Felszólalás adatai

DR. KÓKA JÁNOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Valóban, Magyarországon ma bárhol is járunk, a kérdés ugyanaz, mint ennek a vitanapnak a kérdése: megszorítás vagy reform? A válasz pedig nyilvánvalóan attól függ, hogy valójában mit akarunk elérni, mi a kormány célja, és mit is értünk azon, hogy reform.

Megszorítás vagy reform? Ha a politikáról úgy gondolkodunk, mint eddig, és úgy is beszélünk, mint eddig - amire a mai ülésnapon érzek némi tendenciát -, akkor valószínűleg tényleg csak megszorításra futja az erőnkből, a reform ugyanis döntően kulturális kérdés volna, gondolkodásunk radikális megváltozását igényelné. Nekünk itt, a kormánypártok padsoraiban az a meggyőződésünk, hogy egyszerre állítjuk helyre az államháztartás egyensúlyát, ami megszorításokat igényel, és ugyanabban az időben indítunk útjára egy sor reformot, amelyeket viszont távlatos szemlélet és elszántság jellemez.

Tudomásul kell azonban vennünk valamit: bármennyire fáj, nem vagyunk elég hitelesek, legalábbis ami a nemzetközi pénzpiac kulcsfontosságú szereplőit illeti, semmiféleképpen nem; világos jele ennek, hogy a nagyszabású költségvetési kiigazítás híre nem hűtött le maradéktalanul minden elemzőt és a pénzpiacokat. Nekünk a kormánypárti oldalon nehéz a szembenézés a megkopott hitelességünkkel, de óva inteném az ellenzéket attól, hogy ők ezen örvendezzenek. Akár tetszik, akár nem, ez a bizalmatlanság mindannyiunknak szól, akár kormánypárti, akár ellenzéki padsorokban ülünk.

Az elemzők pontosan látják, hogy a politikai elit a rendszerváltás óta képtelen volt mindeddig átlépni saját árnyékát. A reformhoz egy újfajta gondolkodás és őszinteség kell, csakhogy úgy tűnik, a politikai elit mindig annyira fél a riválistól, a hatalom elvesztésétől, hogy meg se próbált őszinte lenni; leszokott az egyenes beszédről. Ilyen grandiózus méretű államreformot, tisztelt képviselőtársaim, azonban lehetetlen volna őszinteség, egyenesség és egyértelműség nélkül sikerre vinni. Szóval, az első, hogy kilépjünk a politika mesterséges világából, ahol semmi nem az, aminek hívják.

Kezdjük például a nemrég lezárult kampány tapasztalataival! Az ellenzék arról beszélt, hogy egy lefelé csúszó, szomorú, töpörödő országban élünk, lényegében már itt van az apokalipszis.

(16.40)

Az utóbbi idők pénzügyi tendenciái mentén már egyenesen a pénzpiac összeomlását vizionálja. Ez most sem igaz, és annak idején sem volt igaz, ahogyan a felírt gyógymódok sem voltak reálisak: sem az adócsökkentés, sem a nyugdíjemelés, sem az olcsó benzin, az olcsóbb regisztrációs díj, az olcsó gáz és áram, és még sorolhatnám.

Persze, a licitverseny miatt a kormánypártok is féltek. Féltünk maradéktalanul őszintének lenni. Például gigantikus méretű államháztartási hiányról burkoltan beszéltünk, kódolt nyelven. (Ékes József: És kinek kódoltátok? - Közbeszólások, taps az ellenzéki padsorokban.) Azt mondtuk, hogy az állam reformra szorul, mert túl nagy, túl lusta és drága. De még mindig - bárhol üljünk is a parlamentben - szorongva fogalmazzuk meg, hogy a kiigazítás része a megszorítás is.

Mi, liberálisok voltunk, azt gondolom, a legszókimondóbbak, de még mindig nem voltunk elég szókimondóak: nem mondtuk el, hogy egészen pontosan milyen lépések vezetnek a kiigazításhoz, hogy 2008 végére hogyan tudunk eljutni addig a pontig, hogy 2009-től egykulcsos adót vezethessünk be Magyarországon. Mindenki tudta Magyarországon - kormánypártiak és ellenzékiek, újságírók, közgazdászok -, hogy szükség lesz megszorításokra, de megszorításokról mégsem szívesen beszéltünk.

Az idén 350 milliárd forint, jövőre pedig 1000 milliárd forint - ennyit kell és ennyit akarunk megspórolni. Részben növeljük a bevételeket - ez praktikusan adóemelést jelent, még ha nem is szívesen használjuk ezt a szót -, részben pedig csökkentjük a kiadásokat. Úgy tűnik, hogy szinte mindenki sokallja az adóemelést, és kevesli a kiadások csökkentését: valami miatt az emberek úgy hiszik, hogy a kiadások csökkentése kevésbé fáj. Azt hiszem egyébként, hogy ez tévedés.

