Felszólalás adatai

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Köszöntöm önöket mai ülésünkön. Külön tisztelettel köszöntöm az ülésteremben köztársasági elnök urat, miniszterelnök urat, és köszöntöm valamennyi képviselőtársamat, mindenkit, aki figyelemmel kíséri mai ülésünket akár itt az ülésteremben, akár a médiumok nyilvánossága előtt. Remélem, hogy képviselőtársaim a nyári szünetben kipihenték magukat, és új erővel folytathatjuk az őszi ülésszak munkáját.

Így az őszi ülésszak első ülését ezennel megnyitom. Tájékoztatom önöket, hogy az ülésvezetésben Kis Zoltán jegyző úr és Vincze László jegyző úr lesznek segítségemre. Kérem képviselőtársaimat, hogy szokás szerint a csipkártyájuk olvasóba helyezéséről ne feledkezzenek meg.

Tisztelt Képviselőtársaim! A bizottsági elnöki értekezlet alapján tárgysorozatba-vételre, illetve ajánlás készítésére kijelöltem a bizottságokat. Érdeklődő képviselőtársaim szokás szerint az Országgyűlés informatikai hálózatán kaphatnak erről tájékoztatást.

Tájékoztatom önöket, hogy Répássy Róbert képviselő úr mentelmi jogának felfüggesztése tárgyában megkeresést vettem át. Ezt a mentelmi bizottság már megtárgyalta, a képviselő úr mentelmi jogának felfüggesztéséről ma fogunk dönteni a határozathozatalok között. Ugyancsak bejelentem, hogy Kövér László szeptember 9-én mentelmi jogának megsértéséről tájékoztatott, ezt a bejelentést megvizsgálásra a mentelmi bizottságnak kiadtam.

Tisztelt Képviselőtársaim! Bejelentem, hogy dr. Ficzere Lajos, az Országos Választási Bizottság elnöke július 29-én arról tájékoztatott, hogy az Értelmi Sérültek és Családjaik Jogvédő Egyesülete az ápolási díj kérdését érintő országos népi kezdeményezésének támogatására benyújtott érvényes aláírások száma eléri az alkotmányban meghatározott mennyiséget. Az Országos Választási Bizottság megállapította, hogy a vizsgált adatok alapján legalább 51 732 és legfeljebb 53 892 a minden szempontból megfelelő aláírások száma. Ezért ez a népi kezdeményezés érvényes. Az országos népszavazásról és népi kezdeményezésről szóló törvény 20. §-a alapján a kérdést az Országgyűlésnek 3 hónapon belül kell napirendre tűznie és döntenie róla. Ezért a népi kezdeményezést a tárgyalás előkészítésére kiadtam a szociális bizottságnak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! A mai napon napirend előtti felszólalásra jelentkezett Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr, “Bátor kormányzással a biztonságos és igazságos Magyarországértö címmel. Miniszterelnök úr, öné a szó.

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Sokfajta közvélemény-kutatásról számolnak be az újságok napról napra, sok mindent tudhatunk, hogy miként is vélekednek az emberek az ország, a politika, a kultúra, a gazdaság különböző dolgairól. Be kell valljam, nem láttam olyan közvélemény-kutatást, amely arról számolt volna be, hogy vajon mit gondolnak az emberek, mit várhatnak a mai napon összeülő Országgyűléstől, izgalommal várják-e azt, hogy az ő képviselőik itt a parlamentben találkoznak, áthatja-e őket valamifajta mély és belső kíváncsiság, hogy mi fog történni, hova jutnak az ország képviselői, hova jutnak az ő képviselőik itt a parlamentben.

Attól tartok, hogy ha lenne ilyen közvélemény-kutatás, akkor nem túl hízelgő lenne az az eredmény, amit megismerhetnénk. Nem túl hízelgő, mert arról számolna be, gondolom én, hogy Magyarország lakóinak jelentős része úgy érzi, hogy a magyar politika rendkívül sok tartozást, rendkívül sok adósságot halmozott fel az elmúlt évtizedekben; hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik úgy tekintenek ránk, politikusokra vagy legalábbis nem kevesekre sokunk közül, mint amely képben nem az a döntő momentum, hogy íme, itt a Házban nagyszerű államférfiak, ragyogó újítók ülnek, akik bölcs felelősséggel ápolják történelmi, nemzeti örökségünket. Sokkal inkább az a kép van, attól tartok, hogy bántóan sokakban, hogy itt mi a parlamentben eltékozlunk egy sor lehetőséget, hogy nem élünk azzal a felelőséggel kellő mértékben, amelyet a nép ránk ruházott, hogy a politikusok, a választott politikusok közülünk nagyon sokan nem nagyszerű, a nemzetért, a hazáért olthatatlan mély felelősséggel, ragyogó minőségben dolgozó politikusok vagyunk, hanem tombol helyenként az önzés, és tombol a középszer.

Ha így gondolják az emberek, és gyanítom, hogy sokan így gondolják, akkor ez nem az ő bűnük. Azt gondolom, hogy ez a mi felelősségünk. Ennek a csalódásnak nem ők az okai, hanem mindaz, ami az elmúlt tizen-egynéhány évben Magyarországon történt, és amelynek nyilvánvalóan mi nem egyszerűen elszenvedő alanyai vagyunk, hanem alakítói és résztvevői.

A magyar politikából az elmúlt időszakban bántóan kiveszett az együttműködés bátorsága. Ha valamire szükség van, akkor arra, hogy ne engedjük, hogy a demokratikus versengés egyébként nyilvánvaló indoka és kényszere elhomályosítsa azt a közös kötelességünket és felelősségünket, hogy együtt is kell működni. Úgy látom, hogy a magyar politikai elit nehezen fogadja el és veszi tudomásul, hogy a rendszerváltozás egyik legnagyobb erénye és eredménye, a Harmadik Magyar Köztársaság éltető eleme, hogy el tudjuk fogadni, hogy különbözőképpen vélekedünk a demokratikus alkotmány keretei között Magyarország helyzetéről és jövőjéről; hogy szociáldemokrata, liberális és konzervatív politikusok ugyanattól a jó szándéktól, ugyanattól a jóhiszeműségtől áthatva keresik a haza boldogulásának útját; hogy a demokratikus Magyarország létezésének és fejlődésének feltétele, hogy nemcsak elfogadjuk, hogy léteznek a miénktől különböző politikai szándékok, vélemények és akaratok, de ennél több, igényeljük, hogy legyenek ilyenek; hogy a demokratikus versengés nem jelenti azt, hogy nem létezik mindemögött a hazafias együttműködés. Mert nyilvánvalóan először is legalapvetőbben vagyunk ugyanannak a hazának a tagjai. Nyilvánvalóan a haza szolgáiként mi itt a parlamentben, demokratikus meggyőződésű politikusok, a demokratikus versengés mellett együttműködve is csak ezt követően vagyunk szociáldemokraták, liberálisok vagy konzervatívok.

