Felszólalás adatai

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Először egy olyan költségvetési tételről szeretnék itt szólni a társadalombiztosítási alapok költségvetése kapcsán, amely viszonylag alacsony, nevezetesen: a működési költségvetése az alapoknak. Ha megnézzük, a nyugdíjágazatban ez 1,8 százalék, az egészségügyi ágazatban 2,1 százalék. Ha ehhez hozzáveszem, hogy, mondjuk, '97-ben a nyugdíjágazatban 3 százalék fölött volt a működési költségvetés, akkor egy olyan következtetést, azt hiszem, tisztességgel elmondhatunk, hogy a tb irányítása, az önkormányzatok korábbi formájának a megszüntetése meghozta azt a hozadékot, amit annak idején mondtunk, hogy itt egy pazarló gazdálkodás folyik, s az állam nagyobb ráhatása pozitív eredményeket fog hozni. Meg kell mondanom, hogy európai viszonylatban ez a 2 százalék körüli érték egészen kiemelkedő. Persze örülnék, ha ez lehetne 5 százalék, és az ott dolgozó emberek sokkal többet keresnének, de ez egy más kérdés, és csak az ország egészének a függvényében lehet elérni.

A következő gondolat, amit el szeretnék mondani, az egész rendszernek a finanszírozhatósága. A polgári kormány avval a programmal indult neki ennek a négy évnek, hogy jelentős mértékben le akarja szorítani a társadalombiztosítási járulékokat. Azon lehet vitatkozni, hogy mi a jelentős mérték, de a tények azok, hogy 39-cel vettük át, 33-ra ugrottunk, és a kormány ebből még egy kétszer 3 százalékos további visszafejlesztést képzelt el.

Nyilván, akik itt vannak a teremben, évek óta foglalkoznak a társadalombiztosítás problémáival és nem hiszem, hogy van köztünk olyan, aki ne mondaná szívesen azt, hogy sokkal több nyugdíjat kellene fizetni. Nem hiszem, hogy van köztünk olyan, aki ne tudna arra hivatkozni, hogy az egészségügy számára rendelkezésre álló pénz, mondjuk, dollárban vagy euróban kifejezve nevetségesen alacsony más országok költéseihez képest. Ezeknek a tényeknek a birtokában értem azt, hogy sokan megkérdőjelezték a társadalombiztosítási járulékok lenyomásának a szándékát. Ugyanakkor többen emlegették az első négy évet és az én miniszterségemet. Elég sok kritikát kaptunk a magas járulékokért; akkor még százalékosan jóval magasabb is volt, hozzá lehet tenni. Tehát egyszerre él bennünk ez a kettősség, egymást tulajdonképpen kizáró kettősség: többet akarunk adni és kevesebbet elvenni, ami az ellenzéknek jól álló, kellemes téma, kormánypárton visszább szorul a dolog.

Idén az a furcsa helyzet állt elő, hogy noha a frakciók általában lelkesen támogatták a járulékcsökkentési programot, azonban úgy érezték, hogy talán egy kicsivel kisebb lépés is megfelel a mi eredeti terveinknek, ezért a kétszer 3 százalékos lelépést kétszer 2 százalékos visszalépésre módosítottuk. Elég sokat vitáztunk délelőtt, nem akarom most a nyugdíjvitát nagyon előhozni, ennek a mi részünkről az a célja, hogy egy magasabb nyugdíjemelésre teremtsünk forrást. A délelőtti vitáink lényege az infláció körül forgott.

Emlékeztetni szeretném tisztelt képviselőtársaimat, hogy való igaz, egyszer volt egy megegyezés köztünk hatpártilag, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk, s ez nem lett volna egy rossz megegyezés, ha nem torkollott volna állandóan éjszakákba menő vitákba, hogy mennyi a mennyi, merthogy annak idején ez is a jövő évre várható inflációról szólt, és ugyanezek a viták zajlottak: az ellenzék mondta, hogy nem annyi lesz, a kormánypárt mondta, hogy annyi lesz. Itt megegyezés természetesen nem születhet. Teljesen egyetértek és örülök, hogy ellenzéki oldalról is hallottam azt, hogy ezek a viták ártanak az országnak, ártanak az inflációnak magának. Volt akkor egy olyan megoldás, és a nyugdíjasok partnerek voltak benne, hogy ne a tárgyévi, hanem a múlt évi inflációt vegyük.

(15.00)

Ezt a svájci indexálással megváltoztattuk, mert ott az előző parlament megváltoztatta, ott a tárgyévi dolog jött be. Most visszakerültünk a '90-es évek elejének méltatlan vitáihoz, amit valóban jobb lenne elkerülni.

