Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Néhány dolgot felírtam magamnak. Bányai képviselőtársam nagyon sérelmezte, engedjék meg, hogy a felszólalásom elején elmondjam, amikor a felszólalása alatt hozzászóltunk ahhoz, amit mondott, de hát ő ugyanezt tette egyébként a jobbikos felszólalók alatt. Van az a mondás, hogy akasztják a hóhért. Tehát ha valaki békében végighallgatja képviselőtársait, akkor számíthat arra, hogy a képviselőtársai is végighallgatják, most meg ugye telefonál, tehát ezt se hallja (Derültség a Jobbik soraiban.), de mindegy, térjünk a lényegre, ami miatt itt vagyunk. Bár hozzáteszem, azt nagyon sajnálom, hogy az ellenzéki térfélről csak a Jobbik jelent meg, noha az is igaz, hogy hasonló vitákat már többet lefolytattunk a parlamentben.

Azt gondolom, a fő szempont, amire nem nagyon kapunk választ, hogy mikor fogjuk ‑ és kezdjük az EU-csatlakozással ‑ az EU-csatlakozástól kezdve megvonni a valódi mérlegét annak, hogy mi az, amit mi adtunk, és mi az, amit kapunk. Itt nem lehet csak egyszerű összegekről beszélni, hiszen számtalan olyan bűnt elkövettek egyébként az MSZP-, Fidesz-kormányok a csatlakozási tárgyalások során, illetve a csatlakozás után, amely számszerűsíthető, de még senki nem számszerűsítette, vagy legfeljebb tudományos tanulmányokban került leírásra. Most mondok egy példát, csupán a kamat-jogdíj irányelv rögtöni alkalmazása, és hogy nem kértünk 7 évet ‑ nagyon sok mindenre lehetett kérni több év felmentést az alkalmazásuk alól, mi javarészt mindent aláírtunk, és azt mondtuk, hogy ahogy belépünk az Unióba, ezeket alkalmazni fogjuk ‑, nos, ezek száz- és összességében ezermilliárdok voltak, amelyek az országból kimentek, csupán azért, mert nem volt egy állami vezető, egyébként ez igaz a Fidesz- és a szocialista kormányokra ugyanúgy, aki azt mondta volna, és még a tárgyalóasztalt se kellett volna verni, hanem felemelte volna a kezét, és élt volna azokkal a lehetőségekkel, amelyek számunkra megadattak, vagy ame­lyek számunkra az uniós csatlakozásunkkor nyitva álltak. Ez az ősbűn, hogy ez a mérleg nem került megvonásra, így nem is tudjuk pontosan, hogy honnan indultunk és merre tartunk.

Szerintem nagyon csalóka, amikor számokat dobálunk a levegőbe, hogy ennyi milliárd, annyi milliárd, egy térség iksz milliárd forintot kapott fejlesztésre, de hogy valójában abból mennyi jutott el oda, az mennyire hasznosult az ott élő emberek szempontjából, és ha elapadnak ezek a források, akkor majd mennyire tud ezekre támaszkodni, már az ott befektetett beruházásokra, és a gazdaság fejlődésének az előrelépése mennyire történt meg, nos, erről sem hallhatunk kimutatásokat. A számháború ezért önmagában nagyon veszélyes.

(18.00)

Én el szoktam mondani azt is, hogy ha az ország költségvetését kinyitják, akkor több mint 300 milliárd forintot, jóval több, mint 300 milliárd forintot mindannyiunk adójából befizetünk az Unió kasszájába. Ezt a terhet mindenki viseli, majd ennek lehet, hogy nagyjából a háromszorosa bejön az országba, amire azt mondhatjuk így elsőre, hogy hú, de jó, hogy akkor 1:3-hoz milyen jól jár a magyar állam és a magyar emberek, de ha megnézzük, hogy eleve a célok kijelölésében már sokszor félresiklik a dolog, és végigvezetjük azt, hogy a különböző korrupt rendszereken, ami a közbeszerzéseket illeti, ami az elköltések hatékonyságát illeti, ezeket mind-mind lebontjuk ‑ ezt egyébként az előző vitákban megtettük sorban ‑, akkor nem vagyok benne biztos, sőt inkább úgy mondom, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ha ezt a bő 300 milliárd forintot hatékonyan elköltenénk, akkor az lehet, hogy többet érne, mint ennek a háromszorosa korrupt módon, sokszor nem jó célokra, vagy ha a célok jók, akkor többszörös áron megvalósított beruházásokra elkölteni.

