A felszólalás szövege:
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága október 21-ei ülésén megtárgyalta a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslatot. A bizottság - tartalmas vita után - 13 igen, 7 nem szavazattal, 1 tartózkodás mellett a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak tartotta.
A bizottság kormánypárti és ellenzéki képviselői között egyetértés volt abban, hogy az ez év január 1-jétől hatályos egészségbiztosítási törvényben meghatározott alapvető elvek és jogintézmények megfelelően működnek, így a módosításban koncepcionális változtatásra nincs szükség.
Másrészt úgy ítéltük meg, hogy a hatályos egészségbiztosítási törvény a gyógyító intézmények, a szolgáltatást nyújtók felelősségét, a felelősség megállapításának hatásköri szabályait nem eléggé pontosan írja le, ezért indokolt a szabályozás pontosítása.
A bizottság azt is egységesen pozitívan fogadta, hogy a törvénymódosítás révén a középiskola, illetve szakiskola nappali tagozatán tanulmányokat folytatók számára 18. életévük betöltése után is biztosított lesz a teljes körű fogászati alap- és szakellátás.
(9.10)
Négy kérdéskörben fenntartások is megfogalmazódtak.
Az első az volt, hogy nem látszik eléggé a szakmai tartalom, és így az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ellenőrző apparátusa az ÁNTSZ-től, a szakfőorvosi hálózattól elszigetelten dolgozhat, illetve ellenőrizhet. Több képviselő jelezte ezért, hogy a törvénymódosítás csak egy ezt kiegészítő miniszteri rendelettel lenne teljes értékű.
Másodszor: kritikai észrevételt kapott a törvénymódosítás túl általános megfogalmazása a területileg nem illetékes kórházba történő beutalás szabályozása tekintetében. Különösen a háziorvosok betegirányító szerepének érdemibb biztosítását hiányolták képviselőtársaim.
Harmadszor: vitát váltott ki a táppénzmegvonás szankciójának bővítési lehetősége. Mind kormánypárti, mind ellenzéki oldalon úgy ítéltük meg, hogy a törvényben sokkal pontosabban kell a feltételeket megjelölni. Az orvos ugyanis gyakran nehezen tudja megállapítani, hogy a beteg - idézem a törvényjavaslatból - "neki felróhatóan késlelteti-e a gyógyulást". Az orvos és betege közötti különleges, bizalmi viszony aligha teszi lehetővé, hogy a háziorvos nyomozó hatóság is legyen egyben.
Végül a bizottsági vita során kételyek fogalmazódtak meg a finanszírozó és az intézmények korrekt kapcsolatát illetően, vitatva a kapacitáslekötési szerződésekben a felső határérték bevezetését.
Az elmondottakból következik, hogy mindkét oldalról jelezték az igényt, hogy módosító javaslatokkal szándékoznak a törvényjavaslat most vázlatosan említett részeit a gyakorlat számára és a végrehajthatóság érdekében pontosabbá tenni.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Wekler Ferenc és Kóródi Mária képviselőtársaink a hatályos, 1998-as költségvetési törvénynek a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárásairól szóló rendelkezései hatálytalanítását kezdeményező törvényjavaslata kétségkívül a hazai kórházi ellátórendszer több éve tartó, rendkívül súlyos és máig orvosolatlan gondjaira hívja fel a figyelmet itt és most olyan megközelítésből, hogy vállalnia kell-e a települési önkormányzatnak a kórházak esetleg bekövetkező csődjét.
A beterjesztők arra hivatkozással, hogy a kórházak úgynevezett osztott finanszírozású szervek, javasolják, hogy a szabályozásban a helyi önkormányzatok - mint az adósságállomány rendezésében fő felelősséggel bírók - ne neveztessenek meg. Noha az előterjesztő az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottságában - és most az előbb Koleszár Lajos képviselőtársunk is - kifejtette, hogy jelenleg nincs tudomásuk arról, hogy akárcsak egyetlen kórházi csőd is veszélyeztetné az önkormányzatok gazdálkodását, mindannyian tudjuk, hogy ez legfeljebb csak azért lehet így, mert erről mostanában a sajtó kevesebbet ír. Úgy is fogalmazhatnék, hogy talán azért van ez így, mert az utóbbi fél évben az önkormányzatok a választásokkal - még egyszer mondom - összefüggésben nem elsősorban kórházaik gondjaival foglalkoztak. Pedig betegnek, orvosnak egyaránt napi tapasztalata, hogy a magyar kórházak többségében megoldatlan a drágább műszerek cseréje, hogy a kórházi épületek többsége igen lepusztult állapotban van, hogy gondot okoz a legegyszerűbb fogyóeszközök pótlása is. Arról nem beszélve, hogy a törvényes túlmunkadíjazás biztosítása több milliárd forintos pluszforrást igényelt volna eddig is, és igényel a jövőben is.
E hajnali órán nem beszélnék most részletesen arról, hogy az utóbbi öt évben - idézőjelben - "megvalósult" mintegy 40 százalékos reálfinanszírozási forráskivonás a rendszer működtetéséért felelős szereplők közül mennyire volt a kormányzatnak, az önkormányzatoknak, az egészségbiztosításnak, illetve az intézményvezetésnek felróható. Ténykérdés mindenesetre, hogy az ellátórendszer végletes elszegényedése a Horn-kormány működésének időszakára esik.
Azt is fontos hangsúlyozni, hogy az önkormányzati tulajdonú egészségügyi költségvetési szerv a költségvetési szervekre vonatkozó általános szabályok szerint működik. A felügyeletére, vagyonára vonatkozó szabályok az önkormányzati törvény értelmében az egyéb önkormányzati tulajdonú költségvetési szervekével azonos. A kórházak vagyona felett teljes rendelkezési joga az önkormányzatnak van, a mérlegében szereplő vagyon a helyi önkormányzatok által az intézmény használatába adott vagyon.
Fontos azt is felidézni, hogy az államháztartásról szóló törvény 69. § (1) bekezdése értelmében a tulajdonos önkormányzat költségvetésének részét képezi a kórház költségvetése. Ily módon maga az önkormányzati képviselő-testület fogadja el mind az intézmény éves költségvetését, mind az annak végrehajtásáról készült beszámolót.
(3.00)
Azért az elmúlt másfél évben pozitív példái is akadnak az önkormányzatok tulajdonosi felelősségének. Pozitív példák például az önkormányzati biztosok kinevezése és működése, nem egy intézménynél lehet sorolni a példákat, a szolnoki, a salgótarjáni, a gyöngyösi kórház, amelyeknél a hiány meghaladta a kiadási előirányzat 10 százalékát, a kórházak gazdálkodását lényegesen sikerült javítani. A felhalmozott adósságállomány lényegesen csökkent a felsorolt helyeken s másutt is.
A tisztánlátást természetesen zavarja, hogy nem rendelkezünk naprakész adatokkal az önkormányzati kórházak adósságállományát illetően. Ez év februárjában a Magyar Kórházszövetség felmérése szerint - ez a felmérés 110 kórházra terjedt ki - az össz-adósságállomány 18 milliárd forint volt. Ahogy ez minden szakmai és szakmapolitikai fórumon elhangzik: az alulfinanszírozottság fő oka az amortizációs költségek megjelenésének elmaradása.
Hangsúlyozni szeretném, mint ahogy Wekler Ferenc képviselő úr is mondta az előbb, hogy nemcsak az egészségbiztosítás költségvetésében, de az önkormányzatok költségvetésében sem jelenik meg az amortizáció, legalábbis az intézmények, a kórházak vonatkozásában semmiképp. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az amortizáció kérdésének rendezetlensége akadályozza az egészségügyi rendszer jó felépítését, reálértéktartó finanszírozását és fejlődését. Ez tehát általános, a rendszer egészében jelentkező probléma.
Az egyes önkormányzatok helyzete ugyanakkor igencsak eltérő, mindenekelőtt attól függően, hogy milyen bevételekkel, másrészt hogy milyen nagyságú és színvonalú intézményekkel rendelkeznek. Az egészségügyi bizottságban is elhangzott, hogy van összefüggés bizonyos kórházak eladósodása és az önkormányzat gazdaszemléletének hiánya között. Nem minden önkormányzat ellenőrzi azonos színvonalon kórházának a gazdálkodását, a kórházi menedzsment tevékenységét, így aztán több helyen is előfordulhatott, hogy az OEP-bevételeket kórházépítési beruházásokra, műszerbeszerzésekre fordították.
Úgy gondoljuk, amennyiben az adósságrendezési eljárás során - az előterjesztők akaratának megfelelően - a települési önkormányzat felelőssége nem jelenhet meg, jó néhány esetben, több intézménynél is elodázódna a szükséges struktúra-, illetve vezetésváltás. Az egészségügy abszolút és relatív forráshiányát természetesen nem a csődtörvény kezelésével kell megoldanunk. Itt csak a 2000-ig kidolgozandó biztosítási reform, a kórházak nonprofit szervezetként történő működtetése, illetve az amortizációs alap régóta várt bevezetése fogja jelenteni az áttörést, de addig az önkormányzati felelősséget igenis meg kell jelenítenünk az adósságrendezési eljárás során.
Mivel az ellátórendszer belső konfliktusának kezelésére az előterjesztők javaslata egyáltalán nem alkalmas, ezért a Fidesz-Magyar Polgári Párt az előterjesztést nem tudja támogatni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Az egészségügyi és szociális bizottság megvitatta a felsőoktatási intézményhálózat átalakításáról és a felsőoktatásról szóló 1993. évi LIII. törvény módosításáról szóló T/857. számon előterjesztett törvényjavaslatot. A bizottság, amelynek ülésén - a pontos és teljes körű informáltságot biztosítandó - jelen voltak az egészségügyi felsőoktatási intézmények képviselői, ellenszavazat nélkül, 8 tartózkodással az általános vitára való alkalmasságra 8 igen szavazatot adott. Támogatta azt a kormányzati törekvést, amely a felsőoktatási intézmények integrációs szándékai és törekvései, az eddig is már meglevő törekvések ismeretében a felsőoktatási törvény által megjelölt határidőig le kívánja zárni az intézményhálózat átalakítását, az integrációs folyamatot.
Abban a szemléletben kapott támogatást a törvényjavaslat, hogy az integráció szervezeti és jogi keretet ad a felsőoktatás további fejlesztési feladatainak megvalósításához. Ezért is az integrációt eszköznek tekintjük, amely elindítója, ösztönzője lesz az európai kihívásoknak megfelelő felsőoktatás tartalmi, szervezeti, képzési és kutatási fejlesztésének. Hangsúlyt kapott a bizottságban, hogy az integrációs folyamatban az új iránti nyitottság mellett meg kell őrizni a társuló felsőoktatási intézmények tradícióit, olyan szervezeti garanciákat kell biztosítani, amelyek az évszázados képzési sajátosságokat megőrzik. Kiváltképp érvényes ez az egészségügyi felsőoktatásra. Az egészségügyi felsőoktatásnak nem csupán az a sajátossága, hogy az egyetemi és főiskolai szintű képzés tartalmi, szemléleti egysége megjelenik a szervezeti struktúrában, hanem az is, hogy a képzés és kutatás a legszorosabb egységben valósul meg a magas szintű gyógyító feladatok ellátásával.
A tanszékek és klinikák, az elméleti felkészítés és a gyógyító praxis, valamint az alap- és fejlesztő kutatás egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Hasonlóan az egészségügyi felsőoktatásban van meg legrégebben és a legszervezettebb formában az alapképzésre épülő, azt kiteljesítő továbbképzés, szakorvosképzés rendszere. Ezeket a sajátosságokat meg kell őrizni és védeni kell az új integrált egyetemi központokban, és olyan szervezetet kell kialakítani, amely a természetes integrálódás mellett garantálja az egészségügyi képzés tradícióinak megőrzését. Ahogy a hatályos felsőoktatási törvény is előírja, ebben közös a felelőssége és a feladata az Egészségügyi és az Oktatási Minisztériumnak. Kettejük e vonatkozásban meglevő jövendőbeli együttműködése tekintetében semmiféle fenntartásunk nincs.
Az általános vitára javasolt törvénytervezetben az egyesülő intézmények esetében a jogfolytonosság biztosításának jogi garanciái megfogalmazódnak, és a részletes vita során, ha szükséges, tovább pontosíthatók. Ezért is támogatjuk az integrációs törvényjavaslatot.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
(10.20)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Az előttünk lévő törvénycsomag legjelentősebb része az orvos- és gyógyszerész-kamarai törvények módosítása. Miniszter úr expozéjában és az általános vitában képviselőtársaim által elmondottakban több utalás volt arra, hogy milyen éles viták kísérték a hivatásrendi kamarák megszületését, lényegében véve azt, hogy milyen közfeladat adható át az állam részéről. A viták egy része a mai napig nem zárult le, és ez összefügg az egészségügy elhúzódó, rendszer szintű válságával.
A hivatásrendi kamarákat a mindennapokban az különbözteti meg leginkább az egészségügy többi szereplőjétől, hogy a szakmai szabályok esetleges ütközése, a forráshiány miatti ellátási zavarok, az egzisztenciális gondok, a szakmai csoportok konfliktusa, az etikai normák megsértése döntően itt, ebben a kamarai közegben jelentkeznek. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a kamarák, mindenekelőtt a Magyar Orvosi Kamara a magyar egészségügy problémáinak legérzékenyebb jelzői s olykor megoldói is. Ez azt is mutatja, hogy a két köztestület kitartóan és együttműködően dolgozott az előttünk lévő törvénymódosítás formába öntésén.
Két kérdéskörrel szeretnék részletesebben foglalkozni az orvoskamarai törvény módosításánál. Az egyik a szakmaiság megjelenése, a másik az etikai normaalkotás és fegyelmezés kérdése. A kamara szakmaiságát sokan, orvosok is abból vezetik le, hogy minden gyakorló orvos tagja, ezért képviselheti a szakmát. Ez a leegyszerűsítő értelmezés félrevezethet bennünket és az egészségpolitikát egyaránt. Egyrészt az orvostudomány fejlődésével, az új ellátási rendszerek és protokollok belépésével maga az orvosszakma is egyre sokszínűbb, összetettebb. Ez az összetettség olykor a szakmai érdekképviselet terén is megjelenik, amikor különböző orvostudományi társaságok és szakmai szövetségek egymásnak ellentmondó véleményeket nyilvánítanak ki ugyanazon kérdésben. Elég, ha itt most csak az otthon ápolás megítélésére vagy az egynapos sebészettel kapcsolatos véleményekre utalok. Másrészt azért sem fogadható el a szakmaiságot a kamarai tagságból levezető, leegyszerűsítő értelmezés, mert az Orvosi Kamara esetén ennél nagyobb dimenzióról van szó.
A kamara szakmaiságában véleményem szerint értékrendnek kell megjelennie, melyben meghatározóak olyan értékek, mint az élet feltétlen tisztelete, a hippokratészi elvek, az orvos-beteg közötti különleges bizalmi kapcsolat óvása, jogkövető magatartás elvárása - és még lehetne sorolni. Az Orvosi Kamara akkor működik jól, ha tagjainak szakmai felkészültségét az etikus orvosi magatartás részének tartja, amikor magatartási normákat, etikai kódexet alkot. Ettől van hitele a betegek társadalma előtt, ettől lesz igazán köztestületté. A kamara szakmai súlya tehát ideális esetben népegészségügyi beágyazottságából következik. Tudom, hogy ez ma még nincs így, de a törvényjavaslat mindenképpen ilyen megközelítésből vizsgálandó és érdemes vizsgálni.
A szakmai szerep hatékonysága szempontjából az eddigiekben többen szóltak a szakmai kollégiumok helyzetéről. Magam is nagyon fontosnak tartom, hogy pontosabban legyen körülhatárolva a Magyar Orvosi Kamara és a kollégiumok, a szakmai kollégiumok viszonya. Úgy gondolom, hogy a törvényjavaslat megfogalmazása tág teret ad a jogértelmezésnek. Itt pontosabban ki kellene fejteni, hogy az egészségügyi miniszternek milyen rendeleti mozgástere lehet a keretek kijelölésében, egyébként félő, hogy a kamara érdemben nem befolyásolhatja a szakmai kollégiumok működését. Nekem tehát nincs olyan félelmem, mint Béki Gabriella képviselőtársamnak, nevezetesen, hogy a kollégiumok kamarai fiókszervezetté válhatnak. Ellenkezőleg, az előbb mondottak alapján attól lennének igazából független szakmai testületek, ha a miniszter csak törvényben, pontosan körülhatárolt módon tudna szabályozni e tekintetben.
A kamara szakmaisága természetesen nem szűkül le a felső szintű döntés-előkészítésre. Majdnem ilyen fontos, hogy a kiszélesedő véleményezési jogosultságokat hogyan tudják kezelni a területi szervezetek. Azzal, hogy a megyei szintre is jogilag felkészült ügyintéző alkalmazását írja elő a törvényjavaslat, úgy néz ki, ez a régi gond meg fog oldódni. Szeretnék azonban emlékeztetni arra, hogy a kamara főtitkára jelezte a bizottsági vitában is, hogy ez olyan feladat, melynek végzéséhez saját forrása nehezen lesz a kamarának.
(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A másik kérdéskör, amiről részletesebben szeretnék szólni, az orvosetikai normák ügye. Az orvosi hivatás tisztaságának őrzése mindig időszerű, de különösen az most, amikor az egészségügyi rendszerben mélyreható változások történtek, történnek és fognak történni, és most, amikor a jogi szabályozás sokszor megkésett vagy ellentmondásos. Utóbbira példa, hogy a hatályos egészségügyi törvényben nem is jelenik meg a kamara etikainorma-ellenőrzési funkciója, annak ellenére, hogy az intézeti etikai bizottságok működését szabályozza. Kamarai tisztségviselőként is tapasztalom, hogy az utóbbi két évben igen megszaporodtak a megyei etikai bizottságok által tárgyalt ügyek. Horváth Zsolt képviselőtársam is utalt az etikai bizottságok működésének nehézségeire. Sok gondot okoz, hogy nincs se megfelelő irodai háttér, se a működéshez szükséges anyagi forrás. Talán meglepő, de ha a kamarák nagyobb része nem egészségügyi intézményben működne, s például az etikai bizottságok postaköltségeit nem fedezné sok kórház, hamar működésképtelenné válnának a területi kamarák. Fontos tehát, hogy az állami költségvetés erre a célra különítsen el forrásokat vagy - és ez sajnos nem szerepel a törvényjavaslatban - juttassa ingyenes vagyonhoz a szakmai kamarákat.
A törvényjavaslat kiszélesíti az orvosetikai vétségek alapeseteit, ami mindenképpen indokolt, hiszen a tisztségviselők magatartása a tagság előtt példamutató kell legyen. Az etikai eljárás szabályozása ezzel együtt hiányosnak látszik, hiszen sem a hatályos törvényből, sem az alapszabályból, az azóta elfogadott etikai statútumból nem derül ki, hogy a panaszok bejelentését hogyan kell kezelni. Hogyan kell kezelni azt, ha a panaszok bejelentése nem az etikai bizottságokhoz történik.
Néhány ilyen finomabb szabályozás tehát szükséges ahhoz, hogy a Magyar Orvosi Kamara köztestületi jellege erősödjön. Természetesen ehhez - az említett okok miatt - módosítani szükséges több más ágazati törvényt is.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága 1999. április 7-ei ülésén megtárgyalta az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény módosítását kezdeményező törvényjavaslatot. A bizottság tartalmas vitát követően a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak tartotta.
Az egészségügyi törvény rendelkezéseinek nagyobb része múlt év július 1-jén, kisebb része 1999. január 1-jén lépett hatályba. Ezen rövid időszak alatt olyan tapasztalatok eleve nem gyűlhettek össze, melyek a törvény általános koncepcióját, fő tartalmi elemeit érintenék s ilyen irányú törvénymódosítást indokolnának. Olyan tapasztalatok viszont máris vannak, melyeket a egészségügyi intézmények jeleztek, például néhány betegjogi rendelkezés megvalósításának nehézségeiről. De az önkormányzatok által szóvá tett háziorvosi helyettesítések jogi rendezését is itt említhetjük. Ezen túl is indokolt, hogy az egészségügyi törvény mind definícióit, mind szóhasználatát illetően a jelenleginél egységesebb szemléletet tükrözzön.
Bizottságunk ezért úgy ítélte meg, hogy indokolt az egészségügyi törvény módosítása, hiszen az egészségügy folyamatban lévő átalakításának legfontosabb jogi alapjáról van szó. Azt várjuk a módosítástól, hogy a működés rendjét egyértelműbben, a gyakorlat figyelembevételével és a szándékolt átalakításokra tekintettel szabályozza. Figyelembe kell vennünk, hogy a törvény működésének eddigi felemás tapasztalatai éppen azokon a szabályozási területeken jelentkeztek, melyekkel kapcsolatban a legtöbb szakmai és jogi fenntartás megfogalmazódott, és megfogalmazódott két évvel ezelőtt, az egészségügyi törvény vitája során is.
A beterjesztés indokoltságán túlmenően a bizottsági vita főleg két kérdéskört érintett. Az egyik a betegek személyes szabadságát érintő korlátozások ügye. A módosítás a kényszerítő eszközök alkalmazásának szabályait pontosítja, részletesen előírva a kezelőorvosnak, hogy lehetőleg előzetesen dokumentálja azok elrendelését, feltüntetve az alkalmazás okát. A pszichiátriai osztályokon például az öngyilkosságot megkísérlő beteg életének megmentése lehet a tét, ilyenkor természetesnek tartjuk a törvényjavaslatban szereplő utólagos írásbeliséget az azonnali döntés érdekében. Ellenzéki képviselőtársaimmal szemben nem gondoljuk, hogy ez visszaélésekhez fog vezetni, ellenkezőleg: a betarthatóbb rendelkezések inkább növelni fogják az érintett orvos és szakdolgozó munkájának biztonságát.