Reagálásképpen is beleszövöm a mondókámba a méltányossági nyugdíjról a korábban kifogásolt dolgokat. Ha ellenzéki lennék, örülnék ennek a lépésnek, ugyanis amit a nyugdíj-biztosítási főigazgató jó szándékkal emel, azt emeli, arról még a kormányoldal sem tud, az ellenzék sem tud, konkrét problémák esetén a miniszter viszont interpellálható, kérdezhető, tehát azt gondolom, a demokráciát fokozó lépésről van szó. Azzal legyünk tisztában, hogy a méltányossági nyugdíjemelés nem illik bele a biztosítási rendszerbe. Én örülök, hogy van, szerintem kell lennie, vannak élethelyzetek, amiket nem tud kezelni egy merev szabály, ilyenkor kell egy rugalmas szabály - ez természetesen nem lehet parttalan. Nem lehet parttalan, és ha ez parlamenti szinten átvilágítható, többet ér, és az, hogy választás lesz vagy nem lesz, e tekintetben, azt gondolom, nem játszik szerepet.

Engedjék meg, hogy az egészségügy dolgairól is szóljak néhány szót. Azt vettem észre az elmúlt napok vitáiban, hogy a tisztelt Ház, különösen ellenzéki oldalról döntően a 2001. évre centrál - nem tetszik a kétéves költségvetés -, és a 2002-es viszonyokat kevésbé firtatják. Én egy kicsit a 2002-es részben kezdtem el bogarászni, és azokat a számokat emelem most ki néhány tételnél, hogy hogyan változnak a dolgok 2001-hez képest 2002-ben az előttünk fekvő törvényjavaslatban. Ilyeneket látok, hogy messze nem áll az, amit, azt hiszem, valaki talán inkább viccesen feltételezett, hogy a kettő úgy viszonyul egymáshoz, hogy be van szorozva, és mechanikusan jönnek a dolgok.

Járóbeteg-ellátásnál 11,3 százalékos emelés lesz 2002-ben 2001-hez képest, a fekvőbeteg-ellátásban 7,1, tehát infláció körüli - most fogadjuk el a kormányjavaslatot. A gyógyszerkasszában viszont ez a változás csak 4,1 százalékos, itt tehát azt láthatjuk, hogy egyfajta egészségpolitikai szempont jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a járóbeteg-ellátás felé szeretnénk sok mindent terelni; ami nem kórházba való, az járóbeteg-ellátásba való, és ezt a finanszírozásban természetesen érvényesíteni kell, és a gyógyszerkérdésben további önmérsékletre van szükség.

Itt tisztelettel vitatkoznék például Bauer képviselőtársammal is, aki a biztosítási jogviszonyt úgy állította be, hogy ez meg ez a gyógyszer a betegnek jár. Azt gondolom orvosként, hogy ilyen jog nincs. A gyógyuláshoz van jog, annak a szakszerűségéhez van jog, és azt hiszem, hogy józan szakmai alapon tárgyalva, aki ismeri ma a magyar egészségügy gyógyszerfelírási gyakorlatát, nagyon jól tudja, hogy itt a szakszerűséggel komoly problémák vannak. Ezeknek egy erőteljes szakmafejlődés révén a beteg érdekében is gátat kell vetni. Nemrégiben zajlott le például az infektológusok kongresszusa, ahol nagyon erősen megfogalmazták azt az ártalmat, amely hatalmas mértékben, az antibiotikumok hibás felírása miatt óriási pénzeket vitt el.

Kormánybeavatkozás, nem beavatkozás kérdésében erősíteni szeretnék, hogy a szakminisztériumnak a jelenleginél még erősebb befolyása legyen az ágazatra, lehessen valódi egészségpolitikát csinálni, és ennek bizony a finanszírozás markánsabb kézben tartására van szükség az eddigi gyakorlatnál - az eddigi jogi keretek talán érdemi kitöltésével és nem újabb jogosítványok megszerzésével. Ugyanez vonatkozik a különféle sorok közti átjárhatóságra. A jelenlegi finanszírozás egyik, egyébként még általam kényszerhelyzetből elkezdett, de teljesen hibás eleme az, hogy bizonyos dolgokat tételesen finanszírozunk meg. Ha a kórháznak külön forrást jelent, nem a gyógyítás általános költségeibe tartozik egy radiológiai vizsgálat elvégzése, akkor azokat az eseteket is komputertomográffal vizsgáljuk meg, amelyeket sokkal egyszerűbb, sokkal olcsóbb módon is meg lehetne vizsgálni - és ez csak egy konkrét példa.

A finanszírozásnak ezeket a lyukait, érzésem szerint, be kellene tömni. Itt az a kérdés merül fel, hogy amikor én egyrészt kormánypártiként - és nemcsak lojalitásból - itt, ebben a Házban '90 óta állandóan sürgettem az összefüggések egybelátását szolgáló megoldáskeresések nyomán, hogy együtt van most minden költségvetés, egy csomagban, ezt tulajdonképpen helyeslem. Ugyanakkor ahogy a nagy költségvetésben is, az egyes fejezetekben az irányítási jog egyértelműen a szakminiszteré, azt gondolom, az egészségügyben is ennek kell lennie, és az átjárhatóságok, amikről itt szó esett... - nem az elvonás formájában lesz pénzspórolás, hanem az ésszerűsítés irányában.

