Felszólalás adatai

TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr, a szót. Minden jel szerint nagy érdeklődés kíséri a költségvetés vitáját. Arról szeretnék beszélni, hogy az 1990-es évek végén vagy a 2000-es évek elején Magyarországon költségvetést csinálni semmilyen kormánynak nem könnyű feladat, hiszen az emberi és az állampolgári elvárások, a növekedési igény és a sikeres gazdaság - itt hangsúlyozom, a sikeres gazdasági átalakulás - adta lehetőségek messze nincsenek összhangban. Ennek a következménye az, hogy a kormány és az ellenzék sajnálatos módon messze nem tud összehangoltan beszélni azokról a nehézségekről, amelyek előtt az ország áll.

Egy fontos kérdést szeretnék kiemelni, ez az akkumuláció kérdése. Az a probléma, hogy Magyarország csak tíz évvel a rendszerváltás után érte el a rendszerváltás előtt elért egy főre eső jövedelem színvonalát. A rendszerváltás nem indokolatlanul azzal az ábránddal volt teli, hogy a rendszerváltás hirtelen nagy növekedést fog létrehozni. Ez súlyos ellentmondásba került. Ennek az ellentmondásnak a sajátossága az a pozitív eredmény, hogy tíz évvel a rendszerváltás kezdete után az egy főre eső jövedelemben elértük a tíz évvel ezelőtti színvonalat, és ez azon az áron születik meg, hogy a jólét a statisztikai kimutatások szerint mind a bérekben, mind a közszolgáltatásokban, mind a nyugdíjakban még nem éri el azt a színvonalat, amit az ország az 1990 előtti években megért és megszokott. A növekedés és az ország ügyeinek a sikeres rendbehozása nagy áldozatokat követelt a társadalomtól. Csak hálával gondolhatunk az egyszerű állampolgárokra, akiknek itt nagy áldozatokat kellett hozniuk.

Ha a fentiek után még azt is figyelembe vesszük, hogy a fenti, igazán kedvezőnek nem mondható, az állampolgárok szempontjából biztosan nem kedvezőnek mondható változások azzal is jártak, hogy a jövedelemdifferenciálódás a felső egyharmad és az alsó egyharmad között olyan mértékben kinyílt, ahogy kinyílt, és akkor ez az áldozatvállalás a társadalom nagyon nagy részéről igen súlyos teher. Mégis beszélni kell arról, hogy a növekedés fenntartása és a felzárkózási politika sikere nem kis részben azon múlik, hogy ilyen nehéz körülmények között is tudunk-e többet beruházni, akkumulálni, mint amit eddig tettünk. Vajon minden Magyarországon működő vállalatnál ez az akkumuláció áll-e olyan jó szinten, mint amit az átlagos mutatók mutatnak?

Itt meg kell állapítani két súlyos bajt. Az egyik, hogy nemcsak az EU-hoz való csatlakozás miatt, nemcsak a globalizáció felé való nyitottság okán, hanem a belső fejlődés belső logikája miatt is az infrastrukturális tőkealapok szolgáltatását lényegesen javítanunk kell ahhoz, hogy egyáltalában pozitív eredményekről beszélhessünk a következő években és a következő évtizedben.

És egy másik, ugyancsak súlyos nehézségről: ha megnézzük, hogy a magyar ipar és gazdaság növekedése milyen tőkestruktúrák eredményeképpen alakult ki, akkor meg kell állapítanunk, hogy ott vagyunk sikeresek, ahol jelentős külföldi tőkebeáramlás következett be az országban. Mivel nem kevés olyan vállalat van az ország piaci szerkezetű életében, amelyek még nem élvezik a külföldi tőke aktív támogatását és jelenlétét, ezért tudomásul kell vennünk, hogy azoknál a vállalatoknál, ahol a külföldi tőke nem hozott létre jelentős akkumulációt a saját nyereségükből és a külföldről bejött tőkék és hitelek révén, ott bizony még nagyon nagy számban olyan vállalatok vannak, amelyek vergődnek, amelyek a saját amortizációs igényeiket sem tudják a jövedelmeikből fedezni.

