Felszólalás adatai

BOTKA LAJOSNÉ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az órára nézve három és fél órája kezdtük el ennek az egyébként terjedelmében igazán nem túl vaskosnak mondható törvénynek a vitáját, amelynél az elhangzottak alapján úgy gondolom, hogy rendkívül időszerű ennek a törvénynek a címét értő olvasással értelmezni: "esélyegyenlőség érvényesülésének közoktatásban történő előmozdítását szolgáló egyes törvények módosításáról". Nem azt írja egyébként, hogy "az esélyegyenlőség társadalmi programjának komplex törvénye", nem azt mondja egyébként, hogy "az esélyegyenlőség megvalósítását szolgáló összes törvény". Azt mondja, hogy a közoktatás eszközrendszerén belül melyek azok a változtatások, amelyek az esélyteremtést, az esélyegyenlőség növelését szolgálhatják.

Egyetértek azokkal, akik úgy mondják, hogy ha az esélyteremtés, esélynövelés, esélyegyenlőség témakörében ezt a tartalmi listát végignézzük, akkor ez nem teljes körű. De nem is ez volt a cél. A cél a címében pontosan megfogalmazott. A cél egyébként - és ebben az MSZP vezérszónokának, Tatai-Tóth András képviselő úrnak a mondanivalójára utalok - az az értékrend, amelyet fölvállaltunk, hogy számunkra rendkívül fontos - és különösen fontos gyermekek esetében - az esélyegyenlőség folyamatos vizsgálata, hol érvényesül, hol nem, mik akadályozzák, hiszen a gyermekeinkről van szó. Úgy látjuk, hogy ezen a területen a közoktatásban is vannak eszközök és lehetőségek.

(18.30)

Tehát az egyik lényeges dolog, hogy nem várhatjuk el ettől a törvényjavaslattól, hogy teljes körű megoldást adjon a munkanélküliségre, a földrajzi determinációra, a szülők iskolai végzettségéből adódó különbségre, és sorolhatnám még mindazt a számtalan elemet, amely különbözőbbé teheti gyermekeinket a tekintetben, hogy az azonos tehetségű gyermek vajon azonos útra juthat-e a közoktatás vagy az oktatás stádiumait végigjárva. Ez lehet talán az egyik pont, ami miatt másképpen látjuk, vagy mást várunk el ettől a törvénytől.

A másik dolog talán az, hogy ez a törvényjavaslat, ami itt van előttünk, olyan szempontból is újszerű, hogy ahogy ez a törvény előkészült, módszerében egy egészen új szituációt tükröz. Önök, képviselőtársaim, tudhatják, hogy a miniszterelnök lassan egy évvel ezelőtt a közoktatás állapotát felmérő, diagnosztizáló, értékelő feladatkörre és majdani kivezető, fejlesztési lehetőségeket kimunkáló feladatkörre egy szakmai grémiumot bízott meg. Ezt nevezzük oktatási kerekasztalnak. Ismerjük a jelentését; szakemberek, kutatók nem vitatott szakmai anyagot tettek az asztalunkra.

Egy másik lényeges dolog, szintén objektív tény, hogy immár 2000 óta a magyar közoktatás minőségét, jóságát nemcsak önmagunkban mérjük és mondjuk, hogy mily büszkék vagyunk egyébként - amúgy lehetünk okkal sok elemére - a magyar oktatás színvonalára, hanem egyszerűen nemzetközi összehasonlításban megmérjük magunkat; PISA-nak és egyéb kompetenciavizsgálatoknak is tekinthetjük.

Az a kormány, amely ilyen információkkal, ilyen ismeretekkel rendelkezik a közoktatásunk állapotáról, két dolgot tehet. Mondhatja, hogy kérem szépen, ez egy olyan felmérés, ami hosszú távú, meg sok mindent mondhat, halogathat, de mondhatja, hogy ez egy olyan ismeret, aminek a kezelése a kormányzati felelősségből következik. Ennek az egyik és nem a totális megjelenítése ez a törvény, ami előttünk áll.

Ha olyan szempontból vizsgálom ennek a törvénynek a tartalomlistáját, hogy mivel is foglalkozik, akkor azt kell mondanom, hogy csupán néhány eleme az, amely az esélyteremtés, az esélyegyenlőség közoktatási megoldásáról szól.

A legeslegmarkánsabban és legújszerűbben talán a korai fejlesztésről, a bölcsőde, óvoda... - és nem ismétlem azokat az értelmezéseket, amelyek arról szólnak, hogy igen, nagyon is szakszerű az a megoldás, ami minél korábbi időszakban próbálja a többszörösen hátrányos helyzetű gyermekeket az oktatási-nevelési intézményekbe bevinni, és segíteni szeretne a fenntartásban az önkormányzatoknak ott, ahol ezt nem tudják megoldani. A bölcsődékre gondolok, hiszen a rendszerváltás egyik nagy vesztese ez az intézményrendszer, óriási számban szűntek meg bölcsődék Magyarországon, miközben a változó társadalmi igény újra létre kell hogy hozza, de ahol nincsen elég, ott most lehetőséget tudunk adni az esélyteremtés érdekében. Tehát az egyik a korai fejlesztés, az óvodáztatási támogatás.