Utakat építeni természetesen jó az országnak, az meg még jobb a haveroknak, ha három-négyszeres értéken épülnek ezek. Hasonlítsák össze ‑ ez is gyakori példa ‑, hogy Horvátországban mennyiért építenek egy kilométer autópályát, ahol viadukt, alagút, viadukt, alagút, körülbelül így kell megvalósítani, és érdekes módon mégis töredékéből kihozzák, mint nálunk az Alföldön. Ha erre valaki tud egy ép választ adni ‑ nem tudott eddig még senki, tehát erre felhívnám a figyelmet ‑, akkor előrébb juthatunk ahhoz, hogy valójában ezek a költések hogyan tudnak hasznosulni.

És azt is mindenképpen el kell mondani, hogy ezeknek az elköltéseknek az ellenőrzése nemcsak hogy a magyar állam részéről felületes ‑ persze, hogy felületes, hiszen általában úgy adják oda, hogy az megfelelő módon a haverokat gazdagítsa ‑, de azért az Európai Unió sem törte agyon magát, bár azt láthattuk, hogy különböző OLAF-jelentések születtek, amelyeknek egy részében elrendeli az ügyészség a nyomozást, aztán utána le is zárja ezeket. Vádemelésekre gyakorlatilag, sőt ítéletekre végképp nagyon ritkán találhatunk, hogyha a híreket olvassuk. Ennélfogva azért elvárnánk azt, hogy azok az OLAF-jelentések, amelyek egyébként a magyar ügyészségről lepattannak, azok legalább nyilvánosságra hozatalra kerüljenek. Ezt egyébként az Európai Csalás Elleni Hivatal sem tette meg, tehát ők is abban érdekeltek, azt látjuk, hogy az Európai Unió is abban érdekelt, hogy ez az eliteknek egy biznisze legyen, és az emberek vagy akár az ellenzéki képviselők rá se lássanak ezekre a költésekre.

Hozzáteszem, hogy ebben még nem tudjuk, hogy gyakorlatban milyen, de előrelépést vetít előre az európai ügyészség az uniós pénzek elköltése kapcsán. Ehhez még önkéntes alapon sem kívánt, úgy tű­nik, egyelőre csatlakozni a magyar állam, a magyar kormány, miközben ez most már nem egy ránk oktrojált rendszerként, hatáskörbővítésként értelmezhető, ha­nem azt gondolom, hogy az emberek felé egyfajta transzparenciát, átláthatóságot jelentene, vagy azt bizonyítaná a kormány részéről, ha egy hasonló rendszerhez tudnánk csatlakozni; azt hiszem, míg az elosztás rendszere olyan, amilyen, ezt hiába várhatjuk.

Aztán fontos azt is elmondani, ha az EU-s pénzekről beszélünk, hogy meg kellene vizsgálni azt is ‑ erről is kevés szó esik ‑, hogy az rendben van, hogy így vagy úgy, ilyen vagy olyan célokra bizonyos vállalkozások elnyernek különböző összegeket, de ha nagyon alaposan nem vizsgáljuk meg, és nagyon alaposan nem határozzuk meg, hogy ők ezt mire kapják ‑ és Magyarországon sajnos azért a korrupt célok által vezérelt fejlesztések és a haverok előnyben részesítése dívik ‑, akkor ez elképesztő módon piactorzító hatású is lehet. Hiszen azok a vállalkozások, akiknek nincsenek haverjaik, a kormányzati körökben nagyon könnyen amiatt mehetnek tönkre, láthattunk sok ilyet, mivel a másik vállalkozás, amelyik kevésbé hatékony, alacsonyabb béreket fizet, kevesebb hozzáadott értéket termel, úgy jut piaci előnyhöz, hogy hatalmas mértékben megkapja ezeket az összegeket, és tönkreteszi azokat a vállalkozásokat, akik egyébként piaci alapon, kapcsolatok nélkül próbálnak boldogulni. Ebben a tekintetben akár még pusztító hatása is lehet ezeknek a pénzeknek így, összességében. Ebben sem láthatunk kimutatásokat, azt kell mondom, hogy nem is véletlenül.

