Felszólalás adatai

SCHEIRING GÁBOR (LMP): Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Hogy világos legyen, a legelején szeretném leszögezni: bár tartalmilag, ahogy ezt a napirend előtti felszólalásokban is jeleztük, közel áll hozzánk a javaslat, és üdvözöljük, hogy szakítani kívánnak a megszorításokra építő hamis és megbukott gazdaságpolitikával, eljárásrendi, nagyon is fontos eljárásrendi okok és hibák miatt az LMP nem tudja támogatni a válságadótörvényt, ezért a zárószavazáson tartózkodni fogunk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Három csokorba tudjuk szedni az előterjesztéssel kapcsolatos észrevételeinket. Először is nézzük a formát! A demokrácia a formák jelentette garanciák rendszere. Nem attól demokrácia a demokrácia, mert egyetértünk, hanem azért, mert adva vannak a lehetőségek a hatalom ellenőrzésére. Szerdán bejelentik, péntek éjjel benyújtják, hétfőn megszavazzák. És az csak a kisebbik baj, hogy az ellenzéki pártok véleményére nem kíváncsiak, de semmiféle egyeztetésről nem tudunk az érintettekkel és a társadalmi szervezetekkel, hatásvizsgálatok nem készültek. Nagyon valószínű, hogy a csomag hatásairól és valós költségeiről még a beterjesztőknek sincs fogalmuk. Sajnos, a közigazgatási egyeztetés ismét elmaradt, mivel jó szokás szerint a legfontosabb törvények egyéni képviselői indítványként kerülnek a parlament napirendjére. Persze, már megszokhattuk volna, mégsem tudjuk azonban megszokni, hiszen akárhányszor játsszák is ezt el, ettől még ez az eljárás botrányos marad.

Van azonban egy legalább ennyire súlyos tartalmi kifogásunk is. Hamis ugyanis az az érvelésük, hogy egyszer csak találtak egy 500 milliárdos lyukat a költségvetésben. Ezt a lyukat ugyanis önök verik a legtehetősebbeknek kedvező adócsökkentési intézkedéseikkel. Engedjék meg, hogy egy hasonlattal éljek! Ha egy gyerek pénzt kér az édesapjától, akkor az édesapa is megkérdezi, mire kell az a pénz, édes fiam. Ha az a válasz, hogy gumicukorra, akkor valószínűleg nem fog pénzt kapni. Ha a válasz az, hogy könyvre, akkor sokkal nagyobb az esélye. A kormány most azért kér pénzt, hogy bevezethesse az egykulcsos adót, és csökkenthesse a társasági adót. Arra kér pénzt, hogy csökkenthesse a magasabb jövedelműek személyi jövedelemadóját (Moraj.), akiknek erre jelenleg nincs égető szükségük. Arra kér pénzt, hogy a tőkejövedelmek és a kamatjövedelmek kevesebbet adózhassanak, mint a munka. Örülök, hogy tetszik, amit mondok. Azaz azt akarják, hogy kapjanak még többet, akik vélhetőleg egyébként sem szűkölködnek; annyira biztos nem, mint az ország leszakadó nagyobbik fele. A kormány, tisztelt hölgyeim és uraim, a hasonlatot folytatva, gumicukorra kér pénzt a parlamenttől. (Derültség az LMP soraiban.)

Számos alkalommal elmondtuk, hogy az LMP ellenzi az egykulcsos jövedelemadót, mert a progresszív adóztatást tartjuk igazságosnak. (Folyamatos zaj.) Furcsa mód néha a kormány is, például éppen a szóban forgó különadók közül először kettőnél, most már mindháromnál, kezdetben a kereskedelmi egységeknél, az energiacégeknél és most már, a módosítónk átvételével a telekommunikációs szektornál is. Különösen válságos helyzetben tartjuk igazságtalannak és igen felelőtlennek, hogy a szűkös erőforrásokat arra használjuk, hogy a magasabb jövedelműek terheit csökkentsük, míg az alacsonyabb jövedelműekét növeljük. A kormány tehát egy szükségtelen dolog miatt növelné az adóprést.

