Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. SCHIFFER ANDRÁS, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Bár a törvényjavaslatban szereplő megoldással kapcsolatban vannak komoly kritikáink, miután a kormány, ígéretének megfelelően helyes irányba mozdult el a végrehajtási piac átalakítása érdekében, éppen ezért a törvényjavaslatot meg fogja szavazni az LMP, támogatni fogjuk a törvényjavaslatot, és én szeretném megköszönni ráadásul miniszter úrnak azt a korrekt egyeztetést, amit több körben itt a végrehajtási törvény kapcsán lefolytatott.

Csatlakoznék ahhoz, amit Staudt képviselőtársam a bevezetőjében említett; szóval, szemben azzal a játékkal, ami itt a megelőző 20 évben folyt, az LMP-nek is az a szerepfelfogása, hogy egy ellenzéki párt próbálja meg a javaslataival előbbre mozdítani egy-egy problémának a megoldását. Számunkra nem követendő példa az, hogy csak azért álljunk bele javaslatokba, és csak azért obstruáljunk például többpárti egyeztetéseket, mert ezzel is demonstráljuk azt, hogy mi mennyire komoly ellenzéki párt vagyunk. Komoly ellenzéki párt az, amelyik megoldási javaslatokat tud előterjeszteni egy problémához. Az LMP ezt megtette a korábbi végrehajtási törvény módosításánál, és örömmel látjuk, hogy a javaslataink, így például, hogy a tisztségviselők képesítésénél legyen a jogi végzettség előírva, ezek beépítésre kerültek a törvényjavaslatba. Azt gondolom, hogy ez a felelős, konstruktív ellenzéki magatartás, nem az, amit egyébként a Fidesz 2002-2010 között, illetve azóta a Szocialista Párt produkált.

Én azt gondolom, hogy ha a végrehajtási jog területéről beszélünk, a kormánynak egy dologról kéne viszont számot adnia itt a Ház előtt, nevezetesen, hogy a második Orbán-kormány a kétharmados többség ellenére miért nem nyúlt hozzá ehhez a törvényhez, miért nem nyúlt hozzá a végrehajtási rendszer átalakításához. Tudom, hogy nem Trócsányi úr volt akkor a miniszter, nem volt tagja a kormánynak, de ugyanúgy Orbán Viktor kormányzott, és akkor, amikor 2009-2010-ben az akkor még ellenzéki Fidesz megígérte a devizahitel-krízis megoldását ‑ ezzel is egyébként gyakorlatilag négy évet csúszott, és még mindig nem oldotta meg, hiszen a forintosítással súlyosan átverte a devizahiteleseket ‑, ez az ígéret nem pusztán a devizaadósok helyzetének a rendezését vetítette előre 2009-ben, hanem azt is, hogy a végrehajtási rendszer anomáliáit felszámolják. Hiszen az a krízis, amelyik a Gyurcsány- és főleg a Bajnai-kormány idején kulminált, az nem pusztán arról szólt, hogy van egy makrogazdasági szempontból is tarthatatlan helyzet a devizaalapú hitelezés miatt, hanem arról is, hogy a végrehajtási rendszer könyörtelenül földönfutóvá tesz és a legalapvetőbb jogorvoslati lehetőségektől is megfoszt családokat. Éppen ezért már a második Orbán-kormánynak a pénzügyi megoldási csomag mellett egy megoldási javaslattal elő kellett volna állnia a végrehajtási rendszer átalakítását illetően. Ezt elmondtuk ’13 nyarán is, amikor Tarnai képviselőtársunk már egy Vht.-módosítást előterjesztett, már akkor az volt a kérdésünk az igazságügyi tárcához, hogy miért késlekedik a második Orbán-kormány.

