Felszólalás adatai

Azt hallom az előterjesztő képviselő úrtól - kétezer gyermekről beszél -, hogy úgy tűnik, mintha nem férne be, mármint ez a kétezer gyermek az iskolába. Kérem, a XVII. században az ilyesmit akkor mondták, amikor nagyon elvesztett valaki egy csatát. Ezt jelentenie kellett a haditanácsnak, és azt írta, hogy úgy tűnik, hogy a csapataink nem voltak elég sikeresek. Ez teljes mértékig tartalmilag ez a gondolat - úgy tűnik, mintha nem férne be, igaz, hogy nem kétezer, hanem közel nyolcezer. Nem úgy tűnik, hanem egyszerűen nem tudták őket az iskolákba a beiratkozások napjain elhelyezni.

Ez rávilágít ennek az egész törvényjavaslatnak a tényleges okára és aktualizálására. Az aktualizálás szót is idézem - ezt szintén az előterjesztő képviselő úr mondataiból vettem -, úgy lehetne értelmezni, hogy az eredeti és latinos nyelvszerkezetet használjam, mintha itt valóban valaminek az aktuális helyzetre való alkalmazása történne, miközben arról van szó, hogy ilyen aktuális helyzet még nem volt. Ezek a jelek mind-mind egyre-másra bizonyítékai annak, hogy nem arról van szó, hogy az eredeti, 2011 decemberében elfogadott törvény jó és helyes, csak vannak kisebb bukkanók, apróbb problémák, kisebb problémák, ezt már az államtitkár asszony használta, nem először és gondolom, nem utoljára, és aztán ezeket a kisebb problémákat így-úgy oldani kell. Arról van szó, hogy a köznevelésinek nevezett törvény a megszületésétől kezdődően a megalkotása körülményeit tekintve is és a tartalma egészét tekintve elhibázott. Nem arról van szó, hogy ahogy megyünk előre az időbe, kisebb problémák előkerülnek, amit aztán hol az egyik hivatal, hol - ha ez a kisebb probléma mégis nagyobbnak tűnik - az Országgyűlés egy képviselői önálló indítvánnyal módosít, hanem arról van szó, hogy magáról a törvényről bizonyosodik be, ahogy egyre inkább a gyakorlati megvalósítás fázisába ér, hogy elhibázott.

Ehhez képest történnek kísérletek és tűzoltások. A jelenlegi törvénymódosítás, érdemes felhívni a figyelmet, hogy a 2011. decemberi elfogadás óta, bár a törvény jó részének hatálybalépése, életbelépése még várat magára, mégis már többször került módosításra. Nem ez az első alkalom, hogy a köznevelésinek nevezett törvényt módosítják.

Az a két konkrétum, amiről a mai nap során már több alkalommal beszéltünk itt a Házban is, és amiről a sajtó, de nemcsak a szaksajtó, már amit meghagytak belőle önök az elmúlt két évben, hanem a legszélesebb olvasóréteggel rendelkező nyomtatott és elektronikus sajtó, illetve internetes sajtó foglalkozott azzal a jelenséggel, amit önök itt bagatellizálni próbálnak, hogy ha vannak itt kisebb problémák, majd azt gyorsan megoldjuk, és tulajdonképpen nincs is itt igazából semmi gond, csak káosszal riogatnak, de hogy ne legyünk ennyire személytelenek, történetesen én riogatok káosszal.

Azt kell mondjam önöknek, hogy ha minden törvényük, minden rendelkezésük a nem kormány által vezényelt sajtóban ilyen terjedelemben kerül megtárgyalásra, az roppant elismerésre méltó, mert ha az oktatás ügyében egyébként nem érdekelt és nem az oktatásüggyel foglalkozó internetes folyóiratokat, site-okat megnézik, olyan mennyiségben, olyan terjedelemben írtak és írnak erről a problémáról, ami egyértelművé teszi, hogy nekik egyébként nem a köznevelési törvényhez van viszonyuk, még csak önmagában nem is a kormányhoz van viszonyuk, hanem érzékelték azt a nem kevés helyen felmerült lakossági, elsősorban szülői problémát, ami igazából persze kisfiúkat és kislányokat érint, csak az ő apukáik és anyukáik érzékelték ezt, meglehetős heves szavakkal, és aki találkozott ilyen szülővel, akár Budapest különböző kerületeiben, akár az agglomerációban vagy például Baján, Kecskeméten, Szegeden, az hallhatta azokat a véleményeket, amelyeket az általuk egyébként nem feltétlenül olvasott köznevelési törvény e gyakorlati megvalósulásáról mondtak.

