Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

VARJU LÁSZLÓ (DK): (A képviselő „Az otthonápolás munka!” feliratú pólót visel.) Köszönöm szépen. Kedves Képviselőtársaim! Nem láttam önöket múlt héten pénteken a Ház előtt, amikor az otthonápolókkal tüntettünk itt. Nem láttam önöket, mert nem voltak itt; önök elmenekültek az elől a pillanat elől, hogy találkozhassanak velük, találkozhassanak azokkal, akiknek a szemébe kell nézni, akiket önök nem vesznek emberszámba. Mivel önök túlságosan gyávák voltak ahhoz, hogy ezt a találkozást létrehozzák, tisztelt kormánypárti képviselők, ezért elhoztam egy levelet önöknek, hogy önök ezt itt végighallgassák. Ez elől nem tudnak elmenekülni, ezért idézem azt, amit üzentek önöknek, amit egyébként rajtam keresztül írtak meg:

„Azért fordulok önhöz, mert semmilyen kiutat nem látok a helyzetemből otthonápolóként. Kisfiam tízéves, koraszülöttként jött világra, amit agyvérzés követett. Egy fertőzés következtében aztán kómába esett, immáron tíz éve él magatehetetlenül. Látása nincs, a hallása az egyetlen, ami működik. Sajnos ő is hallja, amikor néha-néha egy pillanatra nem tudom erősnek mutatni magam, és sírva fakadok. Mostanában egyre többször van ez így. Kisfiamat speciális tápszerrel kell etetnem, és oxigénpalackkal kell lélegeztetnem. Nekem nincs reggel, nincs este, nincs hétköznap, nincs hétvége. Minden nap minden órájában azért küzdök, hogy életben tartsam a kisfiamat. Tíz éve csinálom ezt. Tíz éve nem volt olyan, hogy négy óránál többet aludtam volna egyhuzamban. Nyugdíjam nem lesz, mert az állam azt mondja, hogy ez nem munka. (Cseresnyés Péter: Ez nem igaz…) Az ápolási díj, amit ezért kapok, 52 ezer forint. Ez nemcsak az életünket, hanem a tápszert, az oxigénpalackot és a gyógyszereket sem fedezi. Az ápolási díjat azzal egészítem ki, hogy díszpárnákat készítek gyerekeknek, ezeket próbálom eladni. Ebből lesz gyógyszer, oxigénpalack, pelenka, görcsoldó.

Ha nem tudom majd eladni, akkor nem tudom, mi lesz. Az államtól én is és a kisfiam is meghalhatnánk, senki sem kérdezné meg, hogy hová lettünk, mi lett velünk. Nem bírom ezt így tovább. Ha a kisfiam kórházba kerül  sajnos gyakran előfordul , ne higgye, hogy én pihenhetek! A kórházban is nekem kell ápolnom, mert nincs ott annyi ember, hogy valaki folyamatosan segíteni tudjon. Oda is nekem kell bevinnem a gyógyszereket, a pelenkát, mert nekik nincs. És közben azon kell idegeskednem, hogy ne tartsák bent a gyereket három hónapig, mert akkor automatikusan megvonják az ápolási díjat. Nem tudom felfogni, hogyan lett az ország ilyen embertelen és szívtelen hely, hogy senkit sem érdekel, holnap életben lesze még a gyermekem. Képviselő úr, kérem, csináljon valamit, mert nem fogjuk ezt sokáig bírni. Tudom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül.”

Ezt tették önök, képviselőtársaim, az ilyen sorsú emberekkel, pedig ők nem kértek sokat; azt kérték önöktől, hogy azonnal emeljék meg 50 ezer forinttal az ő ellátásukat, az ő díjukat.

Én elmentem egy családhoz ezen a héten, hogy lássam mindazt, amit itt leírva is hallottak, hogy hogyan élik meg a mindennapjaikat. Abba most bele se megyek, hogy az 50 ezer forintos ápolási díjból hogyan lehet kifizetni a 60 ezer forintba kerülő gyógyszereket. Amit az otthonápolók ma csinálnak, az embertelenül nagy munka, mondhatnám, nem is élet. Én ismerem ezt a kemény munkát, én bányászcsaládban nőttem fel, tudom, hogy mi az, de én nem cserélnék velük, és meg vagyok róla győződve, hogy önök sem cserélnének velük.

Miért ágálnak ennyire az ellen, hogy ezek az emberek 50 ezer forinttal többet kapjanak, most, kedves államtitkár úr? Szép szavak helyett most kell lépni, és nem pedig várni! Mi abban olyan nagyon megterhelő ennek a sikertől harsogó kormánynak, ami ebben az országban működik? Mert mennyi pénzről is beszélünk összesen, kedves képviselőtársaim? Egy félstadionnyi árról? Vagy arról, hogy valakinek a kezén egy luxusóra működik, és abból egyetlen családnak tíz évre megemelhetnék az ápolási díját? Nem a mostanit tudnák kifizetni ebből, államtitkár úr, hanem az egészet tudnák ebből megfinanszírozni. Hol veszett ki önökből az ember, kedves képviselőtársaim? Hogyan lehet az, hogy most unottan a telefonjukat nézegetik, nyomkodják, vagy nézik kétkedve, hogy miről beszélek? (Cseresnyés Péter: Senki nem nézi a telefonját!)

Kedves képviselőtársaim, nézzenek tükörbe, és azonnal cselekedjenek! Adják meg az otthonápolóknak azt, amit követelnek, vagy szégyelljék magukat örökre! Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék soraiban.)