Pedig volna sürgős, fontos tennivaló is bőven. Vehetnénk a pénzen például könyveket is. Fordíthatnánk olyan társadalmi beruházásokra, amelyek hosszú távon is hasznosak az országnak. Vehetnénk belőle, tisztelt képviselőtársaim, például munkahelyeket az alacsony bérek járulékainak csökkentésével. A munkanélküliség a képzetlenek körében a legnagyobb ugyanis, ezt pedig jelentősen csak úgy lehet csökkenteni, ha a vállalkozóknak kevesebbe kerül a foglalkoztatásuk. Ha még emlékszünk, a Fidesznek is volt olyan ígérete, hogy egy további példával éljek, hogy a GDP 1 százalékával, azaz körülbelül 300 milliárd forinttal fogják növelni az oktatási kiadásokat. Talán nem kell indokolnom, hogy mennyire fontos lenne az ország hosszú távú fejlődése szempontjából, ráadásul elég jól kidolgozott és szinte konszenzust élvező elképzelések vannak arról, hogy pontosan mire kellene ezt az összeget fordítani. Elsősorban a tanárképzés megerősítésére, a tanári életpálya vonzerejének növelésére, a tanári fizetések emelésére, különösen a kezdő tanárok esetében.

De lehetne folytatni a sort: az oroszoktól való függés, az üvegházhatású gázok kibocsátása és a fűtésszámlát egyszerre csökkentő épületfelújítások, a megújuló energiák támogatása, az egészségügy rendbetétele, a közösségi közlekedés helyzetének rendezése, benne a költségvetés nyakán súlyos malomkőként függő MÁV-val, az önkormányzatok adósságainak rendezése. Ezek mind súlyos és égető állami feladatok, amelyek ellátása fontos pluszforrásokat igényelne.

(20.30)

Bár nem tárgya a jelen törvényjavaslatnak, mégis szeretnék rá kitérni, ez pedig a magán-nyugdíjpénztári befizetések ügye. A magán-nyugdíjpénztári tagdíjak visszatartásával az államháztartási bevételeket már idén és 2011-ben is szeretnék növelni. A szoros kapcsolódás ezzel a törvényjavaslattal azért áll fenn, mert a válságadók 160 milliárdos összege csak fele-harmada annak, amit az egykulcsos adó, illetve a társasági adó csökkentésével a költségvetés bevételi oldalán lyukként önök létre fognak hozni.

A lépés érthető, és nem is egyedülálló - mármint a magán-nyugdíjpénztári rendszerhez való hozzányúlás -, Kelet-Közép-Európában már több ilyen történt. Érthető, mert az állami nyugdíjrendszernek ugyanannyi ellátottal kell foglalkoznia, miközben a források egy része külön kasszába megy. Igaz, hogy majd évek múltán ezek a pénztárak enyhítenek a nyugdíjrendszer helyzetén, de addig is valahogy működni kell. A pénztárak nemcsak az évi 360 milliárd forintnyi tagdíjjal jelentenek kevesebbet, hanem - mivel kétharmadában államkötvényt vesznek belőle - azért az állami kiadásokra feleslegesen plusz kamatteher is rakódik.

Maguknak a pénztáraknak a működését is számos kritika érte az évek során - ahogy itt ma több kormánypárti képviselő is ezt felhozta -, a gyenge hozamokon túl a magas működési költségekig, ezért egyetértünk önökkel abban, hogy nem utasítjuk el a lehetőségét vagy ötletét, hogy a nyugdíjrendszerben az állami rész súlyát növeljük a magánrendszer rovására. Ám rendkívül sok múlik a hogyanon. Amit most önök a parlament elé készülnek terjeszteni - illetve a honlapon már el is érhető -, az előzetesen beharangozottól kicsit eltér. Nem a tagdíjfizetés felfüggesztéséről van benne ugyanis szó, hanem annak járulékká minősítéséről.

Bár sokan alap nélkül vagy pusztán rosszindulatból mondanak ilyeneket, mégis kénytelenek vagyunk leszögezni: ez lopás. Ha nem írják jóvá ezen befizetéseket az állami nyugdíjrendszerben - márpedig hogyan írnák jóvá, amikor az egyéni számlák rendszere, amit az LMP régóta követel, továbbra sem létezik -, akkor ez a befizetők számára elveszett. Emellett az, hogy a tagdíjak egészét eltéríti, megfojtja a pénztárakat. Először a tagdíjak felének a visszatartásáról beszélnek, aztán kiderül, hogy nem fél, hanem egész, aztán kiderül, hogy nem felfüggesztés, hanem teljes einstand: eszük ágában sincs visszaadni.

Aztán kiderül, hogy a korábbi esküdözésekkel szemben mégis arra megy ki a játék, hogy a visszalépéseket bátorítsák, akár a pénztárak tönkretételével is, ami a befektetések értékének drasztikus leértékelődéséhez vezethet, hiszen egyszerre kell likvidálni rengeteg hosszú távú pozíciót. De hát a cél szentesíti az eszközt. Ugye? Ahol faragnak, ott hullik a forgács. Mindazonáltal tehát szeretném még egyszer leszögezni, elveiben elfogadhatónak tartunk egy ilyen hiánycsökkentő lépést, ha szükség volna rá, és nem - mint hangsúlyoztuk - gumicukorra kellene.

