A felszólalás szövege:
HORN GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Egy rövid törvénytervezethez illene röviden hozzászólni, de sajnos ezt nem nagyon engedi meg az a helyzet, hogy itt - és ez már régi történet -, függetlenül attól, hogy melyik oldalon ülünk, hiszen az oldalak cserélődnek, maguk az állítások nagyon hasonlóak. Úgy érzem magam, mintha egy folyamatosan ismétlődő körben ülnénk, mintha nem is próbálnánk meg megérteni egymást. Ez nagyon nagy probléma, és ha tetszik, az egész szakma számára életveszélyes dolog, hogy a politika, a politikusok még csak meg sem kísérlik megérteni egymást, meg sem kísérelnek valamiféle szakmai konszenzusra jutni.
Egyébiránt jellemző módon azt gondoltam, hogy legalább az OKNT jogosítványának ügyében lesz valamiféle egyetértés. Azt gondoltam, hogy azt a végtelenül cinikus és buta lépést, amit 1998 őszén ez a parlament minden tiltakozásunk ellenére meglépett, amely a szakmától... - most lehet azt mondani, hogy ez a szakma milyen összetételű, ez a szakmai szervezet milyen összetételű, de négy év lett volna arra, hogy a szakmai testület összetételét, aki akarta volna, kormánypárti többséggel megváltoztathatta volna. Szeretném jelezni annak, aki nem tudja - a teremben nyilván mindenki tudja -, hogy az Országos Köznevelési Tanácsba húsz főt delegálnak, úgy delegálnak a szakmai szervezetek, hogy választanak.
Tehát itt egy jól kigondolt, végiggondolt választási rendszer van, ha joga és lehetősége van az összes szakmai szervezetnek egyrészt beküldeni embereket a választandók közé, utána pedig választani egy rangsorból. Ennél demokratikusabb eljárást nehéz lehet elképzelni. Gondolom, a Fidesz számára persze sokkal demokratikusabb lenne, ha ők eldöntenék, hogy melyek azok a szakmai szervezetek, amelyek mondjuk, a nyolcosztályos általános iskolákat képviselik, és oda behívják őket - ez egy fideszes döntés lenne. De ennél továbbment a Fidesz 1998-ban, hiszen fölszámolta az Országos Köznevelési Tanács egyetértési jogosítványát.
A mai vita is bizonyítja, hogy ez nem elfogadható lépés. Lényegbevágó, elkerülhetetlen, hogy legyen valamiféle szakmai kiszámíthatóság a rendszerben, legyen biztonságérzet ebben a rendszerben, és ezt a biztonságérzetet a szakma tudja megadni. Föl szeretném hívni ellenzéki képviselőtársaim figyelmét, hogy az Országos Közoktatás-politikai Tanács, amelynek véleményezési jogosítványa van, egyhangúlag támogatta a parlament előtt fekvő törvényjavaslatot, és az Országos Köznevelési Tanács is nagy-nagy többséggel támogatta ezt a törvénytervezetet. Tehát nem igaz, tényszerűen nem igaz az az állítás, hogy a két testület ne látta volna ezeket a tervezeteket, és ne támogatta volna. Ezt fontosnak tartom jelezni, hiszen ha valaki ide kijön, akkor legalább tájékozódjon, hogy mi a tényleges helyzet.
Azt gondolom, jelentős lépést teszünk - ha nem is a szakmai konszenzus felé, hiszen nincsenek illúzióim itt a parlamentben - a biztonságosabb, kiszámíthatóbb iskolarendszer felé akkor, ha a szakma számára valóságos szakmai és nem politikai fékeket építünk a rendszerbe. Az Országos Köznevelési Tanács egyetértési jogosítványa ilyen fék. Normális esetben, normális pártok egy demokráciában azon gondolkodnának, hogy még milyen további féket tudnak beépíteni annak érdekében, hogy a politika ne turkáljon bele négyévente különböző módon a közoktatásba. Ennek az ellenkezője történt 1998 óta fokozatosan, folyamatosan, szinte minden lépésben. Egy erősen centralizált, kézi vezérlésű oktatási rendszert épített ki a Fidesz-Magyar Polgári Párt az akkori kormánypártok támogatásával, amelynek egyik jellegzetes vonása volt a kerettanterv, ami a tanterv és utasítás rendszerének újraélesztése volt.
Mi most azt mondjuk, legalább annyit engedjünk meg, hogy egy iskola miniszteri engedély nélkül taníthasson, mondjuk, természetismeretet, mert nem akar fizikát, kémiát, biológiát, földrajzot külön tanítani, hanem azt a fantasztikus gazemberséget teszi meg a gyerekeivel, hogy egységes természetismereti szemléletet akar oktatni. Vagy egy iskola azt gondolja, hogy nem irodalomra és vizuális kultúrára van szükség külön, hanem művészetekre.
Azt mondjuk, azt a féktelen elitizmust és elképesztő pimaszságot állítjuk, hogy ezt egy iskola el tudja dönteni, egy iskola képes erre. Fölhívnám képviselőtársaim figyelmét, hogy a nemzeti alaptanterv létező szabályozó eszköz. Nem igaz az, hogy egy iskola azt csinál, amit akar. A NAT ma működik, még önök sem vonták vissza, ennek következtében egy magyar iskolában ma nem lehet azt csinálni, amit akar egy iskola. Ez hazugság, egyszerűen nem felel meg semmilyen formában a valóságnak. A NAT követelményei mindenki számára kötelezőek, sőt továbbmegyek: a törvénymódosításban - ha egyszer legalább megpróbálták volna elolvasni - az is szerepel, hogy a kerettanterv követelményei is kötelezőek. Arra gondoltunk, azt a fantasztikus, elitista szemétséget gondoltuk el - elnézést az erős kifejezésért -, hogy talán-talán el lehet azt képzelni, egy tantestület képes arra, hogy eldöntse, más struktúrában, adott esetben más óraszámokban készíti fel a gyerekeket ugyanarra.
Ezt az elképesztő merészséget engedtük meg magunknak, meggyőződésem szerint egyébként pontosan azért, hogy az esélyegyenlőtlenséget föl tudjuk oldani. Mert sajnálatos módon - szomorúan kell jeleznem - másképpen kell tanítani egy olyan iskolában, ahol a felzárkóztatás az alapvető feladat, marginális helyzetben lévő, rossz családi körülmények között élő gyerekek tömegeit kellene eljuttatni valahová, és másképpen kell tanítani abban az elit iskolában, amire itt mindig hivatkozás történik, alapvetően másképpen, más időbeosztással, más tananyagtartalommal, más eszközökkel.
Aki ezt nem fogadja el, aki azt gondolja, az a megoldás, hogy egy minisztériumban létrehozott, összesen öt napig társadalmi vagy szakmai vitára bocsátott kerettanterv a megoldás, az nem ismeri a magyar oktatási rendszert, nem tudja, hogy milyen iszonytató különbségek voltak, mondjuk, a hetvenes években a magyar iskolarendszerben, pedig abszolút központi tervutasításos rendszer működött ebben a rendszerben, mégis a Fazekas Gimnáziumban vagy a Radnóti Gimnáziumban és a falusi szakiskolákban óriási különbség volt bizony színvonal és színvonal között.
Ez így volt, mert a színvonalkülönbségnek nincs köze a tantervi szabályozáshoz. Meg vagyok arról győződve, hogy az egységes követelmények jelentik a megoldást, nem pedig a folyamatos beavatkozás a rendszerbe. Ez régi vita közöttünk. Lehet itt különböző elveket vallani, azt gondolom, ez tényleg, ha tetszik, oktatásfilozófiai kérdés. Van, aki hisz abban, hogy az iskola, a helyi társadalom felnőtt, és képes arra, hogy végiggondolja, mit tanítson és hogyan, és van, aki nem hisz abban. Van, aki abban hisz, hogy bürokraták és botcsinálta vagy kevésbé botcsinálta politikusok képesek erre.