Holott nemcsak amortizációra, hanem új beruházásokra, gazdasági szerkezetátalakításra van szükségük. Nos, a kérdés az, hogy ebben a vonatkozásban mit is jelent a kétéves költségvetés. Én most nem arról beszélek, hogy jó-e, ha két évre előre gondolkodunk, mert az biztos jó, a kétéves költségvetés gyengéjéről sem beszélek, hogy szabad-e döntéseket hozni két évre, amikor a gazdaság helyzete még ilyen sok bizonytalansággal küzd, mint jelenleg, hanem arról, hogy mi is van a költségvetésben.

(13.40)

Ebben az a furcsa helyzet áll elő az infrastrukturális beruházások vonatkozásában, hogy a Széchenyi-tervben a kormány által támogatott és leírt fejlesztési elképzelések nagyvonalúsága és a költségvetésben jelentkező útépítési, vízgazdálkodási és egyéb infrastrukturális területeken mutatkozó beruházásokra nyújtott állami költségekről nem látszik, hogy összhangban vannak. Nagy ígéretek, és gyenge pénzügyi megalapozás van.

Ezt egy másik tényező is zavarja, nevezetesen az, hogy a költségvetés olyan inflációs prognózisokból indult ki, amelyek pillanatnyilag nem megalapozottak, ennek következtében a költségvetésnek feltehetőleg az adókból több jövedelme lesz, mint amennyit a tényleges bevételi számok mutatnak, és a kiadások nem fognak még annyira sem pozitív képet mutatni, mint amit a költségvetés által elfogadott inflációs számok a kiadások volumennövekedésére vonatkoztat. Ez azt jelenti, hogy ha a költségvetést a kormány betartja, akkor automatikusan egy nagyon jelentős költségvetési többlet fog keletkezni.

A kérdés az, hogy ebből a költségvetési többletből kívánja-e a kormány fedezni azokat a beruházásokat, amelyeket tételesen nem megfelelő színvonalon finanszíroz az előírásokban. A kérdésre lehet, hogy igen a válasz, lehet, hogy nem. A válasz akár igen, akár nem, a válasz nem megnyugtató, hiszen az, hogy a közpénzekből mit csinál a kormány, ez a parlament döntési jogához tartozik, és a kormány nemcsak utólagosan kell hogy elszámoljon, hanem a pénzfelhasználás célrendszeréről is beszámolási kötelezettséggel tartozik az Országgyűlés képviselőinek, tehát az ország nyilvánosságának.

Kívánatosnak tartja az SZDSZ, hogy ezekben a kérdésekben lényeges változás következzen be a benyújtott költségvetéshez képest, és ezt két formában tartalmazzák az SZDSZ által benyújtott módosító javaslatok. Egyrészt konkrét infrastrukturális beruházások vonatkozásában javaslatokat teszünk az infrastrukturális beruházásra fordított összegek felemelésére. Másodsorban azt a javaslatot tesszük a kormánynak és az országnak, hogy a költségvetési kiadások és bevételi tételek jelentősebb eltérése esetén, az előirányzatoktól való jelentősebb eltérése esetén a döntés a pénzek felhasználásáról, az új helyzethez való alkalmazkodásról ne lehessen a kormány belügye, hanem azokban a kérdésekben az Országgyűlés nyilvánossága elé kell hogy forduljon.

Remélem, hogy a Széchenyi-tervben előirányzott szép szavak a következő évben vagy a következő két évben közel lesznek a valósághoz, tehát hogy a többletjövedelmeket erre fogják felhasználni, és remélem azt is, hogy ennek részletes beszámolóját és tervezésének módját és a pénz elköltésének feltételrendszerét a kormány képes lesz az Országgyűlés előtt világossá tenni, ha ezt még jelenleg nem is tette meg.