 

(13.10)

Ahogyan működünk, és amit az elmúlt években tettünk, és azt gyanítom, időnként ma is teszünk, az elhomályosítja azt, hogy nemcsak riválisai vagyunk egymásnak, hanem felelős, együttműködő partnerei is.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Liberálisoknak, konzervatívoknak, szociáldemokratáknak fő ellenfele nem liberálisnak a konzervatív vagy a szociáldemokrata, konzervatívnak a liberális vagy a szociáldemokrata, és folytathatnám a sort, hanem a populizmus. Az a populizmus, amely Európában az elmúlt években egymást követően, egyre több országban nem kevés hívet szerzett magának politikusok közül és választók közül egyaránt.

Csak, tudják, teljesen más a helyzet Európának abban a felében, ahol évtizedes vagy évszázados demokratikus öröksége van a nemzetnek és a társadalomnak, ahol populista irányzatok, populista politikusok jó esetben 20-25 százalékos támogatásra tehetnek szert, és nagyon erős a demokratikus közép, amely a populizmus elleni küzdelemben tudja, hogy össze kell fogni; és más Magyarországon ennek a veszélye, ahol alig több mint 15 éves a Harmadik Magyar Köztársaság, ahol nem egyszerűen a demokratikus politikai normák, intézmények és szabályok megerősítése, hanem a közös és egyénileg is átélt demokratikus kultúra és meggyőződés megerősítése a cél. Magyarország védtelenebb a populizmussal szemben, mint Európa szerencsésebb történelmű országai. Magyarországon fontosabb érteni, hogy nem lehet játszani a populizmussal; az olyan métely, amely ha betegséget okoz, akkor mélyre hatol.

Azt kérem az előttünk álló parlamenti időszakban a magyar közélet, a magyar parlament demokratikus meggyőződésű politikai pártjaitól, tagjaitól, hogy erősítsék meg ezt a demokratikus közepet.

Azt gondolom, hogy van három nagyon fontos jellemzője ennek a demokratikus középnek. Az első az, hogy hisz a demokratikus parlamentarizmus szükségességében, megerősítésében, tudja azt, hogy ez nem egy idejétmúlt, lejárt lemeze a demokráciáknak. Tudja azt, hogy igen, az nagy érték, hogy itt a parlamentben egymással vitatkozva és egymás erényeit is elismerve vitatjuk meg az ország dolgait. Másodszor: a demokratikus közép arról ismerszik meg, hogy tiszteli vetélytársait, hogy morálisan és politikailag egyenjogúnak tekinti a vele versengő demokratikus pártokat, nem vitatja el riválisainak morális és politikai legitimitását. Harmadszor: a demokratikus közép politikai erői, képviselői programalapú politizálást folytatnak, összefüggő és átfogó képpel rendelkeznek az ország helyzetéről és jövőjéről, van hozzá kellő képességük és bátorságuk, hogy ezt a programot megmutassák az országnak, és pontosan tudják, hogy az ő programjukkal szemben más programok is léteznek.

Ezzel szemben, azt gondolom, a populisták azt mondják, hogy idejétmúlt a parlament. Oda kell menni egyszerűen csak az utcára, vagy ahogy időnként mondják, az emberek közé, mert fontosabb az, mint a parlamentben strukturáltan, garanciákkal ellátva, szabályok közé szorítva, garanciákat is adva megvitatni ügyeket. Azt gondolom, hogy a populisták a demokratikus közép politikai erőivel szemben nemcsak hogy nem tisztelik politikai ellenfeleiket, politikai riválisaikat, sőt ellenkezőleg, kétségbe vonják politikai és morális legitimitásukat. Úgy gondolják, hogy az oly sokszor kívánt és verbálisan oly sokszor igényelt nemzeti egység úgy jön létre, hogy mindenki más elfogadja az ő igazukat. A nemzeti egység nem a különbözőségek türelmes és állhatatos összeegyeztetéséből, a kompromisszumból áll össze, hanem mindenki más önfeladásából és a saját igazságok, mások saját igazságának elfogadásából.

Harmadsorban, igen, a populisták nem eléggé bátrak ahhoz, hogy átfogó, összefüggő programot mondjanak és mutassanak, ehelyett általános alanyként az ember mögé bújnak, és azt mondják, hogy az emberek ezt meg azt, meg amazt akarják. De az emberek, merthogy különbözőek, különbözőképpen gondolkodnak, élnek, más a helyzetük a társadalomban, nagyon sokféleképpen gondolkodnak. Aki az emberekre hivatkozva mondja hol ezt, hol azt, az vagy nem elég bátor, vagy nem elég bölcs ahhoz, hogy elmondja, ő mit gondol. Az menekül az elől a felelősség elől, hogy elmondja, milyen jövőt kíván Magyarországnak; az biankó csekket kér saját maga politikai hatalmi törekvéseihez.

Azt gondolom, hogy Magyarországnak szüksége van demokratákra, és mélyen hiszem, hogy nincs szüksége Magyarországnak populistákra. Meg kell tanulnunk egymás tiszteletét, és törölnünk kell a szótárból például a hazaáruló kifejezést. Egyetértek köztársasági elnök úrral, amikor egyik legelső, beiktatását követő vagy talán épp azt megelőző nyilatkozatában azt mondta: ha a haza szent szavát valaki a szájára kívánja venni, akkor talán indokolt lenne összetett szóként nem a hazaáruló kifejezést, hanem a hazaszeretet kifejezést szánkra venni, azt alkalmazni, és ennek megfelelően közéleti, politikai, egyszerű emberi kötelességeinket teljesíteni. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Az elmúlt hetekben és hónapokban is nagyon sokszor hallottam, hogy a magyar gazdaság válságban van. Tisztelt hölgyeim és uraim, én ennek az ellenkezőjét látom. Azt látom, hogy a gazdaság sokfajta kihívás és sokfajta feladat teljesítésének kényszere mellett szépen megy a maga útján. Ezzel szemben az igaz, hogy a politika, a politikai elit és kultúra nem jelentéktelen része valóban válságjelekkel küzd. Ez igaz. De teljesítményhiány ma nem a gazdaságban, hanem a politikában van. Hallom az ellenzék vezérét (Közbekiáltások a Fidesz soraiból: Elnöke!), a most éppen közöttünk ülő Orbán Viktor pártelnök urat, miközben az elmúlt héten nagyon-nagyon sok helyén a magyar sajtónak elmondta a maga véleményét, mindenütt egymás után azt képviselte ő is, hogy a magyar gazdaság válságban van. (Tállai András: Miért? Nincs?)

