Felszólalás adatai

DR. GIDAI ERZSÉBET (MIÉP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Az itt lévő törvénynek számtalan sok olyan területe van, ami végre egy változást hozhat az egészségügyi ellátási rendszerben, ezért a magam részéről, illetve a frakció részéről - délelőtt ezt elmondtuk - el is tudjuk fogadni és támogatni tudjuk.

Amire én koncentrálni szeretnék, szintén arra a két kritikus részterületre, amely itt a vita tárgya is volt, a kapacitás vagy erőforrás kérdése, a másik pedig a finanszírozás kérdése. Azt tudjuk általában, hogy ha valahol rendetlenség van, a rendet nem lehet piaci szabályozással vagy áldemokráciával megteremteni. A rendhez bizony rendeleti úton erősebb kézzel történő beavatkozásra van szükség, hogy az a rend megteremtődjön. Ezért indulok ki ebből, mert el tudom azt is fogadni, ami benne szerepel, hogy miniszteri hatáskörbe tartozzon, hiszen ez nem törvényhozás kérdése, bizonyos részletekbe való beavatkozás vagy legalábbis rendezése rendeleti úton történjen.

Ami mégis egy óriási ellentmondásként jelenik meg, és nem először hozom fel, az az, hogy igazán nincs tisztában a rendet akaró, vagy legalábbis feltételezem, hogy nem lehet tisztában a jelenlegi helyzet miatt, és a törvényhozó sem, hogy hol és milyen feltételek mellett szeretné ezt a rendet megtenni. Miért? Mert ha... - emeljem ki például az erőforrásokat vagy nevezzük kapacitásnak, számtalan területet átfog, ez nemcsak az ágyakat illeti, ez illeti a munkaerőt, a technikai eszközöket, a kisegítő személyzetet, a kisegítő infrastruktúrát. Egyszerűen nincs egy olyan erőforrás-kataszter az egészségügyben elkészítetten, amely alapul szolgálhat arra, hogy a rendteremtést megkezdje. Ha nem ismerem pontosan, tisztességesen és gazdaságilag, szakmailag jól felmérten, hogy mivel rendelkezik az egészségügy, akkor rendkívül nehéz vagy legalábbis sötétben tapogatózik az - a jó szándék ellenére is -, aki itt ezt a rendet meg kívánja teremteni. Ez az első nagy gond.

A másik gond: való igaz, hogy egy csomó olyan bukott intézkedés volt már, amelyek a sokak által bírált, íróasztal mellett rendcsinálást képviselték. Gondoljunk a 35 ezer ágyas leépítésre, amit annak idején egy hírhedt tanulmányban elkészítettek, vagy később a 10 ezer ágy!

Vagy hadd emeljem ki az általam is nyilvánosságra hozott, 1996-ban az IMF-fel aláírt szerződést, a titkos szándéknyilatkozatot, amit annak idején a pénzügyminiszter, Medgyessy, Surányi, illetve Camdessus írt alá. Abban szerepel egy oldalon keresztül, hogy az egészségügyben mit kell csinálni. Hogy tudhatta az IMF, amikor fogalma se volt arról, és az aláíróknak sem, hogy mi van a magyar egészségügyben a valóságban?! És beleírta, hogy tízezresével kell például az ágyakat leépíteni, a többiről nem is szeretnék beszélni, mert hiszen szerepelt benne 6 ezer fős orvosleépítés, majd 5 ezer, majd 3 ezer. Tehát ezek mind blöff számok, anélkül, hogy tudták volna, hogy mihez kell hozzányúlni, mert ezt sem statisztikailag, sem felmérés szempontjából, sem az egyes kórházaknál... - jómagam, aki 16 kórház átvilágításában vettem részt, tudom, egy-egy kórházban nagyon mélyen el kell mélyedni egy-egy ilyen felmérésben, hogy ez a kép összeálljon.

A harmadik nagy kérdés, ami ide tartozik, hogy egyszerűen mihez kívánjuk igazítani a kapacitásokat, az erőforrásokat. Nemzetközi megfeleléshez, vagy a hazai rendszernél szeretném itt-ott, mondjuk, esetleg piacosítás vagy látszatprivatizáció szempontjából átalakítani? Vagy ami a lényeg lenne: megnézni, hogy milyen a magyar népesség egészségi állapota, milyen a demográfiai szerkezet, várhatóan mi lesz, mert semmiféle prognózis nem készült, és akármilyen döntést hozunk, az prognózis értékű.