(18.30)
Valamely képviselőtársam hivatkozott itt a skandináv példákra. Szeretném jelezni, hogy például Dániában semmiféle szabályozási rendszer nem él, azt gondolják a dánok, hogy ha tizenkét szülő van, aki egy iskolát választ, nem lehet olyan hülye, hogy olyan iskolát válasszon, ami a szülők számára nem elfogadható, bármelyik a tizenkét szülőből. Nem gondolom, hogy ebbe az irányba kellene mennünk, bár egy kicsit irigykedem, mert azt gondolom, hogy egy társadalom bízhat az általa kiválasztott embereiben, a saját diplomásaiban. Tehát ha külföldi példákról beszélünk, akkor nem árt ezekhez hozzátenni: nincs a világon sehol olyan rigid, óraszámra lebontott tanterv és utasítás, mint a kerettanterv; nincs a világon olyan tanterv, amelyikben, mondjuk, hetedikben, nyolcadikban heti egy óra informatika van - heti egy, kérem szépen! Nincs ilyen a világon, legalábbis a világ jobbik felén.
Azt gondolom, el kell azon gondolkodnunk, kinek is segítünk. Meg vagyok arról győződve, hogy ez a lépés igenis az esélyegyenlőtlenség csökkentéséhez vezet, mert lehetővé teszi, hogy az iskolák sokszínű módon reagáljanak arra, hogy a saját területükön, a saját problémájukkal meg tudjanak küzdeni, miközben a követelmény egységes.
Tehát ezt a két lépést támogatjuk, mind a Köznevelési Tanács jogosítványainak a megerősítését, az egyetértési jogok megerősítését, ami a szakma számára jelent egy biztonságos, kiszámítható rendszert, és azt jelenti, hogy a közoktatás politikai szereplőit a szakma fogja tolni abba az irányba, hogy jobban működjön az egész folyamat, hogy az esélyegyenlőtlenség tényleg csökkenjen, és ne a parlamentben vagy az újságíróknak eldadogott vagy hosszasan elmesélt politikai szlogenné, luftballonná váljon, mint ahogy egyébiránt az előző négy évben vált. Sokat beszél a Fidesz az esélyegyenlőtlenség csökkentéséről, és elfelejti, hogy mind a szociálpolitikájában, mind az iskolapolitikájában az ellenkezőjét csinálta: az elmúlt négy évben nőtt a különbség iskola és iskola között, miközben a közoktatáspolitika folyamatosan az ellenkezőjét mondta. Jobban szétnyílt az olló '98-hoz képest 2002-re a falusi kisiskolák és a városi iskolák között - azért ezzel szembe kellene nézni, semmi nem történt ennek érdekében!
Hétezer gyerekkel kevesebb érettségizett 2002-ben, mint 1998-ban - nem történt meg a középiskola expanziója. Ezek azok a lépések, amelyek segítettek volna azon, hogy Magyarországon ténylegesen csökkenjen az esélykülönbség - ez egyáltalán nem történt meg. Romlott a helyzet minden szempontból. Az előző oktatáspolitika nem segítette, hanem gátolta az esélykülönbségek csökkentését. Lehet minket, szoktak volt önök minket hazaárulónak és az elit elkötelezettjének gondolni, mondani, nem gondolom, hogy ezen dolgoznánk; nem értünk egyet alapvető oktatásfilozófiai kérdésekben. Nem gondolom, hogy minket ebben az elit valamiféle elkötelezett védelme hajtana, hiszen akkor nekünk azt kellene csinálnunk, amit önök mondanak, mert az elit gimnáziumok ennek a feladatnak ma megfelelnek, oda be tudjuk tenni azokat a gyerekeket, akikre mi önök szerint hajtunk, ehhez nem kellene ilyen lépéseket tenni, amik ebben a törvénytervezetben, vagy a kormányprogramban le vannak fektetve.
Nagyon fontosnak tartom, hogy ez egy kompromisszumos lépés, hiszen nem azt mondjuk, hogy a kerettanterv teljes egészében megszűnik mint szabályozó eszköz, azt mondjuk, hogy nem a miniszter engedélyétől függ az, ha valaki el akar térni ettől a nagy formátumú közoktatási dokumentumtól. Az iskolának, a felnőtt embereknek, a helyi társadalomnak joga van eltérni ettől, nem kell ehhez a miniszternél engedélyért kuncsorogni, miközben, még egyszer mondom, a szabályozás ott van a rendszerben, mind a kerettanterv követelményei, mind pedig a NAT vonatkozásában.
Nagyon röviden szeretnék még két kérdésre rátérni, az egyik az óraszámemelés. Itt is szép játék történt a szavakkal, miközben be volt ígérve a pedagógusoknak egy 20 százalékos béremelés, ehhez képest volt egy 10 százalékos óraszámemelés. Lehet ezt csűrni-csavarni, lehet erre azt mondani, hogy itt tulajdonképpen arról van szó, hogy új feladatok vannak, és ezekhez a feladatokhoz akarunk pedagógusokat megnyerni, de akkor a pénzt is oda kell tenni; akkor azt kell mondani, hogy mi ténylegesen nem emeltük a pedagógusok bérét, hanem pluszfeladatot rendeltünk az iskola mellé, és úgy illik ilyenkor, hogy az ember azt mondja, hogy a pluszfeladathoz pluszpénzt is rendelünk, akkor ez rendben van, ezen el lehet gondolkodni.
Egyébként én itt is egy kicsit jobban bíznék a helyi társadalomban és az iskolákban. Ha van erre pénzük, akkor ők fognak korrepetálást, felzárkóztatást, tehetséggondozást csinálni, mert nem hülyék, nem azért ülnek ott az iskolában, hogy ne segítsenek a gyerekeiknek, igenis csak békén kell őket hagyni és finanszírozni kell őket, akkor a dolog működik, nem kell ehhez kötelező óraszámemelés. Ha például az önkormányzatok nem kerültek volna az elmúlt négy évben minden évben rosszabb helyzetbe, mint az előzőben, akkor sokkal inkább tudtak volna különórákra, szakkörökre, korrepetálásra, felzárkóztatásra pénzt adni, mert ez az érdekük; sokkal jobban tudják, hogy mire van szüksége egy iskolának, mint ahogy önök gondolják, hogy tudják akár a Szalay utcából, akár a parlamenti patkóból néhányan, akik itt maradnak egy-egy ilyen vitára.
Azt gondolom tehát, hogy az óraszám emelésének az eltörlése nemcsak a pedagógustársadalom felé egyfajta gesztus, és az önkormányzatok számára egy lehetőség, hanem annak a lehetőségét is tartalmazza, hogy ha a továbbiakban - és ennek mi neki szeretnénk futni a 2003-as költségvetés kapcsán - ténylegesen többletfeladatokat szeretnénk az iskolákhoz odarendelni a felzárkóztatás, az esélykülönbségek csökkentése érdekében, akkor emellé normatív módon oda kell helyezni a forrásokat is, és akkor ez a dolog rendben van. Ilyen javaslatokat lehet tenni, ha erre megvan a mozgástér, azt gondolom, örömmel el lehet ezeket fogadni.
Nem nagyon lényeges kérdés, talán nem szabadna belőle politikai ügyet csinálni, de hozzá vagyunk szokva, hogy mindenből az lesz, a tanév rendjének szabályozása. Abszurd helyzetnek tartom szülőként is, két iskolás gyerek szülőjeként is, hogy különböző időpontokban kezdődik az iskolákban a tanév. Elfogadhatatlannak, zavarosnak, áttekinthetetlennek, kezelhetetlennek tartom azt a helyzetet, amibe a családok kerültek, pusztán azért, mert az oktatáspolitika képtelen belátni - közben folyamatosan a rendről dumál -, hogy a normális működésnek vannak olyan alapszabályai, amelyek például azt jelentik, hogy egyszerre kezdődik el az iskola, és egyszerre végződik.