(11.20)
A másik vitatott kérdéskör volt a beteg egészségügyi dokumentációjába való betekintési, másolatkészítési jogosultság kiterjesztése a közeli hozzátartozókra. A törvényjavaslat ezt két esetben engedi meg. Egyrészt akkor, ha erre a hozzátartozónak életét, egészségét fenyegető okból van szüksége, másrészt akkor, ha a beteg korlátozottan cselekvőképes állapotba kerül, és így sürgős szükség esete áll fenn.
Ellenzéki oldalról a kérdést az embriók védelme, az orvosi titoktartás általános szabályai felől közelítve, annak lehetőségét vetítették fel, hogy a beteg orvosi adatait a hozzátartozók a gyógyítás körén kívül is felhasználják. A bizottsági többség ezeket a vélelmeket, félelmeket nem osztotta. Nem osztotta azért, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a beteg és az orvos, egészségügyi dolgozó közötti jogviszony speciális jogviszony, melynek a bizalmi jelleg a meghatározója.
A bizalmi jellegnek mindenekelőtt az egészségügyi törvényben kell megjelennie, s ezt a törekvést veszélyezteti, ha a személyes adatvédelmi szempontokat egyoldalúan kezeljük, azokat abszolúttá tesszük. A törvényjavaslat információs jogokat érintő módosításai tehát szükségesek és egyben arányosak is.
A bizottsági ülésen felvetődött az a probléma, hogy a szabad orvosválasztás jogát biztosítják-e házirendjükben az egyes kórházak, klinikák. Jelenleg ugyanis kevés a biztosíték arra, hogy a beteg az intézményekben a belső függelmi viszonyoktól függetlenül találhassa meg - és választhassa is egyben - szakorvosát. Ezért jó, hogy a törvényjavaslat az orvosválasztás pontosabb szabályozását írja elő.
A bizottság többsége a jelen lévő orvoskamarai tisztségviselőkkel egybehangzóan hangot adott azon reményének, hogy a most tárgyalt javaslat és az egészségügyet érintő más törvényjavaslatok elfogadásuk esetén felgyorsítják az egészségügy átalakítását.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Országgyűlés! A vita eddigi szakaszában elhangzottak arra utalnak, hogy képviselőtársaim az előttünk lévő törvénymódosítás tartalmát, értékét, hasznosságát azon keresztül ítélik meg, hogy mit gondolnak a hatályos egészségügyi törvényről. Engedjék meg, hogy én is felidézzem az egészségügyi törvény két évvel ezelőtti, a szakmai és nem szakmai közvéleményt élénken foglalkoztató vitájának néhány fontosabb és máig tanulságos elemét.
Az egyik ilyen csomópont volt, hogy jó-e az, ha az egészségügyi törvény a nagyon összetett és sokszínű rendszer minden kapcsolódó jogintézményét meghatározza, ha széles hatókörű. További kérdés volt, hogy kerettörvény legyen-e, azaz a későbbi jogalkotás számára iránymutató, stratégiai jellegű rendelkezéseket tartalmazza, vagy inkább kódex jellegű, és így az egyes részterületeket teljeskörűen ölelje fel.
A legtöbb polémiát a betegjogi rész előírásai okozták, mindenekelőtt azért, mert az egészségügyi intézmények annak biztosítására nagyobbrészt sem személyi, sem tárgyi feltételekkel nem rendelkeztek. Ma sem jobb a helyzet, hiszen például a betegek folyamatos kapcsolattartásához tágasabb kórtermek, jóval több telefon, a tájékozott beleegyezéshez több idővel rendelkező orvos és nővér kell.
Végül a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy az új egészségügyi törvénytől várta a szakmai közvélemény, hogy az ellátás meghirdetett alapelveihez - úgymint: egyenlő hozzáférés, folyamatos ellátás, méltányosság - pénzforrások rendelődjenek. Tudjuk, hogy nem így történt. Az egészségügyből az elmúlt ciklusban jelentős forráskivonás történt. A múlt év júliusában hatályba lépett egészségügyi törvény végül is igen terjedelmesre sikerült, hatókörébe vonva csaknem minden egészségügyi szereplőt és jogviszonyt. Inkább kódex jellegű, mint kerettörvény, ami egyben azt is jelenti, hogy folyamatos karbantartása indokolttá válik, amint a betegellátás gyakorlata vagy intézményi rendszere változik.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az egészségügyi törvény megalkotását igen komoly szakmai előkészítés, kodifikációs munka előzte meg. Abban részt vett csaknem minden szakma képviselője, a kamarák, a tudományos egyesületek, érdekképviseletek egyaránt. Nem volt könnyű dolguk, hiszen az akkori kormányzat a törvénnyel azt szerette volna elérni, hogy a beteg és az egészségügy közötti, évtizedes reflexeken alapuló paternalista jellegű viszonyt alapvetően más, inkább a szolgáltató-kliens közötti szerződéses jogviszonnyá alakítsa. Akár polgári jogviszonyt is mondhatnánk, de ez az előző ciklus kormányától nem volt várható. Mindenesetre az egészségügyi törvény pontosan azoknál a definícióknál és szabályozási területeknél került szembe a napi gyakorlattal, melyeknél a legtöbb ellenvetés volt két évvel ezelőtt is. Ilyen értelemben tehát azt gondolom, hogy az előttünk lévő törvénymódosítás azért lényegesen több, mint hogy azt egyszerűen csak technikainak nevezhetnénk.
Az elhangzott vezérszónoklatokban és felszólalásokban már többen kitértek az értelmező részben szereplő egészségügyi dolgozó fogalmának definíciójára, erről most részletesebben nem szólnék. Viszont már most látható, hogy a kezelőorvos definíciója körül további viták várhatók arra való tekintettel, hogy a hatályos szöveg például nem tesz különbséget a beteget rendszeresen látó, a kezelést irányító és a beavatkozást végző, a konzíliumot adó orvos között.
A másik kérdés az, hogy segíti-e a hatályos egészségügyi törvény az orvost azonnali döntéskényszer esetén. Az úgynevezett korlátozó intézkedések írásbeli dokumentálásának előírása bizonyosan nem segíti. Csakúgy megnehezíti az orvos dolgát, ha a válságos állapotú, eszméletlen beteg hozzátartozói azért nem tudnak döntést hozni egy műtét elfogadásáról, mert a dokumentációba nem tekinthetnek bele. Ilyen éles helyzetek gyakran adódnak, ezért az egészségügyi törvény betegjogi rendelkezéseinek ilyen irányú módosítása mindenképpen indokolt, sőt sürgető.
A vitában ellenzéki oldalról a személyes adatvédelem sérelmét hozták fel ennél a kérdésnél. Azon túl, hogy a módosítást tartalmilag az adatvédelmi biztos nem kifogásolta, fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy a betegjogok egyoldalú felfogása megbéníthatja az ellátórendszert. Közép-Európában és különösen Magyarországon az orvos-beteg, nővér-beteg kapcsolat kulturális hagyományaink folytán családiasabb, mint Nyugat-Európában, illetve az Egyesült Államokban. Különösen igaz ez a beteg válságos pillanataira, amikor nemcsak az orvosnak, de a hozzátartozóknak is lelki-fizikai támogatást kell nyújtaniuk. Ennek a támogatásnak adott esetben az is része lehet, hogy a családtag hozzáférhet s hozzáférhessen az orvosi dokumentációhoz. Mi a kormányzati oldalon tehát örülünk annak, ha a családok egységének, integritásának védelme az egészségügyi törvény betegjogi fejezeteiben is megjelenik.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk lévő törvényjavaslatot mind az orvosi, mind a gyógyszerészkamara támogatja. Ez nagyon fontos körülmény, hiszen a gyakorlati nehézségeket eddig döntően innen jelezték.
(13.00)
Abban is egyetértés van, hogy az egészségügyi törvény mostani módosítása az átalakítási folyamatnak nem vége, hanem inkább kezdete. Igen, valóban ez részben politikai kérdés is, de ha úgy tetszik, szakmapolitikai kérdés, mint ahogy Schvarcz Tibor képviselőtársam utalt rá, csak ellenkező megfontolásból.
Az egészségügyi intézmények törvényi szabályozása, az egészségbiztosítási reform bevezetése ugyanis még előttünk áll, ezek lesznek a következő lépések. De hogy ez a törvénymódosítás az előttünk álló lépésekhez biztosabb alapot ad, az elmondottakból, azt hiszem, egyértelmű. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a törvénymódosítást számos ponton nem kellene pontosítani.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz padsoraiból.)
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatról szóló 1991. évi XI. törvény módosítását a törvényjavaslat általános indoklása szerint egyfelől a szolgálat nyolcéves működésének gyakorlati tapasztalatai, másrészt a múlt évben hatályba lépett egészségügyi törvény népegészségügyre vonatkozó szabályozása teszik szükségessé.
Az egészségügyi és szociális bizottságban a javaslat vitája során csaknem azonos súllyal eset latba az is, hogy a szabályozás módosítása mennyire szolgálja a tisztiorvosi szolgálat indokolt megújítását, a népegészségügyben betöltött kitüntetett szerepének erősítését. Fontos hangsúlyozni, hogy az egészségügyi törvény az ÁNTSZ központi és területi szervei feladataként jelöli meg a közegészségügyi, járványügyi, egészségfejlesztési, szakigazgatási állami feladatokat. Ezen szorosan egymásra épülő feladatok átfogják nemcsak az egészségügyi ágazatot, hanem az engedélyező, ellenőrző eljárások révén a gazdaság egyre nagyobb részét is. Lényegében a népegészségügy a társadalom egészének szervezett tevékenysége, melynek célja a lakosság egészségi állapotának és így nem utolsósorban teljesítményének javítása.
A bizottsági vita során mindkét oldalról örömmel nyugtáztuk, hogy a javaslat nagyobb részt a népegészségügy jogi szabályozásában átveszi az egészségügyi törvény terminológiáját, meghatározásait, pontos feladatkijelölő normáit.
(16.30)
Így várható, hogy a tisztiorvosi szolgálat a népegészségügyi tevékenység meghatározó és integráns része marad, és többet tud tenni mindenekelőtt a súlyos hazai megbetegedési helyzet javításáért. Ennek fényében célszerűtlennek látszik a szolgálat javasolt definíciója, miszerint az ÁNTSZ állami költségvetésből működtetett központi hivatal. Többen úgy véltük, hogy a jelenlegi megfogalmazás, amely országos hatáskörű államigazgatási szervről szól, jobban megfelel egy 150 intézetet magában foglaló szolgálat meghatározásának.
Az a feltételezés, hogy a "központi hivatal" megnevezés egyértelműbbé tenné az egészségügyi miniszter közvetlen szolgálatirányító szerepét, sem az előterjesztő, sem a bizottság tagjai részéről nem nyert megerősítést, a hatályos törvény ugyanis az egészségügyi miniszter irányító szerepét, illetve az országos tiszti főorvos feletti munkáltatói jogosítványát rögzíti - az előterjesztés ezen jelenleg sem szándékozik változtatni.
A törvényjavaslat 3. §-a az ÁNTSZ népegészségügyi feladatait sorolja fel. Az egészségkárosító kockázati tényezők vizsgálata itt nevesítésre kerül, de - valószínűleg tévedésből - kimaradt a lakosság egészségi állapotának elemzése. Ezt nyilvánvalóan pótolni kell annak érdekében, hogy a környezeti ártalmak által előidézett betegségek és károsodások monitorizálását az ÁNTSZ végezhesse, hogy ne sérüljön az úgynevezett népegészségügyi ciklus.
Mindkét oldalról kétségek fogalmazódtak meg a tekintetben, hogy célszerű és megvalósítható-e az ÁNTSZ-t felelőssé tenni a kórházak fővárosi, megyei ügyeleti rendjének beosztásáért, a jelenlegi koordinatív szerep ugyanis az esetek döntő többségében biztosította az ügyeletet adó intézmények együttműködését, a területi, szakmai, ellátásbiztonsági szempontok érvényesülését.
A bizottság vitájában felszólalt az országos tiszti főorvos asszony is, sok kiegészítő és hasznos információval látva el bennünket. Megítélése szerint a törvénymódosítás azzal, hogy a feladatokat rendszerbe foglalva, az uniós előírásokat is figyelembe véve állapítja meg, lényegesen jobb jogi feltételeket teremt az ÁNTSZ működéséhez.
A bizottsági vitában koncepcionálisan ellentétes vélemények nem fogalmazódtak meg, és ezt a szavazás is tükrözte. Az egészségügyi és szociális bizottság 20 igen szavazattal, 1 tartózkodás mellett a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak tartotta.
Köszönöm szépen. (Taps.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Úr! Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat 1. §-ának 3. pontjáról szeretnék én is néhány szót, néhány gondolatot elmondani.
A törvényjavaslat a szolgálat, az állami költségvetésből működtetett központi hivatal javaslattal él. Véleményem az - és ebben azonos a Kökény Mihály képviselőtársam által előbb elmondottakkal -, hogy a szövegmódosítás ilyen értelemben felesleges, és a jelenleg hatályos törvény szerinti szolgálat meghatározása sokkal életszerűbb.
Miért mondom ezt? Azért mondom, mert a hatályos törvény szövege - és persze szellemisége - kifejezi azt a célt, hogy az egész ország területén egységes elvek szerint és megfelelő színvonalon biztosított legyen a közegészségügyi, járványügyi és egészségfejlesztési tevékenység.
Fontos hangsúlyozni, hogy az ÁNTSZ jelenlegi jogállásához az is hozzátartozik, hogy az egészségügyi miniszter közvetlen irányítása alatt áll, és ez biztosítja jelenleg is a terület szabályozásának, a végrehajtásnak és a szakmai gondolkodásnak az egységét. Azt gondolom, hogy a központi hivatallá történő átkeresztelés, noha önmagában semmiképpen sem jelentené a miniszter és a szolgálat viszonyának megváltoztatását - nem is jelentheti a jelenlegi jogrendszerben -, mégis a szolgálat dolgozói között jelentős bizonytalanságérzést válthatna ki. Ez az egyik oka.
A másik oka viszont szorosan a közigazgatási reformhoz kapcsolódó, hiszen itt az alapvető cél az, hogy minél több államigazgatási szerep kerüljön a minisztertől vagy a minisztériumtól eggyel alacsonyabb szintre, különböző közigazgatási szervekhez. Ismereteim szerint számos szervezettípus jön itt szóba, tehát a kérdés még nem dőlt el. Egy kérdés persze továbbra sem lehet vitás: hogy a szolgálatnak az egészségügyi miniszter felügyelete alatt kell állnia. Magam is fontosnak tartom elmondani, hogy az ÁNTSZ feladatkörében igen vegyes feladatok és tevékenységek jelennek meg. Megjelenik hatósági, ellenőrzési, szakvéleményezési és ezen túlmenően számos szolgáltatási tevékenység is, és akkor még nem is beszéltünk az egészségvédelmi és az egészségfejlesztési, igen komplex tevékenységről.
Tehát azt gondolom, hogy az ÁNTSZ jelenlegi feladatrendszere, tevékenysége már most megvalósítja - hangsúlyozom, tartalmilag - azt, amit a közigazgatási reform egy szolgáltató, ügyfélhez közeli közigazgatási szervtől elvár. Ha pedig így van, akkor nem biztos, hogy a megnevezéssel kell foglalkoznunk.
Ehhez kapcsolódva, azt hiszem, arról is szót kell ejteni, hogy az ajánlásból kiderült, mind kormánypárti, mind ellenzéki oldalon vannak ennek a javaslatnak - tehát a törvényjavaslat 1. § (3) bekezdésének - ellenzői. Azt gondolom, hogy ez nem pártpolitikai ügy - ez egészségpolitikai ügy. Egyéb ügyekben persze - akár forráselosztásról, akár beruházáspolitikáról esik szó - nem mindig lehet elmondani, hogy politikai megfontolásoktól mentes lehet a kérdés. Itt és most, amikor a magyar népegészségügy letéteményeséről, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatról van szó, azt gondolom, hogy a pártpolitikai megfontolásainkat félre kell tennünk. Félre kell tennünk abban a tekintetben, hogy nem szabad, hogy a központi, hierarchizált, centralizáltan működő szervezet, akár megnevezés szempontjából is bizonytalanságok elé nézhessen.
Természetesen nem lehet elvonatkoztatni a törvényjavaslat későbbi helyein meglévő módosítási szándékoktól sem, hiszen ha azzal együtt tekintjük, akkor - de nem akarok a vita későbbi menetéhez még most csatlakozni - még inkább azt gondolom, hogy a jelenlegi megnevezés sokkal jobban fedi a tartalmat, és sokkal szerencsésebb.
Köszönöm szépen.
(19.20)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. A most kibontakozó vitához, amit Béki Gabriella képviselőtársam az önkormányzat és az ÁNTSZ kapcsolatával összefüggésben hozott elő, és amit most Kökény Mihály képviselőtársam megtámogatott, hadd mondjak el egy, azt hiszem, nagyon fontos és életszerű körülményt.
Azt, hogy a lakosság egészségi állapota milyen, ne legyünk annyira officinálisak, ne legyünk annyira merevek, hogy azt higgyük, azt csak és kizárólag az ÁNTSZ-től, a szolgálattól fogja megtudni egy önkormányzat, akár városi, akár megyei szinten. Az esetek döntő többségében nem így tudja meg. Az esetek döntő többségében éppen azért, mert az önkormányzatok szeretnek a területük gazdái lenni, községben tipikusan a háziorvostól fogják évente egy beszámoló kapcsán megtudni az adatokat, és nemcsak az adatokat, hiszen valóban, ahogy Kökény Mihály képviselőtársam mondta, itt nem bonyolult epidemiológiai elemzésekről van szó, viszont tendenciákat adott esetben egy 2000-2500 fős lakosságot ellátó háziorvos is jelezhet, esetleg évente. De hagyjuk meg ezt az életszerűséget! Ez az egyik.
Mi van a városokban? A városokban még ma Magyarországon több helyütt az alapellátást külön erre a célra létrehozott önkormányzati intézmények felügyelik, ha nem is felügyelik, de legalábbis menedzselik. Ezek beszámolója is gyakran szerepel az önkormányzati napirenden - és akkor még hol vannak a központi ügyeletek? Mert azért legyünk őszinték, a szakmai problémák sokszor a periférikus helyzetekben szoktak jelentkezni, amikor sehol sincs ügyeletes orvos és a többi. És az ilyen típusú helyzetekre érzékenyek az önkormányzatok.
Úgyhogy meg kell nyugtatnom Kökény Mihály képviselőtársamat és Béki Gabriellát is, hogy azok a pikáns ügyek, amelyeket az önkormányzat szeretne tudni a területén, hogy adódnak vagy nem adódnak ellátási különbségből és egyebekből, azok a tudomására jutnak, és nem feltétlenül azért, mert az ÁNTSZ beszámol erről egy önkormányzati ülésen vagy nem számol be. Ha az önkormányzat gazda szemléletű, lelkületű, akkor beszámoltatja a háziorvosát, illetve az előbb említett intézményeket.
Úgyhogy ettől, hogy ez az "évente" nem fog bekerülni, az önkormányzatok semmi lényegi adattól nem fognak elesni, és nem lesznek szegényebbek. Köszönöm szépen.
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Az egészségügyi és szociális bizottság egy hete tartott ülésén megvitatta a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 2000. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslatot és azt általános vitára alkalmasnak találta.
A bizottság többsége megelégedéssel nyugtázta, hogy az államháztartásról szóló törvény előírásait pontosan megtartva, a kormány a tb-alapok költségvetését a központi költségvetés törvényjavaslatával együtt és időben nyújtotta be. Ezt azért is fontos kiemelni, mert ez az előző ciklusban rendszeresen nem így volt.
Az Állami Számvevőszék véleményével összhangban lényegesnek tartjuk, hogy az együtt-tárgyalás révén az Országgyűlés tisztább képet kaphat a központi és társadalombiztosítási alrendszer költségvetésének összhangjáról, kapcsolódási pontjairól. A biztosítási elv fokozott és régóta várt érvényesülését jelenti, hogy 2000. január 1-jétől új forrásként a sorkatonai szolgálatot teljesítők után, valamint a fegyveres testületek hivatásos tisztjei nyugdíjkedvezményének megtérítésére a központi költségvetés járulékot fizet.
A jövő év eleji 8 százalékos nyugdíjemelés a nyugdíjak vásárlóértékének 2 százalékos emelkedését teszi lehetővé. Fontosnak tartjuk, hogy a tervezettnél magasabb infláció vagy nettó átlagkereset-növekedés esetén évközi, visszamenőleges hatályú nyugdíjemelésre kerül sor. A nyugdíjbiztosító igazgatási szerveinél, kirendeltségeinél az idén elkezdett és jövőre befejeződő informatikai fejlesztésekre a költségvetés biztosít forrásokat. Így a nyugdíjak megállapítása, folyósítása lényegesen gyorsabb, míg a nyilvántartás egyszerűbb lesz. Több százezer nyugdíjas ügyintézési kényelmetlenségeit lehet így csökkenteni.