Nem lesz könnyű szembenézni azzal, hogy az európai szociális modell, a szolidaritás gyakorlata és intézményei lényegében agonizálnak. Mesterségesen tartjuk őket életben. Eközben a jóléti kiadások szinte kezelhetetlen módon nőnek; gondolok itt az egészségügyi kiadásokra, a gyógyszerkasszára, a nyugdíjra, a szociális juttatásokra. Az őszinteség jegyében azt javaslom, nagyon röviden, inkább csak példákkal vegyük végig, hogy valóban mi is vezetett ahhoz a helyzethez, ahol ma már 1000 milliárdos nagyságrendű visszafogásról kell beszélnünk. Ha távolról indítunk, akkor azt mondom, hogy az elmúlt 16 év elmaradt reformjai. Ugyanúgy, ahogy az őszintétlenségért, állítom, hogy ezért is valamennyi párt, amely volt vagy éppen most van kormányon, bizonyos mértékben felelős. Sőt, az elmúlt 16 évben nemcsak elmaradtak reformok, hanem az utóbbi 7-8 év ahhoz is elég volt, hogy a '90-es évek második felében elindult bátor reformok eredményeit a költségvetés mára eleméssze. A nyugdíjreform egyensúlyi helyzetének helyreállításával kapcsolatos szándékokról beszélek, ahol valamennyi olyan forrást, amit sikerült a reform folyamán felhalmozni, mostanra gyakorlatilag feléltük. Újabb reformokra van szükség tehát azon a területen is, ahol a '90-es évek második felében már elindult valami.

Amikor azt vizsgáljuk, hogy a 16 éven belül hol tértünk le igazán a fenntartható egyensúlyi pályáról, akkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez valahol 2000 körül indult. 2000 és 2004 között telt el az a négy év, amely Magyarországot védhetetlenül lemozdította a tartós növekedés és egyensúly pályájáról. Kezdődött ez a minimálbér emelésével, aztán folytatódott a minimálbér adómentessé tételével, egy, a Fidesz által elindított igazságtalan, mára már több mint 200 milliárd forintba kerülő lakástámogatási rendszerrel, aztán folytatódott a köztisztviselői béremeléssel és a Medgyessy-kormány száznapos programjának számos egyéb lépésével, ami összességében olyan teherrel terhelte meg az államkasszát, amit a gazdaság akkori fejlődési állapotában belülről, a saját növekedéséből nem volt képes előteremteni.

De nézzük meg azt, hogy a mostani 1000 milliárd forint most itt hogy áll össze! Tisztelt Képviselőtársaim! A nyugdíjak növekedése 80 milliárd forinttal, a gyógyító-megelőző kassza túlfutása 80 milliárddal, a gázár-kompenzáció többletigénye körülbelül 80 milliárd forinttal, az önkormányzatok hiánya több mint 100 milliárd forinttal terheli az idei évet. Sorolhatnám ezt a listát; mindegyik eleméből kiderül, hogy eltolhatatlan, elodázhatatlan a reform.

Nem fogunk tudni megálljt parancsolni az energiakompenzációs kassza évről évre való növelésének akkor, ha nem helyezzük teljesen új alapokra az energiagazdálkodásunkat. Ha nem megyünk végig a vasút reformjának útján, ha a gyógyszerkiadások oldalán nem visszük végig következetesen azokat a programokat, amelyeket meghirdettünk, akkor évről-évre újra fogjuk termelni ezt az 1000 milliárd forintot, nemhogy csökkenne, de adott esetben nőhet is ezek összege.

Miniszterelnök úr elmondásából kiderült, hogy 10-ből 7 forintot az utóbbi években a jóléti kiadások emelésére fordítottunk. Önök, tisztelt ellenzéki képviselők, azt állítják, hogy ez nem látszik az országon. Ha tényleg nem látszik az országon, akkor lássuk be végre közösen, mindannyian, hogy a modell rossz. A modellt kell megváltoztatni; nevezzük reformnak vagy modellváltásnak, az alapstruktúrákat kell nekünk megváltoztatnunk.

A kiadás csökkenése persze azt is jelenti, hogy újra kell gondolnunk az állam feladatát, szerepét, dolgát. Lehet, hogy szakítanunk kell a közigazgatás 150 éves modelljével. Ellenzék és kormányoldal az alapkérdésben egyetért, hogy a bürokrácia túlméretezett és drága, a döntéshozatal pedig lassú és pazarló. Európa, sőt a fejlett gazdaságú országok nagyon hasonló problémákkal küzdenek. Nemrég vettem részt az OECD párizsi közgyűlésén, ahol szinte minden fejlett ország egymástól függetlenül azt mondta el, hogy a problémák közül hármat tud kiemelni: a költségvetési hiány túlfutását, a magas olajárakat és a magas kamatokat. Minden egyes ország a reformok szükségességét hirdeti. Nincsen pedig másolható modell, nincs átvehető gyakorlat, a megoldást magunknak kell kiizzadnunk.