Nem gondolom, hogy a túlterheltség a 184 vagy a 185 napon múlik. Nem gondolom, hogy ha esetleg az egyik évben 183, a másik évben 186 napos az iskola, mert ugye nagyjából ekkora eltérésekben lehet gondolkodni, hiszen kiegyenlíti a két folyamat egymást, ettől valami fantasztikus túlterheltség lenne a gyerekekre rányomva, nem itt van a kulcs. A kulcs az - és erre vissza kell majd térnünk, és ősszel mi vissza fogunk térni -, hogyan lehet az oktatáspolitikának ténylegesen csökkentenie az iskolai tananyagot, hogyan lehet a gyerekeket felszabadítani az alól a nyomás alól, amely alá önök újból odavitték őket, amely lehetetlenné teszi ma egy személyközpontú, gyerekbarát, a tényleges esélyegyenlőséget biztosító iskolarendszer kialakítását.
Ez az első lépés, kis lépés errefelé, fontos gesztus a pedagógustársadalom irányába és a gyerekek irányába is, azt gondolom; ezeket a lépéseket mi folytatni fogjuk akkor is, ha önök nem akarják, és akkor is, ha vannak olyan pontok benne, amiket támogatnak.
Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Minden kormánykoalíció, minden kormány életében meghatározó jelentőségű az első költségvetés, amelyet benyújt és aztán amit elfogad a parlament. Ez nyilván nagyon sok szempontból megmutatja, hogy mit akar ez a koalíció, mennyiben akar mást, mint az előző, milyen más hangsúlyai vannak, milyen módon kíván változtatni Magyarországon az emberek létfeltételein, lehetőségein.
Ebből a szempontból elég sok helyen volt vita arról, hogy ez a költségvetés mennyire van kényszerpályán, mennyire van arca és mennyire arctalan ez a költségvetés. Én azt gondolom, nagyon határozott és egyértelmű arcot mutat. Ez a költségvetés egy olyan jóléti szociális csomag megvalósítására vállalkozott, amely 2002 szeptemberétől elindult, tehát ennek megfelelően csodák nincsenek benne, de annak az összes konzekvenciáját, ami 2002 szeptemberében Magyarországon elindult, vállalja és végigviszi, reményeink szerint hosszú távon.
Ennek elemeként Magyarországon egy, az eddigiektől alapvetően eltérő szociálpolitika érvényesülését láthatjuk a rendszerben, azt a szociálpolitikát, amely nem pusztán a feltörekvő középrétegeknek, hanem a társadalom egészének biztosít feltételeket, amely tudomásul veszi azt, hogy Magyarországon a szegénység további növekedésének megállítása abszolút előnyt élvező kormányzati feladat. Ezért volt például az, hogy a minimálbér adómentességét bevezettük; ezért volt az, hogy olyan feltételeket teremtettünk, teremtünk a családi pótlék emelésében és más szociális rendszerekben, amelyek lehetővé teszik azt, hogy Magyarországon minden állampolgár, minden polgár, ha szabad ezt a kifejezést használom - mindenki felkapta a fejét, örülök neki -, tisztességes feltételek között tudjon élni. (Szita Károly: Felébredtünk!)
Ha ebben egyetértünk, akkor ennek a költségvetésnek egy csomó elemében is egyetértünk. Ez az egyetértés egyébként augusztusban, az akkori költségvetési csomag módosításának elfogadásakor megjelent a parlamentben. Nyilvánvaló, hogy amikor az ellenzéki képviselőtársaim igen gombot nyomtak az akkori elhatározásainkra, tudták azt, hogy ennek konzekvenciái vannak a 2003-as költségvetésre. Abban is talán egyetértünk, egyet kell hogy értsünk, hogy a gazdasági egyensúly fenntartása közös érdek. Ez nem kormánypárti, ellenzéki módon osztódó kérdés. Mindannyiunk közös érdeke, hogy Magyarországon kiegyensúlyozott gazdasági növekedéssel, működőképes gazdasággal lépjünk be az Európai Közösségbe.
Ennek megfelelően tehát, ha egyetértettünk a célokkal - és még egyszer, én úgy ítéltem meg a nyári szavazáskor, illetve tulajdonképpen a társadalom két szavazásakor, a tavaszi, illetve az őszi önkormányzati választásokon, hogy a társadalom többsége is egyetért ezekkel a célokkal -, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ennek a költségvetésnek nagyjából ezek a keretei. Lehet ezt kényszerpályának nevezni, lehet illetni azzal, sok esetben egyébként jogos felvetésekkel, hogy mi minden hiányzik ebből a költségvetésből, de tudomásul kell vennünk, hogy nagyjából ez a mozgástér adódott az elmúlt fél év döntéseinek megfelelően.
Nagyon lényegesnek tartom azt is, hogy ez a költségvetés a tudásalapú társadalom megteremtésének a költségvetése. Amikor ez a kormánykoalíció vállalkozott arra, hogy a diplomás minimálbér bevezetésével rendezi a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók bérét, azt gondolom, nem egyszerűen egy szociálpolitikai intézkedést tett, hanem ennél jóval jelentősebb kérdést rendezett. Most nem mennék vissza messzire, hogy mi minden ok miatt alakult ki az a helyzet, amelynek következtében, mondjuk, egy kétgyerekes pedagóguscsalád semmiféle lakáshitel felvételére nem volt jogosult a 2002-es ősz előtti jövedelemhelyzetét látva; egyszerűen nem volt módja arra, hogy a bére valamiféle garanciát jelentsen akármelyik banknál hitelfelvételre. Azt gondolom, amikor úgy döntöttünk - megint csak azt kell mondanom: közösen -, hogy ezt a kérdést rendezzük, és tudomásul vesszük, hogy a diplomás minimálbér bevezetése elemi feltétele Magyarországon a jóléti társadalom megteremtésének, akkor tudtuk azt is, mindannyian tudtuk, hogy ennek következményei lesznek a 2003-as költségvetésre, bizonyos értelemben behatárolják mindannyiunk mozgásterét. A Szabad Demokraták Szövetsége ennek tudomásulvételével vette kezébe ezt a költségvetési javaslatot, és támogatja az általános vita során ezt a költségvetést.
Kicsit részletesebben beszélnék az oktatási területről, hiszen szűkebb szakmám ehhez köt és ezzel is foglalkozom. Az oktatás területét, ha a költségvetésnek csak a fő számait nézzük, akár egy nyertes területnek is gondolhatnánk. Hozzáteszem, nem akarom saját magunkat becsapni, ennek a jelentős növekménynek az alapvető oka a már említett jelentős bérfejlesztés, 50 százalékos béremelés, amely mind a közoktatás, mind a felsőoktatás egészét érintette. Ennek megfelelően tudni kell azt, hogy miközben nagyon jelentős mértékben nőtt a tárca, az oktatási terület költségvetési lehetősége, ugyanakkor nem változtak vagy alig változtak - és én ezt ebben az esetben pozitívumnak tartom - a terület fejlesztési lehetőségei. Azt gondolom ugyanakkor, hogy van néhány olyan kiemelt terület az oktatás vonatkozásában, ahol még figyelembe véve a lehetőségeket is, történtek változások.
Melyek ezek a területek? Nagyon lényegesnek tartom, és nem csak szociálpolitikai szempontból, hogy - amennyiben elfogadjuk ezt a költségvetést - bevezetjük az óvodás gyerekek számára, azoknak a gyerekeknek a számára, akik kiegészítő családi pótlékkal rendelkeznek, az ingyenes étkeztetést. Ezt a magam részéről, még egyszer mondom, fontos szociálpolitikai intézkedésnek tartom, de ami ennél sokkal fontosabb, egy alapvető oktatáspolitikai intézkedésnek gondolom. Azzal az elképzeléssel, hogy ha ilyen alapon be tudjuk vinni az elszegényedett, nagyon rossz helyzetben lévő családok gyerekeit már az óvodába is, azt gondolom, ezzel megteremtjük, igazából ezzel teremtjük meg azt az alapfeltételt, hogy az iskola ne úgy kezdődjön ezeknek a gyerekeknek a számára, hogy eleve leszakadnak, eleve reménytelen helyzetbe kerülnek. Tehát arra kérem önöket, hogy ezeket a lépéseinket annak megfelelően tekintsék, ahogy ezek a lépések megszülettek: szociálpolitikai és oktatáspolitikai célként együttesen kell őket kezelni.