(13.20)

Nagyon érdekes, amikor azt javasoltam nyáron, júliusban, hogy üljünk le, beszéljük ezt meg, hiszen pártelnök úr akkor is ezt képviselte, akkor pártelnök úr a tévé nyilvánossága előtt folytatott vitán ezt elhárította, azt mondta, hogy ne beszéljünk erről. Ott szemtől szemben nem akarta ezt megvitatni. Ott szemtől szembe azt mondta, hogy ne beszéljünk erről, beszéljünk inkább a jövőről, van itt nekem három pontom, arról beszéljünk. (Zaj, közbeszólás a Fidesz soraiból: Inkább a jövőről beszéljünk!)

Nem az a probléma, hogy ez egyenes, bátor férfihoz és politikushoz, demokratikus politikushoz talán nem illő magatartás, mert ezt egyébként ad absurdum el lehetne felejteni. (Dr. Simicskó István: Ne személyeskedj! - Zaj, közbeszólások a Fidesz soraiból.) Az a probléma, hogy ez az állítás nemcsak hogy nem igaz, hanem árt az országnak. Árt az országnak, mert az ország közös teljesítményét vitatja el. Vagy talán éppen a korábbi kormányfő ne tudná, hogy 1998 óta, éppen attól az időponttól kezdve, amikor a most ellenzékben ülő pártok vették át a kormányzást, Magyarország nemzeti jövedelme 40 százalékkal, a reáljövedelmek ezt meghaladóan, 50 százalékkal növekedtek?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Magyarországon az elmúlt hét évben, 1998 óta olyan növekedés van, amely meghaladja a Magyarország aranykorának tartott dualizmus időszakának növekedését, amelynek átlaga 3,7 százalék volt. Ennek az időszaknak a növekedése meghaladja a 4 százalékot. (Zaj, közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban.)

Barátaim! Azt gondoljuk, hogy a legnagyobb ellenzéki párt elnöke, akkor, amikor azt mondja, hogy soha nem látott magasságba szöknek az árak, nem tudja, hogy 25 év óta nem volt ilyen alacsony az infláció? Hogy az ő pénzügyminiszteréből jött jegybankelnökkel közösen azt mondhatja a kormányunk, hogy végre Magyarországon itt az árstabilitás? (Zaj, közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban.)

A volt kormányfő, aki nyilvánvalóan ismeri az ország dolgait - minden tehetsége és képessége megvan erre, hogy ismerje, ha ismerni akarja -, ne tudná, hogy Magyarországon soha ennyit lakástámogatásra, családtámogatásra, autópálya-építésre, fejlesztésre nem költöttünk? (Zaj, közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban.) Mi lehet akkor a szándéka? (Taps, közbeszólás a kormánypártok soraiból: Úgy van!)

Mi lehet akkor a szándéka? Mi lehet az az ok, ami megéri azt, hogy egy országnak, sok millió embernek a teljesítményét naponta elvitassuk, és azt vágjuk a képébe, hogy bajban van, hogy válságban van? Hogy elvitassuk az emberektől azt a közös örömöt, ami ott van a gürcölés következményeként a hétköznapokban? Magyarország egyszerre találkozik a lehetőségekkel és a kihívásokkal. Én lennék az utolsó, aki azt mondanám, hogy kérem szépen, minden fenékig tejfel. Ó, ugyan, dehogy! Ezernyi és tengernyi teendőnk van még. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Akkor dolgozzatok!) De azt hiszem, hogy akinek fontos, hogy milyen ez az ország, akinek fontos, hogy az emberek hogyan élnek és gondolkodnak, annak nem lehet érdeke, hogy elbizonytalanítsa az embereket, hogy alapvetően jó úton járunk - persze, kihívásokkal együtt -, hogy elvegye az embereknek azt az örömét, amely öröm mögött a saját teljesítményük áll.

Orbán Pártelnök Úr! Itt állok önnel szemben. (Derültség, zaj az ellenzéki pártok soraiban.) Hogyha ön fenntartja azt az állítását, hogy Magyarország gazdasága válságban van, nagyon kérem, számokkal, tényekkel, szemtől szembe tegye meg ezt az állítását, ne a hátunk mögött, amikor nem vagyunk ott. Nem jelzőkkel leírva a helyzetet, hanem tényekkel és adatokkal. (Tállai András: Ez a bátorság!) Egy egyenes demokrata így viselkedik. (Taps a kormánypártok soraiban.)

A kormánynak, a demokratikus harmadik köztársaságban szüksége van ellenzékre - a haza ügyének nincsen szüksége ellenzékre. (Taps a kormánypártok soraiban.) Szavainkat nem a politikai érdek, hanem az igazság keresése és a haza szolgálatának őszinte vágya kell hogy formálja. (Derültség, zaj az ellenzéki pártok soraiban.) És még valami: szavaink nem változhatnak aszerint, hogy éppen kinek beszélünk, hogy éppen kormányon vagy ellenzékben vagyunk. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Szánalmas!)

Tisztelt Országgyűlés! Kedves Hölgyeim és Uraim! 2000-ben és 2001-ben, amikor sokadszorra felmerült a kettős állampolgárság egyébként rendkívül bonyolult, összetett és sok fejtörést okozó ügye, az akkori kormány a kettős állampolgárság megadását nemzetbiztonsági és nemzetpolitikai kockázatnak minősítette. Pár évvel később, amikor ellenzékben volt az akkori kormánypártok nemcsak egyike, hanem mindegyike, akkor ugyanezek a pártok azokat, akik ugyanazt képviselték, mint ők pár évvel ezelőtt, hazaárulónak minősítették. Kérem szépen, ez nincsen rendben, ez nem helyénvaló magatartás! Az nincsen rendben, hogy ha a legnagyobb ellenzéki párt elnöke amerikai befektetőknek tart előadást, akkor nekik azt mondja, hogy a magyar gazdaság jövője azon múlik, hogy képes-e kellő lehetőséget biztosítani a magánkezdeményezésnek és a magántulajdonnak, majd ha a sajátjai előtt beszél Kőszegen, akkor azt mondja, hogy ha a nemzeti érdek úgy kívánja, akkor majd visszavesszük azt a vagyont, ami magánkézben van. Kérem szépen, ez nyilvánvalóan nem lehetséges! (Taps a kormánypártok soraiban.)