Az egészségbiztosítás költségvetési tervezetének tárgyalásánál a bizottságban igen éles vita alakult ki a kormánypárti és az ellenzéki oldal között. Kormánypárti oldalról nem tudtuk elfogadni azt az ellenzéki véleményt, hogy az előirányzatok feszessége egyben az ellátórendszer működésképtelenségét is jelentené. Főleg azért nem, mert mi összevetjük a költségvetés előirányzatában kétségkívül meglévő feszültséget az egészségügy szerkezetének jövő évi változásával és az ebben lévő jelentős tartalékkal. Itt mindenekelőtt a háziorvosi ellátás privatizációjára és a kórházak közhasznú működésére gondolunk, a megfelelő törvényi szabályozás segítségével.
A bizottságban olyan vélemény is elhangzott, hogy az egészségbiztosítás tervezett, 41,4 milliárd forintos hiánya nehezen lesz tartható. Bevételi oldalon az egészségügyi hozzájárulás előirányzata felültervezettnek tűnik, és ez annál is inkább így van, mivel az idei teljesülés eddig elmaradt az időarányostól.
A bizottság többsége a legnagyobb feszültséget abban látja, hogy az egészségügyi dolgozók évek óta várt, legalább a nemzetgazdaság átlagos kereseti szintjét elérő béremelésére a gyógyító-megelőző kassza nem biztosít elegendő forrást. Ezt a feszültséget tehát meg kell oldani, s e tekintetben a központi költségvetés szerepvállalására is számítunk.
Célszerű figyelembe venni azt is, hogy az ország számos kórházában a tulajdonos önkormányzat támogatásával már most elkezdődött a szerkezeti átalakítás a gazdaságosabb, költséghatékonyabb működés érdekében. Ez az átalakítás elébe megy a kihívásoknak, s nem mindent a finanszírozási források jelentős bővülésétől vár.
Fontosnak tartjuk, hogy az előttünk lévő költségvetési javaslat egy-egy előirányzata már a szerkezetátalakítást támogatja forrásoldalról. Ezt látjuk például a járóbeteg-ellátás kiemelt, 4 milliárd forintos fejlesztést biztosító előirányzatában és az irányított betegellátás 200 ezer főre való kiterjesztésében. Meg lehet találni az új, az intézményeknek és egészségügyi dolgozóknak egyaránt ösztönző elemeket, de csak akkor, ha az ellátórendszer jelzett átalakulása felgyorsul. Ezt is figyelembe vettük akkor, amikor javasoltuk általános vitára a tb-alapok 2000. évi költségvetését.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitában - bár az elmúlt tíz perc nem ezt bizonyította - mindkét oldalról és erős hangsúlyokkal elhangzott, hogy a társadalombiztosítás jövő évi költségvetésének az egészségbiztosítási költségvetés a legkomolyabb gondokra okot adó része. Magam is így látom, hiszen a gyógyító ellátások előirányzata például csak szinten tartást tesz lehetővé, a gyógyszerkassza pedig az ideihez képest még csökken is.
(13.40)
Célszerűnek látszik ezekkel a feszültségekkel olyan szempontból foglalkozni, hogy lehetővé teszik-e az alapellátás és a kórházi rendszer soron lévő és részben folyamatban lévő átalakítását. A kérdésre a válaszom: igen. Igen, mert látom, hogy a kórházak egy része kezd gazdaságosabban, költséghatékonyan működni. Már nemcsak arra törekszenek, hogy mindenáron nagyobb tb-bevételt érjenek el, hanem hogy minél nagyobb nyereséget tudhassanak magukénak. A kettő ugyanis nem mindig ugyanaz.
Azok az intézmények például, amelyek a foglalkozás-egészségügyi ellátás területén nagyobb piacot tudtak szerezni, eddig is több tíz millió forintos saját bevételre tehettek szert évente. De példának mondhatnék szakértői tevékenységeket is, melyek díjazása szintén piaci alapokon van. A hiányzó biztosítói forrásokat tehát a jól gazdálkodó kórházak igenis jelentős mértékben tudták és tudják pótolni. Ezek a kórházak sem eddig nem mentek csődbe, és várhatóan a jövőben sem fognak csődbe menni. A magam részéről nem látok elkerülhetetlen végzetet, olyan végzetet, amiről Vojnik Mária képviselőtársam beszélt, amennyiben azt mondta, hogy a kórházaknak nem lesz miből beruházniuk a jövő évben. A saját bevételeik mellett erre az önkormányzatok forrásai rendelkezésre állnak, a pályázati forrásokról pedig már ne is beszéljünk.
Ellenzéki képviselőtársaim arról is beszéltek, hogy ez a költségvetés megalapozatlan, sőt Béki Gabriella képviselő asszony egyenesen a pótköltségvetés jövő év eleji kényszeréről beszélt. Attól tartok, elfeledkeznek arról, hogy az előttünk lévő egészségbiztosítási költségvetés hiánya csak akkor nőhet, ha az egészségügyi rendszer szerkezete, az ellátórendszer szerkezete 2000-ben változatlan maradna. Márpedig azt a szakma is elismeri, hogy a jelenlegi körülbelül 88 ezer kórházi ágy sem mennyiségben, sem összetételben, sem elérhetőségben nem felel meg a lakosság igényeinek.
Közhelyszerű arról beszélni, hogy túl kórházcentrikus az ellátórendszerünk. A kapacitások átrendezése tehát továbbra is indokolt, ezt a törvényjavaslat 23. §-a kapacitáslekötési megállapodások határidejének rögzítésével elő is írja. A kapacitások igényekhez és forrásokhoz történő igazítását véleményem szerint mind a háziorvosi privatizáció, mind a kórházak törvénnyel szabályozott átalakulása előre fogja hozni. Úgy gondoljuk, elsősorban a betegek érdeke, hogy ha állapotuk engedi, ne kerüljenek kórházba. Biztonságos gyógyításukat otthon és a korszerűen felszerelt, privatizált háziorvosi rendelőben végezzék. Mint ahogy az is az ő érdekük, hogy tartós ápolási igény esetén ápolási otthon álljon rendelkezésükre. Ezen új intézményeket akár alapítványi, akár közhasznú társasági formában is lehet működtetni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, belátható, hogy egy költséghatékonyan működtetett intézményrendszer tudja kezelni a jövő évi viszonylagos forráshiányt. Ehhez természetesen a tulajdonosi jogosítvánnyal rendelkező önkormányzatoknak továbbra is biztosítani kell a legalapvetőbb fenntartási költségeket. Az egészségügyi intézmények gazdájaként - példa itt a fővárosban is akad - az utóbbi időben több önkormányzat bizonyított. Nem hiszem, hogy konstruktív politika volna erről lebeszélni őket.
Mi a magunk részéről bízunk az érintettek megfelelő párbeszédében, és ennek eredményeként az egészségügyi intézmények racionális átalakításában.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! A társadalmi szervezetek ingatlantulajdonhoz jutásának és juttatásának története kilenc évre tekinthet vissza hazánkban. Ezt a történetet alapvetően öt törvény, illetve országgyűlési határozat, valamint két kormányhatározat jelzi, amelyek mögött a parlamenti pártok változó egyetértése mutatkozott meg. Ennek megfelelően a társadalmi szervezetek ingatlanhasználatának, a tulajdoni rendezés kérdése komoly feszültségekkel járt együtt.
Ahogy az általános vita eddigi szakaszában több képviselőtársam is elmondta, a társadalmi szervezetek állami tulajdonú ingatlanok feletti kezelői jogát megszüntető 1990. évi LXX. törvény rendszerváltó törvény volt. Jelentős szerepe volt az úgynevezett szocialista típusú tulajdon megszüntetésében. Ennek révén döntően a szakszervezetek jutottak ingyenes használathoz, azok a szakszervezetek, amelyeknek tagsága az 1990. évtől kezdődően látványosan csökkent.
Az indokolt igények és a régi típusú szakszervezetek gazdasági lehetőségei közötti ellentmondás tartós társadalmi feszültséget okozott. Nem jelentett e tekintetben teljes megoldást a munkavállalók szervezkedési és szervezeteik működési esélyegyenlőségéről szóló 1991. évi XXVIII. törvény sem. Az érintett ingatlanok felújításának, karbantartásának elmaradása - erről az imént már volt szó - jelentős vagyoncsökkenést okozott. Másrészt az 1991-97 közötti időszakban a civil szervezetek erősödésével egyre kifejezettebbé vált a társadalmi szervezetek ingatlanhasználata, illetve -bérlete viszonylatában is az esélyegyenlőtlenség.
Sajnálatos módon az 1997-ben elfogadott, a társadalmi szervezetek ingatlantulajdonhoz jutását szabályozni hivatott törvény az esélyegyenlőség terén nem hozott lényeges és átütő javulást. A most tárgyalt T/1502. számú törvényjavaslat azzal, hogy elvi alapokra helyezi a szabályozást, már előrelépést hozott és jelent. Öröm számomra, hogy az általános vita eddigi szakaszában a képviselőtársaim mindkét oldalon egyetértettek a törvényjavaslat rendező elveivel. A törvényjavaslat legfontosabb rendező elvének azt tartom, hogy a társadalmi szervezetek ingatlanjuttatásában a hangsúly az egyszerű elhelyezésről a célszerű és hatékony működés feltételeinek megteremtésére helyeződött át. Ezért lesz mód arra, hogy a társadalmi szervezetek ne csak irodát és szociális helyiségeket, hanem oktatási termeket, könyvtárakat és egyéb, az alapító okiratban megfogalmazott céloknak megfelelő ingatlanokat kaphassanak tulajdonba.
A másik fontos rendező elv, hogy az ingatlantulajdon-szerzés, használatmegújítás és bérlés átfogó módon a társadalmi szervezetek körének egészére terjedjen ki. Ez akkor is jó dolog, ha tudjuk, hogy a szóba jöhető ingatlanok száma nagyságrendileg kisebb, mint a szervezetek száma. Rubovszky György képviselőtársam többszöri felszólalása révén tisztázódott, hogy az ingatlanra pályázó társadalmi szervezetek tekintetében már nem is olyan nagy ez a különbség, hiszen a hatályos törvény szerint a Kincstári Vagyoni Igazgatóság által kiírt pályázatra ez év elején mintegy 700 szervezet jelentkezett. A megpályázható ingatlanok száma 300 volt, a különbség tehát valóban nem nagy. A törvényjavaslat átfogó szabályozása egyébként összefügg a további rendező elvvel, a pontos végrehajthatóság elvével, illetve szempontjával.
Halász János és Hankó Faragó Miklós képviselőtársaim a vita korábbi szakaszában részletesen szóltak a jogbizonytalanságról, mely az 1997. évi CXLII. törvény eltérő és változó értelmezéseiből adódott. A most tárgyalt törvénymódosítás egyértelműbb, pontosabb megfogalmazásai biztosítják, hogy az 1990 óta alakult társadalmi szervezetek is kézzelfogható, valóságos támogatást kaphassanak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az általános vita eddigi részében nem esett szó a kamarákról, a közfeladatot is ellátó társadalmi szervezetekről; gondolom, azért nem, mert ezek döntő részének, a gazdasági, ügyvédi kamaráknak már van saját tulajdonú ingatlanuk.
(17.30)
Aligha mondható el ez két szakmai kamaráról, a magyar orvosi és a gyógyszerészkamaráról, amelyek 1994 óta működnek köztestületként, s amelyek feladatkörét az Országgyűlés lényegesen bővítette ez év tavaszán. Mindkét kamara csak Budapesten rendelkezik a működéséhez szükséges ingatlannal, országszerte jó esetben irodákat bérel, de a jellemző inkább az, hogy különböző egészségügyi intézmények szívességi alapon adtak nekik egy-egy helyiséget a feladatok ellátására. Ezek a társadalmi szervezetek teljesen kiszorított helyzetbe kerültek, amikor 1994-98 között a KVSZ, illetve KVI kezelésében lévő állami tulajdonú ingatlanok - jellemzően egy-két helyiséges irodák - bérleti jogát igyekeztek megszerezni, tulajdonszerzésről pedig az 1990-es törvény alapján már eleve szó sem lehetett. Egy 1995-ös kormányrendelet lehetővé tette az agrár-, az ipari, a kereskedelmi és a kézműveskamarák számára a kedvezményes bérleti díjat, míg a szakmai kamaráknak ez sem jutott osztályrészül. Több vidéki városban kellett elhagyniuk 1995-96 során kis irodáikat. A történet további, egyébként tanulságos részleteitől most megkímélem képviselőtársaimat; gondolom, a részletes vitában lesz még mód ezek elmondására.
Azt gondolom, hogy mindaz a megállapítás, amit a jogbizonytalanságról, az esélyegyenlőtlenségről, az eddigi egyoldalú szakszervezeti szemlélet következményeiről képviselőtársaim eddig elmondtak, még inkább igaz a társadalmi szervezetek ezen csoportjára. Meggyőződésem, hogy a társadalmi szervezetek tulajdonhoz juttatása tekintetében lehet gondolkodni bizonyos kedvezmények adásáról - ezzel nem sértjük az esélyegyenlőség elvét. Szocialista párti képviselőtársaim, úgy tűnik, ezt a kedvezményt továbbra is a szakszervezeteknek adnák. Magam inkább azt tartom fontosnak, hogy a társadalom szempontjából alapvető tevékenységet törvényi felhatalmazással végző és igen szerény központi költségvetési támogatásban részesülő társadalmi szervezetek méltányosabb helyzetbe kerüljenek.
Remélem, felvetésemet megfontolásra érdemesnek találják a parlament mindkét oldalán. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy a társadalmi szervezetek által használt állami tulajdonú ingatlanok jogi helyzetének rendezéséről szóló törvény és annak módosítása most ismételten az Országgyűlés széles egyetértésével fog találkozni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Sándor László képviselőtársamnak hadd szolgáljak két ténybeli közléssel. Az egyik az, hogy az előbbi kétperceséből úgy tűnik, mintha nem tudná azt, hogy a társadalmi szervezetek csoportjában nem csak a szakszervezetek vannak benne, hanem a köztestületek is. Ha ez a kijelentésem nem lenne eléggé hiteles, akkor meg kell nézni a Fővárosi Bíróság ez irányú végzéseit 1997-ben és '98-ban, vagyis a köztestületek - így a szakmai kamarák is - ugyanolyan társadalmi szervezetek, mint a szakszervezetek.
És az imént, pontosabban egy fél órával ezelőtt mondta, hogy a magyar alkotmányosság ismeri a pozitív diszkrimináció elvét.
Igen, ismeri, és e tekintetben ennek a jegyében lehet valahol továbbgondolkodni. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt három napban az egészségbiztosítás költségvetése kapcsán igen kritikus, olykor szenvedélyes megnyilvánulásokra került sor, aminek a lényege oda vezethető vissza, hogy az egészségbiztosítás számos előirányzata valóban aggodalmakra adhatott és adhat okot, mert részben a szinten tartást vagy - néhány előirányzatnál - még a szinten tartást sem biztosító forrásokat vetít előre.
Szocialista párti felszólalók részéről elhangzott, hogy ezt a forráskivonást 1994 és '98 között meg lehetett magyarázni, most viszont más a helyzet, mert más a gazdaság állapota. Annyiban egyet tudunk érteni ezzel, hogy hála a jó istennek, az elmúlt másfél évben a gazdaság állapota és mindenekelőtt a nemzeti össztermék emelkedése, javulása 4,5-5 százalékos, ez mindenféleképpen reményekre ad jogot. Természetesen, ha ezt összevetjük azzal, hogy egy nagyobb nemzeti össztermékből a 4 százalék, ami 1999-ben várhatóan jelezni fogja az egészségbiztosítás kiadásait, összértékben lényegesen nagyobb, mint adott esetben az 1998-as 6,1 százalék; akkor már finomabban érzékeljük azt, hogy egyáltalán volt-e itt forráskivonás. Ez az egyik dolog, amit az eddig elmondottakhoz fontosnak tartottam hozzáfűzni.
A másik az, hogy ezek az ellenzék által nagyon riasztónak tartott előirányzatok egészen más megvilágításba kerülnek, ha az államháztartási kiadásokon belül nézzük az egészségbiztosítás kiadásait.
(17.40)
Ott ugyanis ez a csökkenés az 1998-as és a 2000-es költségvetés vonatkozásában már közel sem olyan nagy. 12,5 százalék volt 1998-ban az államháztartási kiadások egészségbiztosítási kiadásokra eső része, 2000-ben pedig 11,7 százalék a tervezett kiadás. Ennyit a számok világáról.
Ennél sokkal fontosabb az, hogy éli meg a betegek társadalma az egészségügy kétségkívül nehéz időszakát, amely 1994-98 között köszöntött az országra. Úgy tűnik, elsősorban talán nem is ők érzik a válságot, hanem inkább azok, akik dolgoznak, az orvosok, a szakdolgozók, a nővérek. Azért mondom ezt, mert a közelmúltban a Szonda Ipsos felmérése nem mutatott olyan rossz megelégedettséget, hiszen 1999 szeptemberében a betegek 85-90 százaléka az ellátással meg volt elégedve. Ezt többen kritikával fogadják, de azért valamit mégis mutat.
A betegek döntő többsége, közel 70 százaléka az orvosok és a nővérek munkáját lelkiismeretesnek, szakmailag felkészültnek és számukra megfelelőnek találta. Ezt is fontosnak tartom elmondani. Mégpedig azért tartom fontosnak elmondani, mert nagy baj, ha egy ilyen költségvetési vita oda vezet, hogy megrengeti a betegek bizalmát az ellátórendszerben. Erre több utalás történt az elmúlt két napban, igaz, hogy elsősorban a beteg és az orvos közötti bizalmi viszony megrendülésére utalva és elsősorban a vényírási szabályok megváltoztatásával összefüggésben. Óva inteném felelős egészségpolitikusainkat az ellenzéki oldalon, hogy ezt tegyék, mert ez a bizonyos nagyon fontos orvos-beteg, ápolt-ápoló bizalmi viszony nem fog erősödni azzal, ha riogatjuk a betegek társadalmát. Az egészségpolitikus és a szakma magától is tudja, hogy kitörési pontokat kell keresni, és ezek a kitörési pontok nem egyik napról a másikra fognak mutatkozni.
Az általános vita eddigi szakaszaiban többen elmondták, hogy a kitörési pontok hol mutatkoznak. Nem sok van belőlük, három fő kitörési pontot említettek kormánypárti képviselőtársaim. Az egyik a háziorvosi privatizáció, a másik a kórházi ellátórendszernek egy integráció irányába történő és a kórháztörvény által szabályozottan létrejövő erősítése 2000 tavaszától, a harmadik elem pedig a tárca új programjai. E témában a rezidensképzés hangzott el, de mindenekelőtt a sürgősségi betegellátás fejlesztése. Mind a két program hiányokat pótol, és mind a kettő olyan - elsősorban a sürgősségi betegellátásra gondolok -, amely mentén az orvos-beteg találkozásokat költséghatékonyabban tudjuk megoldani.
Természetesen számos kérdést felvet a sürgősségi ellátórendszer fejlesztése. Mindenekelőtt felveti azt a kérdést, hogy ebből a fejlesztési rendszerből minden magyar kórház tud-e részesedni. Feltehetően nem. Valószínűleg elsősorban a nagyobb megyei és az ötszáz ágy feletti kórházak fognak az elkövetkező egy-másfél évben jelentős fejlesztést kapni, de nem biztos, hogy ez baj. Sőt bizonyos, hogy a minőségi fejlesztés szempontjából és a minőségbiztosítási szempontokat is figyelembe véve ez az ellátás biztonságát fogja javítani.
Az egészségbiztosítási előirányzatokon túlmenő vita és a szakmaiság kérdését érintő felvetések visszatérő eleme volt a szakma véleményének kikérése, az, hogy nem kérdezték meg a szakmát. Persze egyszer már jó lenne tisztázni, hogy mit értünk a szakmán, mit ért az ellenzék a szakmán. Úgy tűnik, az ellenzéknek mindig az lesz a szakma, amelyik a leghangosabb ricsajt csapja. Valószínűnek tartom, hogy most a Magyar Kórházszövetség a szakma, máskor a Magyar Orvosi Kamara, megint máskor bizonyos szakmai kollégiumok. Mi a szakma? Mindig az a szakma, amelyik legközelebb van a tisztelt ellenzékhez.
Kamarai tisztségviselőként nagyon jól tudom, hogy az orvostársadalmat, éppen azért, mert évtizede alulfizetett, milyen könnyen lehet hangulati tényezőkkel befolyásolni. Tudom, hogy van ilyen lehetőség. Mégis elgondolkoztató, hogy az orvostársadalom az elmúlt másfél évben nem veszítette el türelmét a polgári kormányzat iránt. Mert sem sztrájkot, sem látványos - egyébként az ellenzék által már régóta felkarolt és Kelet-Magyarországról induló - akciókat nem volt képes és gondolom, nem is lesz képes végrehajtani. Nem azért, mert meg van elégedve, tisztelt képviselőtársaim! Semmiképpen sem azért! Hanem azért, mert tudja, hogy ebből a nagyon nehéz helyzetből egyik napról a másikra nem lehet kitörni, és már látja, nem mondom, hogy az alagút végét, de hogy vannak, nem gyertyáink, hanem lassan reflektoraink lesznek! Látja azt, hogy az alagútban a fény növekszik. És látja azt, hogy most már lesz olyan szakmapolitikai, ha úgy tetszik, egészségügyireform-kibontakozás, amely ezt az egészségügyben tíz éve megszokott és elfásító válságot kezelni tudja. Az általános vitában erről kevés szó esett, de nagyon vigyáznunk kell akkor, amikor a kórház szakma, az orvos szakma véleményeit próbáljuk számba venni, mert ezek a vélemények alapvetően mindig lobbivélemények - azért erre is vigyázzunk! Ez természetesen a kormány felé is figyelmeztetés, hogy vigyázni kell az ellátórendszer átalakításával, mert mindig lesznek erősebb érdekérvényesítő csoportok, most is vannak ilyenek, és vannak olyan csoportok, amelyek az ellátórendszert a vállukon viszik, viszont évekig meg sem szólalnak.