A magam részéről egyébiránt ilyen lépésnek tartom, az egész rendszer szempontjából jelentős lépésnek a közoktatási informatikára fordítandó fejlesztési források megduplázását. A Sulinet Expresszre és az iskolai informatika fejlesztésére több mint kétszer annyi pénz jut 2003-ban, mint 2002-ben. Én ezt robbanásszerű változásnak gondolom. Amikor - egyébként megint csak elvileg egyetértve - hosszasan beszéltünk, beszélünk az esélykülönbségek felszámolásáról vagy legalább csökkentéséről, hiszen ne legyenek illúzióink; akkor, amikor azt mondjuk, elemi kérdés, hogy Magyarországon minden iskolában legyen internet-hozzáférés, hogy Magyarországon az legszegényebb gyerekek számára is legyen hozzáférhető az informatikai hálózat, az informatikai világháló, akkor az esélykülönbségek csökkentéséről beszélünk. Amikor a kormányzat vállalja, hogy az összes magyar települést közösségi téren beköti az informatikai világhálóba, azt gondolom, hogy jelentős lépést teszünk előre. Amikor az Informatikai Minisztérium költségvetése 33 milliárd forint körül van - aztán majd lesznek ezek szerint módosító indítványok, mint hallottam, az MDF részéről -, akkor azt tudnunk kell, hogy ezek a fejlesztési források bölcsen elköltve azt eredményezhetik, hogy Magyarországon az az óriási szakadék, ami kialakult ahhoz képest, hogy hozzáférünk-e az információs világhálóhoz vagy nem, jelentős mértékben tud szűkülni. Ez közös feladat, közös felelősség.
Az a grandiózus terv, amelynek keretében ez a kormányzat két év alatt az összes magyar iskolát beköti, be kívánja kötni az információs világhálóba, azt gondolom, valamilyen módon gyógyírt jelenthet az elmúlt négy év ilyen értelemben elhalasztott lépései szempontjából. Az elmúlt négy évben Magyarországon összesen 250 iskolát sikerült bekötni internetcsatlakozásként és megteremteni az elemi feltételeit a számítástechnika oktatásának; igaz, hogy ezek között Alcsútdoboz is szerepel, de ez önmagában nem elegendő arra, hogy megoldjuk ezt az óriási problémát. Itt tehát nincs mese, a kormányzatnak még az egyébként a fejlesztés szempontjából nem is nagyon jó helyzeten kell tudnia változtatni.
(18.30)
Fontosnak tartom azt is, hiszen erről nyilván lesz, volt is már vita a Házban, hogy lássuk azt, hogy néhány ígéretünket, amit részben a kormányprogram, vagy a pártok vagy az SZDSZ a választási programjában megtett, nem a hagyományos eszközökkel kívánjuk megoldani. Amikor egyébként - látszólag joggal -, mondjuk, olyan észrevételek hangzottak, hangzanak meg hangzanak majd el a parlamentben, hogy nem emeltük meg például a tanártovábbképzés forrásait, hiszen a tanártovábbképzés 22 ezer forintról 14 ezer forintra csökkent az elmúlt négy év során, fantasztikus előrelépésként, akkor emellé azért oda kell tenni azt is, hogy 2003. január 1-jétől évi 60 ezer forintot lehet leírni az adójukból mindazoknak, akik továbbképzésen vesznek részt szervezett formában. Tehát ez az összeg jelentős mértékben megnő ilyenformán.
Ugyanígy azt gondolom, fontos előrelépés, hogy az adótörvények és a költségvetés egymást kiegészítve próbálnak meg célokat megvalósítani; ide visszakapcsolható az internethez és a számítástechnikai eszközökhöz való hozzáférés adókedvezménnyel való elérése mindenki számára Magyarországon.
Ennek a költségvetésnek számunkra van néhány olyan pontja, jelesül kettőről szeretnék beszélni, amiket szeretnénk korrigálni módosító indítványokkal az elkövetkező időszakban; mint hallom, ebben ellenzéki oldalról is vannak partnereink.
Az egyik ilyen, számunkra feszítő, megoldandó probléma az önkormányzatok finanszírozásának kérdése. Reményeim szerint a kormánykoalíció mindkét pártja képes lesz ebben együttműködni. (Font Sándor: Mi igen.) Köszönöm szépen, az ellenzéki oldal már megígérte - nekik most kevesebbe kerül, ezt mi is így tettük annak idején. (Font Sándor: Nekünk ugyanannyiba kerül.) Hát ez sajnos azért nem ilyen egyszerű - megtapasztaltam én már a másik oldalt is.
Tehát az az elképzelésünk, és azt gondolom, ezt nagyon alaposan és közösen kell végiggondolni, hogy az a fajta elképzelés, amely most ebben a költségvetési tervezetben körvonalazódik, miszerint a költségvetés közvetlen és közvetett eszközökkel gazdálkodik, tehát a normatívákkal, a személyi jövedelemadó felemelésével, egyéb adónemek településeknél hagyásával és esetleg valamiféle pufferháttér létrehozásával, hogy minden önkormányzat ki tudja fizetni a béreket, a mi elképzelésünk szerint nem elegendő. Valamilyen mozgástérre meggyőződésünk szerint szükség van az önkormányzatok szintjén, egyszerűen azért, mert el kell hogy induljanak olyan fejlesztési programok, amelyek ha nem indulnak el 2003-ban, akkor nem tudnak a ciklus során elérni addig a célig, amiben közösen megállapodtunk. Azt gondolom, itt a "közösen megállapodtunk" nem is feltétlenül csak a kormányoldalt jelenti.
Amikor azon gondolkodunk, azt vesszük számba, hogy mondjuk, a bejárói normatívát ki kellene terjeszteni a középiskolákra is, akkor azt gondolom, egy valóságos, közös problémára keressük a válaszokat, azon kisvárosok, városok és vonzáskörzetük számára keressük a megoldást, amelyek ma küzdenek azzal, hogy mit csináljanak az iskoláikkal, amelyek azzal a problémával kell hogy szembenézzenek, hogy átadják-e a megyének az iskolát vagy megőrizzék saját intézményként - egy példát mondok.
Ugyanígy azt gondolom, hogy kiemelkedő jelentőségű lenne az intézményi társulások költségvetési eszközökkel történő támogatása, a jelenleginél nagyobb mértékben, mert ez teszi lehetővé, hogy Magyarországon a települések közösen oldjanak meg olyan feladatokat, amelyeket külön-külön színvonalasan, elsősorban nem pénzügyi okok miatt, hanem szakmai vagy egyéb okok miatt nem tudnak megvalósítani.
Azt gondolom tehát, hogy ha van mozgásterünk a költségvetésben - és szerintem van mozgásterünk; nyilván a pénzügyminiszter úr ezzel nem feltétlenül ért egyet -, akkor ezt a mozgásteret az önkormányzati pozíciók javítására kellene fordítanunk, méghozzá nem általában a javítására, hanem célzottan az olyan irányú javítására, ami egy korszerűbb, modernebb intézményhálózat irányába nyomja el ezt az egész rendszert. Ha ebben meg tudunk állapodni, ha ebben közösen tudunk lépni, akkor azt hiszem, meg vagyok arról győződve, hogy ez a költségvetés javítható ebben az irányban. Egyébként meg tudomásul vehető, tudomásul veendő, hogy 2003-ban azzal az elképzeléssel, azzal az arculattal, amit az elején felvázoltam, ez a költségvetés a járható út.
Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
HORN GÁBOR (SZDSZ): Csak hogy Szita Károlynak nehogy meg kelljen enni a kalapját, eme félelem miatt szólok hozzá. Szerintem abban meg lehet állapodnunk - és azt gondolom, ha ehhez még kell korrekció a költségvetésben, akkor ezt meg kell tennünk -, hogy ne legyen Magyarországon olyan önkormányzat, amelyik nem tudja kifizetni a béremelés következményeit. Azt gondolom, ahogy itt most látom, ebben a szerény számú jelen lévő képviselő egyetért. Tehát ha ehhez kell még valamiféle módosítás, akkor ezt végig kell gondolnunk, és meg kell tennünk.
A másik dolog: én ennél kicsit többet mondtam. Azt mondtam, és ezt szeretném csak megismételni: azt gondolom, hogy néhány, az egész rendszert, az intézményhálózatot érintő fejlesztési lépést meg kellene tenni annak érdekében, hogy ne csak a bérfejlesztés történjen meg, hanem történjenek olyan, az egész rendszert érintő változások, amelyek arra ösztönzik az önkormányzatokat, hogy egy korszerűbb, modernebb iskolarendszerben gondolkodjanak. Ilyen a bejárónormatíva megemelése, esetleg a kiterjesztése a középiskolára; a kistérségi együttműködési normatíva megemelése lehet ilyen; lehet ilyen, ha szükséges, a kis falvak, a kistelepülések normatívakiegészítésének növekedése.
Hozzá kell tennem, hogy azért azt tudjuk mindannyian, tehát ne csapjuk be egymást, hogy ha ott hiányzik forrás, akkor önhibáján kívül hátrányos helyzetű településként megkapja a település a szükséges forrásokat. Azért gondolom, hogy például a társulások normatíváinak emelése fontos cél kellene hogy legyen, mert ott lehet megoldás arra a kérdésre, hogyan lehet iskolaügyben együttműködni településeknek.
Tehát ezekben a rendszer egészének fejlesztését jelentő elemekben kellene gondolkodnunk, azzal a garanciális elemmel, amelyben úgy tűnik, hogy egyetértünk, hogy a bér költségeit fedezze le az állami költségvetés különböző eszközökkel. Hallottuk, hogy ez ilyen különböző eszközökkel történik 2003-ban. (Szita Károly tapsol.)
HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Kiment a képviselőtársam, aki egykorúnak minősített minket. Jólesik nekem, de szerintem legalább egy tízessel öregebb vagyok, mindenesetre ez kellemes érzés - nem ezért kértem szót.
Szeretném elmondani, hogy Nyáregyházán egyébként egészen biztos, hogy nem volt ötven SZDSZ-es egyszerre. (Derültség. - Közbeszólások a Fidesz soraiból: Nincs is annyi! Az egész országban nincs annyi!) Ezért mondtam, hogy ezt el lehessen mondani. Talán nincs is annyi Nyáregyházán, illetve egész biztos, hogy egyszerre ötven nem volt. (Derültség.) Mondják meg a kollégájuknak, hogy ennyi az egész országban sincs, ellentétben az MDF-fel, amely töméntelen mennyiségben van az egész országban.
De azt azért el szeretném mondani, hogy Nyáregyháza-ügyben éppenséggel nyomhatná a lelkét az előző kormánykoalíciónak is mindenféle, hiszen azt azért nem gondolja komolyan a képviselőtársam, aki távozott, hogy az elmúlt hat hónap elegendő volt arra, hogy a problémát megoldjuk. De 2003. január 1-jétől indul "A XXI. század iskolája program", ahol 7 milliárd forint áll rendelkezésre arra, hogy többek között ezeket a problémákat gyorsan, lehetőleg egy-két éven belül kezelni lehessen. Erre kellett volna odafigyelni! Nagyon jó lett volna az aggodalom és a konkrét lépés az elmúlt időszakban, mint ahogy teljesen értem én a megfordult viszonyt, félreértés ne essék, nyilván ellenzékben és a kormányon az ember érzi ezeket a változásokat, mint ahogy azt is értem én, hogy azok a problémák, amelyek most jelentkeznek az alulfinanszírozott működésképtelenség közelébe kerülő önkormányzatokkal, közös problémáink. Szerencsére polgármester itt is van, ott is van, ilyen település és olyan település is van.
Ezért mondtam én azt, hogy célszerű lenne végiggondolni, hogy hogyan lehet ezen a költségvetésen olyan korrekciós lépéseket megtenni közösen, amelyek lehetővé teszik azt, hogy mindenütt biztosítsa a béremelést a költségvetés az önkormányzatoknak egyrészt, másrészt, hogy bizonyos fejlesztési lépések történjenek meg, amelyek hosszú távon jelentenek változást. Azt gondolom azonban, hogy nem árt figyelni arra, hogy konkrét fontos lépések történnek annak érdekében, hogy például ne kelljen délelőtt és délután iskolába járni. Én már olyan iskolába jártam, ahol csak délelőtt volt tanítás, pedig idősebb vagyok önnél.
Köszönöm szépen.
HORN GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hosszú menetelés elején vagyunk, hiszen reményeink szerint a néhány hét múlva, talán egy hónap múlva a parlament elé kerülő közoktatási törvénymódosítás tárgyalásába és a felsőoktatási törvény módosításába is belekezdünk, ha nem is fejezzük még be most a tavaszi parlamenti időszak alatti néhány hétben, két hónapban.
Fontosnak és jelzés értékűnek tartom, bár azt gondolom, talán véletlen - nem tudom, mennyire tudatos ebből a szempontból az Oktatási Minisztérium működése -, hogy pont a szakképzési törvény módosításával kezdődik ez a folyamat, mert talán ráirányítja a figyelmet arra, hogy ez az a terület, ahol a legnagyobb problémák vannak a magyar oktatási rendszerben. Ez a legmostohább területe a magyar oktatási rendszernek, ugyanakkor meggyőződésem szerint a legfontosabb területe. Őszintén mondom, örömömre szolgál, idestova most már nem tudom, hány éve itt a parlamenti patkóban oktatási ügyekről vitatkozva, hogy emlékeim szerint jelentős mértékű törvénymódosítást az oktatás ügyében nem kísért eddig ilyen nagy egyetértés, amit én jó jelnek, fontos jelnek gondolok, azzal a megjegyzéssel, hogy majd a részletes vitában, a módosító indítványoknál nyilvánvalóan lesz még az érintetteknek egymásnak mondanivalója.
A magyar szakképzés kettős rendszerű, talán a leginkább ellentmondásos rendszere az oktatás világának. Egyrészt a szakképzés egy része a legfejlettebb rendszere a magyar közoktatásnak, magyar oktatási rendszernek - a magam részéről a közoktatáshoz sorolnám a szakképzési rendszert -, hiszen az a fajta fejlődés, amely a nyolcvanas évek végén elindult, és amely a rendszerváltással '90 és '94 között is dinamikusan fejlődött, részben világbanki, részben európai pénzekből, az példaértékű. A kilencvenes évek közepe táján csodájára jártak ennek, nemcsak Kelet-Európából, hanem Nyugat-Európából is.
Gyorsan fejlődő, a munkaerő-piaci viszonyokhoz alkalmazkodni tudó és akaró rendszer jött létre a szakközépiskolai hálózatban, majdnem az egész szakközépiskolai rendszert érintve. Jelentős mértékben nőtt azoknak a diákoknak a száma, akik érettségit adó szakiskolákban, tehát szakközépiskolákban fejezték be a tanulmányaikat, és közben - én ezt végtelenül pozitívnak tartom - jelentősen csökkent a szakiskolákba, szakmunkásképző iskolákba járó diákok száma, jelenleg 23-24 százalékra csökkent. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ez a 23-24 százalék ma a magyar társadalom legrosszabb helyzetben lévő családjainak a gyerekeiből áll, tehát ez az a tömeg, amelyik minden szempontból marginalizálódott, a legrosszabb helyzetben van. Egészen biztosra mondható, hogy a leszakadók közé fog kerülni, sőt, mire odakerül a szakiskolába, már oda is tartozik.