Látnunk kell, hogy 1994-ben, amikor az akkori Országgyűlés a ’94. évi LIII. törvényt, a végrehajtásról szóló törvényt elfogadta, ez a törvény ugyanabban a túlhajtott neoliberális szemléletben fogant, mint annyi más törvény a 90-es években. Tehát miközben a bírósági végrehajtás nem más, mint az állami akarat érvényesítése, tehát onnantól kezdve, hogy a köztársaság nevében, a köztársaság címere alatt egy állami szereplő, egy bíró kimond egy ítéletet, még ha magánosok közti polgári perben is mondja ki, onnantól kezdve, hogy az ítélet megszületett és jogerős, rákerül az állam pecsétje, ott már nem egy magánérdek érvényesítéséről van szó. A mi felfogásunk legalábbis ez. Éppen ezért elfogadhatatlan önmagában a filozófiája a ’94. évi LIII. törvénynek, amelyik az akkori korszellemnek megfelelően ezt is privatizálta, ezt is magánosította, mert akkor az álbaloldali liberális kormányok abban hittek, hogy majd az lesz megváltás Magyarország számára, hogyha minden, ami mozdítható, magánosításra kerül, és mindent majd a szabad kéz, a piac megold.

Azt gondolom, hogy vannak tipikus állami feladatok, ilyen például a rendvédelem és ilyen a bírói ítéletek végrehajtása. Azt gondolom, hogy mélységesen felelőtlen cselekedet volt 1994-ben a bírósági végrehajtást kivinni a magánszektorba, ráadásul kivinni az ellenőrzést a kormányzat, illetve az igazságszolgáltatás alól, és áttenni egy köztestület irányába. Ez felelőtlenség volt, és ennek a felelőtlen végrehajtási törvénynek két következménye lett. Az egyik, hogy gyakorlatilag az állam számára ellenőrizhetetlen magánvállalkozók, egy gyakorlatilag ellenőrizhetetlen köztestület azt csinált a végrehajtási piacon, amit akart. Ennek egyenes következménye lett, hogy amikor a devizahitel-krízis miatt tömegessé vált, hogy családok földönfutóvá váltak, az emberek számára mindennapi valóság lett ennek a végrehajtási piacnak a romlottsága, korruptsága.

A másik következmény, ami szintén ebben az eszeveszett neoliberális szemléletben fogant végrehajtási törvénynek a következménye, hogy gyakorlatilag odáig jutottunk, hogy hiába vannak ilyen-olyan perköltségkedvezmények egy polgári perben, hiába visz végig egy egyszerű ember egy polgári pert sikeresen, ahhoz, hogy a pénzéhez jusson, további tőkeerőre van szükség.

(9.10)

Magyarul, kialakult egy olyan végrehajtási rendszer, amelyik a gazdagokat kedvezményezte. Egy olyan végrehajtási rendszer alakult ki, hogy aki tehetős, az érvényesíteni tudja az akaratát, akinek nincs semmije, az pedig annyit is ér. Ez volt ennek a végrehajtási törvénynek a szemlélete. De ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert mielőtt itt a lapokat osztjuk, azt azért talán meg lehet állapítani, hogy az 1994. évi LIII. törvényért és azért, hogy egy olyan végrehajtási rendszer alakult ki, hogy az állami akarat érvényesítése helyett gyakorlatilag szabadon dorbézoltak magánvállalkozók önálló bírósági végrehajtóként, és tenyészett a korrupció a végrehajtási piacon, és azért, hogy gyakorlatilag az anyagi erő, a tőkeháttér, a gazdagság döntötte el azt, hogy valaki egy jogerős ítéletnek érvényt tudott szerezni, ezért a szocialista igazságügyi kormányzatokat súlyos felelősség terheli. A második Orbán-kormány elsősorban azért felelős, hogy az elmúlt négy évben miért késlekedett.