Bauer képviselőtársam - jogosan - számon kérte, hogy hol van a biztosítási reform. A biztosítási reform, az egészségügyi reform - és az egészségbiztosítás költségvetésénél erről beszélni kell - valóban számon kérhető a kormányon. De azt nem mondtuk, hogy az 1999-es költségvetési vita végére letesszük a több-biztosítós modellt az asztalra! Ezt azért nem mondtuk, szeretném ezt hangsúlyozni. De hogy fél éven belül le fogjuk tenni az egészségbiztosítás átalakulásával kapcsolatos koncepciót és most már a végrehajtást, az bizonyos, efelől hadd nyugtassam meg az ellenzéki képviselőtársakat.
A másik a koncepciók újra és újra visszatérő számonkérése kapcsán az - Vojnik képviselőtársam többször utalt erre -, hogy nem érzik, a struktúraátalakítást hol tudjuk megvalósítani. Ha egy kórháztörvény születik - és tudnivaló, hogy meg fog születni -, akkor nem nagyon képzelhető el, hogy négy alapszakmás kórházak is és a minimumfeltételeknek meg nem felelő kórház az ország ellátórendszerében tudjon maradni. Volt olyan szakmai csoport, amelyik ezt a kérdést 1996-97-ben az utcán akarta eldönteni. Ezt a veszélyt nekünk is érezni kell, de ez nem lehet ok arra, hogy a kisebb települések presztízsszempontok mentén megvalósuló ragaszkodása a kis kórházakhoz - amelyek egyébként a szakmai minimumfeltételeknek nem felelnek meg - az elkövetkező években adott esetben meghatározó szempont legyen. Ez sem lehet kétséges! Tudom, hogy ezt adott esetben rögtön a kormányzat ellen lehet fordítani, de nyilvánvaló, hogy a struktúraátalakítás nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is az integráció irányába kell hogy megtörténjen, függetlenül attól, hogy a finanszírozás több-biztosítós vagy egybiztosítós lesz.
Még a biztosítási kérdésnél maradva: azt sem lehet elfelejteni, hogy az egybiztosítós modellben - az elmúlt fél év erre számos pozitív példát ad - is van sok tartalék.
(17.50)
Azt, hogy a biztosító nemcsak szolgáltatást vásárol, hanem egészségnyereséget vásárol, remélem, ellenzéki képviselőtársaim belátják, nemcsak jelszó. Akár a bizonyítékokon alapuló orvoslás figyelembevételét tekintem a vényírás szabályozásánál, akár a különböző utalványozási rendszerben levő szabálytalanságokat, ahol az OEP következetesen a szerződések biztonságáért lép fel, akár az OEP más ellenőrző tevékenységét nézem, azt mondom, hogy ebben az egybiztosítós rendszerben is van tartalék. És kérem szépen, ez a tartalék nem tízmillió forint, hanem milliárdok!
A sajtóból egymás után értesülünk azokról az ügyekről, amelyek szabálytalan szerződésekkel, fantombetegeknek adott ellátásokkal az egészségbiztosító kasszájából milliárdokat vettek ki az elmúlt években. És ez a tendencia fél éve, egy éve megszűnt országunkban, vagy legalábbis nem meghatározó. Ezt is fontosnak tartom elmondani, amikor a kitörési pontokról beszélünk.
A másik a reformfolyamat időigénye. A reformfolyamat, különösen, amikor nagy elosztási rendszerek, jóléti rendszerek reformjáról van szó, bizonyos, hogy nem hónapok, még csak nem is évek kérdése. Azt elvárni - talán Frajna államtitkár úr mondta ezt nem is olyan régen egy tévévitában -, hogy már az éves költségvetésnél lehessen tudni előre, hogy a nagy elosztási rendszerekre a nemzeti össztermék hány százaléka jusson, ezt előre négy évre sehol sem tudják megmondani, az a mindenkori makrogazdasági feltételektől függ. Biztos, hogy körülbelüli tendenciát lehet mondani, de azt, hogy mennyi jut az egészségügyre, és hogy ez a reform milyen ütemezéssel jön, azt gondolom, csak rövid távon tudjuk most megmondani.
Végül nagyon fontosnak tartom, hogy az egészségügyi rendszer átalakításában - hiszen végül is már ennek az idejét éljük - ne felejtkezzünk el arról, hogy az ellátórendszer átalakítása nem egy tárca ügye; ez már közhely. Ha a magyar költségvetés egyéb fejezeteinél nem tudunk érdemleges javítást elérni, és várhatóan ebben a 2000. évi költségvetés már új súlypontokat is fel tud mutatni, ha itt nem tudunk javulást elérni, akkor nyilvánvaló, hogy sokkal nagyobb teher fog nehezedni az egészségügyi ágazatra, pontosabban az egészségügyi tárcára. Mert azért a népegészségügyi kérdések döntő többsége nem az ellátórendszerrel függ össze, ez - tudjuk jól - jó esetben vagy rossz esetben 15-16 százalék. Az összes többi az életmóddal, életvitellel és a környezeti hatásokkal függ össze.
Tehát mindent az egészségügyi kormányzaton, mindent a társadalombiztosítást felügyelő államtitkáron, illetve a kormányzaton számon kérni, amikor az előirányzatok feszességéről van szó, azt hiszem, enyhén szólva is visszatetsző.
Azt hiszem, ez a vita arra mindenféleképpen alkalmas volt, hogy a kormánypárti oldal semmiféle kincstári optimizmusát nem kellett hogy kifejezze a jövő évi költségvetést tekintve. Amit én elmondtam, remélem, nem tekintik annak. Érezzük, hogy 2000-ben feszültségek lesznek az ellátórendszerben. Többen szokták azt mondani, hogy kicsi a takaró, kilóg az egészségügy lába alóla, és ennek kapcsán többen mondják azt, nem is biztos, hogy a takaró kicsi, csak keresztben van a betegen, illetve az egészségügyi rendszeren. Az az érzésem, hogy a történet erről fog szólni 2000-ben, és azok a műhelymunkák, amelyek három tárcánál folynak, beérnek az év végére ahhoz, hogy lássuk, hogy 2000-ben milyen kitörési pontok mentén tudunk haladni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Keller László képviselőtársam az imént azt mondta, hogy nem volt 1994 és 1998 között forráskivonás a magyar egészségügyben, illetve az egészségbiztosítás ilyen költségvetésében.
Akkor nem tudom, hogy az ön által jól ismert "Talpon maradás és változás" című anyag, amely múlt év tavaszán elég széles szakmai nyilvánosságot kapott, miért tartalmazza a következő kitételt, idézem: "Tény, hogy 1994 és 1998 között növekvő GDP mellett - ők akkor azt mondják - az egészségbiztosítás összes kiadása az 1994. évi 8,35 százalékról 1998-ra 6,18 százalékra, azaz háromnegyedére zsugorodik. Szinte példa nélküli - tovább az idézet - az egészségügyi reformok történetében, hogy jelentős reálértékvesztés mellett nem vált szükségessé az ellátás komoly korlátozása, hosszas várólisták nem alakultak ki." Ezt a betegek egyébként nem így látták az elmúlt négy évben, mert volt korlátozás, ha az osztálybezárásokra gondolok.
Ez csak úgy történhetett, hogy az ágazat önmérsékletet tanúsított bérköveteléseiben - ez sem baj azért, ha erre emlékszünk -, visszafogta a fejlesztési és eszközigényeit. Ennyit a tényekhez, hiszen ez az anyag azért őszinte anyag e tekintetben, nem kellene elfelejteni.
Ami pedig a félelmeket illeti, Keller képviselőtársam, azért az egy kicsit a helyzet túldramatizálása, hogy a kórházigazgatók félnének. Valóban lehet esetleg olyan irányú félelmük, hogy nehogy nekünk is eszünkbe jusson egy olyan képletet alkotni, amelyet nagyon verejtékszagú módon sikerült 1995-ben... - ugye, ez a bizonyos ágyszámképlet 10 ezer lakosra, ami még nem is lett volna önmagában baj, hiszen ezt a jelenlegi törvényjavaslat is, mármint magát a kórházi kapacitáscsökkentést, előirányozza. A fő baj az volt... (Az elnök jelzi az idő leteltét.)
Köszönöm. (Taps a Fidesz soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen. Az előbb ott járt le a két percem, amikor azt mondtam, hogy ettől a képlettől valóban félnek a kórházigazgatók, nehogy ennek érvényt szerezzünk. Nem mondtam azt, hogy ez nincs érvényben, érvényben van, csak mivel a kormányzat életidegen szabályozásnak találta, nem szerzett ennek a kapacitáscsökkentő képletnek érvényt. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos normatív elemeket a kapacitáskiszámításnál, de nem olyan elemeket, amelyek 1989-es ingázó számokhoz... - azonkívül pedig a kutak számához, közegészségügyi mutatókhoz, amelyek 5-10 éves adatok voltak, igazítják a kórházi ágyszámot. Ez egy életidegen szabályozás volt. Ha már itt tartunk, nagyon fontos az, hogy ha szabályozás van, akkor az működjön is.
Megyei ágyszám-csökkentési tárgyalások részese voltam jó pár alkalommal azokban az időkben, 1996-ban, és azt tapasztaltuk meg... - most a koncepciót kéri számon, képviselőtársam, a keményen bemutatott, majd aztán ütemesen végrehajtott koncepciót. Ez elég egyértelmű törvény volt, és sok ellenében jó is volt, 1996-ban mégsem tudta a tárca saját intézményeinél, az állami szanatóriumokban az abszolút felesleges rehabilitációs ágyak megszüntetését elérni. Ez is visszaköszön ilyenkor, amikor meghirdetünk egy kapacitásátalakítást, gyakorlatilag kipipáljuk, ügyes matematikai, epidemiológiai és egyéb, inkább úgy mondom, statisztikai módszerekkel, csak éppenséggel nem tudjuk végrehajtatni; ahogy Kökény képviselőtársam annak idején mondta - talán még mondja is, de utóbb egyre ritkábban -, rossz alkuk születtek. Valóban rossz alkuk születettek, mert nem tetszettek tudni a koncepciót végrehajtani.
Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága november 25-ei ülésén megvitatta az önálló orvosi tevékenységről szóló T/1849. számú törvényjavaslatot, és azt általános vitára alkalmasnak tartotta.
A törvényjavaslat bizottsági megvitatása nem szűkült le az egészségügyben most bevezetésre kerülő új jogintézmények értelmezésére. A javaslatban pontosan meghatározott önálló orvosi tevékenység, a vagyoni jogként megjelölt praxisműködtetési jog alapfogalmait azért vizsgáltuk kiterjesztett módon és más törvényekkel összefüggésben, hogy hosszú évek kísérletezése után végre kézzelfoghatóvá legyenek az alapellátás privatizációjának jogi feltételei. A szándékunk az, hogy az orvosok a közeli jövőben közvetlenül és önállóan láthassák el közszolgálati feladataikat, és ne egy esetlegesen és többszörös áttételekkel működő ellátóhálózat részeiként. Így lesznek az eddigieknél érdekeltebbek a magas színvonalú gyógyításban, a betegek megtartásában csakúgy, mint a költséghatékonyabb működésben.
A bizottság szerencsés helyzetben volt, hiszen Gógl Árpád miniszter úrtól a törvényjavaslat hosszú szakmai és jogi előkészítésének előzményeire is kiterjedő, kiterjesztett tájékoztatást kapott. Ennek kapcsán újra megerősítést nyert több lényeges tény és körülmény.
Elsőként az, hogy a háziorvosi rendszer privatizációja már az első kormányzati ciklus alatt - óvatos szándék szintjén, de koncepcionálisan - megfogalmazódott. Elég, ha idézek az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvényből, amely szó szerint így fogalmaz: "A beteg lakóhelyén, illetve annak közelében biztosítani kell, hogy választása alapján igénybe vehető, hosszú távú, személyes kapcsolaton alakuló, nemétől, korától... - és itt egy felsorolás következik - folyamatos egészségügyi ellátásban részesüljön."
Másodszor: megerősítést nyert az is, hogy az előttünk lévő rövid törvényjavaslat az igen összetett "praxis" fogalomból, annak eddig rendezetlen, immateriális részét határozza meg, és ezzel jogot keletkeztet. Ezt az orvosi tevékenységben megnyilvánuló jogot teszi vagyoni értékké a meghatározott területet ellátó háziorvosok, házi gyermekorvosok és fogorvosok számára, így biztosítva a fiatalabb orvosok rendszerbe jutását, az idősek tisztes pályaelhagyását.
A törvényjavaslat tehát nem érinti a települési önkormányzatok gondoskodási felelősségét, az épület- és eszköztulajdonlás kérdéseit.
Nagyon fontos - harmadszor -, hogy a működtetési jog jogosultja személyesen köteles a tevékenységét végezni, kizárva annak a lehetőségét, hogy ezt orvos alkalmazottakkal mint vállalkozó, befektető végezze.
A bizottsági ülésen a koalíciós képviselők jelezték, hogy a törvényjavaslathoz adott módosító indítványaikkal az orvosi tevékenységhez szükséges ingó- és ingatlanvagyon privatizációjának feltételeit is szeretnék megteremteni. Jelentős továbblépés ez, mivel mindenekelőtt új irányt szab az állam és az önkormányzatok, valamint a civil szféra közötti feladatmegosztásnak, természetesen az önkormányzati törvény módosítását is szükségessé téve. A bizottság többsége szerint ez egyáltalán nem halogatható, ezért indítványoztuk, hogy hatpárti egyeztetés kezdődjön.
Balsay István képviselőtársam a bizottsági vitában elmondta, hogy az átfogó egyeztetések során az önkormányzati szövetségek többsége támogatta azt az elképzelést, hogy az önkormányzati törvény módosítására szükség van. Ez a javaslat tehát az eddigi szakmai vitából szervesen következik, és minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük az ellenzéki pártok konstruktív együttműködését a további bizottsági és azon kívüli egyeztetéseken, az ezt megelőző vitát is ide értve. Mindezt annak reményében hisszük, hogy a háziorvosi rendszer teljes privatizációjával biztosítjuk az egészségügy ezen meghatározó részének a betegek érdekében történő átalakítását.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Az önmérséklet jegyében elállok a felszólalástól. Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz). Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Két korábban elhangzott kétperces késztet arra, hogy most megszólaljak. Az egyik: Szabó György képviselőtársam hozzászólása, aki azt mondta, hogy tényleg a háziorvosoknál van-e a legnagyobb baj, ahol a rendszer működését akarjuk most már rendezetté tenni. Képviselőtársam, tessenek szíves lenni többet beszélni kórházigazgatókkal! A kórházigazgatók, akik valóban aggódhatnak néhány helyen a kormány likviditásáért, ezzel együtt mégis azt mondják: szükséges és elkerülhetetlenül szükséges a háziorvosi rendszer átalakítása ahhoz, hogy olyan sok indokolatlan kórházba utalás ne történjen, mint ahogy ez ma Magyarországon idestova 15-20 éve zajlik. Sajnos, az elmúlt kormányzati ciklusban nem történtek erre vonatkozó lépések, sajnos Magyarországon mindez egy szinttel feljebb történik. A kórházigazgatók jelentős része és a helyi - és nem csak a helyi - egészségügyi politikusok nagyobb része azt is várja ettől a végigvitt törvényjavaslattól, hogy ez az indokolatlan kórházi igénybevétel ne történjen meg.
(14.00)
Tehát ilyen értelemben nem teljesen tudom kezelni ezt, hogy nem itt van az igazi baj.
A másik, amit Béki Gabriella képviselő asszony az előbb elmondott, hogy most már döntsük el, hogy melyik az érvényes törvény, és hogy a módosítások mintha egy önálló törvényt alkotnának. Nem így van, képviselő asszony. Erről a törvényjavaslatról beszélünk, ami jelenleg négy szakaszból áll, és párhuzamosan zajlik egy, reményeink szerint eredményhez vezető hatpárti egyeztetés, amelyhez, ahogy a vezérszónoklatban, illetve előttem Házas Józsefnek a vezérszónoklatában is elhangzott, úgy tűnik, hogy az MSZP részéről is a fogékonyság.
Nagyon szeretném fölhívni arra a figyelmet, hogy nem kell a módosító javaslat-elképzelések vagy már beadott közé és a miniszter úr által elmondott egyértelmű álláspont közé éket verni, mert nem fog sikerülni.
Köszönöm szépen.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen. Képviselőtársaimnak az ellenzéki oldalon el kellene gondolkodni azon, hogy most e törvény kapcsán ismét belemegyünk abba a vitába, hogy reformot a magyar egészségügyben, de egészben és együtt és mindent. Nagyon sajnálom, ha önök nem tudják elképzelni, hogy egy reform építkező is lehet, ne adj' isten alulról építkező.
Itt jut eszembe, hogy ezt a praxisjog kérdését - ha önök olvassák a Magyar Orvos című újságot, tudják - bő két évvel ezelőtt a Fakosz nevezetű orvosszövetség, a háziorvosok falusi szövetségének nevezett szövetség találta ki mint rendszert, és abszolút alulról jövően fejlesztették ki valóban a kamarai műhelyek. És ha már az Orvosi Kamarát említem, az elmúlt hét végén a kamara kibővített elnöksége ezt a törvényjavaslatot igenis átolvasta és abszolút támogatta. Hogy aztán hétfőn milyen levelet küldött el Kökény elnök úrnak, azt nem tudom.
Tehát a reform igenis lehet építkező és lehet fokozatos. De odáig elmenni, ahogy Vágvölgyi János képviselőtársam említette, hogy voltaképp ebben a családorvosi rendszerben 1992 óta nem is történt semmi, az némileg megdöbbentő. Nem történt semmi? Nem szakvizsgázott le például háziorvosból legalább 4000 az elmúlt hét évben? Most már a családorvosokat sértik meg, ha azt mondják, hogy az elmúlt hét évben, beleértve az önök négy évét is, nem történt semmi. Jelentős dolgok történtek! Ugyanilyen jelentős lépés lesz most ez, a vagyoni jogként megjelenő praxisjog. Természetesen ha azon az úton továbbmegyünk, amit Horváth Zsolt képviselőtársam mondott, és most már egyre többen az ellenzéki oldalon, az önkormányzati törvények jogosultságát is érintve, akár az önök kezdeményezésére is most már - de ilyen kezdeményezés egyébként eddig nem volt -, akkor tovább tudunk menni, és akkor valóban lesz egy kellemes gasztronómiai élményünk.
Köszönöm szépen.
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az egészségügyi és szociális bizottság ma délelőtti ülésén megvitatta az önálló orvosi tevékenységről szóló T/2095. számú törvényjavaslatot, és azt általános vitára alkalmasnak tartotta. A törvényjavaslat mind céljában, mind szabályozási elveiben, mind szerkezetében lényegében megfelel a másfél hónapja igen alaposan megtárgyalt, de egy szavazat híján el nem fogadott azonos című törvényjavaslatnak.
Célja, hogy hosszú évek kitérői után az első és döntő lépést megtegyük a háziorvosi ellátás privatizációjának irányába, egyúttal megteremtsük annak törvényi feltételeit, hogy az orvos közszolgáltatói feladatait nagyobb önállósággal és egyben felelősséggel lássa el. A törvényi szabályozás lényege is változatlan, amennyiben egy új jog keletkeztetéséről van szó. A működtetési jog egyben vagyoni értékű jogként került meghatározásra. Noha az előttünk lévő törvényjavaslat normaszövege a múlt évben tárgyalthoz képest egy szakasszal rövidebb lett, ez a javaslat tartalmát nem érinti, egységességét viszont javítja.
Az egészségügyi és szociális bizottság délelőtti vitájának ellenzéki oldalról történt kiélezése és szenvedélyessé tétele nem lepett meg bennünket. Nem lepett meg mindenekelőtt azért, mert a szocialista párti képviselőtársaink már a decemberi zárószavazásnál világossá tették, hogy nem akarnak törvényt az önálló orvosi tevékenységről, a praxisjogról. Nem lepődtünk meg azon sem, hogy most is nagyobbrészt kerülték a tárgyat, újra és újra az önkormányzatok helyzetéről, a háziorvosi tevékenység ellenőrzéséről, homályos garanciális elemekről beszéltek.
Ezzel szemben a bizottság többsége számára világos és egyértelmű, hogy a törvényjavaslat nem érinti az önkormányzatok felelősségét, vagyonát, nem érinti a praxisjog finanszírozását sem. Ezekkel a kérdésekkel más törvényjavaslatoknak, illetve magának a kormány végrehajtási rendeletének kell foglalkoznia. Ugyanakkor a javaslat a korábbinál pontosabban határozza meg a praxisjog vagyoni értékét, melyet személyhez köt. Bevezeti a működtetési jog folytathatóságának intézményét, és lehetővé teszi, hogy az orvos halála esetén a praxist adott esetben orvos felesége vagy gyermeke folytathassa.
A bizottságunk többsége megelégedéssel fogadta, hogy az előző tárgyalás során beadott módosító javaslatok többségét az előterjesztő az előttünk lévő törvénybe emelte. Igen fontosnak tartjuk a 3. § (5) bekezdését, amely külön törvényi rendezésbe utalja a szakellátás körében önálló orvosi tevékenységet végzők praxisjogát. Az első félévi jogalkotási programban ennek megfelelően szerepel is a szakorvosi ellátás rendszerét érintő és szabályozó törvényjavaslat. A bizottságunk mindkét oldala előrelépésnek értékelte azt, hogy a területi ellátási kötelezettség nélkül működő háziorvosok számára is biztosítottá válik a praxisjog, igaz, azzal a megkötéssel, hogy esetükben a jog nem adható el, és nem is folytatható.
