Felszólalás adatai

UGHY ATTILA (Fidesz): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Kivételesen, ám e Ház hagyományaitól korántsem eltérően, arra kérem önöket, hogy néhány gondolat erejéig fordítsuk figyelmünket egy olyan törvényhozási esemény évfordulójára, amely különösen jól érzékelteti a múlt század végi polgárosodó Magyarország politikai törvényhozási dilemmáit, ám amely dilemmák - mint látni fogjuk - korántsem állnak távol a jelenlegi, ezredvégi polgárosodó Magyarország alapvető problémáitól sem.

Ez év májusában volt éppen 120 éve, hogy a magyar képviselőház elfogadta az akkor és azóta is jó néhány vitát kiváltó, a magyar nyelv oktatásáról szóló 1879. évi XVIII. számú törvényt. A rendelkezés, amely egyrészről a magyar nyelv kötelező tantárgyként való tanítását írja elő a nem magyar oktatási nyelvű népiskolákban és tanítóképző intézetekben, másrészről - az előbbiekből is adódóan - a tanárok magyarnyelv-ismeretét teszi kötelezővé az elmúlt évtizedek történetírásában és a történelemoktatásban, gyakran úgy jelent meg, mint a monarchiában élő nemzetiségek elleni durva támadás és a nemzetiségek erőszakos asszimilációjára tett kísérlet első jelentős megnyilvánulása.

A 120 év távlatából azonban érdemes újra végiggondolni azokat a körülményeket, melyek között a törvény megszületett, s melyek segítségével jobb megvilágításban láthatjuk és érthetjük meg az akkori kormány és a törvényhozó szándékait. A kiegyezést követően Magyarországon az akkori európai liberális elvekhez hű politikai légkörben az Eötvös szellemiségében született népoktatási törvény és ezzel összhangban az Európában akkor egyedülálló és példamutató nemzetiségi törvény még tantárgyként sem tette kötelezővé a nem magyar nyelvű iskolákban a magyar államnyelv oktatását.

Mivel a rendelkezés szándéka szerint minden nemzetiségi állampolgár számára lehetővé kellett volna tenni, hogy hivatalos ügyeit saját anyanyelvén intézhesse, kétségtelen azonban, hogy a liberális elvek, melyek a politikai elit körében már tért hódítottak, és amelyek szellemében az említett törvények megszülettek, a közigazgatás alsóbb szintjén a megyei hivatalnokok között még nem vertek igazán gyökeret.

Ezenkívül minden bizonnyal nemcsak a közhivatalnokok politikai szándékának hiánya akadályozta a törvény megvalósítását, hanem a feltételek sem lehettek minden esetben adottak. Hiszen nem volt elvárható a teljes állami bürokráciától, hogy minden magyarországi nemzetiség nyelvén álljon az ügyfelek rendelkezésére. Ebben az esetben pedig nyilvánvaló, hogy a kizárólag a saját anyanyelvét beszélő, a magyar államnyelvet egyáltalán nem ismerő ukrán vagy szlovák nemzetiségű állampolgár kerülhetett hátrányosabb helyzetbe hivatalos ügyeinek intézése során.

Tisztelt Képviselőtársaim! Bizonyára sokunk számára mindennapos tapasztalat, hogy azok a politikai nézetek, esetleg erkölcsi megfontolások, melyek egy-egy törvény megalkotása során motiválnak bennünket, nem feltétlenül jelennek meg annak közvetlen végrehajtása során is. A jelenlegi parlamenti pártok közül szinte mindenkinek vannak kormányzati tapasztalatai. Így munkánk során érzékelhettük, hogy a kormány szándékai igen könnyen elbukhatnak az egyes hivatalok, intézmények apparátusának egyet nem értésén, esetleg hozzá nem értésén, vagy éppen csak lehetőségeik hiányán. Épp ezért a mindenkori kormányzatnak nemcsak az államapparátus felső vezetőinek politikai szemlélete és hozzáértése felől kell biztosnak lennie, hanem gondoskodnia kell arról is, hogy a közigazgatási intézményrendszer alsóbb szintjein sem politikai, sem szakmai akadályok miatt ne akadhasson el a rendelkezések eredeti szándékok szerinti végrehajtása.

Természetesen azonban ez fordítva is igaz. Azaz olyan átgondolt törvényeket kell alkotni, melyek az adott intézményrendszer keretein belül, annak szakmai és infrastrukturális felkészültségével végrehajthatók. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy egy törvény annyit ér, amennyi a gyakorlatban megvalósítható belőle. Ez az a pont tehát, ahol a dualizmus kori törvényhozás liberális elvek mentén megalkotott nemzetiségi törvénye a gyakorlatban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt a csorbát akarták kiköszörülni az 1879-es nyelvoktatási törvénnyel, és ennek szellemében érveltek a beterjesztők a törvény megvitatásakor; reagálva az őket ért vádakra, mondván, hogy a törvényjavaslatnak nem az a célja, hogy bárkit is erőszakkal a magyar nyelv megtanulására kényszerítsenek, sokkal inkább az, hogy mindenkinek módot nyújtsanak annak elsajátítására. Hiszen az államnyelv ismerete minden állampolgárnak érdeke.

Ismerve és megértve a felsorolt érveket, s elismerve a korszak államférfijainak erőfeszítéseit egy modern európai állam megteremtésére hazánkban, nem vonhatjuk kétségbe, hogy a törvény megalkotásakor valóban e szándék vezérelte őket. S nem állják meg helyüket azok az akkori felszólalások, hogy ez egy erőszakos, asszimilációt elősegítő törvény volt.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)