Mint ahogy olyan álságosnak tűnik nekem a mindennapos testnevelés kérdésében a néptánc bevonása. Nem szeretném, ha félreértenék a szavaimat, és nem is gondolom, hogy érdemes a félremagyarázatra. Próbálok úgy fogalmazni, hogy tessenek érteni. Nemhogy a néptánccal nincsen bajom, hanem nagy tisztelője vagyok annak. De ne tessék már úgy feltüntetni, hogy azért hozzák be a testnevelés-oktatásba a néptáncot, mert ez a legmegfelelőbb forma, hanem mert kiderül, hogy az, amit előírtak, megvalósíthatatlan, infrastrukturálisan az országunk erre nem képes, és mert részben tragikomikus, részben pedig megoldhatatlan helyzetek elé állított egy egész sereg iskolát. Ehhez képest az ötlet, ha a képviselő úrtól, mármint az előterjesztő képviselő úrtól származik, kimondottan szellemes. Ennél már sokkal ostobább javaslattal is találkoztunk. Az, hogy a gyermekek mozognak, ezt néptánc formájában teszik, most meg a testnevelés keretébe kerül, kétségkívül ötletes. Csak ne mondjuk már azt, hogy eleve az volt a terv 2011-ben vagy a mindennapos testnevelés bevezetésekor, hogy majd aztán eljön az az idő, amikor arra is megérik a magyar, hogy testnevelés formájában ropja a néptáncot, mert az egész így kerül feltüntetésre.

(19.10)

Mert az egész így kerül feltüntetésre. Hát mégiscsak arról van szó, hogy előírtak valamit, amire rájöttek, amihez nem kellett egyébként túlságosan nagy bölcs belátás, hogy reménytelen így a végrehajtása, ezért kitalálták, hogy most ezt párosítsák a néptánccal. De mondom, legalább szellemes, csak akkor tessék megmondani!

Révész képviselő úr tiszteletre méltó őszinteséggel mondta el, hogy ez egyébként a hétköznapokban hogyan néz ki. Nem kell azt láttatni, hogy egyébként igazából itt nincsen másról szó, mint arról, hogy a testnevelés is alkalmat ad arra, hogy a gyermekeink megismerkedjenek a néptánccal, hanem arról van szó, hogy a mindennapos testnevelés ügyét és elvét a gyakorlatban nem tudják megvalósítani.

Ugyanakkor el kell mondanom még azt is, ami már a törvénymódosításban, a képviselői önálló indítványban nem szerepel, de az egész szinte minden paragrafust végigkísérhetően végigvonul vagy inkább mögöttes tartalomként látható, ez pedig az a szerkezet és az a mentalitás, amit önök itt kialakítottak az államosítással, egy olyan, valóban végiggondolatlan központosítással, amelyet mióta magyar önálló oktatásügy, tanügyigazgatás létezik, maga a rendszer nem tapasztalt.

Ilyesfajta túlcentralizáltság soha nem volt a magyar tanügyigazgatásban. Nem volt ilyen a két világháború között, nem volt az eötvösi idők és az I. világháború közötti időszakban - bocsánat a kronológia felcseréléséért -, és a II. világháború után sem, egyetlenegy fázisban sem. Ez egy olyan túlcentralizáltság, amely nagyon rövid idő alatt, durván másfél év alatt, miközben még teljes egészében nem is került átültetésre a valós gyakorlatba, nagyon sokakat úgy késztetett alkalmazkodásra, hogy ez az alkalmazkodás egy álarc, ez egy álság, társaságban, baráti körben az egészen nevetnek és sírnak, de nagyon sok esetben félelemből, egzisztenciájuk megtartása miatt nem mondják ezt ki.