Kedves ellenzéki Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy ebben a paragrafusban bevalljuk, hogy az önök támogatási rendszerében megtanultuk, hogy az a kényszer, hogy pénzhez akkor jutsz, ha egyébként teljesítesz, az önök családi pótlékának a logikájában nem volt rossz. Mi nem értünk vele egyet. Mi úgy gondoljuk, a családi pótléknak egyébként olyan funkciói is vannak, amelyek a gyermek jogához és a gyermekhez köthetők. Nem büntethető a gyermek az éhezéssel, a ruhanélküliséggel azért, mert a szülő nem vitte iskolába, de tény, hogy volt egy ilyen kötelem, aminek az egyik alternatívája lehet ez az óvodáztatási támogatás.

A másik ilyen eleme az esélyteremtésnek gyakorlatilag az iskoláztatáshoz való jog érvényesülése. Nem állítjuk, hogy ez az általános Magyarországon, de elég csak néhány példa arra, hogy egy-egy intézmény, egy-egy iskola, az általa nem kívánt gyermek felvételét megtagadva olyan helyzetet állíthat elő Magyarországon, amiről eseteket tudunk ma már településnévvel emlegetni. Úgy gondoljuk, hogy ez megengedhetetlen. Azt hiszem, hogy itt Szabó képviselő úr a gyermeki jogok egyetemlegessége okán is kellően érvelt amellett, hogy miért kell nekünk ezeknek a gyerekeknek az iskoláztatását ilyen módon is biztosítani.

Természetesen úgy gondoljuk, felhasználva azt a McKenzie-jelentést, amelyet egyébként Hoffmann Rózsa képviselő asszony név szerint meg is említett, amelyben a következő cím van, amit idézni szeretnék: "Az oktatási rendszer csak annyira jó, amennyire a tanárok, akik alkotják." Természetesen ezt is lehetne árnyalni, de úgy gondolom, hogy nem vitatéma, ezért én a pedagóguspolitikát érintő paragrafusrészt szintén az esélyteremtés, esélyegyenlőség érvényesülése témakörbe sorolom.

És akkor kérdezhetnénk, hogy mi van még. Képviselőtársaim, beszéljünk őszintén, az van még, hogy időközben a közoktatási rendszerünkben megjelentek olyan anomáliák, illetve olyan jelenségek, amelyekre az előző időszakok törvényhozásában nem figyeltünk; nem ismertük, nem tudtuk, nem figyeltünk. A legmarkánsabban ez az iskolai erőszakról szól. Az iskolai erőszak nyilvánossága talán meg is többszörözte ennek a mértékét, mint ami a valóságban van, de ha csak egy is van, kellő ok arra, hogy arra gondoljunk, hogy mi vezethet egy gyermeket, egy fiatalt arra, hogy ilyen cselekedetet hajtson végre egy iskola épületében egy pedagógussal szemben.

Úgy gondoljuk, hogy ezek a fiatalok, ezek a gyerekek azon az úton, amíg idáig eljutnak, bizony nagyon-nagyon sok vészjelet adhattak ki magukból. Bizony nagyon-nagyon sok olyan eset előfordulhatott, amikor nevelőnek, szakértőnek, szakembernek észre lehetett volna venni, hogy nem jó irányba fejlődik a személyisége. És ez nem a nevelés hiánya, hanem ennek a néhány gyermeknek, néhány fiatalnak vagy fiatalok egy csoportjának egy olyan szükséglete, amihez külön speciális segítségre van szükség.

Ezért van helye ebben a törvényben, amely lehet persze esélyegyenlőségi kérdés is, mert minden gyermeknek joga van és nekünk meg kötelességünk egy egészséges személyiség fejlesztésében, nevelésében minden eszközzel a segítségükre lenni, mi úgy gondoljuk, hogy nem a büntetés, mi úgy gondoljuk, hogy a szakszerű segítség, a nevelés révén tudjuk ezeket a fiatalokat megóvni attól, hogy ilyen mértékű devianciáig eljussanak.

Ezért, ha úgy tetszik, akkor ez a paragrafus, ami sajnos, időszerű, szükségszerű szabályozást igényel, és nem a megoldás teljeskörűségét, ezt el kell mondanom, hiszen azzal, hogy egy szülőt arra kényszerítünk, hogy szakemberhez vigye az ilyen típusú magatartási zavarral rendelkező gyermekét, tudjuk, hogy ez nem a megoldás, ez valójában a segítségnyújtásnak egy eleme. De mindenképpen el kell indulnunk, és el kell ezt kezdenünk.