Azt már meg sem kérdezem, hogy mit szólnánk ahhoz, ha ugyanezt mondaná a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Lengyelország, Horvátország, Románia kormánya, azt mondaná az ott lévő befektetőknek, hogy tudjátok mit, mégsem gondoltuk korábban komolyan, tessék visszaadni, mert mostantól kezdve ez számít román, szlovák, cseh vagy lengyel nemzeti érdeknek.

Nem lehet hol ezt, hol meg azt mondani! Nem lehet azt mondani 2000-ben, hogy nemcsak lehetséges, hanem minden bizonnyal szükséges is a MÁV személyszállítási üzletágát, sőt a teherszállítást is privatizálni, értékesíteni, mondja ezt 2000-ben az akkori miniszterelnök, aki ma a legnagyobb ellenzéki párt elnöke, most pedig azt mondja, hogy kössünk vagyonszerződést arra vonatkozóan, hogy nem adunk el semmit; kössünk vagyonszerződést arra vonatkozóan, hogy a magántulajdont, a magántulajdonban ott rejlő lehetőséget kiszakítjuk és kitaszítjuk a jövő építéséből. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Interpellálsz? Még nem vagy ellenzékben!)

A demokratikus Magyar Köztársaságnak felelős államférfiakra, programadó demokratikus politikusokra és nem szélkakasokra van szüksége. (Taps a kormánypártok soraiban. - Zaj, közbeszólások a Fidesz soraiból: Akkor mondjál le!) A haza ügye nem attól függ, hogy kormányon vagyok vagy ellenzékben. A haza javát szolgáló intézkedések nem változhatnak aszerint, hogy éppen ki előtt beszélek és kinek beszélek. Demokratikus politikus programja nem a hallgatóságának igényeihez, hanem az ország érdekeihez igazodik. Ez nem egy bonyolult tétel!

Azt szeretném kérni Magyarország valamennyi demokratikus politikusától, hogy ne saját hatalmi, politikai rövid távú igényeiből induljon ki. A haza érdekéből, a haza szükségleteiből induljon ki. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ha egyébként azt kérdezik, hogy a magyar politika milyen befolyást gyakorol a magyar gazdaságra, akkor azt tudom mondani az elmúlt évek elemzése alapján, hogy sajnos az igaz, hogy a magyar gazdaság legtöbb problémáját nem a gazdaság és a gazdasági szereplők, hanem a politika és a politikusok okozták. Az elmúlt időszakra jellemző gazdasági ciklusok mögött alapvetően a politikai érdek által mozgatott politikai ciklusok vannak. Az 1996-tól egyre erőteljesebben fejlődő, egyre kiegyensúlyozottabb magyar gazdaság 2001-ben, éppen a választásokra készülve tér le a maga egyensúlytartó növekedési útjáról. Míg az azt megelőző két évben az egyébként majdnem 10 százalékkal növekvő gazdaságban a reáljövedelmek növekedése ennek a 10 százalékos növekedésnek még a felét sem érte el, jelentősen visszafogva a jövedelmek növekedését, mi több: nagyon sokakban felkeltve és megerősítve azt az érzést, hogy a rendszerváltás vesztesei közé fognak tartozni, 2001-ben, a választások árnyékában az akkori kormány - a mostani ellenzék - a lassuló gazdasági növekedés keretei között a gazdasági növekedés kétszeresét elérő reáljövedelem-bővítést indított el.

 

(13.30)

 

S elindítja azt a ciklust Magyarországon, amely ezt követően három éven keresztül tart, amely a magyar modern gazdaságpolitika történetében példátlan: a politika által hajtott, egymással is versengő, a három év egyébként lassuló gazdasági növekedését háromszorosan meghaladó jövedelembővülés történik az országban a vásárlóerő alapján számolva. 2001-ben kezdődik a folyamat, 2002-n közösen osztozik a mai kormány- és ellenzéki pártok összessége, és 2003-ban visszük tovább mi ezt a folyamatot.

A politika erős tüze, a hatalom megtartásának és a hatalom megszerzésének erős vágya olyan politikai és szociális egymásra licitálást indít el Magyarországon, amelyet azóta is nagyon nehezen, nagyon sok erőfeszítéssel, nagyon sok vitával sikerül újra az egyensúlytartó növekedési pálya felé visszamozdítani. Magyarország, ha nem vigyáz magára, akkor nem lesz, aki vigyázzon rá. Ha a politikát nem egyszerűen a jövőért viselt felelősség, hanem újra és újra a holnap megnyerhető csaták győzelmi kényszere mozgatja, akkor mindig lesz, aki ráígér a másikra, akkor a politikából számháború lesz, akkor nem a lehetséges és reális jövőbeli programok okos számbavetése és okos összemérése fogja a politika alapját adni, hanem a végtelennek tűnő vágyak felkeltésének egyébként önző motivációja. Bátorság nem ahhoz kell, hogy ki ígér többet a közösből, bátorság ahhoz kell, hogy demokrataként megvalósítható és átfogó programot adjunk az országnak. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Fogalmazhatok egyszerűbben is: a 2001 és 2003 közötti három évben elszaladt velünk a ló. A politikai nagyot akarásnak aztán költségvetési nyögés lett a vége. Nem vitatom, 2004 óta folyamatosan és szüntelenül jelentős erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy mindazt, amit egyébként vágyott az ország, hogy nőjenek a jövedelmek, nőjenek a nyugdíjak, nőjön a családtámogatás és a lakástámogatás, hogy szorosabb legyen a jóléti háló, a szociális háló, s hogy mindezt meg lehessen tartani, ennek érdekében nagyon sok, időnként nem könnyű lépést és intézkedést kellett tenni. Pontosan tudom, ha az egyensúly felé törekvő költségvetés keretei között egyszerre fenn akarjuk tartani mindazt, amit 2001 és 2003 között eldöntöttünk, és amelynek milliók voltak a haszonélvezői, akkor nagyon jelentős erőfeszítést kell tenni annak érdekében, hogy újra visszataláljunk arra az útra, amelyben egyszerre van egyensúly, egyszerre van növekedés, és egyszerre van a szociális biztonság növekedése.