Összességében tehát önök gumicukorkára kérnek pénzt, nem pedig könyvre. Perverz újraelosztási hatású, munkahelyek teremtésére alkalmatlan adócsökkentési intézkedésekre einstandolnak most, ahelyett, hogy érdemi intézkedésekbe fognának végre.

De térjünk rá a törvényjavaslat konkrétumaira, és vizsgáljuk meg az egyes különadókat. Kezdjük az energiacégek adójával. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a jelenlegi energiatermelési rendszerünk merev, tele van kvázi monopóliumokkal, és ezért igen nagy a kísértés a termelő cégek részéről a monopolár meghatározására, extraprofitok realizálására. Ebben szerepe van az 1996 óta rosszul privatizált erőműveknek is, amelyek garantált profitot kaptak, de szerepe van annak is, hogy eddig a kormányok - és ebben élvezték az ellenzék támogatását is - megpróbáltak ellenállni az energetikai piacok kinyitásának, amikor csak lehetséges volt. És természetesen szerepe van annak a mintegy 40 milliárdos tőkeinjekciónak is, amit a kötelező átvételi tarifa kiterjesztésének örve alatt nyújtott a Podolák-Fónagy-paktum, a Fidesz és az MSZP közös törvénymódosítása 2009 őszén.

Az energiaszektor tehát rendelkezik olyan forrásokkal, amelyeket elvonva akár a költségvetési hiányt is csökkenteni lehet. Mi, az LMP mégis inkább azt tanácsolnánk - mint minden esetben -, hogy a szektort a gazdaság hosszú távú fejlődése érdekében kiszámítható és tartós változást hozó szabályozással, adóztatással formáljuk át. Egyrészt rendkívül sürgető a fosszilis energiahordozók minél gyorsabb leépítése és helyettesítése mind a klímapolitika, mind a külső függésünk csökkentése szempontjából. Az LMP szerint tehát az energiaszektorban egyrészt növelni kellene a versenyt. Az áramellátásnál létre kellene hozni egy működő tartalékpiacot, amely a megújuló energiák villamosenergia-termelését serkentené. Másrészt szén-dioxid-adót kellene kivetni, ami az energiaszektort a kibocsátásért való felelősség arányában terhelné. Harmadrészt a fellelhető és beruházásra fordítható forrásokat - különösen az állami befolyás alatt álló vállalatoknál - a megújuló energiák kutatására, pilotprojektek indítására, a megújuló energiák nagyobb arányú kiaknázására kell használni.

Lássuk a kereskedelmi cégekre kivetett adóval kapcsolatos részleteket. Ez az adó áll a három közül a legközelebb ahhoz, hogy az LMP számára akár elfogadható legyen. Hogy mégsem az, annak a legfőbb oka, hogy a fennálló problémákat nem ötletszerű sarcokkal, hanem hosszú távon fenntartható adóztatással és korlátozó szabályokkal lehet megoldani.

Az elmúlt két évtizedben a kiskereskedelem jelentős koncentráción ment keresztül. Ennek nyertesei a nagy áruházláncok voltak, illetve az alacsonyabb árakon keresztül a fogyasztók, vesztesei pedig a településeken belül lévő boltok, a városkép, a lebetonozott termőföld, a megnövekedett forgalomtól és szennyezéstől szenvedő városok és a kizsigerelt hazai beszállítók. Az áruházláncok terjedésének negatív hatásait a zöldszervezetek és az LMP is kezdetektől fogva hangoztatta, és fellép ezen folyamat megállításáért. Ennek jegyében be is nyújtjuk a parlamentnek azt a törvényjavaslatot, amely a nagy alapterületű kereskedelmi egységek építési moratóriumáról, engedélyeztetéséről és adóztatásáról szól, az úgynevezett plazastop törvényjavaslatunkat.

Nem kifogásoljuk az adó progresszív voltát sem, habár itt akad két furcsaság. Az egyik, hogy úgy tűnik, a kormány, amikor más érdekei úgy kívánják, mégiscsak jó ötletnek tartja egy adó progresszivitását, ezzel kimondatlanul is elfogadva azt az etikai alapelvet, hogy akinek több van, az arányaiban is járuljon hozzá többel a közös kasszához. A másik furcsaság, hogy az adó alól szervezeti felépítésük miatt szinte mentesülnek a hazai láncok - a CBA, a Coop és a Reál -, holott összes árbevételük hasonló nagyságrendű, mint a Tesco vagy az Auchan árbevétele. Bár csábító lenne ebben valamiféle viszontszívességet látni, hisz a CBA tulajdonosa nyíltan kiállt a Fidesz mellett, és külön kampányt is finanszírozott az érdekében, ám mégsem tesszük ezt, mert látunk egy elfogadható indokot is erre a mentességre. Ez pedig az, hogy a hazai üzletláncok üzletei túlnyomórészt a településeken belül találhatók, jóval kisebb méretűek, sokkal jobban illeszkednek egy általunk elképzelt fenntartható városhoz, mint a hatalmas, városokon kívüli, nagy autóforgalmat generáló egységek.