Az az abszurd helyzet, ami a mai magyar szakiskolákat jellemzi, hogy tudniillik 45 százalék fölött van az évente megbukó diákok aránya, elfogadhatatlan, kezelhetetlen, azonnali változtatást igényel. Az az abszurd helyzet, amelynek alapján 90 százalék fölött van a szakmunkásképző intézményből kikerülő gyerekek azon aránya, akik nem tudnak informatikául, nem tudnak idegen nyelveket, ez elfogadhatatlan, tarthatatlan. Amikor Európai Unióról beszélünk, amikor a globalizált világ előnyeiről beszélünk, akkor tudnunk kell azt, hogy ezek a srácok ebből a világból, ha nincs sürgősen változás, egészen bizonyosan kimaradnak. Minden olyan lépés tehát, amely az ő felzárkózásukat, az ő problémáik megoldását szolgálja, üdvözlendő, támogatandó lépés.
Azt gondolom, az előttünk fekvő törvénytervezet ilyen lépés. Nem elegendő lépés ehhez; ezt folytatni kell a közoktatás átfogó reformjával, a közoktatási törvény változtatásával; folytatni kell a felsőfokú szakképzés egész rendszerének kitágításával, szélesítésével; és folytatni kell - egyébként már az előző ciklusban elkezdett formában - a felnőttképzés egész rendszerének megerősítésével. Ezek azok a feladatok, amelyek azonnali kihívásként előttünk állnak, és ha ezekben egyet tudunk érteni - és úgy tűnik, legalábbis a bizottsági vitákat áttanulmányozva és az eddigi megszólalásokat hallgatva, valamilyen szinten ebben egyet tudunk érteni -, ez szerintem mindenképpen örömteli.
Ez a törvénytervezet, amely egy tíz éve elfogadott törvénynek a korrekciója, módosítása, legalább három olyan pontot tartalmaz, amelyek elengedhetetlen feltételei a további működésnek. Az egyik ilyen - bizonyos értelemben ezt tartom a magam részéről a legfontosabbnak - a gazdasági szféra és a szakképzés eddiginél jobb összhangjának a megteremtése. Nem tartható az a rendszer, amikor a szakképzési hálózat, maga a szakképzési folyamat és a tényleges gazdasági szféra nem napi szinten van kapcsolatban egymással. Nem tartható az a - szerintem rossz - gyakorlat, amelynek az okát persze tudjuk, hogy tudniillik összeomlott szerencsére a magyar szocialista nagyipar, de ennek megfelelően sajnálatosan az egész gyakorlati képzési rendszer átcsúszott közvetlenül az iskola világába, amely a legjobb szándék és pénz ellenére - amivel természetesen nem rendelkezik az iskola világa - alkalmatlan arra, hogy eleget tegyen annak a kihívásnak, amit jelent a ténylegesen felkészült, a napi praktikus oktatási helyzetben gyakorlatot szerző diák és így a munkaerőpiacon alkalmazható munkaerő “létrehozásaö.
(10.40)
Így tehát amikor a törvény tervezete arra tesz kísérletet, hogy a gazdasági kamarák bevonásával, a tanulói szerződések egész rendszerének megváltoztatásával jelentős mértékben megváltoztatja a tanuló, a diák, az iskola és a gazdasági szféra kapcsolatait, akkor azt gondolom, jó úton jár, és ez a jó út talán segíthet abban, hogy a jelenleginél korszerűbb, a tényleges piaci viszonyokhoz jobban alkalmazkodó szakképzési rendszerünk jöjjön létre.
A másik jelentős változás az Országos képzési jegyzék jelenleginél egyértelműbb, nyilvánvalóbb, pontosabb meghatározása. Meg vagyok győződve arról, hogy Magyarországon még mindig túl sok szakmát tanítunk, még mindig túl szétaprózott, túl elemeire bontott a szakképzés egész rendszere. Minden olyan változtatás, ami ennek szűkítésére, az univerzálisabb tudás, a változtatni akaró és tudó tudás elérése irányába vezet, az üdvözlendő, az elengedhetetlenül szükséges. Akkor, amikor az Országos képzési jegyzék kialakításában a jelenleginél nagyobb szerepet vállalva közreműködhetnek a gazdasági szféra, a társadalom különböző szereplői, akkor azt gondolom, jó úton járunk, abba az irányba, amely az előbb említett formában egy, a piacon igazán eladható, jól működő, munkaerő-piaci keresletet kielégítő szakképzési rendszer irányába halad.
Fontosnak tartom azt is, hogy a tanulói szerződések egész rendszerének megváltoztatásával, elsősorban a diákok érdekében jelentős változások lépnek életbe, ha elfogadjuk ezt a törvényt. Jobb, kiszámíthatóbb, reményeink szerint kicsit több pénzt is jelentő lesz az így felálló új rendszer, ami azt teszi lehetővé, hogy azok a diákok, akikről itt most mindannyian beszélünk, jobb helyzetbe kerüljenek, legalább a tanulásuk alatt kicsit biztonságosabb életfeltételekhez jussanak.
Azt is fontosnak tartom, hogy ez a törvénytervezet legalább két ponton jelentős gesztusokat tesz a legszegényebb, legrosszabb helyzetben levő diákok számára. Egyrészt azzal, hogy a második szakképzést ténylegesen ingyenessé teszi, ezzel egy mozgásteret, egy többletlehetőséget ad azok számára, akik adott esetben olyan szakmai végzettséggel rendelkeznek, ami a munkaerőpiacon nem értékesíthető; egyfajta mozgási, valóságos mozgási lehetőséget ad ez a törvénytervezet ezzel, amennyiben elfogadjuk, ezeknek a diákoknak.
Az ösztöndíjak emelésének beépítése a rendszerbe szintén olyan elem, amely a legrosszabb helyzetben levő diákok számára jelent többletlehetőséget, nagyobb mozgásteret. Fontos eleme ennek a törvénytervezetnek az is, ami a tanulói szerződések vonatkozásában a hátrányos helyzetű megkülönböztetések kiküszöbölésének törvényi garanciáit teremti meg.
A törvénytervezet két olyan kérdésre nem tér ki, amelyek, azt gondolom, meghatározó jelentőségűek, és akár ki is térhetne erre a két területre. Bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ezeknek a területeknek a fejlesztése, újragondolása a közoktatási törvényen belül, a közoktatási törvény részeként megvalósítható, mégis fontosnak tartom jelezni, hogy számunkra, az SZDSZ számára elképzelhető, hogy ebben a törvényben is legalábbis utaljunk ezekre a területekre a tervezet módosításában. Erre majd kísérletet is fogunk tenni módosító indítványokkal.
Az egyik ilyen terület a 9-10. évfolyamon a jelenleginél jóval nagyobb mértékben történő megerősítése a közismereti tárgyaknak, azoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek eredményeképpen tíz év elvégeztével Magyarországon minden diák olyan általános műveltséggel, idegennyelv-ismerettel, informatikai ismerettel, az általános műveltséghez szükséges feltételekkel rendelkezik, amelyek nélkülözése nem teszi lehetővé az európai polgárként történő létet. Itt tehát egy olyan elemről van szó, amelynek a megjelenése jelzés értékű lehet a szakképzési törvényben is. A helyét ennek tudjuk, kísérletet is fogunk tenni, amennyiben ezt önök támogatják, hogy ebben a törvényben ez mint feladat megjelenjen.