Több felelősséget kell hogy kérjek önöktől, tisztelt hölgyeim és uraim, itt a parlamentben. Azt kell hogy kérjem önöktől, hogy ne egyszerűen a holnapig vagy holnaputánig tartó politikai vetélkedés végeredményére gondoljanak, hanem gondoljanak arra, hogy a mi kezünkben van az ország hosszú távú sorsa. Elrontani egy országot el lehet öt rossz döntéssel, amit utána helyrehozni évekbe telik. (Tállai András: Már el van rontva.) Magyarország, hála istennek, erős gazdasággal, stabil társadalmi viszonyokkal rendelkezik, olyan ország ez, amely megérdemli, hogy politikusai több felelősséget vállaljanak; olyan ország, amely megérdemli, hogy a politikusai ne csak egyszerűen egymást, hanem az ország jövőjét is lássák politikai küzdelmük tárgyaként. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az a véleményem, hogy a magyar gazdaság, bár nem kevés kihívás közepette, de jó úton halad. Két olyan kihívást látok, amelyekre oda kell figyelni. Az első, hogy miközben Magyarországon az elmúlt években több mint 300 ezerrel növekedett az új munkahelyek száma, aközben összességében csak 30-40 ezerrel van több munkahely, mint három évvel ezelőtt. Bizony százezrek vannak olyanok, akik munkát szeretnének. Sok mindent tettünk annak érdekében, hogy Magyarországon olyan gazdasági-társadalmi viszonyok alakuljanak ki, amelyek között lehet és megéri dolgozni. Miközben a 2002-t megelőző években folyamatosan növekedett az egységes egészségügyi hozzájárulás mértéke, 2002 óta az egyébként az alacsony jövedelműek béréhez köthető legnagyobb bérteher folyamatosan csökken; az egészségügyi hozzájárulás mértéke meg fog szűnni.

Tudják, hogy elindítottuk a pályakezdő fiatalok elhelyezkedését könnyítő Start-programot, ahol a pályakezdők foglalkoztatásához köthető munkabérteher több mint a felére csökkent. 2002 után eltöröltük a minimálbér adómentességét (Zaj.), pontosabban: megteremtettük a minimálbér adómentességét, és most a száz lépés program részeként tudják, hogy a munkanélküli-ellátást átalakítottuk álláskeresési támogatássá, egyáltalán olyan szolgáltatási környezetet hoztunk létre az állami foglalkoztatási szolgálatban, ami az új munkahely minél gyorsabb megtalálására ösztönöz.

Az az igazság, ha önmagában néznénk ezeket az intézkedéseket, akkor minden okunk meglenne, hogy büszkék legyünk, de pontosan látom, hogy ennek eredményeként sem született elegendő munkahely. Amikor ezt a szemünkre vetik, akkor azt mondom, hogy a végeredményt tekintve a kritikának igaza van: Magyarországon több munkahely kell, és ha van igazi közös nagy kihívás, az az, hogy lesz-e több munkahely. Arra kérem és arra kértem a foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter urat, hogy szeptember 30-ig készítsen jelentést az Országgyűlés számára a foglalkoztatási helyzetről, arról, hogy mi az, ami az elmúlt években jellemezte a mára kialakult helyzetet, és tegyen javaslatot annak érdekében, hogy mit tudunk tenni többfajta eszköz - gazdaság- és társadalompolitikai eszköz, a szociális szférához és a munkaügyi szférához közelebb tartozó eszközök - együttes és komplex igénybevételével, hogy újabb lendületet adjunk új munkahelyek teremtésének.

A másik nagy kihívás a foglalkoztatás mellett természetesen a költségvetés. A költségvetés, mert egyre és másra - érzékelve természetesen, hogy mennyi mindent kellene megoldanunk - vállalunk magunkra mi itt, parlamenti képviselők, kormánytagok olyan szerepeket az államháztartásra támaszkodva, aminek terhe alatt időnként valóban recseg-ropog az államháztartás. Hiszen egyszerre két dolognak kellene megfelelnünk: csökkenteni az adókat - ezt szeretné mindenki -, ugyanakkor növelni az államháztartásból a kiadásokat, mert nagyon sok a probléma és nagyon sok a kihívás. Ráadásul mindezek közepette még a hiányt is szeretnénk csökkenteni, hiszen közös igényünk az, hogy a ma költését ne terheljük rá utódainkra, gyermekeinkre államadósság formájában. (Font Sándor: Ezen már túl vagyunk!)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az a szándékunk és az a nyilvánvaló programunk, hogy fegyelmezett és szigorú költségvetéssel fogjuk azt a politikát szolgálni, amely politikának a legfontosabb, leglényegesebb elemeit meghirdettük a Gyurcsány-kormány programjában, és amelynek a részleteit bemutattuk a száz lépés politikájának részeként.

(13.40)

Miről szól a száz lépés? Arról szól a száz lépés, hogy ugyanazon cél irányába több úton indulunk el, egy biztonságosabb és igazságosabb Magyarország irányába. Ennek érdekében egyszerre legalább nyolc úton indulunk el, és legalább nyolc területen kezdeményeztünk változásokat, hogy biztonságosabb és igazságosabb legyen az ország.

Csökkentjük az adókat. A Gyurcsány-kormány az első olyan kormány, amely öt évre előre átfogó adócsökkentés- és adóreformprogramot mutatott be. Voltak más kormányok is, amelyek ezt megígérték, egy sem volt, amely teljesítette volna a miénken kívül.

Nagyon egyszerű ennek az adóprogramnak a lényege: több felelősség fent, több lehetőség lent. Ennek az elvnek a figyelembevételével javasoljuk például a luxusadó bevezetését - mint ahogy korábban javasoltuk a bankadó bevezetését -, és példának okáért a szegények adójának, az áfának a csökkentését. (Taps az MSZP soraiból.)

A száz lépés programjának részeként tettünk és teszünk javaslatot az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak a minimálbérek növelésére, sőt javaslatot tettünk arra is, hogy a minimálbér a szakképzettségtől, illetve a beosztáshoz kötődő tudásigénytől és szakképzettségigénytől függően széles sávban változzon, hogy a nagyobb tudást magasabb bérrel lehessen elismerni.

Harmadsorban a száz lépés programjának részeként alakítjuk át és tesszük igazságossá a családtámogatás rendszerét, ahol nem azok kapják a legtöbbet a családtámogatásból, ahol a családnak egyébként is a legtöbb jut, hanem a minden gyermek egyenlő elve alapján egyenlően kap mindenki, és kétszeresére emeltük annak a családi pótléknak az összegét, amely mindenkihez eljut. (Taps az MSZP soraiból.)

Igen, ott vagyunk az egészségügyi reform előszobájában. Tizenöt év vitája után először van olyan kormány, amely azt mondja, hogy biztosításalapúvá formáljuk a magyar egészségügyet. Ez a döntés az, amely átformálja az egész finanszírozást és intézményrendszert. Ez az a döntés, amit tizenöt éve senki nem mert meghozni. És ez az a döntés, amelyből levezethető minden egyes döntésünk, amit ezekben a hónapokban hozunk, és amely megadja a következő évek egészségügyi átalakításának átfogó programját.