Nem abban gondolkodom, hogy a miniszter úr most csak egy évig lesz miniszter. Esetleg lehet, hogy tovább lesz miniszter. Azt feltételezem, hogy olyan intézkedéseket hoz, hogy az intézkedések majd tovább élnek. Ez volt mindig is a gondom a korábbi miniszterekkel is. Négy miniszter ült itt, most ugyan már csak egy, a jelenlegi. (Keller László: Kettő!) Hát hol vannak azok az intézkedések... - bocsánat, kettő. (Dr. Kökény Mihályhoz intézi szavait:) Azt hittem, hogy kimentél, ne haragudj! Tehát ez azt jelenti: valójában hol vannak azok az intézkedések, voltak-e olyanok, ami megvalósítható vagy továbbélhető? Egyetlenegy intézkedés sem tudta a célját betölteni, mert nem volt jól előkészítve. Tehát amíg nem történik meg ennek a szükséglet-ellátás kapcsolatának feltárása, felmérése, addig nem lehet tisztességes intézkedést hozni, és biztos, hogy egy év múlva, fél év múlva megbukik, meg fogják változtatni, és maga a szakma is meg fogja buktatni, nem csak a szakmán kívül állók.

(0.20)

Hadd idézzem fel, hogy húsz évvel ezelőtt csináltunk egy olyan vizsgálatot, szükséglet-ellátás - ezt már korábban is felhoztam itt a Keller képviselőtársammal folytatott vitában -, amelyből, el lehet mondani, lett egy jó publikáció, sőt még több nyelven is megjelent, de idehaza íróasztalfiókba került. De közben eltelt húsz év - azért húsz év alatt lehetett volna valamit tenni ebben a kérdésben! Ha mindig ott vagyunk, hogy nincs rá idő, mert azonnali beavatkozás, tűzoltás szükséges, akkor valójában - és én ezt több nemzetközi fórumon is elmondtam - megoldhatatlanok ezek a kérdések, és örökösen, nagyon súlyos ellentmondásokkal telítettek. Márpedig, ne haragudjanak, de az egészségügy - most kicsit túlzok, a hallgatóimnak is azt szoktam mondani - azért nem gatyamadzag-előállító üzemterület vagy ágazat. Ez egy olyan ágazat, amelyben rendkívül erőteljes a döntéshozók és a döntésvégrehajtók felelőssége, és ha ezzel nem ütköztetem, akkor nem lehet jó intézkedést hozni. Ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy el kell kezdeni egyfajta szükséglet-ellátás összhangjának megteremtését vagy elindítani feltérképezését vagy egy becslést csinálni, hogy lehessen legalább egy kicsit is megalapozni szakmailag komolyabban az intézkedéseket.

Hadd említsem meg például, készül a státustörvény - nagyon fontos -, felvetette-e a már valaki, hogy ez az egészségügy számára milyen többletfeladatot jelent; hogyan lehet megcsinálni úgy egy kapacitásátrendezést, hogy ezeket az elemi, alapvető kérdéseket fel se vetem, be se kalkulálom a kapacitás rendezésébe?! Ezért a másik terület, a finanszírozás nagyon szervesen összefügg ezzel. Elfogadom azt is, hogy a finanszírozás részleteiben, szerződés szintjén ez nem a törvényhozás feladata, a törvényhozás állapítsa meg, hogy milyen finanszírozási rendszert kell és hogyan megvalósítani. A részletek legyenek miniszteri, majd további rendelkezések alapjai.