(15.20)
Többségünk azon a véleményen volt, hogy ez a megkötés indokolt. Egyfelől a háziorvos ellátási kötelezettségének egyik legfőbb biztosítékát a területi ellátási kötelezettség elve jelenti, másfelől a területi elv megkerülése az alapellátásban már eddig is zavarokat okozott. Az ebben a rendszerben érintett mintegy 350 ezer beteg lényegesen nehezebben érheti el orvosát, aki rendszerint az ügyeleti ellátásban sem vesz részt. A további hátrányokat most nem sorolnám föl.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt másfél hónapban a legszélesebb nyilvánosság mellett szakmai fórumok sora foglalkozott a praxistörvénnyel. Jelentős és az egészségpolitikában pozitívan hasznosítható tapasztalatokra tettünk szert. Tapasztalhattuk például, hogy az országban több települési önkormányzat tett lépéseket annak érdekében, hogy a háziorvosi privatizáció ne érje váratlanul. Új háziorvosi körzetek kijelölésére került sor, és folyamatosan kezdik felülvizsgálni a rendelők tulajdoni helyzetét.
Ugyanígy tanulságos az is, hogy a Magyar Orvosi Kamara januári küldöttgyűlésén az előttünk lévő törvényjavaslat minél hamarabbi elfogadását és annak igényét fogalmazta meg; természetesen remélve, hogy ez a törvény alapját képezi majd az egészségügyi reform soron következő lépéseinek.
Bizottságunk többsége ezért tartja fontosnak az önálló orvosi tevékenységről szóló törvény rendkívüli ülésszakon történő tárgyalását és mihamarabbi elfogadását.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz és az FKGP soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Itt az elmúlt egy órában gyakran említésre került az orvosi kamarai vélemény, különösen a mai bizottsági üléssel összefüggésben, miszerint ott a főtitkár úr megdöbbenésének adott volna kifejezést, hogy ők nem ezt a törvényt véleményezték eddig pozitívan.
Annak azért örülök, hogy itt elhangzott, hogy az Orvosi Kamara minden egyes fóruma támogatja - és itt különbséget tennék országos küldöttgyűlés 450 fős részvétele és néhány kamarai tisztségviselő olykor szakértői minőségben elmondott véleménye között, azért ez nagyon fontos különbség; javaslom Házas kolléga úrnak is, hogy azért vigyázzon, amikor kamarai tisztségviselőkkel beszél akár a folyosón is, nem biztos, hogy a grémiumnak a véleményét képviseli.
(17.50)
Én grémiumoknak ismerem, így például országos küldöttgyűlésnek ugyan nem kialakított állásfoglalását, de egy kétórás vitát ismerek. A tekintetben nem volt kétség, hogy ezt a futó törvényjavaslatot az Orvosi Kamara támogatja. Tessenek ezt elfogadni!
A másik dolog az, hogy a Gyenes Géza - és bármely más tisztségviselő, nem nevesíteném csak őt, mindenesetre a főtitkár úr - által elmondott inkább azt jelenti, hogy ebben az ügyben tájékozatlan lehetett ő és nem más, hiszen az összes jogi érzékkel rendelkező kamarai tisztségviselő tudta és tudja azt, hogy itt van az indoklásban az engedély, licenc kifejezés, az tisztába tette a dolgot, hogy itt szó nincs arról, hogy a terület és a működési engedély megadása egybetartozzon. Ezt a kamarai tisztségviselők sohasem hihették, vagy ha igen, akkor olyan mértékű tájékozatlanságról van szó, mint amelyre a korábbi vitában, a november 29-ei állásfoglalás kapcsán már rávilágítottunk, amikor egy módosító indítványról adott informális negatív véleményt szocialista oldalról mint az eredeti törvényjavaslat generális elutasítását értelmezték. Óriási különbség! Persze, továbbra is lehet játszani az Orvosi Kamarával, csak tessék tudni megválasztani a helyszínt és a körülményeket!
Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Fidesz soraiból.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Schvarcz Tibor képviselőtársam felszólalásában többszörösen hiányolta a többszereplős játékot ezen törvényjavaslat előkészítésében. Most pedig az imént Toller László képviselő úr arról beszélt, hogy bizony, a kórházügyekben az elmúlt öt évben nem sokat sikerült az előző kormányzatnak - bizonyos lobbiérdekeket említett Toller László képviselő úr - elérni. (Keller László és Dr. Toller László: Tíz!)
No, érdemes lenne - és ez nyilván meghaladná egy kétperces hozzászólás határát - a magyar egészségügy lobbizóinak eddigi tevékenységéről beszélni! Egy már kristálytisztán látható: kétharmados parlamenti erő mellett sem sikerült - úgy tűnik - nemzeti kerekasztalt elérni 1994 és 1998 között; nem tudom, miért. Pedig akkor az erő nagyobb volt, akár a kétharmados törvényekhez is. Tessenek már ezen elgondolkodni! (Közbeszólás az MSZP soraiból: Lásd alkotmány!)
Úgy tűnik, hogy bizonyos lobbicsoportok az önök köreiben talán túlságosan is erősek - ha már a lobbicsoportokról van szó. Adva van ugyanakkor egy másik lobbicsoport, ez a falusi háziorvosok köre adott esetben, hiszen erről már többször volt szó, hogy lényegében azért a praxisjog mint intézményrendszer és mint technika nemcsak kormányzati műhelyekben, hanem például ilyen műhelyekben is készült.
A dolog most már bizonyos, hogy nem alkotmányellenes. Most már bizonyos, hogy még a jelenlegi önkormányzati törvény módosítása nélkül is el lehet kezdeni a rendszer átalakítását. Ezzel ki jár a legjobban, talán a háziorvosokon kívül? Maguk a betegek! Igen, a betegek járnak a legjobban. Mert ők - körülbelül 7,5 millióan - vidéken élnek, körülbelül ők azok, akik egy évben legalább 16-20-szor találkoznak a háziorvossal. Igen, itt kezdjük ezt a reformot, hiszen tudjuk azt, hogy ennél sokkal nagyobb csomag... Most és itt, 1999 végén ez volt döntés.
De a bátorság és a tempóérzék politikai tulajdonság! Ezt meg kell csinálni! A többi reformlépés, szinte biztos, generálódni fog ebből. Mi ezt az utat választjuk. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)
De kétharmaddal - itt akarok visszacsatolni - nem sikerült ennél kevesebbet sem elérni. Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Először a preambulumhoz, illetve a 27-28. ajánlási pontban foglalt módosítókhoz szólnék hozzá.
Nagyon csodálkozom azon, hogy Kökény Mihály képviselőtársam, illetve Vojnik Mária, akik nem is olyan régen gyakorlóorvosok voltak, olyan (Dr. Vojnik Mária: Most is gyakorlóorvos vagyok!) kiszorítónak érzik a preambulum orvosokra vonatkozó meghatározását.
Az eddigi vitából azért látható, hogy szabad orvosválasztásról beszélünk általában és nem szabad nővérválasztásról, és még kevésbé beszélünk szabad csoportpraxis-választásról. A köztudatba ez valahogy így ment át; nem véletlen, hogy a praxisnak meghatározó része az orvos. Nem tudom, volt gyakorló orvosokként ezt az privilégiumot miért érzik privilégiumnak - ez az egyik.
A másik, amit Keller László képviselőtársam az imént mondott, hogy kiszorításról szólna a 27-28. módosító javaslatban megfogalmazott szöveg. Nem! Praxis és praxis között bizony nagy különbség van! Béki Gabriella képviselőtársam, tessék elképzelni egy olyan praxist, amelyiknek a két szélső pontja között - területi ellátási kötelezettség nélkül működő praxisról beszélek vidéken, most inkább a vidékről beszélnék, de a fővárosról is beszélhetnék -, mondjuk, 60 kilométer van. Nem tudom, a nagy betegcentrikusság és a szabad orvosválasztás jegyében jó-e az, ha az ilyen praxisok megmaradnak. Bizonyos, hogy hosszú távon nem jó, ha ezek a praxisok megmaradnak; és nem azért, mert bárkit is ki akarunk szorítani.
Egyrészt hosszú távon ez jogszerű lehet, mindenféleképpen a betegek érdekét szolgálja. Ne tessék elfelejteni: a betegek érdekét, akik annak idején, '92-93-ban nem biztos, hogy feltétlenül a szabad orvosválasztás jegyében kapták meg az orvosukat, egyszerűen sok esetben - annak idején, '92-93-ban gyakran fogalmaztak így, de később is, s '94-98 között ezt a helyzetet nem tudták kezelni - odaragadt néhány orvoshoz a kártya.
Ezen kollégák között van olyan is, aki már régen a pálya elhagyásán gondolkodik, már csak az életkora miatt is. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) A zömük ilyen. Tovább fogom majd később folytatni. Köszönöm.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök asszony. Meglep Kökény Mihály képviselő úrnak ez az, azt hiszem, fogadatlan prókátorkodása ezen szűkebb csoporttal kapcsolatban.
Annál is inkább meglep, mert nem is olyan régen, 1998 augusztusában voltunk egy közös szakmai fórumon, egy önkormányzati egészségügyi napoknak címzett fórumon, ahol éppenséggel Kökény elnök úr hívta fel a figyelmet - a praxisprivatizációról akkor már igencsak beszéltünk - arra a nagy veszélyre, amelyet ennek a csoportnak a léte és kezelése jelent. Tehát ne tessék úgy csinálni most, képviselőtársam, mintha ez a praxisrész nem lett volna eleve, már akkor is problematikus! Illetve rendszer-megközelítés szempontjából biztos, hogy differenciált megítélést kíván.
Ami pedig Béki Gabriella képviselő asszony azon megközelítését illeti, hogy itt most egyszer s mindenkorra fixálódna a háziorvosi körzetek száma, ezen nagyon meg vagyok döbbenve.
(18.10)
Meg vagyok döbbenve azért is - sajnos még ezt is mondta hozzá -, hogy a kormány fogja megmondani, Magyarországon hány háziorvosi körzet legyen az elkövetkezendő időkben. Nem! A piac fogja egyrészt megmondani, és az önök, liberálisok által annyira szeretett szabad választás lehetősége - igen, az önkormányzatoknak ma is és a jövőben is szabad választási lehetősége lesz a tekintetben, hogy csinálnak-e új körzetet, vagy sem. Önök egyik oldalról felértékelik a választást - olykor a szabadosság szintjén -, más oldalról pedig azt mondják, hogy ilyen lehetőség nincs.
Igenis az önkormányzatok az elmúlt két hónapban - tegnap az általános vitában erről már volt szó - több helyütt épp azért, mert tudták és tudják, hogy lesz privatizáció, új háziorvosi körzeteket hoztak létre, nem tömegesen, nem százat, de biztos, hogy többet, mint 10-15 körzetet, csak két-három hét alatt. Éppen azért, hogy a betegeknek jobban elérhető legyen a praxis, és ne olyan legyen, mint a területi ellátási kötelezettséggel nem rendelkező háziorvosnak, hogy bizony sokszor kell utazni egy órát ahhoz, hogy a háziorvost elérje. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) Biztos, hogy a kormányzat nem akarja ezek számát legalábbis növelni.
Köszönöm szépen.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Én is a 26., 27. és 28. ajánlási pontban leírtakhoz szólnék ismét hozzá. Kitörési pont van, és ezt Béki Gabriella képviselő asszonynak mondom újfent. Ha ezeknek az érintett praxisoknak a nagy része új körzetet alakít ki, átirányítható menet közben évek alatt új praxisba, új, most már területi ellátási kötelezettséggel bíró praxisba. Ezt ne tessék olyan jelentéktelen dolognak tartani! Nem fog vonatkozni nyilván mindarra a 400 vagy 380 kollégára, de ne felejtsük el, hogy mint ahogy elhangzott, ezeknek jelentős része a foglalkozás-egészségügyi szolgálatban jelentős munkát végző - mellékesen, zárójelben: jelentős bevételt szerző - kolléga.
(18.40)
Tehát számukra szinte csak egy kiegészítő tevékenység a háziorvosi tevékenység egyébként is. Ezért is mondta Csáky képviselőtársam, hogy ez bizony ilyen értelemben rendszeridegen. De visszakanyarodva rögtön az elején mondottakhoz, bizony egy ilyen kicsi, háromszakaszos törvénynek is van kapcsolata - ezt mutatja az elmúlt két óra -, adott esetben, hogy hogyan szabályozunk kapacitást, azt nem mindig önmagában a társadalombiztosítás költségvetése határozza meg, hanem az, hogy mit tekintünk adott esetben forgalomképes praxisnak, és mit tekintünk viszonylag korlátozottan forgalomképes praxisnak. Ilyenekkel bizony már a reform jelentős lépését tehetjük meg.
Hiszen a kérdés továbbra is az, hány háziorvosi praxisra van Magyarországon szükség. Erről a kérdésről még nem nagyon beszéltünk, de óhatatlan, hogy erről is beszéljünk. Nincsen kőbe vésett szám, ma valóban meghatározza ezt a finanszírozási kormányrendelet - az említett 43/1999-es. De az közel sem biztos, hogy Magyarországon ideális körzetnagyságok vannak. Tudomásom szerint - és hadd beszéljen belőlem a kamarai tisztségviselő - vannak megakörzetek, óriáskörzetek, ahol 3200-3400 beteg van egy háziorvosi körzetben. (Az elnök csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Nem biztos, hogy jó, ha így van.
Köszönöm.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Az ajánlás 20. és 32. pontjában írtakhoz szeretnék először hozzászólni, illetve csatlakozni ahhoz a várakozáshoz, hogy bizony felkészülési időre tényleg szükség van. Ezért van a törvényjavaslatban az, hogy 2000. december 31-ig a működési jog nem adható át, többek között ezért is van benne. Ezzel együtt meglepő, amit Vojnik Mária képviselőtársam a 20. és a 32. pont kapcsán elmondott, amikor azt mondja, hogy a 20. pont szerint az MSZP fontosnak tartja, hogy 2001. január 1-jével lépjen csak életbe a törvény, éppen az elmondottak miatt, hogy felkészülés, meg a szereplők, meg... - ezt már hallottuk sokszor. De ugyanakkor ugyanilyen, részben ugyanilyen megfontolásból a törvény 3. §-ában lévő javaslatot szükségtelennek tartja, amelyben a működési jog forgalmának ez év végéig történő felfüggesztéséről van szó. Akkor itt nem tudom, hogy melyik szándék az igaz! Ennyit a két ajánlásban lévőkről.
Föltehető az, hogy tudják, úgysem fog az önök javaslata a január 1-jei hatályba léptetéssel átmenni - ha meg már nem megy át, akkor hát minek? Tehát a szándék nyilván nem egyértelmű - sőt!
A másik: hogy van ez az Orvosi Kamarával? Hogy a jogalkotási törvény előírná azt, hogy az érdekképviseleteknek, ne adj'isten köztestületeknek már a tárcaszintű jogalkotásnál és a tárca közti egyeztetést is megelőzően, minden egyes lépésnél ott kellene lenni? Hát azért ez egy kicsit megbénítaná az államigazgatási eljárást, illetve a törvény-előkészítést! Ez egy futurisztikus elképzelés. Én kamarai tisztségviselő is vagyok, mint mondtam, de azt hiszem, idáig azért nem mennék el.
Köszönöm szépen.
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Az egészségügyi és szociális bizottság augusztus 30-ai ülésén megvitatta az egészségügyi közvetítői eljárásról szóló T/2917. számú törvényjavaslatot, és azt egyhangúlag általános vitára alkalmasnak tartotta.
A közvetítői eljárás célja, hogy az egészségügyi szolgáltató és a beteg között a szolgáltatás nyújtásával összefüggésben keletkezett jogvita peren kívüli egyezséggel történő rendezését elősegítse. A Nyugat-Európában mediációként ismert és mintegy húsz éve alkalmazott jogintézmény hazánkban még alig terjedt el, általános törvényi szabályozásra még nem került sor, részterületen is ez a törvényjavaslat az első.
A statisztikai adatok szerint az utóbbi években az egészségügyi intézmények és a betegek közötti kártérítési perek száma megszaporodott. A folyamat mögött összetett okok vannak. Egyfelől a betegek ismerik az egészségügyi törvényben szabályozott jogaikat, ezek érvényesítésére ügyvédi irodák szakosodnak, az ügyeket a sajtó előszeretettel tálalja. Másfelől a kórházüzem működése során a leromlott állapotú épületek, agyonjavított, amortizálódott műszerek, a szakdolgozók hiánya miatt nőhet a balesetek, kórházi ártalmak veszélye. Az egészségügyi szolgáltató és a betegek közötti vélt vagy valódi konfliktushelyzetek befolyásolják az egyes intézmények jó hírét, így betegforgalmát és bevételét is.
Mivel egy-egy nem vagyoni kártérítés megállapítására vonatkozó bírósági per sokszor két-három évig is elhúzódik, a per vesztesének kamatokkal együtt rendszerint tízmilliós nagyságrendben kell kártérítést fizetnie. A bírósági perek árnyékában természetesen a betegek és az intézmények között nehéz bizalmat teremteni. Ezért bizottságunk mindkét oldala elégedetten nyugtázta, hogy az egészségügyi törvény közvetítői eljárásra vonatkozó, a kérdés külön törvényi rendezését előíró normája a most tárgyalt törvényjavaslat benyújtásával és várható elfogadásával teljesül.
A bizottsági ülésen több kiegészítő kérdést tettünk fel az előterjesztő Igazságügyi Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium képviselőinek. A válaszokból kiderült, hogy lényegében a javasolt eljárás a választottbírósági és az egyezség-elősegítői eljárás közötti átmenet, mely lehetővé teszi, hogy a nem vagyoni kár megállapítására vonatkozó, párhuzamosan zajló bírósági per megszakadjon, illetve a felek sikeres egyezsége esetén akár meg is szűnjön. Az a tény, hogy a családjogi perekben és a munkaügyi egyeztetés során a törvényjavaslatban megcélzotthoz hasonló eljárások hatékonynak bizonyultak, mindenképpen biztató.
Kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt pozitívan ítéltük meg, hogy ezen új jogintézmény bevezetését az elméleti jogászok egységesen, a gyakorló jogászok nagyobbrészt, a Magyar Orvosi Kamara és más szakmai egyesületek teljes mértékben támogatják. Ma már a jogszolgáltatás nemzetközi trendje, ezen belül az Európai Unió törekvései is abba az irányba mutatnak, hogy erősíteni kell a nem peres folyamatban történő, a felek megegyezését eredményező eljárásokat. Ezzel együtt a törvény működőképességének próbája az lesz, hogy kialakul-e a jogvitában álló felek között a minimális bizalom, hogy érdekeltek lesznek-e a megállapodásban. Bizottságunk úgy ítélte meg, hogy a közvetítők kijelölésére, a közvetítői tanács összetételére vonatkozó szabályok elegendő garanciát nyújtanak erre.
Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslatot néhány kritikai megjegyzés is érte. A kormánypárti oldalon észrevételeztük, hogy a normaszöveg nem eléggé világos a tekintetben, hogy a szolgáltatónak van-e lehetősége kárigényének jelzésére az ellátottal szemben. Noha az esetek döntő többségében nyilván a betegek kárigénye merül fel a szolgáltatóval szemben, ellenkező irányú kezdeményezést sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem lehet kizárni a mediációs eljárás során.
(22.10)
Ellenzéki képviselők az esetleges büntetőjogi eljárás és a közvetítői eljárás viszonyát látták tisztázatlannak, annak részletező szabályozását igényelve. Mindkét részről igen fontosnak tartottuk, hogy érvényt lehessen szerezni az eljárásban részt vevő felek és maguk a közvetítők titoktartási kötelezettségének. A javaslat tehát ezen pontokon feltehetően módosításokra szorul.
Mindent összevetve: a törvény elfogadásával jelentős lépést teszünk az egészségügy szereplői közötti bizalom, együttműködés erősítésének irányába. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiból.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Nagyon örülök, hogy Keller László képviselőtársam visszajött a terembe, így elmondhatom neki, hogy némileg megdöbbenve hallottam azt a kijelentését, hogy az 1999. évi tb-költségvetés tanúsága szerint nem jártak volna jól a járulékfizetők, esetleg egy bizonyos államigazgatási személy járt volna jól; kicsit személyeskedő jelleggel, de nem az én dolgom ezzel foglalkozni. Azzal sokkal inkább, Keller László képviselőtársam, hogy ha megnézzük azt a közelmúltban kiadott OEP-jelentést, amely a járóbeteg-gyógyszertámogatás alakulását mutatja az elmúlt négy évben, de inkább azt mondom, hogy öt évben, hiszen 1995-től, a következő adatok derülnek ki.
1995-től 1998-ig, magyarán az ön államtitkársága alatt, ezek a támogatási százalékok meredeken nőnek, annyira, hogy a százalékos túllépése a gyógyszer-támogatási kasszának 30 százalékos volt 1998-ban. A most tárgyalt, 1999-es tb-költségvetés időszakában ez a túllepés, egyébként ez az előirányzatokból kiderül, nem több 15 százaléknál. A gyógyszertámogatás szintjén tehát látványos forrástakarékosságra került sor - igen, a járulékfizetők pénzéből, ezt nem kellene elfelejteni.