Igen, a következő lépés az a lakótelepprogram, amely Magyarországon milliók helyzetén változtat, azon milliók helyzetén, akik korábban, több évtizeddel ezelőtt felemelkedésként élték meg a lakótelepi új lakásba való költözés lehetőségét, mostanra viszont a felújítás, a távfűtés terhe egyre nehezebb feladat elé állítja őket. Először van egy kormány, amely nem beszél arról, hogy fel kell újítani lakótelepi lakásokat és házakat, hogy csökkenteni kell a távfűtés díját, hanem tesz is érte, és lakások tízezrei, házak ezrei újulnak meg ezekben a hónapokban. (Taps az MSZP soraiból.)

Hosszú-hosszú időszak után vettük elő azt a kérdést, hogyan lehetséges, hogy Magyarországon ezreket és tízezreket sodor létbizonytalanságba foglalkoztatottsági helyzetük, mondjuk úgy, nem teljes jogszerűsége; hogy a szürkegazdaság bonyolult világában alapvetően azok járnak rosszul, akik munkát keresve, akik családjuk eltartásának szándékával még azt is vállalják, hogy nem jelentik be őket. És természetesen ilyenkor ki húzza mindig a rövidebbet? Az a munkavállaló, aki pár tízezer forintért még akkor is elmegy dolgozni, ha pontosan tudja, hogy kiszolgáltatottsága csak a mában csökken, de a holnapban nem, mert nincs, aki fizesse utána a biztosítást. Mint egy méhkas, olyan ez a probléma, ahol nem lehet máról holnapra eredményt elérni, mert tizenöt év után valaki ezt elővette.

És példának okáért azt látom, hogy az építőipar szervezetei a napokban talán meg fognak állapodni egy ágazati bértarifarendszerről, nem a kormány fogja kikényszeríteni, hogy egy szakmunkásnak 80 ezer forint legyen a bére minimum - 80 ezer forint! -, hanem ők maguk fognak erről megállapodni, ők maguk állapodnak arról meg, hogy be kell jelenteni minden munkást. A fekete- és a szürkemunkával leginkább érintett egyik területen, az építésügyben foglalkoztatók és munkavállalók közösen állapodnak meg. Mi ez, ha nem fantasztikus eredmény?! Nem az állam kényszeríti ki az állam hatalmával, hanem ők maguk jöttek arra rá, hogy fel kell adni a tizenöt év féligazságainak és félhazugságainak bonyolult, sehova nem vezető világát, igazságot és rendet kell teremteni - ezt teszik. Azért teszik, mert a száz lépés részeként a kormánynak volt bátorsága ezt a problémát az asztalra tenni, és vannak hozzá partnerei, vannak ebben az ágazatban, és biztos vagyok benne, hogy lesznek máshol is. (Taps az MSZP soraiból.)

Nemzeti kárbiztosítási alapot fogunk létrehozni az agráriumban, hogy megszűnjön az a több évszázados kitettség, amellyel szembe kell nézni minden gazdának. Megtehette volna más is, nem tette meg! Felvásároljuk a maradék üzletrészeket. Meghirdetjük előre az árakat és a támogatásokat a sertéstenyésztők és a baromfitermelők számára, pontosan lehet tudni, hogy mi fog történni a következő évben. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Semmi!) Ez is a száz lépés politikájának a része volt. Igen, erről szól az előttünk álló időszak politikája, hogy mindazt, amit tavasszal hosszú és nagy munkában eldöntöttünk, azt érvényesíteni kell - mert a politika cselekvés. Ez a kormány a cselekvés kormánya. (Taps az MSZP soraiból.) Ez a kormány az, amely kellő bátorsággal hozzá mer nyúlni régóta kialakult és régóta zárványszerűen megrögződött viszonyokhoz, mert pontosan tudjuk, hogy az ország jelentős része szabadabb levegőre, több igazságra, biztonságosabb viszonyokra vágyik. Bátorság kell ezt létrehozni. Ennek a kormánynak van ehhez bátorsága és van tettrekészsége hozzá. (Taps az MSZP soraiból.)

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A kormány szeptember 30-án, ahogy azt a törvény írja, benyújtja a Háznak a 2006. évre szóló költségvetési törvénytervezetet. Ennek a költségvetésnek a célja nagyon világos (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Túlélni!): igazságos és biztonságos Magyarországot teremteni, ha kell, hozzányúlni kialakult és korábban megszerzett előjogokhoz, olyan országot teremteni, amelyben milliók érezhetik úgy, hogy itthon vannak Magyarországon. Olyan költségvetést fogunk benyújtani, amely azt a politikát szolgálja, amely politikát a száz lépés részeként, a “Lendületben az ország!ö kormányprogramban meghirdettünk.

Ennek a költségvetésnek a sarokpontjait önök ismerik, pontosan tudják, hogy az ország jövőre átlagosan mintegy 4 százalékkal fog növekedni. Tudják, mert megígértük, és megtesszük, hogy kevesebb adót fogunk beszedni az emberektől és a vállalatoktól. Tudják, hogy jövőre történelmi mélyponton lesz az infláció, 3 százalék alatt lesz. Tudják, hogy tovább csökkentjük a hiányt, mert közösen, ellenzék és kormány egyaránt abban érdekelt, hogy a mai működést ne hitelekből finanszírozzuk, hanem ne költsünk sokkal többet, mint amennyit éppen az adott évben adókból, illetékekből finanszírozni tudunk. (Tállai András: Rájöttetek?) És tudjuk, hogy a jövedelmek növekedése jövőre is körülbelül a gazdaság növekedésével fog lépést tartani reálértékben. Ha ezeket tudjuk, márpedig tudjuk, és tudjuk azt, hogy melyek a prioritásaink, akkor nem nehéz költségvetést összeállítani, mert a költségvetés nem egyszerűen számok tengere, hanem a költségvetés egy kormány politikájának megvalósítását lehetővé tevő program.

Mindezeken kívül pontosan lehet tudni, hogy jövőre tovább fognak növekedni a nyugdíjak, és be fogjuk fejezni a 13. havi nyugdíjak kifizetését az utolsó heti nyugdíj kifizetésével. (Taps az MSZP soraiból. - Szórványos taps az SZDSZ soraiból.)

Pontosan tudják, hogy az inflációt lényegesen meghaladóan többet fogunk költeni családtámogatásra egy igazságosabb családtámogatási rendszerben és lakástámogatásra.