A kollégáink kitanulták már ennek a finanszírozásnak minden csínját-bínját, pontosan tudják, hogy egy bizonyos beavatkozás elvégezhető fekvőbeteg-ellátásban, elvégezhető járóbeteg-ellátásban. Melyikben fogják elvégezni? Abban, amelyikből több pénz jut az intézmény számára. Nyilvánvaló, hogy azonos szolgáltatásért azonos juttatást kell adni, és ezeknek a kérdéseknek a jó rendben tartása nem lehet a Pénzügyminisztérium feladata, meg kell adni a szakmának a magáét.

Több szó esett a vita folyamán a privatizációról, itt nagyon zavaros helyzet van. A társadalombiztosítás létével egy magánkézben lévő intézmény összhangban lehet - a biztosító és a szolgáltató közti szerződés kérdése. Nem jobb a kórház attól, hogy önkormányzat a tulajdonosa, vagy állam a tulajdonosa, vagy magán a tulajdonosa. Befogadhatja a biztosítási rendszer a magánszolgáltatót. Ez csak akkor lesz igazán, ha a dolog rentábilis lesz, és itt van az ezerszer ragozott amortizáció kérdése és minden, ami ide tartozik. Mit látunk most? Kiszakítunk kis részterületeket, laboratóriumot, ezt, azt, amazt, kimazsolázzuk, kiszívjuk a pénzt az ellátás egészéből. Ha ezt nem állítjuk meg, akkor akármilyen rendszerben megyünk, csak vesztese lesz az egész társadalom, és vesztese lesz a beteg.

A szakmai protokollok erőteljes érvényesítése viszont javítja a betegellátás színvonalát. Eddig is történtek komoly előbbrelépések, még a sokat szidott gyógyszerkassza esetén is; például a különleges esetek, amiket nem lehet üptre felírni, azért pár évvel ezelőtt - a külön kasszáért - sorba kellett állnia a betegeknek. Ma nem kell sorba állni a betegeknek, lényegesen javult az ellátás.

Végezetül szeretnék illő tisztelettel hitet tenni a biztosítási elv megmaradása mellett. Azt gondolom, ha ezt kellő szakmaisággal képviseljük, és megnézzük a világban zajló tendenciákat, akkor azt látjuk, hogy vannak szakemberek, akik azt mondják, hogy a bismarcki modellnek vége, el kell felejteni, a demográfiai körülmények között tarthatatlan, és vannak mások, akik azt mondják, hogy csak ez az finanszírozási forma az, ami megoldást jelent. Az Egyesült Államokban újra meg újra megjelenő egészségügyi reformtervek igenis a bismarcki modell felélesztését, bevezetését célozzák. Nem tudják keresztülvinni, mert óriási érdekeket sért.

(15.10)

Magyarországon az az áldott helyzet van, hogy Németország után a másodikak voltunk, akik ebbe az irányba mozdultunk el már a múlt században. Nem engedhető meg, hogy ez a rendszer tönkremenjen.

Mindaz, ami ma történik, az ezen rendszeren belüli normális működés irányába mutat. Ez a rendszer nem parttalan, ennek a rendszernek a társadalom egészének az érdekeit kell szolgálni, de a mi frakciónk semmilyen olyan változtatást nem enged ezen a rendszeren, amely minden magyar állampolgárnak az egészségügyhöz való hozzájárulását ne biztosítaná.

Én azt gondolom, hogy ebben ellenzéknek és kormánypártnak - ha ezt komolyan gondoljuk - támogatni kellene egymást. A több-biztosítós modellt is be lehet fogadni egyfajta versenyhelyzetben. Én sajnálom, hogy az elmúlt két évben ezen a téren nem történt előbbre lépés, de ennek is csak úgy lehet megtörténnie, hogy az általános hozzáférhetőséget nem érinti, és csak úgy lehet megtörténnie, hogy a beteg esélyei a gyógyulásra ne függjenek a saját anyagi helyzetétől. Nem lehet az, hogy gazdag biztosító: gyógyulás, szegény biztosító: hátha elmúlik a betegsége. Ez a verzió nem működhet. Nem is ismerek ilyen terveket, amelyek erre az irányba akarnának érdemben előremenni. De azért nem árt, ha ezeket leszögezzük.

Sajnálom, hogy néhány dolog hiányzik ebből az anyagból. Hiányzik a rendelkezések között például a kórháziágy-leépítésre vonatkozó értelmetlen képletnek a hatályon kívül helyezése. Tehát én azt remélem, hogy egy markánsabb egészségpolitika ki fogja tölteni az itt rögzített kereteket, és ebben az esetben, néhány kórház konkrét példáján keresztül merem állítani, az egészségügy ebben a kétéves periódusban működőképes marad, sőt megteremti egy tényleges felemelkedés lehetőségét.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz és a Kisgazdapárt soraiban.)