A másik dolog, ami szöget ütött itt a fejembe, azt mondja Kökény Mihály képviselő úr, hogy bizony, tanulságos lenne szerényebbnek lenni és a szakmával gyakrabban találkozni. A szakmával a miniszter úr, az államtitkár úr és még többen gyakran találkoztunk az elmúlt hetekben, hiszen éppen azért kellett találkozunk, mert az önök törvénye, az a hírhedt kórházbezárási törvény, még sajnos most is él, nem sokáig, három hónapig még él, és ennek kapcsán kórházigazgatók igen gyakran találkoznak miniszterrel, államtitkárral, kamaraelnökkel, képviselőkkel, és kérem szépen, ott igen egyetértő hangulat volt.
Szeretném az igen tisztelt Kökény Mihály képviselő úr figyelmébe ajánlani, hogy nem éreztük azokat a nagyon-nagyon kihegyezett, méltatlankodó véleményeket a forráshiány és egyáltalán a kórházak, akár a hbcs visszanormálása kérdésében és a többi, amit most itt elő tetszenek adni. Természetesen megszoktuk, hogy a tb-költségvetés vitájában mindig felfokozott várakozásokat kell kelteni, csak azért azt szeretném hangsúlyozni, ez egy kicsit visszaüthet. Mert, ha az előirányzatokat megnézik, és különösen megnézik 1999-ben, és reméljük, 2000-ben még inkább, az fog látszódni, hogy a támogatásokat egyre hatékonyabban tudja felhasználni az egészségbiztosítás. Én két percre kértem lehet szót, lehet, hogy ez most... A többit elmondom (Az elnök jelzi az idő leteltét.) a bejelentett felszólalásomban.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Hozzászólásomban a gyógyszertámogatás kritikus kérdéskörét szeretném - részben reagálva a vitában eddig elhangzottakra - jobban megvilágítani, egyértelműbbé tenni.
Az Egészségbiztosítási Alap múlt évi költségvetése gyógyszertámogatásra 122,9 milliárd forintot irányzott elő, 12 milliárddal kevesebbet, mint 1998-ban. Év közben - érzékelve a gyógyszerkiadások igen dinamikus növekedését - a kormány az előirányzatot 141 milliárdra növelte, egyúttal átcsoportosítást hajtott végre mind a bevételi, mind a kiadási oldalon.
(21.40)
Utóbbi azt jelenti, hogy a gyógyító-megelőző kasszából 6,1 milliárd zárolásra került. Ahogy ezt többen kifejtették, a zárolások érzékenyen érintették a kórházak egy részének működési biztonságát, mégis a lakosság biztonságos gyógyszerellátása érdekében ezekre a kormányintézkedésekre szükség volt.
Szorosan ehhez tartozik a gyógyszerkassza zártságának kérdése. Az 1999. évi tb-költségvetési vitában csakúgy, mint most, éles kritika érte a gyógyszerkassza zártságát, mondván, nincs intézkedési terv, koncepció arra nézve, ha bekövetkezik az előirányzat túllépése, mint ahogy be is következett, mintegy 18 milliárdos tétellel. De ez a vészjósló ellenzéki jövendölésekkel szemben nem járt sem ellátási zavarokkal, sem drasztikus gyógyszeráremeléssel. Szeretnék ugyanis emlékeztetni arra, hogy 1999 júliusa óta nem volt gyógyszeráremelés Magyarországon; mértéke akkor 6,5 százalékos volt.
Kerülve a számháborút, fontosabbnak tartom annak érzékeltetését, hogy jobb lenne, ha a tb mindenkori gyógyszer-támogatási előirányzatait, a zárt kassza kérdését tágabb összefüggéseiben, a gyógyszerpolitika összefüggéseiben vizsgálnánk. Indokolt ez, hiszen szakmai közhely, hogy egyre nagyobb a rés az egészségügyi ellátásban a szakmailag lehetséges és a gazdaságilag vállalható között. Azok az európai országok is szembesülnek a feszítő problémával, amelyeknél egészségügyi ellátásra egy főre a magyarországi 300 dollárral szemben 2000 dollár jut évente.
Tekintettel arra, hogy az új gyógyszerkészítmények ára drámaian nő és a gyógyszerpiac nemzetközi méretekben évente átlagosan 5 százalékkal bővül, a lehetséges és a vállalható közötti különbség a gyógyszerkiadások területén jóval nagyobb, mint más egészségügyi kiadásoknál.
Tanulságos az az adatsor, amely az egészségbiztosítás gyógyszerkiadásait mutatja be a gyógyító-megelőző ellátás arányában. Míg 1995-ben a gyógyító kiadásoknak csak 36 százalékát teszik ki a gyógyszerkiadások, 1997-ben már 38, 1998-ban már 46 százalékát.
Az egészségbiztosításra háruló egyre nagyobb teher önmagáért beszél. Minden ország számára nagy kihívás ezért a gyógyszerárak mérséklése, és ezzel nemcsak a biztosítási támogatási, hanem a lakossági terhek csökkentése.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy a zárszámadási törvény indoklásában és az Állami Számvevőszék jelentésében olvastuk, a gyógyszerkassza kinyílását azért nem lehetett megakadályozni, mert a kiadások mérséklését célzó intézkedések csak részben voltak eredményesek. A vitában ezt most ellenzéki oldalról többen említették; Vojnik Mária képviselőtársam hiányolta a kormányzat következetességét a gyógyszerár-politikában; most Kökény Mihály és Keller László képviselő urak idézték az 1999. évi tb-költségvetési vitában elhangzott váteszi jóslatokat, miszerint a gyógyszerkassza, úgymond, el fog szállni. Azt gondolom, hogy képviselőtársaimnak csak részben van igazuk, mindenekelőtt azért, mert nem tekintenek vissza a korábbi évekre. Ha visszatekintenének, látnák, hogy az előző ciklusban elfogadott tb-költségvetések gyógyszertámogatásai egyre nagyobb mértékben lépték túl a törvényben előírtat, 1995-ben még csak 4, majd 1996-ban 15, míg 1998-ban már 33 százalékkal. A tervezés megalapozatlanságáról tehát igazán a Horn-kormány időszakában lehet beszélni. Az előttünk lévő zárszámadási törvény ugyanis tanúsítja: a gyógyszer-támogatási túllépés múlt évben 14 százalék, vagyis a felével kevesebb, mint '98-ban volt.
Ehhez hozzá kell tenni azt a nagyon fontos körülményt, hogy az idén várhatóan tartható lesz a gyógyszerkassza módosított előirányzata, és mindez úgy, hogy a lakosság átlagos gyógyszerkiadásai sem nőnek ez évben. De nincs igazuk ellenzéki képviselőtársaimnak azért sem, mert a jelzett folyamatokból látható, a gyógyszerpolitikának csak egy - igaz, meghatározó - része a tb-költségvetés. A zárt kasszának ugyanis üzenete volt mind a múlt, mind az idei évben, és e tekintetben nem lényeges, hogy tartható-e vagy sem. Üzenet mindenekelőtt a gyógyszerár-tárgyalások szereplőinek: szívós és kitartó tárgyalások feltételeit teremti meg, nem kizárva az ár befagyasztásának lehetőségét sem, ha a biztosítottak érdekei úgy kívánják. Üzenet a gyógyszerkassza zártsága abban az értelemben is, hogy minél hamarabb egy új gyógyszer-támogatási rendszer jogszabályi kereteit kell megteremtsük, a jelenlegi szabályozás ugyanis számos belső ellentmondással terhes.
A két hónapja megjelent kormányhatározat kötelezi az érintett tárcákat a támogatási rendszer átalakítására. Ennek egyik eleme, a hatóanyaghoz kötött támogatás bevezetése, az idén már 7 milliárd forint megtakarítást tett lehetővé a társadalombiztosításnak.
A cél a múlt évi dinamikusan növekvő lakossági gyógyszerterhek megállítása. Ezért mindenképpen nagy eredmény, hogy a lakossági gyógyszertérítések az idén várhatóan nem nőnek tovább. Ez természetesen csak úgy valósulhat meg, ha a gyógyszert utalványozó orvosok megfelelő kezelési protokollok birtokában partnerei lesznek a biztosítónak. A nagy gyógyszerválasztékból akkor fogják a legolcsóbb és mégis hatékony gyógyszert választani, ha érdekeltek lesznek ebben. Ezért van jelentősége az idén a háziorvosok kijelölt csoportjánál végzett felméréseknek.
Tisztelt Képviselőtársaim! A tb pénzügyi alapjainak 1999. évi zárszámadása a feszített előirányzatok jelentős módosulásáról ad számot, ugyanakkor a államháztartási törvény előírásainak mindenben megfelel. A zárszámadást elsősorban ezért fogadjuk el.
A magam részéről az elmondottak alapján azért is támogatom, mert az Egészségbiztosítási Alap kritikus pénzügyi helyzete mellett néhány előremutató törekvés is megjelent búvópatakként az egészségügy finanszírozásában.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): (A képviselő mikrofonja nincs bekapcsolva.) Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Kökény Mihály képviselőtársam megszólított az imént, ezért kértem most szót. Némileg csodálkozom azon, hogy...
ELNÖK: Képviselő úr, a mikrofonját legyen olyan kedves!
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): ...mintha nem értette volna meg igazán a képviselőtársam, hogy miről is beszéltem én a gyógyszerkassza kapcsán.
ELNÖK: Képviselő úr, legyen olyan kedves a saját mikrofonját feltenni! (Dr. Mánya Kristóf megigazítja a mikrofonját.) Most már nemcsak a szó, a mikrofon is öné.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Most már jobban hallható, de azt hiszem, eddig is lehetett hallani. Elnézést.
Tehát arról kezdtem beszélni - és most folytatom -, hogy bizony tudja azt Kökény Mihály képviselőtársam, miről is szól ez a dolog. Arról szól ez az alultervezett és zárt kassza kérdése, hogy mióta biztosítási rendszer van Magyarországon, ezek a kasszák mindig alultervezettek voltak. Az most már utólagos magyarázat kérdése, hogy valaki ezt tudatosan tette-e, forráshiány miatt, mondjuk, mert az egész biztosítási rendszer krónikusan forráshiányos, vagy pedig azért tette, mert rosszul tervez és nem ért a dologhoz.
Azt gondolom, hogy az elmúlt két évben, és ezt mondtam el a hozzászólásomban - azt hiszem, ha a képviselő úr odafigyelt volna, értette volna -, a kassza alultervezése üzenet volt a gyógyszerforgalmazásban, -gyártásban, a gyógyszer utalványozásában részt vevő többi szereplőnek is. Azért csodálkozom, hogy ez így vetődik fel, mert más oldalról viszont a szocialista képviselők mindig az érdekeltségi rendszer hiányát biztosító, azt szabályozó rendszereket kérik számon az egészségpolitikán az utóbbi két évben. Korábban végképp nem gondolkodtak ebben, de most nagyon. Pedig ha ezt nézzük, akkor az a tény, hogy a gyógyszerkassza és a gyógyító-megelőző kassza kvázi, mióta ez a biztosítási törvény életbe lépett, átjárható, indirekt módon azt üzeni a háziorvosnak, azt üzeni a kórházi orvosnak, hogy bizony a gyógyszerrel illik takarékoskodni.
Kicsit meglep engem, hogy egyik oldalról (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) azt mondjuk, hogy hol az érdekeltségi rendszer, másik helyen pedig a két rendszer összenyitottságát kifogásoljuk. El kellene dönteni, mi a helyes álláspont. Köszönöm.
(22.10)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr, a szót. A vita eddigi menetéhez most már igazodva, én elsősorban az egészségbiztosítás költségvetésének kérdéséről szeretnék beszélni, többé-kevésbé olyan összefüggésben, ahogy utóbb Vojnik Mária képviselő asszony tette, tehát bizonyos értelemben a gyógyszertámogatás és a bérfeszültségek kérdését is összekapcsolva, hiszen a két dolog bizony összefügg.
Az egészségbiztosítás költségvetésének tárgyalásakor hosszú évek óta a legnagyobb vitát ez a két kérdéskör váltja ki, egyrészt a bérhelyzet, másrészt a gyógyszertámogatások mértékének és a gyógyszerkassza tarthatóságának a kérdése, problémája. Az eddig hallottak, úgy látszik, igazolják ezt a hagyományt, igazolják olyan értelemben is, hogy kevés szót váltottunk a két, tehát a gyógyító-megelőző kassza és a gyógyszerkassza összefüggéseiről. Pedig célszerű ezzel elemzőbben és kritikusabban foglalkozni, mert egyrészt nem csökkentek az elmúlt években a lakosság gyógyszertérítési díjai, másrészt drámai mértékben nőttek az egészségbiztosítás kiadásai. Míg 1995-ben a gyógyító kiadásoknak csak 36 százalékát teszik ki a gyógyszertámogatások, 1997-ben már 38, 1998-ban pedig 46 százalékát. Erről részben már Frajna Imre államtitkár úr említést tett, de azt gondolom, hogy az igazodási pontok kristálytiszta megjelöléséhez szükség van ezeknek ismételt kimondására.
Még érzékletesebbek az arányok, ha a nemzeti össztermékre vetítjük ezen kiadásokat. A társadalombiztosítás úgynevezett konszolidált funkcionális mérlegét tekintve, 1999-ben a bruttó nemzeti termék 1,9 százalékát fordítottuk az egészségügy finanszírozására és ebből 1,2 százalékot gyógyszertámogatásra. Mindebből nyilvánvaló, hogy az egészségbiztosítás számára a legfeszítőbb gondot az egészségügyi kiadások általános és nagymértékű növekedésén belül, ami világjelenség, az ezért leginkább felelőssé tehető gyógyszerkiadások kézben tartása jelenti. Az előző kormányzati ciklusban a fentiek miatt egyre nagyobb mértékben lépték túl a zárt gyógyszerkasszát, 1995-ben még csak 4, de 1998-ban már 33 százalékkal. A gyógyszerkassza idei növekedése körülbelül - és nagyon megdöbbentő adat volt számomra, amikor ezt olvastam -, tehát a '96-98 közötti gyógyszerkassza-növekedés körülbelül két orvosegyetem éves működési költségvetésének felelt meg.
Tekintettel arra, hogy a gyógyszerkassza túllépése a biztosítási törvény erejénél fogva a háziorvosok és a kórházak finanszírozásától von el forrásokat, minden eddiginél fontosabb az a kormányzati szándék, amely a gyógyszerköltségek kezelhető szinten tartására irányul. Kezdeti sikernek tartjuk, hogy a múlt évi társadalombiztosítási zárszámadás tanúsága szerint a kassza túllépésének mértéke megfeleződött, és bizakodásra ad okot, hogy a tendencia idén is folytatódik. Arról már nem is beszélve, mennyire fontos annak hangsúlyozása, hogy a lakosság gyógyszerterhei 2000-ben először nem nőnek az eddigi nagy mértékben, sőt egyáltalán nem nőnek a lakosság gyógyszerterhei. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy egyfelől az 1999-es ártárgyalásokon már érvényre jutott a hatóanyaghoz kötött fix támogatás elve, másfelől - s ez is nagyon fontos kérdés - javult a vényellenőrzés országos rendszerének működése.
Ezek az átlátható gyógyszer-támogatási rendszer irányába tett első lépések és sikerek nem teszik felejthetővé, hogy a gyógyszerpolitika kihívásai nálunk többirányúak, és a megoldások módozatai a jövőben még összetettebbek lesznek, ideértve számos konfliktus kezelésének szükségét is. Nem is lehet másképp, hiszen a gyógyszerellátásban érintett, nagyobbrészt külföldi gyártók és forgalmazók igen erős gazdasági érdekérvényesítési lehetőséggel bírnak. Elég, ha itt arra utalok, hogy a világ húsz legnagyobb, profit szempontjából húsz legnagyobb termelővállalatának listáján hat óriás gyógyszercég található. Ezek a multinacionális cégek jelentős kutatói és fejlesztési háttérrel új és új, nem mindig bizonyítottan hatásos készítményekkel bővítik a piacot, és a támogatott ár növelése érdekében kemény lobbitevékenységet folytatnak.
(11.50)
Az eddigi ártárgyalások kicsit világosabbá tették azt, hogy igazán kik vannak a szigorú árkontroll mellett és kik ellene. Nem meglepő, hogy a gazdaságilag érdekelt forgalmazók, gyógyszerészek és az orvosok egy része az utóbbi csoportban van. Igaz, közép- és hosszú távon sem gyógyszerésznek, sem orvosnak nem lehet érdeke, hogy a betegek gyógyszerköltségei tartósan emelkedjenek. Ezzel együtt a promóciós műveletek megzavarhatják a rövid távú gondolkodást.
Az viszont nagyon furcsa, ha magukat egészségpolitikusnak valló személyek, képviselők érvelnek a gyártók árnövelő szándékai mellett. (Varga Mihály: Így van!)
Azok ugyanis, akik a mostani vitában és például két nappal ezelőtt, képviselőtársaim, a pénzügyminiszterhez intézett kérdésben gyógyszerválságról, árháborúról vagy talán álháborúról beszéltek, beszélnek, félek, hogy lényegében ezt teszik. Nem lenne jó, ha így lenne. (Dr. Vojnik Mária: Semmi ilyet nem mondtam!) A pénzügyi és egészségügyi tárcát, az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt az előző és a jelenlegi kormányzati ciklusban az a makrogazdasági alapvetés vezette - és ezt ne felejtsük el -, hogy 1 százalékos termelői gyógyszeráremelés 0,3 százalékkal emeli az általános inflációt. Ennek alapján a betegek és a járulékfizetők közös érdekeihez igazodva igyekeztek az árakat, a támogatási százalékokat meghatározni.
A kormányzati törekvések eredményessége igen különböző. A Horn-kormány idején az áremelés 1996-ban 40 százalékos, ezt az államtitkár úr már részben említette, viszont 1997-et nem mondta, akkor 21 százalékos volt. A polgári kormányzás első teljes évében - KSH-adat - igazoltan 8 százalék.
Tisztelt Képviselőtársaim! A társadalombiztosítási alapok előttünk lévő költségvetése jövő évre 147, 2002-re 153 milliárd gyógyszer-támogatási előirányzattal számol. Remélem, Vojnik Mária képviselőtársamat ez megelégedéssel tölti el, hiszen ha jobban megnézné ezt a két számot, akkor ezt kell éreznie, hogy a tervezés szintjén még nem történt az meg az elmúlt három évben, hogy az előző évi teljesítésnek megfelelő legyen a következő év gyógyszer-támogatási előirányzata.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az előirányzatok nagysága és aránya jobban igazodik az ellátórendszer költségeihez, némileg csökkenti a gyógyszertámogatás eddigi túlsúlyát, így több forrást biztosít - az elején erről már beszéltem, de nagyon fontosnak tartom most is mondani - a kórházi, szakorvosi, háziorvosi ellátásra, hiszen ebben a kasszában, a gyógyító-megelőző kasszában a növekedés 11,3 százalékos, szemben a gyógyszertámogatás 9 százalékos növekedésével. Ilyen módon a jövő évre átlagosan 20 százalékos egészségügyi ágazati béremelés költségvetési oldalról biztosított. Természetesen ehhez az intézmények, az önkormányzatok saját forrásaikból tehetnek még hozzá forrásokat. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Kell!) Nem kell, a törvény és a költségvetés a 20 százalékot átlagosan biztosítja, képviselőtársam.
Az idei ártárgyalások kiadásmérséklő hatásai egyébként igazán - és ezt se felejtsük - a jövő évben fognak jelentkezni, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kalkulációi szerint mintegy 7 milliárd forintos megtakarítást lehetővé téve. Ahogy erről már részben volt szó, más, úgynevezett költségkontroll, az árnövekedést visszafogó mechanizmusok érvényesítésére is szükség lesz az elkövetkező két évben. A bizonyítottan hatástalan gyógyszerek támogatásának megszüntetésére, a költséghatékonyabb szerek magasabb százalékkal való támogatására, a reklámtevékenységek aktív kontrolljára és nem utolsósorban a preventív eljárások új szemléletű támogatására gondolok - erről nem nagyon esett szó a vitában.
Mindenekelőtt olyan klinikai területek lesznek az elkövetkező két évben, amelyeknél a jelentősebb gyógyszerek adta bővítés szükséges. Elsősorban a halálozási statisztikában második helyen szereplő és tovább szaporodó daganatos betegségeknél a legkorszerűbb készítmények jönnek itt számításba. A daganatos és nagyobbrészt idős betegek ellátására mintegy 1,5 milliárd forint pluszforrás jelenik meg a költségvetésben. Örvendetes, hogy a bizonyítottan hatékony, új, innovatív szerek támogatására az egészségbiztosító kalkulációi szerint 2,4 milliárd forint szerepel. Ha ezekhez hozzávesszük a lakosság elöregedésével együtt járó fogyasztásbővülést, nyilvánvaló, hogy az előirányzatok tartása nem lesz könnyű. Ezért fontos, hogy a gyógyszer-támogatási rendszer további átalakításának fő irányait kijelölő júniusi kormánydöntést a gyógyszerellátásban érintett szereplők magukra nézve elfogadják. A napokban újjáalakuló ártámogatási bizottságnak jól kell ütemeznie munkáját, hiszen a termelői árak befagyasztásának határideje ez év december 26-án lejár.