Van egy másik kérdés, amit már említettem mint problémát, hogy a magántulajdonban lévő, de nagyrészt még állami tulajdonban lévő vállalatok, amelyek magyar tőkével működnek, vagy majdnem kizárólagosan magyar tőkével működnek, ezek kiemelkedése a válságból ugyancsak nem látszik biztosítottnak. Ebben a vonatkozásban a kormány és a Széchenyi-terv is úgy foglalkozik az ügyekkel, mintha ez egy kis- és középvállalkozási probléma lenne. Figyelmeztetem azokat a szakértőket, akik ezt így gondolják, hogy a világméretű kis- és középvállalkozási program általában nem a gazdasági növekedés felgyorsításának az előfeltételeit teremti meg, hanem azokban az országokban, például az Egyesült Államokban, ahol ez viszonylag sikeres, és amelynek sikerére hivatkozni szoktak, ott nem a gazdasági növekedés gyorsaságát hozzák kapcsolatba ezzel az üggyel, hanem a foglalkoztatás szélesebb alapjait.

(13.50)

Ez fontos kérdés, ezért én egyáltalában nem a kis- és középvállalkozások támogatása ellen szólnék, hanem arra hívom fel a figyelmet, hogy az a tőkehiánnyal kapcsolatos akkumulációs kérdés, amelyet megemlítettem, a kis- és középvállalkozások fejlesztési programjával nem megoldható, itt tőkekoncentrációra is szükség van, és friss tőke megjelenésére is szükség van. Most a kérdés az, hogy a kis- és középvállalkozások fejlesztési programja, ha nem is teljes mértékben, és nem is a nagyobb, magyar kézben lévő vállalatok problematikája szempontjából, de a saját körében tényleg megoldásra talál-e a költségvetésben szereplő javaslatoktól. Én attól félek, hogy nem.

Nevezetesen, arról van szó, hogy azok a kis- és középvállalatok, amelyek ma vergődnek, és örülnek, ha a változó költségeiket fedezni tudják a bevételeikből - az előbb úgy hivatkoztam ezekre a vállalatokra, hogy az amortizációjukat sem tudják finanszírozni -, azoknál nem keletkeznek olyan alapok, amelyek az adócsökkentésből vagy az adóengedményekből olyan mértékben kereshetnének, hogy abból jelentős beruházás származzon.

Itt mindkét esetben felmerül az a probléma, amit nagyon durva módon a költségvetési vita úgy fogalmaz meg, hogy az áttörés vagy mások szerint az átverés költségvetéséről van-e szó. Mindkét esetben okos, indokolt célok fogalmazódnak meg és nagy ígéretek, de a költségvetés részletei nem bizonyítják azt, hogy ezek az ígéretek a realitás bázisán fogalmazódtak meg, és ezek teljesítve lesznek. Ebben az esetben az a durva kifejezés, hogy "átverés költségvetése", nem látszik indokolatlannak.

Én indokoltnak tartom, hogy ezekre a kérdésekre, amelyeket most felvetettem, a kormányzat egyértelműbb, világosabb feleletet adjon, mint amit eddig adott, és annak reményében, hogy ilyen megszületik, számíthatunk arra, hogy a magyar társadalom, amely az elmúlt tíz évben a számtalan és nagyon nagy mértékű nehézségeket bátran, önkorlátozva, és a társadalmi érdekeket szem előtt tartva tudta lenyelni, illetve tudomásul venni, a következő években is tudni fog alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Ha ez nem így lesz, akkor veszélyes helyzetbe kerülünk, akkor felmerül annak a lehetősége, hogy az a várt, és az elmúlt tíz évben még nem átütő eredménnyel megjelenő remény, hogy a posztkommunista változás a felzárkózás időszaka lesz a magyar gazdaságban, a következő évtizedekben se tud megvalósulni, mert e kérdésekben tiszta és egyértelmű politikára van szükség.

Remélem, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően ez ki fog alakulni a következő évben és években, és talán még ez a költségvetési vita is segít abban, hogy ez a probléma világosan megfogalmazódjon.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)