” a történéseknek, ezt a fajta kiszolgáltatottságot nyilván nem lehet csak büntetőjogi eszközökkel kezelni. Én személy szerint nem határolódom el attól, hogy a prevenció mellett a következmények is kell hogy érvényesüljenek. Egy szó, mint száz, a közös feladatunk nyilván az alapvetően, hogy a prevenció tekintetében minél szélesebb körű kínálatot biztosítsunk, a másik oldalon viszont a konzekvencianélküliségnek nem vagyok híve, tehát ha olyan dolgok következnek be, amelyek az általános normáink szerint elfogadhatatlanok, akkor annak igenis kell hogy legyen konzekvenciája.

Ilyeténképpen nyilván arra is oda kell figyelnünk, hogy minél kevesebb vak komondor szülessék az országban, futkosson négy lábon és találjon el hölgyeket, urakat vagy gyermekeket. Nem akarom pikírt példák sokaságát mondani e tekintetben, de azt gondolom, értik, érzik, hogy miről beszélek. Az a fajta közös felelősségünk megvan e tekintetben, hogy egyrészt ha képesek vagyunk rá, akkor mi személy szerint is, a Parlament falai között is jó értelmű társadalomszemléletbeli formálást tegyünk e tekintetben, és ebben segítséget kérjünk a médiától; a médiától, amely mértékadó befolyással van az emberek sokaságára, mondhatom, a gyermeki léttől kezdve a felnőtti létig. Ezt a segítségkérést pedig akképpen fogalmaznám meg, hogy minél több olyanfajta ismerettel kell hogy találkozzunk a média felületén keresztül is, amely gyakorlatilag ezen létező, el nem tagadható, és nem szabad eltagadni társadalmi problémák kezelésében, legkiváltképpen annak a megelőzésében, majd a kezelésében, utókövetésében és sok minden egyéb másban ad segítséget és tanácsot.

Azt gondolom, ha így komplexitásában adódik össze a rendszer az egyes embertől kezdve sok minden máson keresztül, mondjuk, a média közvetítő szerepén keresztül, akkor lehet enyhíteni, lehet mérsékelni azon helyzetek sokaságának a kialakulását, amelyek tragédiákhoz is vezethetnek ebben az országban. Ez pedig ‑ még egyszer megismételve ‑, úgy ítélem meg, hogy egyenként, külön-külön is, összességében is, politikai hovatartozástól függetlenül mindegyikünknek egyrészt érdeke, másrészt feladata, részbeni felelőssége is.

Ehhez szeretném kérni az itt ülő képviselőtársak együttgondolkodását és támogatását, a törvényhozóktól meg azt szeretném kérni, hogy ne halogató jellegű törvénykezésekbe kezdjenek bele mindig, hanem amikor döntéseket hoznak a Ház falai között akár velünk, akár nélkülünk, akkor azoknak ne az újbóli időbeli kitolását kövessék el, hanem sokkal inkább források telepítését tegyék meg a kitűzött célokhoz illesztetten annak érdekében, hogy minimalizálni lehessen ezeknek a problémáknak a kialakulását. Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)