Az áralku tekintélyes részén ugyanakkor már túl vagyunk. Az 1400 készítményt érintő eddigi tárgyalások eredményeként közel 300 gyógyszer ára csökken átlagosan 14 százalékkal, 145 gyógyszer ára pedig átlagosan nő 9 százalékkal, tehát minden okunk megvan arra, hogy egy új, költséghatékonyságra épülő gyógyszer-támogatási rendszer alapjainak megteremtése után az elkövetkező években is az általános infláció szintje alatt lehessen tartani a gyógyszerek árnövekedését.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiból.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Mintha Vojnik Mária képviselő asszony jó két órával ezelőtt nem lett volna a teremben, úgy mondja, hogy nem akarjuk, hogy az ország nyilvánossága, legalábbis a televízió nyilvánossága előtt zajlódjék a költségvetés egészségügyre vonatkozó vitája. (Közbeszólások: Így van! - Zaj.) Nem így van, képviselő asszony. Logikus választ kapott arra, holnap ugyanúgy elmondhatja a televízió előtt, a napirendünk ezt meg fogja engedni. Ez az egyik. Nem akarjuk eldugni, mert nincs mit dugjunk rajta. Ez az első.
A másik az, hogy ciklotront említette a képviselő asszony, erről holnap délelőtt ugyancsak lesz bőségesen időnk vitatkozni. (Zaj.) Nem arról szól ez a történet, kedves képviselő asszony, hogy Debrecenből akarná átvenni a kormánypárt a PET-centrumot, hanem éppen azt akarja, hogy EU-normatívák szerint ne csak egy, hanem legalább kettő, ha nem három PET-centrum épüljön ebben az országban két éven belül. S azt is nagyon jól kell tudnia a képviselő asszonynak, hogy az alapműszerpark is fejlesztésre szorul, éppen azért, mert az onkológiai betegségek első haláloknak számítanak hovatovább.
Végül a harmadik "nem": nem mondhatunk le arról sem, hogy a tárca költségvetésén belül igenis forrást tudunk találni olyan, ha úgy tetszik, presztízs- és az elmúlt hat évben észre nem vett forrásokra, amelyek presztízsberuházást szolgálnak. Igen, igen, meg fogjuk találni ezeket a forrásokat, nem adjuk fel ezt a reményt.
Végül a Magyar Televízió adósságelengedésével kapcsolatban: nem ez az a forrás, a közszolgálati televízió (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), amelynek a működését esetleg lehetetlenné téve a tb-járulékot vagy az adójövedelmeket csökkenteni akarjuk.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága 2001. március 20-án tartott ülésén megvitatta a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény módosítását jelentő T/3932. számú törvényjavaslatot. Alapos és részletekbe menő tárgyalás után bizottságunk 14 igennel, 9 nem szavazattal, 1 tartózkodással a törvényjavaslatot általános vitára alkalmasnak tartotta.
A bizottság mindkét oldalán megelégedéssel nyugtáztuk a jelenlegi hazai foglalkoztatási helyzettel kapcsolatos tájékoztatást. Az elmúlt években a gazdaság tartós növekedési pályára állt, ennek köszönhető a munkaviszonyban állók számának jelentős növekedése. Az eredmények különösen kedvezőek az elmúlt három évben, amikor több mint 200 ezer fővel nőtt a foglalkoztatottak száma. A munkanélküliségi ráta 2000-ben 6,4 százalék volt, ami az Európai Unió 9 százalékos adatához képest lényegesen kedvezőbb. Ugyanakkor változatlanul komoly gond, hogy igen magas a munkaerőpiacról kivonultak száma. Ők azok az úgynevezett inaktívak, nem regisztrált munkanélküliek, akik a háztartásba menekültek vagy munkavállalási korban történt a nyugdíjazásuk. Ebbe a kategóriába 1997-ben 250 ezerrel többen tartoztak, mint 1990-ben, több mint 70 százalékuk nő.
A bizottsági ülésen ismételten elhangzott, hogy a gyesen, gyeden lévők munkaerő-piaci státusának biztosítása nincs jól megoldva. (Bauer Tamás visszatér az ülésterembe.) Különböző felmérések igazolják, hogy a gyermeknevelés miatti hosszabb távollét alatt a munkahelyek egy része megszűnik, a szervezeti rend, a munkakörrel szemben támasztott követelmények jelentősen változnak. Így a munkahelyére visszatérni szándékozó családanya számtalan nehézséggel találja magát szemben, melyek közül a legsúlyosabb, hogy biztosnak hitt munkahelye megszűnik. Az általunk általános vitára javasolt törvényjavaslat megteremti annak lehetőségét, hogy a gyesről visszatérők, gyermeknevelési támogatásban, ápolási díjban részesülők munkaerő-piaci képzésben vehessenek részt. A képzéssel kapcsolatban felmerült költségeket heti húsz óra erejéig a Munkaerő-piaci Alapból kell megtéríteni. Fontosnak tartjuk, hogy ez a szabályozás biztosítja azt, hogy a képzési program a gyermek másfél éves korának betöltése után indulhasson, azaz ne veszélyeztesse a hozzátartozókról való gondoskodást.
Tisztelt Képviselőtársaim! Korábban a foglalkoztatási viszonyok szabályozása a munkaügyi, majd a szociális tárcához tartozott, melyek viszonylag homogénebb összetételű és feladatú minisztériumok. A Gazdasági Minisztérium sokkal bonyolultabb, összetett feladatú szervezet a stratégiai tervező és fejlesztő munka számos vonatkozásával. A húsz munkaügyi központot és 172 kirendeltséget magában foglaló munkaerő-piaci szervezet irányítása jelentős többletterheket jelent. Indokoltnak látjuk tehát, hogy a munkaügyi szervezet operatív irányítása a javaslatnak megfelelően a Gazdasági Minisztériumtól átkerüljön a középirányító státusú foglalkoztatási hivatalhoz. Az intézmény életre hívása egyébként nem jelent pótlólagos támogatási igényt, hiszen a jelenleg is meglévő Országos Munkaügyi Kutatási és Módszertani Központ átalakítása révén jön létre.
Végezetül támogató szavazatainkkal helyeseltük azt is, hogy a július 1-jei hatályba léptetéssel elegendő idő látszik a bevezetés alapos előkészítéséhez. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Már régen jelentkeztem normál felszólalásra is, de valószínűleg azt fogom tenni, hogy szakaszonként mondom el a hozzászólásom.
Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszter Úr! Nagy a veszélye annak, hogy a mostani vita e kései órán sokkal inkább fog szólni a háromhetes ülésrendről meg arról, hogy az Antall-kormány idején ki milyen ágyszámcsökkentést hajtott végre. Nagyon veszélyes út ez, mondom ezt mindannyiunknak. Ahogy most utoljára Schvarcz Tibor képviselő úr mondta, valóban, inkább arról beszéljünk, hogy itt és most Magyarországon hogyan valósulhat meg az irányított és a szabályozott piac. Ezt a kategóriát még nem nagyon használta itt senki sem, pedig erről van szó; miniszter úr talán érintette az expozéjában.
Két oldalról lehet szabályozni a magyar ellátórendszert, az egyik az úgynevezett vaslábmódszeres - ahogy annak idején Kökény miniszter úr mondta, hogy csak rossz alkuk születhettek, és valóban rossz alkuk is születtek -, a másik módja pedig a teljesítményoldalról történő szabályozás. Ez a törvényjavaslat érthetően erre tesz kísérletet. Hogy ez a kísérlet a normaszöveg szerint nem teljesen konzisztens és nem áll össze, az egy másik kérdés. Erre való az általános vita, és hogy ezt módosító indítványokkal lehet moderálni.
Az alkotmányossági kérdésekhez, hiszen a vezérszónoklatokban is elhangzott, miniszter úr is utalt erre az expozéjában: hányszor kell még elmondani, hogy ez abszolút alkotmányos törvényjavaslat; két alkotmánybírósági határozat, a 44/95-ös és a 77/95-ös vonatkozik ide. Az egyik azt mondja - nem mond többet, Bauer képviselő most nincs itt -, hogy mindenféle önkormányzati ellátási jogosítvány csak és kizárólag törvénnyel és nem kormányrendelettel szabályozható. Ez a 77/95-ös, amelyik mellesleg valóban a gazdasági stabilizációs törvény helyretételében volt fontos. Ez azt mondja, hogy önkormányzati gondoskodási kötelezettséget nem lehet kormányrendeletben szabályozni, és itt ez a veszély nem is áll fenn.
Később majd folytatom. Köszönöm.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen. Azt hiszem, a paradigmaváltás ránk, képviselőkre is kell hogy vonatkozzon, képviselőtársaim, mert nemcsak a beteg, nemcsak az intézményvezető, kórházigazgató elégedetlen a rendszerrel, mert azért tárgyiasulva mégiscsak az a fontos, hogy egy intézmény hogyan működik. Elégedetlen, de nem feltétlenül, kedves Keller képviselőtársam, és ezt részben mondanám Bauer képviselő úrnak is, ha itt lenne, nem feltétlenül azért, mert a kassza mennyi pénzt ad, és a hbcs-ben mennyi a súlyszámra eső forint, hanem például azért elégedetlen a magyar kórházigazgatók jelentős része, mert a tulajdonos önkormányzat, a fenntartó jó esetben a saját költségvetésének a töredék százalékát adja oda a kórházának, így aztán a minimumfeltételekről szó sem lehet. Ez a dolog azért ettől a mai vitától nem elválasztható. De elégedetlenek vagyunk mi is most már idestova tíz éve, mert ezeknek a reformoknak mindig az a tragédiája, és remélem, hogy most már ez a rossz hagyomány megszűnik, hogy mindig csak és kizárólag az ellátórendszerben gondolkozunk.
És akkor itt folytatnám, hogy mi a népegészségügyi offenzíva, amit a miniszter úr meghirdetett februárban, és tessenek türelemmel lenni, hogy ezt végig tudja csinálni; az a lényege, hogy ezt a holisztikus szemléletmódot meg tudja honosítani a magyar egészségügyben. Mert, kérem szépen, ez közhely, de itt újra és újra el kell mondani, hogy az egészség nem az egészségügyben keletkezik, és nem is ott vész el. Hol az a három pont, ahol a miniszter úr által meghirdetett szűrési program javulást hoz? Az egy egészen más, egy vertikális problémamegközelítés, nem pedig horizontális. Eddig ez történt az elmúlt tíz évben, horizontális struktúrák egyenlő és azonos időpontban történő változtatása történt. Most, egy egészen más egészségpolitika indul, amit, tudom, szocialista oldalon nehezen tudnak elképzelni, de ez egy piackonform politika lesz nyilván.
Köszönöm, majd folytatom. (Taps a Fidesz és az FKGP soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Schvarcz Tibor képviselőtársam, egyáltalán nem félek attól, hogy úgy fog eltelni ez a 14 hónap, hogy nem fog történni semmi, ez a mai nap is már egy jelentős esemény, de ahhoz, hogy a dolgok előremenjenek, kormánypárti és ellenzéki oldalon is legalább az alapfogalmakban azonos értelmezést kell adni a dolgoknak.
Például most azt mondja Schvarcz Tibor képviselő úr - akkor beszéljünk a dologról -, hogy vertikális megközelítés. Schvarcz Tibor képviselőtársam, ha azt jelenti a vertikális megközelítés, hogy az EDDSZ, a SZEF és az összes érdekegyeztetést megcsinálom, és aztán megyek le a kórházak irányába, akkor én nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy problémaorientált megközelítés, tehát kiragadok három-négy olyan népegészségügyi kérdést, amelynek a prevenciótól a rehabilitációig az egész vertikumát fogom meg, ez jelenti a vertikális megközelítést, és sajnos Magyarországon ennek semmi hagyománya nincs.
(24.00)
Azért nincs, mert maga az orvos szakma sem érdekelt benne, kedves képviselőtársam, és ezt maga a politika is ritkán mondja ki, mert az orvos szakmát igazából nem tudtuk érdekeltté tenni a megelőzésben.
Ma Magyarországon erről kellene beszélni, ezért mondom, hogy holisztikus szemléletmód, mert ebben a törvényben végre népegészségügyi vonatkozású, az ÁNTSZ-jogosítványok lényeges bővítése van, és ez csak úgy elsikkad, erről sem beszéltünk. De beszéljünk erről is! Hogy is vannak ezek a szűrővizsgálatok, amelyeket az ÁNTSZ-nek kellett volna eddig többé-kevésbé koordinálni? Csomó civil szervezet benyomult és szűr, ahogy a miniszter úr az expozéjában részben említette, jelentős állami források tűnnek el, és ezeknek a szűréseknek nincs megfelelő programjuk, célkitűzésük. Ez egy óriási előrelépés, képviselőtársam, hogy végre bekerül egy törvénybe, hogy csak és kizárólag az ÁNTSZ kezdeményezhet szűrővizsgálatot, csak és kizárólag az ÁNTSZ ellenőrizheti azt, és végül az ÁNTSZ fogja koordinálni. Igen, ez egy kétmondatos törvényi elem, de nagyon jelentős, mert szemléletbeli változást fog hozni, és nem fordulhat elő az, hogy mindenféle ötletszerű szűrésekkel, a lúdtalptól elkezdve minden miatt, felkészületlen csoportok (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) állami pénzeket szereznek meg. Igen, kérem, ide kézi vezérlés kell, igen!
Köszönöm.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen. Részben a kétpercesekben elmondtam már a véleményemet, és ahogy Kökény képviselő úr mondta, az ÁNTSZ-törvénynél nem lenne célszerű leragadnunk. Igen, nem lenne célszerű leragadni. A holisztikus szemlélet kérdését szépen ki lehet bontani, de természetesen akkor vissza kell mennünk egészen az alkotmányhoz.
Vissza kell mennünk, képviselőtársam, az alkotmányhoz, mert az alkotmány e pillanatban - és ez egy prevenciós törvénynek lenne igazából a feladata - a legmagasabb szinten deklarálja az egészséghez való jogot. Deklarálja az állampolgár szintjén, deklarálja az ellátórendszer szintjén, de például - és itt kezdődnek a gondjaink - nem deklarálja ezt a gazdálkodás szereplői, a gazdasági társaságok részéről. Márpedig ha azt mondjuk, hogy a mortalitási statisztikában a második legfontosabb a környezet-egészségügyi ártalom, akkor rögtön ott vagyunk, hogy az alkotmány kötelezi-e a gazdálkodó szférát arra, hogy betartsa a legelemibb környezet-egészségügyi előírásokat; a NEKAP ezt szépen kifejti. Természetesen, Kökény képviselőtársam, ez is része ennek a holisztikus szemléletnek, messze nem arról van szó, hogy csak és kizárólag az ÁNTSZ mozgásterében keressük ezt meg. De még egyszer mondom, azért az nem mindegy, hogy a prevencióra szánt állami költségvetési forrásokat mennyire tudjuk kézben tartani. Igen, ez is a holisztikus szemlélet része.
Tekintettel arra, hogy ez a törvényjavaslat a gyógyszertörvényhez is hozzányúl, engedjék meg, hogy erről is mondjak néhány szót. A törvényjavaslat 10. §-áról van szó, amely a gyógyszertörvényt módosítja. A normaszöveg ezen a helyen javasolja, hogy a kábítószernek, illetve pszichotrop anyagnak minősülő gyógyszer gyártásához, forgalomba hozásához, forgalmazásához és e gyógyszerekkel folytatott nagykereskedelmi tevékenységhez külön jogszabályban meghatározott hatóság engedélye is szükséges. Lényegében annyiban változna a gyógyszertörvény, hogy kormányrendelet nevesíthetné ezt az engedélyező hatóságot, szemben a jelenlegi állapottal, amikor ez a jogosítvány az egészségügyi minisztert illeti meg.
Itt gond van, mert a törvényjavaslat indoklásában az egészségügyi miniszter által telepített jogról van szó; tehát az indoklás azt sugallja, mintha ez a bizonyos kormányrendeletben megjelenő hatóság csak és kizárólag a tárcán belül lehetne. A legális kábítószer-forgalom ellenőrzése roppant fontos kérdés, és ez messze túlmutat azon, mintsem hogy egyszerű államigazgatási jogosítványokat keressünk és azoknak a telepítéséről beszéljünk. Az érdemi ellenőrzéshez és a nemzetközi kábítószerügyi rendelkezésekhez igazítás tekintetében viszont jelentős szemléletbeli különbségre lenne szükség. Ma ugyanis, és ez nagyon fontos, nem mindig jut el sem a szakmai, sem pedig a politikai közvéleményhez, hogy milyen átmeneti állapotban van a legális kábítószer-tartalmú gyógyszerek és pszichotrop anyagok engedélyezése. Ez, kérem szépen, igenis népegészségügyi vonatkozású kérdés, csak keveset beszélünk róla. Ma ugyanis hét hatóság, köztük három minisztérium ad ki engedélyt és ellenőriz. Ez olykor kaotikus viszonyokat hoz Magyarországon, amely a szabályokat betartó gazdálkodószervezeteknek hátrányos, mert akik betartják, azoknak az eljárásrend, míg egy-egy készítménynek a forgalmazására sor kerül, roppant hosszú. Arról nem beszélve, hogy a kaotikus viszonyok viszont kifejezetten kedvezőek azoknak, akik a zavarosban szeretnek halászni.
(0.10)
És itt a zavarosban halászás azért más dimenziót nyer. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a múlt év végén elfogadott országgyűlési határozat a nemzeti drogstratégiáról külön is kitér arra, hogy a kábítószerek legális előállítására és forgalmazására vonatkozó jogi szabályozást összhangba kell hozni hazánk nemzetközi szerződéseivel. Annak ugyanis igen nagy a népegészségügyi jelentősége, hogy a legális kábítószer-tartalmú gyógyszer ne jelenhessen meg az illegális piacon. Nem véletlenül kell az említett gyógyszerek, pszichotróp anyagok hazai gyártásáról és forgalmazásáról az ENSZ nemzetközi kábítószer-ellenőrző szervéhez negyedéves jelentéseket küldeni.
Úgy gondolom, hogy ezen kábítószer-tartalmú gyógyszerek előállításának és forgalmazásának intézményes ellenőrzése nem rendőrségi kérdés. Annyiban igen, hogy a kriminális esetek, a piaci bűnözés és az utcai bűnözés kezelése rendőrségi kérdés, de a legális gyógyszer-kereskedelem ellenőrzésének a helye továbbra is - hangsúlyozom: továbbra is - az Egészségügyi Minisztériumban kell maradjon. Ilyen értelemben a törvényjavaslatnak az a bizonytalan megfogalmazása, ami a 10. §-ban olvasható, egyszerűen számomra nem elfogadható. Ez volt az első, ami a holisztikus szemlélet jegyében kikívánkozott most belőlem.
A másik kérdés pedig a szakmaiság megjelenése egyáltalán ebben a törvényjavaslatban. Ez a legfontosabb, mert az alkotmányossági kérdéseket... - azt hiszem, körülbelül most már meggyőztük itt egymást, hogy ilyen alkotmányossági probléma a törvénnyel nincs. A szakmaiság megjelenése valóban nagy kérdés. A törvényjavaslat a tiszti főorvosnál - aki a hatósági bizonyítványt kiadja például egy önkormányzat által kezdeményezett kapacitáscsökkentésnél - jelenik meg. Képviselőtársaim az eltelt bő két órában és a vezérszónoklatokban is többször kétségüket fejezték ki, hogy a tiszti főorvos el tudja-e látni ezen feladatait. Ne felejtsük el, hogy az elmúlt közel öt évben ezek a megyei egyeztető fórumok azért mégiscsak működtek, és a tiszti főorvos vezetésével és szavazatával működtek. Jómagam elég sok ilyen fórumon vettem részt, konszenzussal végződő fórumon egyébként, miniszter úr, mert ilyen is van, és ezeken azért a tiszti főorvosok jelentős tudásra tettek szert.
De Kökény képviselő úr, azért ne felejtsük el: ezek a tiszti főorvosok, különösen egy átlátható megyében úgy ismerik azt a négy-öt kórházat, mint a tenyerüket. Ismerik azt, hogy hol nincs kihasználva az osztály, ismerik azt, hogy egy bizonyos CT-telepítés kapcsán hol nincs leárnyékolva az a terem, és hogy mennyibe fog kerülni a kórháznak, és sorolhatnám. Igen, a megyei tiszti főorvosoknak az esetek jelentős részében van áttekintése, rálátása. Az, hogy a magyar orvos szakma bizonyos értelemben rossz skatulyába tette be a tiszti főorvosokat, nem tudom, kinek a felelőssége, nem hiszem, hogy parlamenti képviselőknek itt most ebben a kérdésben meg kell nyilvánulni. Bizonyos, hogy az ÁNTSZ - éppenséggel a holisztikus szemlélet hiánya miatt - e tekintetben sincs helyén.
De a szakmaisághoz visszatérve: nem féltem e tekintetben, hogy a törvényjavaslatban a tiszti főorvosok ezen jogosítványa meglegyen. Azt viszont sokkal inkább - hogy is van ez? - és akkor visszakanyarodom Schvarcz Tibor képviselőtársam megjegyzéséhez, hogy sajnos valóban Magyarországon valid adataink a haláloki statisztikára még csak-csak vannak, de a megbetegedésire végképp nincs. Igen, az igazi kapacitásszabályozás - vagy minek nevezzem - az lenne, amikor az adott terület megbetegedési, demográfiai és egyéb mutatóihoz igazítanánk ezeket a kórházi osztályokat, szakmai összetételt és a többi.
Igen, ez nem egy év, nem négy év, Keller képviselő úr, hanem ez legalább tíz év kérdése itt Közép-Európában, amikor meg fogjuk tudni azt, amikor például egy háziorvos fogja tudni, hogy a 2500 lakosa közül hány hipertóniás van, hány diabéteszes van, mennyit kell szűrni. Ez ma még Magyarországon különböző okok miatt nincs így. De egyre inkább így lesz, hiszen maga az a rendelet, ami nemsokára életbe lép a szűréssel kapcsolatban, és aminek a másik csatlakozási pontja ez a törvény, amikor a tiszti főorvos megteheti, hogy ellenőrzi a háziorvost. Ma még nem teszi meg, mert nincs rá jogosítványa. Meg fogja tenni, hogy a szűrési programok szervezésében együtt vesz részt a háziorvossal.