A másik ilyen kérdés megint csak tulajdonképpen megoldható akár a közoktatási törvényben is, de lehet helye, talán jó lenne, ha lenne helye a szakképzési törvényben: ez a szakiskolába járó diákok érettségiig való eljuttatásának intézményes rendszere, lehetősége. Ma a magyar közoktatásnak klasszikus, a legrosszabb értelemben vett zsákutcája a szakiskola, ahonnan nincs továbblépés, nincs kivezetés. Elég nagy energiákat fordítunk - biztos nem elegendőt - a magyarországi falvak, úgynevezett zsákos falvak, zsákos utcákkal rendelkező falvak felszámolására. (Sic!) Én ennél jóval nagyobb jelentőségűnek tartom a zsákos képzési rendszerek felszámolását. Meghatározó jelentőségűnek, fontosnak tartom azt, hogy minden iskolatípusban legyen lehetőség a továbblépésre. A mai szakiskolákban erre nincsen mód.
Fontosnak, jelzés értékűnek tartom, tartjuk a magunk részéről, hogy legyen mód arra - és el tudom azt képzelni, hogy a szakképzési törvény ezt a jelzést, ezt az üzenetet, miután megelőzi a közoktatási törvényt, már most megfogalmazza ezt a lehetőséget -, hogy a szakiskolák a szakma megszerzése után, tehát egy fordított sorrendben, érettségiig juttassák el tanítványaikat. Ha ebbe az irányba el tudunk mozdulni, akkor azt gondolom, jelentős lépést teszünk annak érdekében, hogy hazánkban a rosszabb helyzetben levő diákok is európai polgárként tudják élni életüket. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen. Nyilván várható volt, hogy ez lesz az a kérdés többek között, amiben komoly vita lesz a parlamentben, és ez nyilván így is van rendjén. Nagy figyelmet érdemel ez a kérdés. Mégis úgy gondolom, hogy azoknak, akik érvelnek így, úgy, amúgy, akár Kecskemétről, akár más településről az egyházi iskolákba járó gyerekek mellett, nem kellene elfeledkezni arról a majd másfél millió srácról, fiúról, lányról, akik önkormányzati iskolákba járnak ma Magyarországon. Jelenleg az a helyzet, hogy 80 ezer forinttal kevesebb pénzt kap minden olyan kölök, aki önkormányzati iskolába jár, mint aki egyházi iskolába.
(10.00)
Szó sincs semmiféle... - ezek adatok, de nyilván nem kecskeméti adatok. (Moraj és közbeszólások a Fidesz soraiból.) Nyugodt vagyok, drága képviselőtársam, úgy látom, hogy ön nem nyugodt. (Zaj. - Balsay István: Nem mondasz igazat! - Az elnök megkocogtatja a csengőt.)
Elnök Asszony! Elmondhatom a kétperces hozzászólásomat vagy nem mondhatom el?
ELNÖK: Kétperces felszólalásra korlátlan a lehetőségük, képviselőtársaim, éljenek vele! Most Horn Gábor képviselőt illeti a szó.
HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen, folytatnám a hozzászólásomat. Azt gondolom, hogy a gyerekek, a kölkök megtisztelésének egyik módja például az, hogy nem teszünk különbséget gyerek és gyerek között, tanuló és tanuló, kölök és kölök között, attól függően, hogy milyen iskolába jár. Nem beszéltünk ma még arról, hogy a legrosszabb helyzetben egyébként azok az alapítványi iskolák vannak, ahol ez 380 ezer forint alatt van, mondjuk, egy fogyatékos gyerekeket valamilyen módon befogadó, nehéz sorsú srácokat - elnézést a nagyon csúnya kifejezésért, srácokat mondtam -, gyerekeket befogadó intézménynél.
Tehát én úgy gondolom, hogy helyes úton jár a kormány, helyes úton jár a parlamenti többség, amikor ezt az igazságtalan és elfogadhatatlan különbségtételt felszámolja. (Balsay István: Szégyen!) Semmi szégyen nincs benne, az ellenkezőjében van nagyon komoly szégyen meggyőződésem szerint. Nincs joga senkinek különbséget tenni gyerek és gyerek között, kölök és kölök között, ahhoz képest, hogy milyen iskolát választ. Örömteli, hogy Magyarországon vannak egyházi iskolák, legyen minél több ilyen iskola, de azok, akik ezt az iskolát választják, vegyék azt tudomásul - és ez így van rendjén -, hogy nincs különbség, ugyanolyan feltételeket tudnak az államtól kapni, mint azok, akik önkormányzati iskolába járnak.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! A költségvetés általános vitájában arról szeretnék röviden beszélni, hogy miért támogatható ez a költségvetés a magyar liberálisok számára, mik azok az elemei, ami miatt azt gondoljuk, hogy ezt a költségvetést (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) mindenféle nehézséggel és egyebekkel együtt - még akkor is, ha beleordibálnak fantasztikusan tehetséges fideszes képviselőtársaim - támogatni fogjuk tudni majd, ha elérkezünk oda.
A 2005-ös költségvetés előzménye, és talán számunkra ez a legfontosabb, egy olyan, a héten, kedden elfogadott adótörvénycsomag, amely Magyarországon tényleges, érzékelhető, elsősorban az átlagos és annál rosszabb helyzetben lévő családok számára jelentős mértékű adócsökkentést eredményez. Mi ezt egy komoly sikernek gondoljuk. Úgy gondoljuk, hogy a kormánynak kötelezettsége, feladata volt az - és a kormány ennek eleget tett, és a kormányzó pártok ebben partnerek voltak a keddi szavazáskor -, hogy azzal a fajta politikával, amely egyre több pénzt von el az állampolgároktól, és egyre nagyobb mennyiségű költségvetési újraelosztást hajt végre, szakítson. Ezt egy nagyon komoly előrelépésnek gondolom, ellentétben az előző időszakkal, és azt látni kell, nemcsak '98 és 2002 között zajlott ez a folyamat, hanem sajnos 2003-ban is; 2004-ben legalább nem folytatódott ez a folyamat. Azt csináltuk az akkor még kormánypárti, ma ellenzéki pártok támogatásával, 2003-ban pedig a kormányzó pártok támogatásával, hogy egyre több pénzt elvontunk az emberektől, azt gondolván, hogy a bölcs kormányok, a bölcs kormányzó pártok jobban tudnak dönteni ezekben a kérdésekben, mint az állam (Sic!).
Meg vagyok arról győződve, hogy ez egy teljesen elhibázott koncepció. Meg vagyok arról győződve, hogy igazuk van mindenütt a világon a liberálisoknak, amikor azt hangoztatják, hogy a legjobb helyen a pénz az emberek zsebében van, nem szükséges onnan elvenni. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) 2005-ben körülbelül 130 milliárd forinttal - még ha kiabálnak, akkor is - több marad az emberek zsebében, ha tetszik, ha nem, ami egy jelentős előrelépés - csökken a központosítás mértéke. Ez a költségvetés egy takarékos költségvetés, ami számunkra a legnagyobb előnye. Ez az egyik dolog tehát, ami miatt ezt a költségvetést támogatni tudjuk.
A másik: ez a költségvetés hatékony költségvetés, legalább három értelemben, és ezeket szeretném most röviden összefoglalni. Egyrészt ez a költségvetés a gazdaság élénkítését kiemelt feladatának tekinti. Itt lefolyt egy vita, nyilván ez folytatódik a továbbiakban is, hogy helyes-e, jó-e az úgynevezett PPP-programokat, a magántulajdon és a közösségi tulajdon együttműködését használni. Szeretném jelezni képviselőtársamnak, aki már közben eltűnt, hogy a PPP-program nem kelet-ázsiai vagy távol-keleti találmány, angol találmány; Angliában - nyilván egy sikertelen és reménytelen ország - hosszú évtizedek óta alkalmazott, a hetvenes évek eleje óta alkalmazott megoldás. Ez tette egyébként Angliában lehetővé azt az infrastrukturális fejlesztést, amelynek következtében a hatvanas évek vége táján csődben lévő angol gazdaság talpra tudott állni. Van tehát európai példa is, és az sikeres, tehát nem érdemes felhozni itt. Én ezt értem az ellenzéki pártok részéről.