De kérdezem: hogyan lehet jó miniszteri rendeletet hozni - és nagyon sajnálom a miniszter urat, hogy ebben próbálkozik - egy olyan finanszírozási bázison, amelyik tele van sötét foltokkal, tisztázatlan, pazarló, forráselvonó területekkel? Az egy elméleti modell lesz, ami soha nem lesz valós! Mert olyan erőforrás-pazarlás történik az OEP szintjén, bizonyos pazarlás van a gazdálkodás szintjén, ha nézem egy kórház üzemgazdálkodását, ott is, hiszen 10-12 százalékos megtakarítást még a legrosszabbul dolgozó vagy legrosszabb költségvetéssel ellátott kórház esetében is el lehetne érni; nem térek ki erre, ez egy szakmai kérdés, meg lehet csinálni. De ha valójában a nagy rendcsinálás nem történik meg, akkor nem tudjuk megoldani a finanszírozás alapkérdését sem! Ezért először fontosnak tartanám - és már kétszer interpelláltam ebben -, hogy az OEP összes megbízási szerződéseit és azokat a szerződéseket, amelyek hibásan mentek ki, azonnal felül kell vizsgálni; egyes cégbirodalmaknak alantas módon átadtak jogokat, az egészségügy teljes ellenőrzését, a TAJ-számokat, a gyógyszer-ellenőrzést; olyan információs bázissal és olyan forrásokkal rendelkeznek, amely szinte kivette a kezéből a teljes egészségügy irányítását. Itt kell kezdeni és azonnal megszüntetni, mert ez költségfaló és nem finanszírozásjavító.

Ide sorolom azt is, hogy természetesen végig kellene nézni, hogy milyen gazdálkodási megtakarítási lehetőség van az alapellátástól a rendelőintézeti és a fekvőbeteg-ellátásig. Erről viszonylag rövidebb idő alatt lehet képet kapni, de ha elindít egy komolyabb feltárómunkát, akkor párhuzamosan elvégezhető a kettő, hogy mondjuk, egy vagy két év múlva egy komolyabb finanszírozási reformot végbe lehessen vinni.

A harmadik, ami nagyon lényeges, hogy a finanszírozásnál valójában az esetre kell koncentrálni. Rendkívül szimpatikus számomra ez a fajta arányelosztás, hogy a fekvőbeteg-ellátástól egészen az alapellátásig, tehát a háziorvosig az arányokat megtalálva rendkívül komoly költségtakarékos finanszírozást lehet elvégezni, ha - jelképesen: - egy ujjvágással nem a kórházba küldöm a beteget. Ehhez természetesen az kell, hogy a rendelőintézet egy olyan szűrőrendszer lehessen, hogy az eseteket nyomon lehessen annak az orvosnak követni, és ha ezzel a háziorvosi ellátásra helyezzük a hangsúlyt, ami például Ausztriában vagy Németországban is megvan, akkor bizony a fekvőbeteg-ellátás költségtakarékosabban tud gazdálkodni, és a beteg is jól jár. Tehát mindenki jól kerülhet ki ebből, ha ehhez egy olyan ösztönzési rendszert építek ki, amely érdekeltté teszi a szereplőket jövedelem szintjén és természetesen a szakmai tudás szintjén és az eszközellátottság szintjén.

A negyedik, ami ehhez tartozik, hogy itt egy jelentős változtatást kell végrehajtani, mert úgy tűnik, hogy az önkormányzatoknak ma egy óriási nyűg vagy teher a kórház finanszírozása. Ezt számtalan esetben tapasztalom. Akkor azt kell csinálni, hogy más tulajdonosi rendszerrel, átmenetileg minisztériumi vagy állami, vagy ha tetszik, kormányzati felügyelet alá hozzuk - míg a rendcsinálás történik - azokat az intézményeket, amelyeket az önkormányzat nem hajlandó ellátni, és egy más finanszírozási rendszerrel a rendcsinálás idején nagyon kemény minisztériumi, kormányzati felelősség szintjén kell ezeket végrehajtani (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), hogy azokat a forrásokat - egy másodpercet kérnék szépen! -, ami itt nem jelenik meg, mert az önkormányzat mint tulajdonos, nem biztosítja a fejlesztést, azt egy más szinten be kell hozni ebbe a rendszerbe.

Hadd mondjam el, hogy végső soron a költségvetés felelős ezért. Tehát most azt el lehetne érni, hogy a költségvetés tartalékából, mondjuk, egy egészségügyi konszolidációs forrás teremtődjön meg ezeknek a kérdéseknek a rendezésére, és ezt át lehet vinni pár hónap alatt is itt a parlamentben, amellyel lehet gazdálkodni és forrásokat fel lehet használni.

Én ezeket a leglényegesebb, megoldásra váró kérdéseknek tartom. Köszönöm szépen, elnök úr. (Erkel Tibor és dr. Horváth Zsolt tapsol.)