Ne felejtsük el, hogy a háziorvos a letéteményese mégiscsak ennek a prevenciós rendszernek, nem az ÁNTSZ önmagában! Igen, de őt ellenőrizni kell tudni valakinek, valakinek módszertani segítséget kell tudni adni. Ez lesz az ÁNTSZ például, és így a kör alakul. Ehhez viszont már nem kell négy év, Keller képviselő úr, ehhez elég két-három hónap és két-három olyan ellenőrzés, amit időnként meg kell csinálni, és természetesen akkor tudunk előrelépni.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtáraim! Kétperces hozzászólásban hadd reagáljak Schvarcz Tibor és Kökény Mihály képviselő urak alkotmányossági aggályaira, ami az általános vitában már többször elhangzott. Hadd idézzem föl, hogy az Alkotmánybíróság 1995-ös vagy 1996-os döntése a tekintetben - és csak e tekintetben - nem engedi meg az egészség-szakellátási kérdések kormányrendeleti szabályozását, amennyiben az önkormányzati kötelezettséget sért.
Ebben a törvényben a 2. § egyértelműen azt mondja, hogy a települési és a megyei önkormányzatok egészségügyi szakellátási kötelezettségüket a 2001. január 1. napján rájuk érvényes normatív kapacitáslekötési megállapodásaik szerint látják el. Tehát itt nincs érintve egyáltalán az önkormányzatok ellátási kötelezettsége, azt a törvény szintjén szabályozza, tehát ilyen értelemben alkotmányos.
A másik kérdés, ami itt épp az előbb felvetődött, az, hogy regionális szinten kellene ezeket az egyeztető fórumokat végezni és a Magyar Orvosi Kamara részvételével. E tekintetben nekem azért aggályaim vannak. Talán tetszenek emlékezni, négy évvel ezelőtt a világbanki fejlesztési pályázatok kapcsán bizony egy hasonló regionális együttműködés szintjén kellett volna a Magyar Orvosi Kamarának bizonyos rövid távú fejlesztési kérdésekben állást foglalni. Az élet bebizonyította sajnos, hogy ezek az egyeztetések abszolút nem voltak sikeresek. Nem voltak sikeresek, és itt sem lennének sikeresek, képviselőtársaim, mindenekelőtt azért, mert a Magyar Orvosi Kamara megyei felépítésű, mint tudják; ha pedig megyei felépítésű, mindegyik megyei orvosi kamara nyilvánvalóan a saját megyei intézményrendszerét képviseli, mint ahogy ez történt 1997-ben is.
Köszönöm szépen, majd folytatom. (Szórványos taps a Fidesz soraiban.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Vojnik Mária képviselő asszonyt én szeretném azért emlékeztetni a két héttel ezelőtti bizottsági ülésre, amelyen megkaptuk az Orvosi Kamara véleményét ezen törvényjavaslatról, tehát nem igaz az, hogy ne lett volna vélemény, és még az sem egészen úgy van, hogy ez a vélemény teljes mértékben tagadó lett volna, csak nem biztos, hogy a teljes anyagot kapta meg esetleg a bizottság.
Én az egész anyagot ismerem, és annak felvezetésében az szerepel, hogy a Magyar Orvosi Kamara tárgyalást kezdeményezne az esetleges funkcionális privatizációval kapcsolatos veszélyekről. Erről volt szó. És utána jön egy olyan tételes, legalább négy szakaszt érintő módosítójavaslat-sor, amit önök, Schvarcz Tibor képviselőtársam, beépítettek a módosító javaslataikba, legalábbis jelentős részében. Egyébként a regionalitás ott nem szerepel.
Ami pedig a '96-97-es egyeztető fórumokat illeti: Vojnik Mária képviselőtársam nem figyelt az általam elmondottakra. Én nem az egyeztető fórumra, hanem arra, amit Schvarcz Tibor mondott, a világbanki fejlesztési konzorciumok megalakulására céloztam, ahol kifejezetten regionális szempontoknak kellett volna érvényesülniük, és valóban, nem a szereplők felkészületlensége, hanem a tárca akkori felkészületlensége miatt ez a konzorcium például Kelet-Magyarországon nem tudott érdemben megalakulni.
Én erre céloztam, és nem a megyei egyeztető fórumokra, ahol valóban - az általános vitában elhangzott - volt egy-két megye - Szabolcs megye tudom, hogy ilyen volt, meg Heves is ilyen volt -, ahol születtek konszenzusos javaslatok, ezzel együtt. Csak ne tessék kiforgatni - még egyszer mondom - a világbanki konzorciumot és a megyei egyeztető fórumot!
Ami pedig a kézi vezérlésnek a félelmét illeti: az Európai Unióban képalkotó eljárásoktól kezdve sorolhatnék számos nagy értékű beruházás telepítését, igenis diszkrecionális joga a tárcának a telepítés sok helyütt, nemcsak itt, Magyarországon tervezzük ezt.
Köszönöm szépen.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Ügyrendi javaslatként azt szeretném kérni, elnök úr, hogy a törvényjavaslat részletes vitáját csak ma este, az ülésnap zárásával zárja le elnök úr, a módosító javaslatok benyújtása érdekében (Selmeczi Gabriella felé:) - a csatlakozó módosító javaslatok benyújtása érdekében.
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! A most tárgyalt törvényjavaslat 7-12. §-ai a gyógyszertárak létesítéséről és működésük szabályairól szóló, még 1994-ben elfogadott LIV. számú törvény, az úgynevezett patikatörvény előírásait módosítják. Ezen szakaszokkal szeretnék most foglalkozni, és gondolom, ezzel nem leszek egyedül.
A törvénymódosítás elsősorban jogharmonizációs célú, de a részletes indokolásból az is kiderül, hogy meg kell teremteni a szabályozás összhangját az örökösödési jog és a gyógyszerész személyi joga között. A Tóth István képviselőtársammal benyújtott, az ajánlás 11., 12., 14., 15., 16. és 18. pontjaiban szereplő módosító javaslataink a gyógyszertári törvénynek az említett szempontokat erősítő, de ezeken túl is mutató módosítását célozzák meg. Javaslataink szervesen összefüggnek, hiszen különböző oldalról, de azonos céllal a gyógyszertárnak mint közfeladatot ellátó, egészségvédelmi intézménynek a védelmét és ezzel szoros összefüggésben a működésért felelős gyógyszerésznek a tulajdonosi megerősítését irányozzuk elő. Célszerű, ha a módosító javaslataink részletezése előtt röviden számbavesszük a gyógyszertári törvény eddigi érvényesülésének, a gyógyszerellátás koncessziószerű szabályozásának eddigi hazai tapasztalatait. Sarokpontként három tényt kell szem előtt tartanunk.
Az első, hogy a hatályos gyógyszertári törvény indokolásában megfogalmazta: a gyógyszertárak működési formáját elsősorban a személyijog-tulajdonos gyógyszerész egyéni vállalkozásában tartja kívánatosnak.
Másodsorban: engedélyezi a betéti társasági formát a jogtulajdonos döntése alapján. A második alapvető körülmény: 1995-től, részben a gyógyszerészek tőkehiánya, részben a jelentős politikai nyomás hatására, az egykori gyógyszertári központok tulajdonában lévő gyógyszertárak a települési önkormányzat tulajdonába kerültek, és ezek javarésze elismerte a szakmai privatizációt, tehát engedte a gyógyszertárak megvételét. Ugyanakkor Budapesten és egyes megyékben, ismét csak jelentős politikai segédlettel, a gyógyszerészeket strómannak tekintve, a gyógyszertárakat olyan betéti társaságokba kényszerítették, amelyekben gyakorlatilag idegen tőke tulajdonában van a gyógyszertár. Idővel a tulajdonrészeket adják-veszik, és így a személyi jogos, a gyógyszertárak szakmai és működési biztonságáért felelős gyógyszerész sokszor akaratával nem egyező, ismeretlen tulajdonostársak között találja magát, ráadásul többségi tulajdonosok között. A kialakult lánc- és tőketulajdonok bizonyíthatóan monopolhelyzetbe kerülvén drágítják a gyógyszerellátást, növelik a gyógyszerforgalmat, pénzt vesznek ki a beteg és a társadalombiztosítás költségvetésének zsebéből.
Mindezek miatt - és ez a harmadik sarokpont - a gyógyszertárak működésének rendjét az uniós tagállamok nagy többségében a koncessziószerű rendszer jellemzi. Ez a rendszer lakosságszámra - nálunk 5 ezer főre - és területre engedi a gyógyszertár-létesítést, és az ellátásért felelőssé teszi a gyógyszerészt. A szabályozás olyan irányba hat, hogy a gyógyszertár-működtető szakmai és gazdasági döntései harmonizáljanak egymással, azaz a személyi jogos gyógyszerész és a vagyontulajdonos személye lehetőség szerint azonos legyen. Ezért az Európai Unió tagállamainak döntő többségében a gyógyszertár-tulajdonviszonyt a következő jellemzi. A gyógyszertár jogi személyiséggel rendelkező társaságok által nem működtethető. A gyógyszertár a jogtulajdonos gyógyszerész egyéni vállalkozásaként működik. És végül: gyógyszertár nem gyógyszerész tulajdonos birtokában nem lehet. Mindezek alapján nem lehet vitás, hogy a gyógyszertári törvényt a most tárgyalt törvényjavaslattal módosítani kell, de lényegesen több helyen, mint amit az előterjesztésben látunk.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az ajánlás 11. pontjában szereplő módosító javaslatban lehetőséget kívánunk adni arra, hogy a hozzátartozói személyi jogot ennek birtokosa vagy birtokosai átengedhessék a gyógyszertárat vezető gyógyszerésznek, hasonlóan ahhoz, ahogy a személyi jog jelenleg is átengedhető. Úgy gondoljuk, hogy cél az örökölt jogok időtartamának lerövidítése, vagyis az a cél, hogy mielőbb szakember tulajdonos vezethesse a gyógyszertárat. Másfelől a javaslatunk azt is szeretné elérni, hogy a hozzátartozói jog esetleges hosszú, 5-10 éves fennállása alatt ez a jog ne veszítsen értékéből, védeni tudjuk a gyógyszertár-tulajdonos halála után a család vagyonát.
A 12. pontban javasoljuk, hogy a hozzátartozói személyi jog időtartama maradjon a jelenlegi öt év a javasolt tíz év helyett. Itt is az a szempontunk, hogy a gyógyszertár jogtulajdonosának halála után az átmeneti időszak minél rövidebb legyen, ne veszélyeztesse a gyógyszertár folyamatos működését. Nem találtunk olyan uniós irányelvet, amely indokolná a hozzátartozói személyi jog felemelését ötről tíz évre - éppen ellenkezőleg. Az egyes tagországok törvényeiben az ennek megfelelő szabályozások időtartama csak egy-két év. Ausztriában lehet legtovább, öt évig a túlélő házastársnak személyi joga. Mi is elegendőnek tartjuk ezt az időt arra, hogy az örökösök a legjobb vagyoni döntést hozhassák meg.
Az ajánlás 14., 15., 16. és 18. pontjai alatti javaslataink tartalmilag összefüggenek. Céljuk a magyar gyógyszertárak repatriálása, az 1994-es törvényalkotói szándéktól eltérő vadprivatizáció lenyesegetése. A zsebszerződések lehetőségét, úgy gondoljuk, meg kell szüntessük a gyógyszerellátásban is. Nem felejthető, hogy ma a magyar gyógyszertárak száma körülbelül kétezer, ezekből legalább kétszáz külföldi befektetők tulajdonában van. A láncgyógyszertárak révén jelentős tőkekoncentráció ment végbe az utóbbi hat évben, melynek legfontosabb szereplői a gyógyszer-nagykereskedők és -gyártók voltak. Természetszerűen, ahol ezek a monopóliumok megjelennek, jelentős befolyással lesznek a gyógyszertárak forgalom-összetételére, a készletezés gyakorlatára, és az extraprofit érdekében teszik nyilván mindezt. Megjelenik ez a lakossági gyógyszerterhek növekedésében is; egyre több adat szól amellett, hogy az idegen tőke a gazdaság, a reálszféra más területén elszenvedett veszteségeit sokszor, és előfordult nem is egyszer ilyen, a gyógyszertárat működtető társasággal nyeleti le.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem lehet véletlen, hogy a gyógyszertár-tulajdonlás súlyos anomáliáira mindkét oldalon felfigyeltünk, és ezt mutatják a nagyszámú módosító indítványok. Például Csáky képviselő úr javaslatai is ebbe az irányba mutatnak. Mi ennél is tovább megyünk: javasoljuk, hogy abban az esetben, ha a gyógyszertárat betéti társaság működteti, annak tagjai csak természetes személyek legyenek. Ezen túlmenően, annak érdekében, hogy a személyi joggal bíró gyógyszerész szakmai és pénzügyi felelőssége, kockázatviselő szerepe egyensúlyban legyen a gazdasági lehetőségeivel, módosító javaslatunkban számára mint a bt. beltagja számára többségi tulajdont tartunk indokoltnak.
(21.30)
Ezt a többségi gyógyszerésztulajdont biztosítja több uniós állam mellett Ausztria is; az az Ausztria, amelynek patikatörvényét 1994-ben a jogalkotók mintának tekintették. Az üzletrészek eladására, vagyis az átmenetre öt év elegendő időnek látszik.
Tisztelt Képviselőtársaim! A nemzeti gyógyszerellátás védelme, mint ahogy az elején is említettem, túlmutat a patikajog vonatkozásain, az uniós irányelvek alkalmazásán. Középtávon csökkenti és csökkentheti a lakosság gyógyszerterheit csakúgy, mint a társadalombiztosítás költségvetésének hiányát. Azt is mutatja, hogy népegészségügyi programunk megvalósításában számítunk a magyar gyógyszerészek, az immár biztos tulajdonnal bíró magyar gyógyszerészek segítségére. Kérem ezért, hogy a módosító javaslatainkat a jövőben támogatni szíveskedjenek.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)
DR. MÁNYA KRISTÓF, az egészségügyi és szociális bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az egészségügyi és szociális bizottság szeptember 19-ei ülésén megvitatta a 4977. számú törvényjavaslatot a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 2000. évi költségvetésének végrehajtásáról, az ahhoz kapcsolódó állami számvevőszéki ellenőrzésről szóló jelentéssel együtt. A bizottsági tárgyalást követően 14 igen és 10 nem szavazattal általános vitára alkalmasnak tartottuk a törvényjavaslatot.
Az államháztartási törvény ez évtől hatályos rendelkezései szerint megváltozik a társadalombiztosítási alapok gazdálkodásának bemutatása, és költségvetésük, illetve zárszámadásuk nem külön törvényben, hanem az állami költségvetés részeként jelenik meg.
A bizottsági tárgyalás során külön figyelmet kapott az, hogy az idei az utolsó év, amikor a társadalombiztosítási alapok zárszámadását az Országgyűlés külön törvényben hagyja jóvá.
A 2000-re vonatkozó költségvetési törvény a társadalombiztosítási alapok együttes hiányát 42,3 milliárd forintban határozta meg úgy, hogy a hiány teljes összege az Egészségbiztosítási Alapnál jelentkezett. A zárszámadási előterjesztésből megtudhattuk, hogy a tényleges hiány 81,4 milliárd forint, tehát csaknem duplája a tervezettnek. A hiányból 63,6 milliárd forint az Egészségbiztosítási, 17,8 milliárd forint pedig a Nyugdíj-biztosítási Alapnál jelentkezik.
Az, hogy a társadalombiztosítás költségvetésének hiánya jelentősen meghaladja a tervezettet, hosszú évek óta ismétlődő állapot. Ennek okai összetettek, és mindenekelőtt a gazdasági teljesítménnyel, a foglalkoztatási, kereseti viszonyokkal és rossz demográfiai helyzetünkkel függenek össze. Ugyanakkor az utóbbi évek egyensúlyi problémáiban egyre nagyobb szerepet kezd játszani az egészségügy költségrobbanása is. Ezért ha a 2000. évi társadalombiztosítási költségvetési hiányt a bruttó nemzeti össztermékre vetítjük, már reálisabb a kép, a hiány növekedése kisebb.
A dinamikus gazdasági fejlődésnek is köszönhetően a központi költségvetés szerepe erősödött az alapok pénzügyi biztonságának és működőképességének a fenntartásában. 2000-ben a központi költségvetés mintegy 150 milliárd forintot adott át a társadalombiztosítás két alapjának. Ebből a legnagyobb tétel az a 63 milliárd forint, melyet a magánnyugdíjpénztárba átlépők miatti járulékkiesés pótlására kapott a Nyugdíj-biztosítási Alap. Itt kell megemlíteni az Egészségbiztosítási Alapnak átutalt 15 milliárd forintot, amely az egészségügyi dolgozók elmúlt nyári bérkiegészítésére szolgált, és az 5 milliárd forintot a gyógyszer-támogatási előirányzat javára.
A bizottsági vita során több képviselő is méltatta az Állami Számvevőszéknek a zárszámadási törvény ellenőrzései során végzett pontos munkáját. Örömmel hallottuk az Állami Számvevőszék képviselőjétől, hogy a zárszámadás megfelel mind az államháztartási törvény, mind a társadalombiztosítási törvény idevonatkozó előírásainak. A hiány rendezésének garanciái a Magyar Köztársaság 2000. évi költségvetésének végrehajtásáról szóló törvényben adottak.
Tisztelt Képviselőtársaim! A zárszámadási törvény általános vitára való alkalmasságáról nemcsak a költségvetés végrehajtásának törvényes volta miatt szavaztunk igennel. Fontosnak és előremutatónak tartjuk a csatlakozó törvénymódosítások révén megvalósuló változásokat; mindenekelőtt azt, hogy a magánnyugdíjpénztárak választása nem lesz kötelező a pályakezdő fiataloknak, és azok, akik 1998 júliusától léptek be, alkotmányos jogukkal élve megtehetik azt, hogy visszalépnek. A választás lehetőségét tehát mindenkinek, minden pályakezdőnek meg kell adni - a törvényjavaslat meg is adja - a magán-nyugdíjpénztári tagságot illetően.
Ennél is fontosabb az a törvénymódosítás, mely a nyugdíjemelés jövő évi mértékét határozza meg. A nyugdíjtörvény módosításával jövő évtől lehetővé válik a nyugdíjasok úgynevezett fogyasztói kosarának figyelembevétele a nyugdíjemelés mértékének a meghatározásánál. Ez a fogyasztói kosár ugyanis a legtöbb nyugdíjas esetében súlyosabb, az élelmiszerek és gyógyszerek esetenként nagyobb mértékű drágulása miatt.
Végül, de nem utolsósorban támogató szavazatainkkal nyugtáztuk az egészségbiztosítási törvény módosítását. Ezzel lehetővé válik, hogy a gyógyszertárak még ebben az évben 3 milliárd forint kamatmentes finanszírozási előleget kaphassanak.
A zárszámadási törvényjavaslat tehát nemcsak a társadalombiztosítás költségvetésének törvényes végrehajtását célozza meg, hanem a jövőbe is mutat. Ezért támogattuk szavazatainkkal a bizottsági tárgyalás során.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti oldalon.)
DR. MÁNYA KRISTÓF (Fidesz): Köszönöm szépen, képviselő asszony. Magam is ezt mondtam volna első mondatként, hogy Schvarcz Tibor képviselő úr mintha az általános vitát kezdené. Én ragaszkodni fogok két perc erejéig Vojnik Mária képviselő asszony azon felszólalásához, amely az ajánlás 49. pontjában található módosító indítvánnyal foglalkozott. Ő úgy találja, hogy az Orvosi Kamara sietség áldozata lesz, ezzel a 15 napos terminussal egyfelől, másfelől pedig nem tartja életszerűnek a véleményezési jogosítványnak ezt a fajta, esetleg jogvesztő megfogalmazását.
Képviselő asszony volt kamarai tisztségviselő, tehát tudnia kell azt, hogy egy területi, tehát egy megyei orvosi kamara egy ilyen jelentős lépést, adott esetben egy feladatátadási szerződést, adott esetben bármely más szerkezetátalakítási lépést nem akkor fog megtudni, amikor a tulajdonos, tehát a közszolgáltatásról gondoskodó szerv értésére adja, amikor fölszólítja, hogy ő véleményezze. Márpedig, ha így van, képviselő asszonynak tudnia kell, én pedig tudom, ez hogy működik, akkor nem 15 nap van arra, adott esetben 45 nap. A tudomásszerzés és a jelzés két különböző dátum. Ha pedig a 15 napot nem tartja be az Orvosi Kamara, esetleg azért nem tartja be, mert meg akar adott esetben egy szűk csoport akadályozni egy önkormányzat által és a lakosság által indítványozott átalakulást, az bizony, adott esetben a szerkezetátalakítás gátjává lehet. Egy jól működő megyei orvosi kamarának a 15 nap ugyanis nem lehet probléma.
Képviselő Asszony! Szeretném emlékeztetni régi akcióira, és én meg tudom, hogy ez hogyan működik. Tehát 15 nap bőségesen elegendő.
(19.40)
Természetszerűleg rá is kell szorítani a kamarát arra, hogy ez idő alatt végezze el a dolgát, mert ha nem teszi, akkor jogvesztett lesz a kérdés. Egyébiránt időnyerésről és idővesztésről ne beszéljünk, a tulajdonos önkormányzatok jól felfogott érdeke mérlegelni azt, hogy akarnak-e (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) átalakulni vagy sem.
Köszönöm szépen.