Érdemes azonban végiggondolni azt a fajta megoldást, még akkor is, ha Manninger Jenőnek abban igaza van, hogy eredetileg nem ez volt az elképzelés, eredetileg azt gondoltuk - ez egy hibás elképzelés volt, ma már ezt látjuk -, hogy lehet pusztán költségvetési forrásokból egy olyan nagyszabású beruházási folyamatot finanszírozni, ami az autópálya-építés. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy felépítünk egy leégett sportcsarnokot, ami egyébként helyénvaló - meggyőződésem szerint nagyon rossz konstrukcióval építették annak idején fel -, vagy felépítünk a Duna partján egy kulturális tömböt, ugyan kellően csúnyát, használhatatlant és rossz helyen, de legalább felépítjük ugyanilyen rossz konstrukcióval, hanem arról van szó, hogy el lehet-e végre érni kelet-magyarországi pontokra, lehet-e Vásárosnaményban valamiféle ipart telepíteni vagy, mondjuk, Szarvason - képviselőtársam ilyenkor szokott megszólalni -, lehet-e végre Magyarországon, a keleti régiókban vagy a dél-dunántúli régiókban végre élni tisztességesen.
Itt tehát egy olyan beruházásról van szó, amely lehetővé teszi azt, hogy Magyarországon valóságos és hosszú távon fenntartható növekedés legyen. Erről szól a dolog, nem arról, hogy eladósodunk, arról szól, megteremtjük-e végre a feltételét annak, hogy az ország minden szegletét el lehessen érni belátható időn belül, hogy ott ipar tudjon lenni, munkahelyeket lehessen teremteni.
Ennek a költségvetésnek tehát nagyon nagy érdeme az - nyilván sok problémájával együtt -, hogy egy beruházásorientált költségvetés lehetővé teszi azt, hogy munkahelyeket teremtsünk az elkövetkező időszakban, lehetővé teszi azt, hogy az idei 4 százalékos gazdasági növekedést - ezt vessék össze a 2002-es 2-2,5 százalékos gazdasági növekedéssel - 2005-ben és a továbbiakban is folytatni lehessen. Ez nagyon lényeges elem, amiről beszélünk, és azt gondolom - indulatok ide, indulatok oda -, célszerű ezt végiggondolni.
Kell-e nekünk megvalósítani ezeket az infrastrukturális beruházásokat? Azt hiszem, abban bízom, egyetértünk abban, hogy meg kell valósítani. Szomorú az, hogy önök ezt nem tudták megvalósítani. Lehet erre azt mondani, hogy nem volt lehetőségük. (Domokos László: A metróval mi lesz?) Ugyan 7 százalékos gazdasági növekedéssel hagytuk itt '98-ban a lehetőségeket... A metróberuházást állították le például önök, ami lassan befejeződhetett volna mostanában… (Domokos László: Most is áll!) Képviselőtársaim, viszonylag nehéz így… (Az elnök csenget.) Nem kérem az elnök úr segítségét, megpróbálom így végigmondani.
Tehát ezeket a lépéseket nem sikerült '98 és 2002 között megtenni, egyetlenegy méter autópályát se sikerült befejezni. Most már 123 kilométert átadtunk az elmúlt két évben, és át fogunk még adni körülbelül 270 kilométert - nem 800-at! Sokszor elmondtuk, a 800 kilométer arról szól, hogy 2006 tavaszáig (Mádi László: Nem erről szólt, ezt te is tudod!) 800 kilométer autópálya építése lesz Magyarországon folyamatban. Körülbelül 430 kilométer addigra megépül. (Mádi László: Nem erről szólt!) Akkor is elmondom, ha ön kiabál, hogy mit ígértünk. Azt gondolom, hogy ez egy forradalmi jelentőségű előrelépés ezen a területen, azt gondolom, hogy emberek millióinak jelent fantasztikus többletlehetőséget az országban.
Ez az infrastruktúra-fejlesztés nemcsak hogy visszahozza azt a pénzt, amely a PPP-n keresztül akár 20-25 évig is terheli a magyar gazdaságot, a magyar költségvetést, hanem ennél jóval több lehetőséget ad, például annak a 4-5 millió embernek, akinek munkahelye, életfeltételei, a kultúrához való hozzáférése megteremtődik ennek révén. Ezt is végig kell gondolni, amikor akár jogos kritikákat is mondanak itt, mert az az észrevétel például, hogy tegyük le az asztalra, tegye a Pénzügyminisztérium az asztalra (Babák Mihály: Így van!) a tényleges koncepciót, ez helyénvaló észrevétel, ezt le kell tenni. Még azt is elfogadom kritikai észrevételként, hogy célszerű lett volna a költségvetéssel együtt letenni az asztalra. De kétségbe vonni ennek a megoldásnak az ésszerűségét, az elkerülhetetlenségét, azt gondolom, 2004 telén hiba, elfogadhatatlan és a társadalom számára is nagyon rossz irányt jelentene.
Fontosnak tartom ebben a költségvetésben azt az elemet, amiért dicséret persze nem jár, de tényként így van, hogy meghatározó feltételként úgy készült a költségvetés, hogy minden egyes fillér rendelkezésre álljon az európai uniós források igénybevételére. A költségvetés alapján az bizonyos, hogy amennyiben a pályázatok megfelelő minőségűek, amennyiben a magyar társadalom legkülönbözőbb részei partnerek, akkor 2005-ben nem fogunk egyetlenegy fillért sem elveszteni az európai uniós forrásokból, ami, azt gondolom, nagyon lényeges elem, egy komoly fejlesztési többletet jelenthet 2005 vonatkozásában. Közös érdekünk ezzel élni, ennek a költségvetésnek előnye az, hogy ezt biztosítja.
Előnye ezenkívül még ennek a költségvetésnek, komoly előnye az, hogy az önkormányzatok számára nagyobb mozgásteret biztosít, körülbelül 8 százalékkal nő az önkormányzatok forrása 2005-ben 2004-hez képest. Ez 4-4,5 százalékos inflációhoz képest egy plusz 4 százalékos forrás. Nem gondolom azt, hogy ez mindenre elegendő, de összességében azt a szándékot, azt az elvárást, hogy a kormány az önkormányzatokra, a helyi társadalomra telepítse a tényleges fejlesztéseket, ez a fajta költségvetés szolgálja.
Ennek a költségvetésnek természetesen vannak olyan hibái, amelyeknek a korrekciójában mi magunk is partnerek leszünk, és érdemes ezeken közösen gondolkodni. Ennek a költségvetésnek ugyan szándéka szerint komoly gesztusai vannak a szociális területeken, de meg vagyok arról győződve, hogy ez kevés. Közös feladatunk lehet, ellenzéknek és kormányzó pártoknak, hogy a szociális ellátórendszerekbe helyezzünk több pénzt. Erre talán van lehetőség, csodák nincsenek, de van lehetőség. A költségvetés igazságosabban bánik ezekkel a területekkel, de nincs elegendő forrás minden kérdés megoldására. Mondom, közös feladat lehet ezeken a területeken lépni.
Ennek a költségvetésnek komoly erénye, hogy lakásügyben előrelépést jelent a ténylegesen rászorultak lakáshoz jutásának biztosításával. Ellentétben az önök riogatásával, nem csökkent az elmúlt időszakban a lakásépítési kedv, ugyanakkor egy igazságosabb állami támogatási rendszer kezd kialakulni a költségvetésben, további lépéseket teszünk ebbe az irányba. Szerintem ez egy támogatható, elfogadható irány.
(10.50)
Összességében úgy gondolom, hogy a magyar liberálisok számára ez a költségvetés minden nehézségével - amelyek alapvetően a gazdaság, a költségvetés, az eladósodás nehézségeiből következnek - támogatható költségvetés, várjuk az önök javaslatait is, mi is teszünk ilyen javaslatokat a módosító indítványokon keresztül, hogy egy kicsit jobb, kicsit elfogadhatóbb legyen ez a költségvetés.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)