Ugyanakkor ezen szempont nem magyarázza az adó mértékének hatszoros különbségét a különböző méretű egységek között. Ráadásul - hogy ismét megemlítsük - a nagy láncok által okozott problémákat nem érinti, semmiféle hatással nincs a terjeszkedő városszéli, nagy alapterületű boltok szaporodására, sem ezen folyamat káros hatásainak felszámolására. A bevételnek egy kicsiny része sem megy ezekre, sőt, mivel a bevétel jövedelemadó-csökkentésre megy, ami vélhetően első lépcsőben a fogyasztást pörgeti fel, a bevételek jelentős része vissza fog vándorolni a nagy élelmiszerláncokhoz.

Ahhoz, hogy tartós és megnyugtató megoldásokat találjunk, több megoldás is kínálkozik. Lehetséges az új kereskedelmi egységek alapterületének maximalizálása, egy alapterület-arányos progresszív adó bevezetése, a kereskedelmi egységek létesítésének korlátozása, a régió és település által elfogadott rendezési tervhez való illesztése, a beszállítói etikai kódex kötelezővé tétele és szankcionálása.

Harmadrészt lássuk a telekom cégek adóját! Ez egy igen kérdéses pontja a tervezetnek, egyrészt azért, mert ebben a szektorban lelhetők fel a legkevésbé azok a negatív társadalmi vagy környezeti hatások, amelyek az energiaszektorban vagy a kiskereskedelemben megtalálhatók. Az egyetlen kapaszkodó talán, hogy a szektor vállalatait többször büntették már kartellezés miatt, tehát az oligpolisztikus trendek itt is érvényesülnek. A kivetett adó mértéke az iparág mértékéhez képest mégis itt a legdurvább. A 2009-es adatok alapján a nyereség több mint 70 százalékát vonná el az állam. Ez azért elég magas szint, ilyen csak Svédországban volt a jóléti állam fénykorában.

Bár nem túl elegáns módon, az ellenzéki módosítók leszavazásával, majd sajátként történő tálalásával, de sikerült orvosolni a tervezet egyik nagy hibáját, hogy jelenleg Magyarországon az internetszolgáltatók is távközlési cégnek minősülnek, így számos magyar tulajdonban lévő kis forgalmú céget, jellemzően 2-5 főt foglalkoztató családi vállalkozást is jelentős mértékben sújtott volna ez a váratlan adó.

(20.40)

Ebben az iparágban az adónak már az alsó sávja is jelentős lett volna, 2 százalékos, és nem lett volna adómentes sáv. Ennek fényében, következményeként előfordulhatott volna, hogy több, a gazdasági válság miatt már most is a túlélésért küzdő, nyereséget nem termelő kis cégnek egyszerűen nem lett volna miből kifizetni ezt az adót, hisz gazdaságilag teljesen ellehetetlenült volna. Ezért javasoltuk, hogy ha már bevezetik, akkor tegyék ezt sávos rendszerben. Erre tettünk módosító javaslatot is, amit ezúton is köszönünk, hogy átvettek.

Zárásként tehát szeretném újra leszögezni: a válságadócsomag sajnos a kormányzati fejetlenség újabb bizonyítéka. A kabinet kapkodásának egyedüli oka saját maga: a józan ész határain túl is ragaszkodnak az egykulcsos adó bevezetéséhez, a társasági adó csökkentéséhez, ami 400-500 milliárd forintos bevételkiesés okoz, és növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az LMP támogatja a hiánycél tartását és a túlhatalommal rendelkező energetikai, illetve kereskedelmi cégek extraprofitjának megtörését. Az önsorsrontó kapkodás helyett ugyanakkor felszólítjuk a kormányt, hogy vonják vissza az egykulcsos szja és a 10 százalékos társasági adó tervét, és koncentráljanak a valós gazdasági problémák kezelésére.

Zárásként: súlyos formai aggályainkat és a válságadó alapvetően helyes irányán belüli részletkérdésekkel kapcsolatos kritikáinkat a zárószavazáson egy tartózkodással fogjuk kifejezni.

Köszönöm szépen figyelmüket. (Taps az LMP soraiban.)