Nézzünk néhány példát! Franciaország egy igazán etatista állam, a közigazgatás példaképe; most éppen 12 ezer köztisztviselőt bocsát el. Ez nyilván csak a kezdet, hiszen ők is tudják: legalább ötvenszer ennyit kellene. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a francia politikai elit is kezdi felismerni, hogy a túlméretezett bürokrácia megöli a versenyképességet. Vagy nézzük Olaszországot! Berlusconi bukása után most Prodi középbal kormánya készül jelentős költségvetési megszorításokra; állítólag olyan mértékűre, hogy ebbe még maga Margaret Thatcher is belepirulna.

Nézzük Németországot, szó volt már erről: Angela Merkel, az új vaslady egészségügyi és új nyugdíj-biztosítási rendszert és a munkaügyi piacot igyekszik új alapokra helyezni, és ő is nyugdíjemelésekre kényszerül. A magyarok, tisztelt képviselőtársaim, lehetnek ambiciózusabbak, mint az öreg Európa. Ha most sikerül, akkor hosszú évek után ismét egy olyan történetet írhatunk meg, amit idéznek, ami példa lehet nagyon sok olyan ország számára, ami hasonló problémákkal terhelt. Ehhez azonban következetesen végig kell menni azon az úton, amit megkezdtünk.

Ha a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnál bevezetendő változásokról beszélünk, akkor megismételhetem, hogy legelsőként újra kell definiálni, hogy mi is az állam dolga, és milyen feladatokat érdemes esetleg piacosítani. Igen, a privatizációról beszélek. A feladatok kiszervezése nem azt jelenti, hogy egyik egységből a másikba tesszük át az embereket, mint ahogy az elmúlt 16 év gyakorlata nagyon sokszor ezt hozta, hanem hogy valóban feleannyi emberrel, feleannyi pénzért jobb minőségű szolgáltatást kínálunk.

A Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban egy év alatt körülbelül 15 milliárd forinttal sikerült csökkenteni a gazdálkodás költségeit. Vagy nézzük az útigazgatás reformját: ma már az M7-es legújabb szakaszán 1 kilométernyi autópályára kilométerenként 1,3 milliárd forintos ajánlat érkezett be. Önök nagyon sokszor a fejemhez vágták, hogy ez miért volt az elmúlt években több mint 2 milliárd. Most 1,3 milliárd, és állítom, lejjebb is lehet vinni.

Vagy nézzük a vasúti reformot: 13 év után, a tavalyi év elején egy újabb, egy új vasúti törvény született meg. Ez az új vasúti törvény végre kijelöli azokat a kereteket, amelyekkel valódi közszolgáltatást és egy olyan minőségű és méretű vasúti állományt lehet megtartani és fejleszteni, amelyet Magyarország elbír és Magyarország igényel.

(16.50)

Az energiapiac liberalizációja a következő ilyen nagy feladatunk. Elmaradt, az elmúlt 16 évben nem indult igazán meg a verseny energetikában a legkisebb fogyasztók iránt. Megindult a verseny, mondjuk, távközlésben, és nézzük, mi az eredménye: lejjebb mentek az árak, bővült a szolgáltatási kínálat. Ugyanezt kell végigcsinálnunk energetikában.

Utalhatnék a külföldi beruházások ösztönzésére. Itt adjunk, ha lehet, még egy lendületet, mert nagyon fontos látni, hogy a magyar cégeknek, a magyar kis- és közepes vállalkozóknak a legnagyobb piaca, hogyha külföldiek Magyarországra jönnek termelni, bennünket választanak, itt teremtenek munkahelyeket, és nem Romániában vagy Csehországban. Az elmúlt másfél évben közvetlenül 20, közvetetten pedig 60 ezer új munkahely az első Gyurcsány-kormány hagyatéka a második koalíciós kormánynak.

De általában beszélhetnék a hazai vállalatok támogatásáról, ahol a feladatunk, hogy sok száz milliárd forint értékben hozzunk piacra hitel-, tőke-, pályázati és garanciális támogatási rendszereket, amelyek a kis- és középvállalkozások finanszírozásán érdemben segítenek, nem úgy, mint a korábban meglehetős átláthatatlanságáról elhíresült úgynevezett Széchenyi-program.