Engedjék meg, hogy a pedagóguspolitikáról azért szóljak - amelynek egyébként részének tekintem a vezetőpolitikát is -, mert bizottsági ülésünkön ez ügyben, főleg ez utóbbi ügyben, a vezetőpolitika ügyében elég komoly vita alakult ki. Itt is hallottunk ezzel kapcsolatban egy konkrét kritikát. Közhelynek tűnik, de kutatási eredmények igazolják, hogy egy-egy közoktatási intézmény minőségének a meghatározó tényezője az a vezetői kultúra, vezetői felkészültség, vezetői személyiség - mint ahogy a többi nagy gazdasági és társadalmi szervezet minőségében is -, aki éppen ott az irányítást és a vezetést végzi és vállalja.

Ezért tehát úgy gondoljuk, hogy itt az idő, hogy bár a törvényi szabályozásban a közoktatási intézmények igazgatói továbbra is azok a pedagógusok lehetnek, akik megfelelő pedagógiai szakképzettség mellett szakmai gyakorlati idővel rendelkeznek, sőt, ma már szakvizsgát is le kell tegyenek, ezen a szabályon nem kívánunk változtatni.

Azt a dolgot azonban nem tudomásul venni, hogy például a szakképző intézmények okán a tiszkek... - a térségi szakképzési feladatot vállaló intézményrendszerekben olyan intézményegyüttesek jöttek ma létre Magyarországon, ahol egyébként önálló szakmai műhelyek a magasabb szintű szakmai képzés okán nagyobb intézményekbe társultak, szövetkeztek a fenntartók döntése alapján. Egy ilyen új típusú intézmény vezetési szerkezetében muszáj a változtatást törvényben végigvezetni.

Ebben a változtatásban mindenképpen az volt az érvünk... - személy szerint én ebben elég harcos voltam, a munkacsoportban is és a bizottsági ülés törvény-előkészítése során is.

(18.40)

Tehát úgy gondolom, hogy továbbra is fontos ezeknek a tagintézményeknek, intézményegységeknek a szakmai, pedagógiai önállóságát úgy is garantálni, hogy egy intézményvezető igazgatói státusban irányítsa ezeket az intézményeket. Akkor pedig fölvetődik a kérdés, hogy az új irányítási rendszerben, a regionális képzési bizottságok által is irányított és döntéseivel befolyásolt rendszerben ezeknek a nagy intézményeknek a szervezeti irányítása egy új vezetői szintet igényel.

Szeretném itt elmondani önöknek, hogy én magam is azt túlzásnak tartom, hogy a törvényben az úgynevezett főigazgató kötelező tanítási óráját kivegyük, ezért azon dolgozunk, hogy hogyan lehet az eltérő eseteket módosítással finomítani, és valójában lehetővé tenni, ahol ez lehetséges, hogy a főigazgató is tanítson igazgatóként. Bevallom önöknek, számomra rendkívül nagy felüdülést jelentett, amikor heti 2 vagy 3 órában - aszerint, hogy az évfolyamon éppen az a bizonyos tantárgy, amit tanítottam, hány órában volt - gyerekekkel találkozhattam. Ez az egyik oldala; rendkívül fontos tapasztalat volt az osztályterembe beszagolni, ha úgy tetszik. A másik oldala persze az, hogy igenis odafigyelést jelentett gyakran megszervezni úgy a vezetői munkámat, hogy ezek az órák szentek legyenek, és amennyire lehetett, védett legyen, vagyis a gyerekek ne sérüljenek amiatt, hogy az iskola igazgatója éppen az ő szaktanáruk. Tehát nagyon összetett dologról van szó, úgyhogy én mindenképpen abban reménykedem, hogy az általános vita lezárása után a módosító javaslatainkkal ezt a részt talán finomítani tudjuk.

Végezetül pedig azt szeretném kérni, és azt szeretném mondani, hogy azok a megjegyzések persze egy kicsit rontják az esélyünket a tekintetben, hogy tovább dolgozzunk az esélynövelés közoktatási lehetőségein, amelyek úgy szólnak, hogy az elmúlt hat évben semmi ez ügyben nem történt, mert ez nem igaz. Mert ha azt mondom, hogy kérem szépen, létrehoztunk olyan programokat, Útravaló-ösztöndíjtól kezdve egészen a felsőoktatásba való bejutásig, az Arany János-programot bővítették, a nyelvi előkészítő osztályok számát, indítását, lehetőségét megengedtük, a Katapult-programot, ami önmagában egy óriási esélynövelő programcsomag jelentős költségvetési támogatással - legyünk arra büszkék, amik jók. Örülök, hogy én az Arany János-program indító iskolái között az első iskolák között voltam, holott azt a Fidesz-kormány indította el, és örülök, hogy a mi kormányunk ezt a programot mennyiségileg és minőségben is folytatja. Csak ilyen folytonossággal lehetne esélynövelésről beszélni a jövőben a közoktatásban.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)