Tudják, mert elfogadtuk a törvényt, és még akkor is, ha nincs a felsőoktatásról szóló törvény hatályban, de amit abban megígértünk, automatikus finanszírozást, amely jövőre több pénzt biztosít, mint idénre, a költségvetésbe beépítettük, és ezt a felsőoktatásnak meg fogjuk adni.

Tudják, hiszen az elmúlt hetekben már bejelentettük, hogy soha ennyit agrár- és vidékfejlesztésre nem költöttünk, mint amennyit jövőre költeni fogunk, több mint 400 milliárd forintot. (Font Sándor: Amit idáig nem fizettetek ki, azt jó lenne!)

És mindeközben Magyarországon jövőre fejlesztésre lényegesen több fog jutni, mint bármikor, és azért tud több jutni, mert az európai uniós befizetésünk másik oldalán az ideit kétszeresen meghaladó európai uniós támogatást fogunk kapni. Ez azt jelenti, hölgyeim és uraim, hogy példának okáért éppen ebből a forrásból az elmúlt hetekben és hónapokban az európai uniós projektek megvalósítására előlegként és részteljesítésként már 70 milliárd forintot kifizettünk, behoztuk azt a hátralékot, amit Magyarország 2000 óta felhalmozott. Magyarország a régió összes országához képest a legtöbb európai uniós pénzt fizette ki előlegként és részteljesítésként (Tállai András: Mese!) augusztus 31-ig, 68 milliárd forintot. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

(13.50)

Hadd szóljak a végén két aktuálisabb ügyről. (Moraj a Fidesz soraiban.) Az egyik az a vita, amely az elmúlt hetekben elindult az Airport Rt.-vel kapcsolatban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nyilvánvalóan mindazok, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, pontosan tudják, hiszen tudhatják - és gondolom, hogy felelős politikusokról van szó -, hogy az Airport Rt. jövője alapvetően arról szól, hogy van-e kellő tehetségünk és képességünk, hogy fejlesszük Magyarország legnagyobb légikikötőjét (Font Sándor: Nektek nincs!), hogy abban a versenyben, amelyben helyt kell állni, amelyben egymással verseng Prága, Pozsony vagy éppen Zágráb, abban a versenyben Budapest, a budapesti repülőtér fejlesztésével mi legyünk a győztesek, hogy Európa ezen felének légikikötő-központja Budapest legyen. Ehhez nagyon sok fejlesztés, ehhez százmilliárdok kellenek, olyan fejlesztés, aminek az a vége, hogy szállodák, irodaközpontok épülnek Ferihegy mellett, hogy gyorsvasút épül Ferihegy és a városközpont között.

Ráadásul pontosan tudja mindenki, aki tudni akarja, hogy itt szó nincs arról, hogy eladnánk a repülőteret, eladnánk a kifutópályákat, eladnánk az utasok kiszolgálására rendeltetett épületeket; itt a fejlesztés lehetőségét és kötelességét adjuk el (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Meg a bevételt!), mert az ingatlanok természetesen állami tulajdonban maradnak, azokat csak bérbe adjuk.

Hölgyeim és Uraim! Magyarországnak az a célja, hogy fejlett, modern, versenyképes világot építsünk magunk köré. Nem lehet nem észrevenni, hogy az állam az elmúlt évtizedekben nem bírt még a MÁV korszerűsítésével sem. Önök is pontosan tudják, nem lehet nem észrevenni, hogy az állam milyen nehezen birkózik, mondjuk, a városok és a falvak belső útjainak felújításával. Nem lehet nem észrevenni, hogy hány helyre kell a pénz, és nem lehet nem észrevenni, hogy nem egy esetben azért maradunk le, mert nincsen kellő bátorságunk menni előre, összekapaszkodni államnak és magántulajdonosoknak, civileknek és államnak egyaránt.

A fejlesztésről szól az Airport Rt., hogy mi legyünk a legjobbak Európának ezen a táján, és arról, hogy mindazt a bevételt, amit kapunk, ami nem kevés pénz, közel kétmilliárd dollár, mindezt a bevételt közös adósságaink, államadósságaink csökkentésére fordítsuk, és így kevesebb terhet hagyjunk itt gyermekeinknek, kevesebb teherrel nyomjuk a következő év és az azt követő évek költségvetését. Fejlesztésről szól tehát az Airport Rt. (Moraj a Fidesz soraiban.), Magyarországról, a mi versenyképességünkről szól, és gyermekeinkről szól. Vagy ezt akarja valaki... (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)

Az elmúlt időszakban lassan lezárunk egy hosszú, tizenöt éves szakaszt a magyar privatizáció történetében, a magántulajdonra is alapuló, versengő piacgazdaság létrejött. Azt gondoljuk, hogy itt az ideje valóban lezárni a privatizáció folyamatát, itt az ideje a privatizáló állam helyett a fejlesztő állam intézményeit, szabályait megalkotni. Ezért kormányom év végéig arra vonatkozó törvénycsomagot fog a parlament elé terjeszteni, hogy a privatizáció lezárásával, új intézmények és új szabályok létrehozásával hogyan alakítjuk ki a fejlesztési célú állami vagyonkezelés rendszerét, a magán- és köztulajdon hatékony, az országot szolgáló együttműködésének minél jobb kereteit. A privatizációt befejeztük, kezdődik a fejlesztés, kezdődik egy új, versenyképes Magyarország megteremtése. Ez lesz a privatizáció tizenöt éves történelmének a vége. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Sokat vitatkoztunk, hogy melyik az a pillanat, amikor az elszabaduló világpiaci kőolajárak következtében emelkedő gázolaj- és benzinárakba a kormánynak be kell avatkozni. Hát mert egyszerre két igazság van: igazuk van azoknak, akik ott állnak a benzinkútnál, és azt látják, hogy olyan gyorsan pörög a számláló órája, hogy már alig lehet szemmel követni; de igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy kérem szépen, újra és újra itt állunk közös kasszánk, az államháztartás mellett, és szeretnénk még többet kapni belőle. Igaza van azoknak, akik tehát az adókra, bevételekre vigyáznak, és igaza van azoknak is, akik meg azt mondják, hogy kevesebbet szeretnénk fizetni. Hol van a két igazság között a harmónia? Hol lehet egyensúlyt találni? (Font Sándor: Halljuk!)

Az elmúlt napokban és hetekben több elemzést végzett el a Pénzügyminisztérium és a Gazdasági Minisztérium, több konzultációt folytattunk kormányon belül és európai szakértőkkel, európai politikustársakkal. Az elmúlt napokban arra a döntésre jutottunk, amit tegnap bejelentettünk, hogy azt az áfacsökkentést, amelyet széles körben 2006. január 1-jétől javasoltunk, és amelyre vonatkozóan a döntést előkészítettük, ezt az áfacsökkentést hozzuk előre a gázolajnál és a benzinnél, ezzel 300 forint körüli árak mellett mintegy 10-12 forinttal csökkenthetjük a költségeket, csökkenthetjük az árakat.