A konkrét javaslat végre egy elmozdulás, de a megoldás az lenne, ha egy új végrehajtási törvényt terjesztene az igazságügy-miniszter úr a parlament elé ‑ ez jelentené a megoldást, és nemcsak a szervezetrendszer miatt. Ha készül ‑ márpedig készül ‑ egy új polgári perrendtartás, logikus lenne, hogy az új polgári perrendtartással egyidejűleg egy új végrehajtási törvény is kerüljön a Ház elé, hiszen, azt gondolom, egész egyszerűen dogmatikai szempontból is a végrehajtási eljárás, illetve a perrendtartás aligha választható szét.

A másik ok, amiért egy új végrehajtási törvényre lenne szükség, az, hogy tiszta vizet kéne önteni végre a pohárba. Ez egy jelentős előrelépés, ami ebben a törvényjavaslatban van; megjegyzem, az LMP továbbra sem híve a karok és rendek szaporításának, ami a Fidesznek egy kedvelt foglalatossága, ezzel együtt ez egy jelentékeny előrelépés. A megoldás viszont az lenne, ha visszaállítanánk a ’94 előtti rendszert, azt a rendszert, ami egyébként, jegyzem meg, az Antall-kormány alatt is működött, hogy az igazságszolgáltatás alatt működik a végrehajtói kar. Az OBH, az igazságszolgáltatás alá kell rendelni a végrehajtókat. Véget kell vetni annak a vircsaftnak, ami néhány magánvállalkozó érdekét és a ki tudja, milyen kapcsolati hálójuk érdekét szolgálta, és megfosztotta az egyszerű embereket, a szegény embereket, a kevésbé tehetős embereket attól, hogy ténylegesen érvényesítsék azt, amit a javukra egy bíróság döntött. Éppen ezért az LMP azt támogatja, hogy tovább kéne menni ezen az úton, és vissza kell állítani a végrehajtásnak az igazságszolgáltatás alatti állapotát. Magyarul: fel kell számolni azt a helyzetet, hogy önálló vállalkozóként azt csinálnak bírósági végrehajtók, amit akarnak. Tehát ki kell mondani: a bírósági végrehajtást, az állami akarat érvényesítését államosítani kell. Ha valami, hogy úgy mondjam, sui generis állami kompetencia, az pontosan az állami akarat érvényesítése. Nem választottbíróságokról, offshore-bíróságokról beszélünk, hanem arról, hogy a Magyar Köztársaság címere alatt kimondanak egy ítéletet, és annak hogyan lehet érvényt szerezni. Efelett maximális állami ‑ nem feltétlenül kormányzati, hanem állami ‑ kontroll kell, álláspontunk szerint ezt az Országos Bírósági Hivatal feladatává kell tenni.

A harmadik ok, amiért fontos lenne egy új végrehajtási törvény, az, hogy főként akkor, amikor tízéves késlekedés után és öt évvel azután, hogy Harrach Péter itt a parlamentben belengette, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt rövidesen törvényt fog alkotni a magáncsődről, most már a parlament tárgyalja a magáncsődöt, ez megint egy olyan új intézmény, ami szétfeszíti a jelenlegi végrehajtási törvény kereteit. Ez is egy indok, miért lenne szükség arra, hogy az 1994. évi LIII. törvényt, ami sok kárt tett ennek az országnak, kidobjuk a kukába, és hozzon ide az igazságügyi tárca egy új, felelős végrehajtási törvényt, ami egyébként képes kezelni a magáncsőd intézményét is, már csak azért is, mert ahogyan nő a dolgozói szegénység, egyre több olyan ember lesz sajnos ebben az országban, aki találkozni fog a végrehajtási eljárással, és akinek vagy a magáncsőd intézménye jelent majd megoldást, vagy a végrehajtási eljárásban kell fogódzót adni.

Azt kell látni, hogy egészen más volt a helyzet 1994-ben, amikor az akkori Vht.-nak a szelleme megfogant a Házban, és egészen más a helyzet most. Ma egy olyan kormányzati politika van, amelyik folyamatosan lecsúszásra ítéli például a közszférában dolgozó úgymond középosztálybeli embereket, egyre többen csúsznak le a dolgozói szegénységbe, éppen ezért ‑ ráadásul úgy, ha lesz egy új jogintézmény, a magáncsőd ‑ egy olyan új végrehajtási törvény kell, amelyik ezt a társadalmi krízist képes kezelni.