Rövidesen előállunk ezenkívül egy korszerű kutatás-fejlesztést és innovációt támogató innovációmenedzsment-koncepcióval, magyarul megnyitjuk az összes olyan kérdést, amelyet az elmúlt 16 évben nem sikerült.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az Új Egyensúly program a szabad demokraták oldaláról egy kompromisszum eredménye. A kompromisszumnak volt egy célja, hogy nekiállhassunk a reformoknak, és egy feltétele, hogy 2009-től egy olcsóbban beszedhető, egyszerűbb, átláthatóbb adórendszer lépjen életbe Magyarországon, ez pedig az egykulcsos adó.

Annak érdekében, hogy az Új Egyensúly program megszületéséhez hasonló lendülettel vihessük végig ezt a programot, a Szabad Demokraták Szövetsége élne néhány kezdeményezéssel.

Az első kezdeményezésünk az volna, hogy állítsunk föl egy konvergenciatanácsot, amely elsősorban a maastrichti kritériumok teljesítésére, a konvergenciaprogram lefuttatására koncentrál, de eközben a magyar gazdaság versenyképességére vonatkozó javaslatokat is beépíti. Ez a tanács nagyon más, mint a Fidesz által javasolt költségvetési tanács, annak ugyanis az elsődleges feladata az volt, hogy kösse meg a miniszterelnök és a kormány kezét a költségvetés tervezésében és végrehajtásában. A miáltalunk javasolt tanács politikafüggetlen lenne, nemzetközileg is elismert közgazdászokból állna, és független testületként őrködne a konvergenciaprogram végrehajtásán.

A második javaslatunk, hogy üljünk le tárgyalni azzal a tucatnyi munkaadói érdek-képviseleti szervezettel, amelyek közvetlenül a választások után erre biztattak bennünket. Tavaly augusztusban a szabad demokraták előjöttek egy négypárti megegyezési javaslattal, ami egy társadalmi és gazdasági megállapodás lett volna, 12 pontba szedve a legfontosabb tennivalóinkat. Hozzuk vissza a politika asztalára, és működjünk együtt azokkal a gazdasági szervezetekkel, amelyek hajlandóak volnának részt venni egy ilyen társadalmi és gazdasági megállapodásban.

Harmadik javaslatként szeretném felajánlani, hogy a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium - megújítva a korábban is létező versenyképességi tanácsot - a reálgazdaság védelmében, a reálgazdaság érdekeinek képviseletében a jövőben fokozottabban fellép a magyar gazdaságpolitika irányításában, becsatornázza a döntés-előkészítési folyamatokba fokozottabban a reálgazdaság igényeit, elvárásait. A cél az, hogy ütemében a fiskális szigort megelőzően, a fiskális szigort követően a versenyképesség kérdései legalább ilyen súllyal megjelenjenek a magyar kormányok gazdaságpolitikáiban, hiszen hosszú távon ez az egyetlen lehetőség a Fidesz voluntarista hozzáállásával szemben, hogy munkahelyek tízezrei teremhessenek Magyarországon.

Tisztelt Képviselőtársaim! A reform valóban új kultúrát igényel. Új kultúrát igényel tőlünk is. Tiszteljük a vállalkozásokat, tiszteljük a gazdasági teljesítményt, és ezt a tiszteletet akként is adjuk meg a gazdaság szereplőinek, hogy ne minősítsük, ne minősítsük le az ő teljesítményüket. Amikor én a gazdaság sikeres teljesítményéről beszélek, akkor újra és újra elismétlem, hogy két és fél-háromszor olyan gyorsan növekszünk, mint a régi Európa legtöbb országa, 10 százalék fölött van évről évre az exportteljesítményünk, Magyarországon négy év alatt megduplázódott az autópályák hossza, és ebbe az országba jött az elmúlt 15 évben a legtöbb külföldi működőtőke egy főre vetítve. Ha ezeket a sikereket elvitatjuk, akkor Magyarországon egészen egyszerűen kivesszük, kifogjuk a szelet a vitorlából, nem fogunk tudni semmilyen olyan világos utat mondani a magyar gazdaság szereplőinek és a magyar embereknek, hogy miből lehet a kibontakozás. A kibontakozás persze lehet európai uniós fejlesztési források megfelelő felhasználásából is, de legelőször is a reálgazdaság megfelelő szerepléséből.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, hogy ennek a programnak a megfogalmazásával valami elindult. Azt javasolom, nehogy elbizonytalanodjunk. Próbáljunk kimozdulni a folyamatos kampányüzemmódból, mert az kódolja, továbbra is igényli, feltételezi és visszahozza a politika padsoraiba az őszintétlenséget. Segítsünk Magyarországnak, hogy átugorhassuk a következő két év nehézségeit!

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)