Felszólalás adatai

Az egység munkáját számtalan kritika érte. Legutóbb az új-zélandi, hogy is mondjam, kritika vált ismertté, ami annak ismeretében, hogy milyen felszereléssel, milyen állapotok között kénytelenek dolgozni a katonák, egyáltalán nem meglepő. Azt is kell mondanom, hogy annak ismeretében, hogy Új-Zéland az egyik legátláthatóbb és legetikusabb ország, nincs kétségem afelől, hogy ki mondott igazat.

Az a fajta konstrukció, amiben újjáépítési feladatokat adnak fegyveres munkát és szolgálatot is ellátó katonák kezébe, ez egy rossz konstrukció, nem is nagyon működhetett jól, hiszen Afganisztánban a fő problémája az ott lévő csapatoknak a bizalomépítés. Ez egy folyamatosan hullámzó folyamat, egyáltalán nem stabil és felfelé tartó, nagyon sok visszaesés van benne, és ebben a helyzetben ezek a katonák nem tudják elvégezni rendesen azokat a feladatokat, amiket számukra megszabtunk. A helyi lakosok nem fogják kockáztatni a biztonságukat, egzisztenciájukat az ezzel a csoporttal való együttműködésben, ha a helyzet nem stabil és a bizalom nem épül, és sajnos ez a helyzet.

Nem igazán értjük, hogy miért kellett bevállalni a kabuli reptér védelmét, nyilvánvalóan ez valamiféle kompenzáció akar lenni. Lényegében mi fogjuk lekapcsolni a villanyt utolsónak Afganisztánban. Nagyon reméljük, hogy erről a jelenleg még meglehetősen homályos tervről, arról, hogy hogyan fog megvalósulni, több tényt fogunk megismerni ezzel kapcsolatban, ugyanúgy, ahogy a különleges csoportról, a különleges műveleti csoportról is szeretnénk többet tudni. Jelenleg semmit nem látunk.

Összefoglalva: exitstratégia nélkül vonulunk ki Afganisztánból. Egyáltalán nem látható az, hogy mi az a tervezési folyamat, legalábbis nem látszik a nyilvánosság számára, én örülnék, ha ebben hallhatnék több információt.

Végül ezzel megszűnik az a lehetőség a magyar katonák számára; egyáltalán a külföldi missziók gyakorlatilag felszámolódnak. Nagyon sok magyar katonacsalád építette arra az egzisztenciáját, hogy ezek a missziók legalább elfogadható megélhetést nyújtanak. Azt hiszem, hogy ideje lenne elgondolkozni azon, hogy mit tudunk nyújtani ezeknek a katonáknak, amikor egy egész életet felépítettek erre a fajta karrierre, és ez nincs tovább. Mi lesz az a fajta normális, az egzisztenciális problémájukat megoldó ellátmány-, járandósági rendszer, amit a Magyar Honvédség kínál nekik?

Köszönöm szépen a figyelmet. (Dr. Schiffer András tapsol.)