Azzal az eszközzel, amit az igazságügyi tárca most választ, annyi a problémánk, hogy ez egy öszvér megoldás, vagy ahogy elhangzott, egy hibrid megoldás. Kicsit az rémlik fel nekem, ami az egyháztörvénnyel történt, hogy vannak helyes célok, üdvözlendő célok, majd választ egy olyan eszközt az Országgyűlés, ami tökéletesen alkalmatlan a célok kiváltására. Az a problémánk, hogy miután még mindig félúton toporog a kormány a végrehajtási rendszer államosítása ügyében, itt az lesz, hogy gyakorlatilag szét lesz kenve a felelősség. Van egy kar, amelyik ellát közfeladatokat, de ezt a közfeladatot egy miniszteri biztossal, egy miniszteriális intézményen keresztül látja el. Ez nem helyes. Nem helyes. Világos intézmények kellenek; vagy kormányzati felelősségről beszélünk, vagy magánfelelősségről, köztestületi felelősségről. Ebben komoly közjogi kockázatok vannak, és ráadásul könnyen lehet, hogy egy ilyen hibrid megoldás, ha arra kerül sor, akár nemzetközi fórumon, akár az Alkotmánybíróságnál el fog vérezni. Éppen ezért mi élünk a gyanúperrel, hogy úgy mondjam, nem ez a harc lesz a végső, és a kormány kénytelen lesz egy újabb megoldást rövidesen behozni a Ház elé, mert ez az állapot hosszú távon nehezen lesz fenntartható, tehát az, hogy egyszerre van egy ilyen félig-meddig önkormányzati jellegű kar, másfelől viszont létezik egy miniszteriális felelősség. Tiszta vizet kell önteni a pohárba: ki kell mondani azt, hogy szakít a Magyar Országgyűlés azzal a tabuval, hogy a bírósági végrehajtás önálló, és gyakorlatilag a magánszektor különböző szereplőinek jogot ad az állam, hogy az állami akaratot érvényesítse. Nem. Számot kell vetni azzal, hogy ez a végrehajtási rendszer milyen károkat okozott a magyar embereknek, milyen károkat okozott az eladósodott családoknak az elmúlt évtizedekben, és a kormánynak ki kell mondania, hogy ezzel a rendszerrel szakítani akar.

Problémás az, hogy ha a végrehajtási rendszer anomáliái miatt mi, mondjuk, interpellálni akarjuk Trócsányi miniszter urat, ő könnyen kibújhat a felelősség alól ‑ könnyen mondhatja azt a házelnök úr, hogy visszautasítja az interpellációt, hiszen akkor éppen majd a kar lesz a felelős. Nem világos a törvényjavaslat alapján, hogy hol vannak a kompetenciahatárok a miniszter, a miniszteriális szereplők, illetve a kvázi önkormányzati kar között. Éppen ezért gondoljuk azt, hogy egy egyértelmű állami felelősségre van szükség, meg kell szüntetni a kamarát, és meg kell szüntetni azt a vircsaftot, ami eddig a végrehajtási piacot jellemezte.

Az Országgyűlésnek, az igazságszolgáltatásnak, a kormánynak felelőssége van abban, hogy Magyarországon az állami akaratnak, a bírói ítélettel kimondott állami akaratnak érvényt lehessen szerezni, és az igényérvényesítéshez vagyoni helyzettől függetlenül minden magyar embernek egyenlő esélye legyen. Ezt kérjük, ezt követeljük a magyar kormánytól. Egy helyes irányba megtett első lépés ez a jelenlegi törvény, viszont messze nem elégséges. Köszönöm szépen. (Dr. Staudt Gábor tapsol.)