Ami itt bebizonyosodott, és millió példát tudnék sorolni, kérem, nézzék meg az elmúlt hónap sajtóját, a nevét nem vállaló iskolaigazgatóról, akinek pénzt kínált egy apa, hogy a gyermeke bejuthasson az iskolába, vagy arról a pedagógusról, aki szintén nevet nem vállalva elmondja, hogy milyen fölösleges az iskolaigazgatóval őneki már beszélni. Olvassák el az interneten! Tucatjával találják az ilyen riportokat. (Közbeszólás a KDNP soraiból: És mind igaz is!) Nyilván mindenki hazudik, aki nem tetszik, ezt majd meg tetszik nézni, vagy tessék ellenőrizni.

Az a mentalitás, amikor a pedagógus úgy gondolja, hogy ő elmondja a problémát az iskolaigazgatónak, de megoldani nem tudja ebben a rendszerben. Az iskolaigazgató, akitől ténylegesen elvettek minden jogot és lehetőséget, a munkaszervezésnek is a minimumát hagyták ott. Egy kitört ablak pótlása, javítása heteket vesz igénybe. Erről is külön cikk van, tessék megnézni, egy szegedi iskola példája. (Közbeszólás a KDNP soraiból: Igaz is!) És utána elmondja az igazgató, hogy ő nem tehet semmit, majd fölfele mutogat a tankerületre. A tankerület vezetője elmondja, hogy ő végrehajtó. Azt mondja, hogy helyben nincsen semmi lehetősége. Fölmutogat a Klebelsberg intézetre, a Klebelsberg intézet, amely két és fél hónapig tartotta magát, próbál menekülni a nyilatkozatok elől, aztán nyilatkozik, és lehet látni, hogy annál az első problémánál, ami a gyakorlati életben, tehát nem egyszerűen csak oktatáshoz értő vagy annak magukat gondoló emberek között folyik, ennél a problémánál a következőt nyilatkozza. És ez teljesen egyértelműen mutatja azt a rendszert, amit kiépítettek.

MTI, 2013. március 28. Pintér Aranka az MTI-nek azt mondta: "Elsősorban a fővárosból és az agglomerációból érkezett jelzés, hogy problémát okoz az általános iskolákban a túljelentkezés, nincs elegendő hely. Ennek oka, hogy sok szülő szívesen tartotta vissza gyermekét hétéves koráig az óvodában, de az új törvényi szabályozás írja elő a hatéves kortól való iskolába lépés kötelezettségét. Ezért tapasztalható az elsősök számában növekedés." MTI, 2013. március 28.

Államtitkár asszony, az ön beosztottja, egy nagy hatalmú hivatal vezetője gyakorlatilag néhány héttel ezelőtt tételesen cáfolta az ön ma elmondott szavait. Ezek itt a helyszűkéről, a törvényi kötelezettségről teljesen egyértelműen szembemennek azzal, amiket ön ma a déli órákban elmondott. Ez nem jelent mást, mint hogy - értelemszerűen még nem tudhatta akkor, hogy ön mit mond ma - ő is próbál menekülni a problémától. Nem vállalja a felelősséget. Éppúgy nyomja fel a megoldást, mint ahogy az igazgató mutogat a tankerület vezetőjére.

És igazából a problémának leglényegét ebben látom. Abban, amilyen rendszert alkottak. Nem arról van szó, hogy tökéletes vagy akár jó volt a korábbi. De sok-sok ezer ember gondolkodott különböző helyeken megoldásokban. Most meg mutogat mindenki fölfelé, és a megoldást nem találja senki. (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Ön sem, önök sem.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

ELNÖK: Képviselő úr, amennyiben kéri az egy percet, megadom.

DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Nem, köszönöm szépen, majd később.