És amikor a Jobbik fölvetette a béruniós kezdeményezését, önök elmondták vagy megkérdezték sokszor ‑ persze erre a választ meg nem hallgatva ‑, hogy ezt miből gondoljuk, miből fognak emelkedni a bérek. Egyrészről nem arról van szó, hogy egyik pillanatról a másikra uniós béreket vagy német béreket tudnának fizetni a magyar vállalkozások, viszont például ezeknek a pályázatoknak az elbírálásánál igenis lehetne szempont, hogy melyik vállalkozás fizeti meg korrekt módon a magyar alkalmazottait, és ha belegondolnak, hogy hányszor 10 százalék elcsúszik minimális becslések alapján is korrupciós csatornákon, ha ezeket csak munkaerő-növelésre tudnák költeni, tehát a rendszerben benne lévő pénzt hatékony ellenőrzéssel és egy jó elosztási rendszerbe be lehetne csatornázni, akkor 10-20 százalékos béremelésre élből meglenne a keret. Arról meg nem is beszélve, ha olyan vállalkozások kapnák, amelyek hozzáadott értéket tudnak termelni, akkor ezek a hatások egymást erősítve tudnának kiteljesedni. Úgyhogy a felhasználás, azt kell mondjuk, hogy itt sem a legjobb, és ameddig a talált pénz stratégiája vagy a talált pénz hozzáállása határozza meg ezeket a fejlesztési pénzeket ‑ sajnos az határozza meg ‑, addig túl nagy változást ettől nem is lehet várni.

Amikor azt kérdezik vagy felhördülnek, amikor a korrupcióról beszélünk és a korrupciós célokról, továbbra is sajnálatos módon az olyan ranglistákon, amelyek a kimentett vagyonokat jelzi offshore irányba, mennyi pénzt veszít a magyar gazdaság, ezekben továbbra is vezetők vagyunk. Néhány éve jelent meg az a sokszor idézett brit kutatás ‑ és nem csak magyar viszonylatban kutatták a kimentett vagyonokat ‑, a világon a 12. ország voltunk, nem az egy főre eső kimentett, kilopott pénzek, hanem abszolút érték tekintetében; egyébként olyan országokat előztünk meg, mint Ukrajna, Törökország, Kazahsztán, jóval nagyobbak és jóval korruptabb hírben állnak. Bár ha ezt a listát megnézzük, akkor lehet, hogy csak a hírük korruptabb, de valójában Magyarországon nagyobb a baj.

Ez néhány éve óvatos becslések szerint is nagyjából 250 milliárd dollár volt, amit a 80-as évek végétől kiszivattyúztak az országból, és hangsúlyozom, ez egy óvatos becslés. Ez két és félszerese a magyar államadósságnak.

(Az elnöki széket dr. Hiller István,
az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Attól tartok, hogy egyébként ‑ talán 2013-as ez a becslés ‑ azóta az elmúlt 4 évben ez csak rohamosan egyre följebb ment, és ameddig egyik garnitúra sem ad arra választ, hogy ki lopta el ezeket a pénzeket, hol vannak a felelősök, megtettek‑e a kormányok mindent, az elmúlt közel 30 év kormányai, hogy visszaszerezzenek ebből, ameddig a válasz nemleges vagy elsunnyogás, addig azt kell gondolnunk, hiszen az tény, hogy ezek a pénzek kilopásra kerültek, hogy valójában ez egy stratégia mentén zajlott, és az elszámoltatás senkinek vagy az eddigi kormányoknak nem volt érdeke. Ezen dolgozunk, hogy ez változzon, és jövőre egy olyan kormány jöjjön, aki ezeknek a pénzeknek is utánanéz. Köszönöm szépen, elnök úr.