Azt gondolom, hogy jó időben, jó eszközt választva, helyes módszert alkalmazva avatkozott be a kormány, mert egyszerre kell tekintetbe venni a gazdaság és egyszerre a társadalom igényeit. Mindazok, akik úgy gondolják, hogy csak a piac van, és nincsenek tekintettel a piac által okozott egyéb hatásokra, azoknak nincs igazuk, és azoknak sem, akik úgy gondolják, hogy a piac igényeit, a piac követelményeit zárójelbe lehet tenni. E két igazság, e két szempont okos és óvatos összevetése az, amely, azt hiszem, hogy hatékony kompromisszumot hoz létre.

Az elmúlt órában a kormány benyújtotta a parlamentnek az erre vonatkozó áfatörvény-módosító javaslatát. Azt kértük a házbizottságban, hogy válasszon olyan eljárást a magyar parlament, amely lehetővé teszi, hogy az általános forgalmi adózás alapját képező havi beszámolás végekor, szeptember végén, október elején már az új áfateherrel lehessen értékesíteni a benzint és a gázolajat, október 1-jétől legyen olcsóbb Magyarországon a benzin és a gázolaj.

Ezzel egy időben, nem titkoltan amiatt is, mert nem lehet nem észrevenni, hogy ezekben a hetekben és hónapokban a világ szinte valamennyi ásvány- és olajipari cége rendkívül jelentős, a terveikben megfogalmazottat is meghaladó nyereséget realizált, és igaz ez a magyar MOL-ra is, azt kérjük a MOL-tól, hogy tanúsítson mértékletességet. Azt kérjük a MOL-tól, vegye figyelembe, hogy az ő árpolitikája kihat az egész magyar gazdaságra, és az ő árpolitikájának természetes módon van következménye az emberek hétköznapjaira, akkor is, hogyha nem autóval járnak, mert igen, ezek a hatások megjelennek a kenyér árában, megjelennek más árakban is. (Font Sándor: Csak a populizmustól mentsen meg...!)

Azt gondolom, hogy az a politika, amely azt hiszi, hogy legyőzheti a piacot, az téved. Az a politika viszont, amely lemond arról, hogy a piac hatásait helyenként, ha kell, akkor korlátozza, helyenként, ha kell, elsimítsa, késleltesse, csökkentse, az a politika pedig buta és felelőtlen politika. Azt hiszem, sőt szent meggyőződésem, hogy jól találtuk meg a kompromisszumot e két szempont egyidejű érvényesítésének kötelezettsége között. (Tállai András: Jól megtaláltátok!)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! (Tállai András: A harminchetedik út Kínába!) A magyar hazának mindenkire szüksége van. A magyar hazának mindannyiunkra szüksége van. Okos, értelmes, egymásért is felelősséget viselő vitára, a haza szolgálatára van szükség, arra, hogy a közelgő választások ne homályosítsák el a legfontosabb célt és a legfontosabb kötelezettséget. Nem az a dolgunk, hogy saját pártjainkat, hanem hogy saját nemzetünket és hazánkat szolgáljuk elsősorban.

(14.00)

Ettől lesz valaki nemcsak egyszerűen középszerű politikusa ennek az országnak, de reménybeli államférfija; olyan, aki tudja azt, hogy a haza mindig előrébb való, mint saját hatalma, mint saját választási győzelme.

Ennek figyelembevételével kérem a tisztelt Országgyűlést az őszi ülésszakon felelős és tiszteletet érdemlő munkára, annak érdekében, hogy a haza felemelkedjen. Magyarországért és a köztársaságért!

Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormányzó pártok padsoraiból. - Közbeszólások a Fidesz padsoraiból, többek közt: De szép! Vissza!)

ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Most pedig a frakcióvezetőknek van lehetőségük 8-8 perces időkeretben felszólalásra.

Dávid Ibolya frakcióvezető-helyettes asszony jelezte felszólalási szándékát, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjából. Öné a szó 8 perces időtartamban.

DR. DÁVID IBOLYA (MDF): Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Egy órával ezelőtt hangzott el a miniszterelnök úr bevezető kérdése: mit várnak el az emberek valójában tőlünk az ősz kezdetén? A Magyar Demokrata Fórum is végzett felmérést. Nagyon egyszerű volt az emberek válasza: eredményt. Eredményt várnak, érzékelhető, pozitív változásokat, figyelmet és egy normálisan működő országot.

Tisztelt Képviselőtársaim! Vita, az van ebben az Országgyűlésben, az elmúlt években talán több is a kelleténél. És még mielőtt félreértenék, én magam is híve vagyok a vitának, mi több, az erős vitáknak is, ha azoknak van folytatása. Mi azonban megrekedünk a vitánál, nem folytatjuk egyeztetéssel - eggyel, kettővel, hárommal, öttel, ha kell. Az egyeztetések nem úgy folynak, nem azzal a szándékkal, hogy kompromisszumok szülessenek, hogy megoldások szülessenek, hogy ennek az egyeztetési eljárásnak legyen egyfajta megegyezés a vége. Nem a megoldások keresése vezérli a feleket, ezért nincsenek eredmények. És ha nincsenek eredmények, akkor joggal várhatják el a választópolgárok, hogy változtasson a Magyar Országgyűlés, és változtasson a mai magyar politika mindazon, ami az elmúlt három év eredménytelenségeit jelentette.

Gondoljanak arra, hogy a kétharmados törvények közül hányat alkottunk meg, ami itt van az Országgyűlés asztalán. Miért nincs ÁSZ-alelnök, kettő, évek óta, hosszú évek óta? Miért nem tudunk alkotmánybírákat választani évek óta? De a nemzetstratégiai kérdésben tett javaslatunkat december 5-én, egy szomorú népszavazás után is milyen komikus körülmények között fogadták a pártok, egy olyan helyzetben, amikor legbelül mindenki érezhette, hogy ha a magyar társadalom kétharmada nem vett részt a választáson, akkor a politikai felelősség a mienk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Hol vannak a reformok? Hol vannak a ciklusokat átívelő programok? Hol van az értelmes munka a mai magyar parlamentből? Antall József 1990. április 8-án azt mondta a választás euforikus győzelme kapcsán: én majd azt tartom igazi győzelemnek, ha az Országgyűlésben az ellenzék és a kormánypárt képes lesz arra, hogy a legjobb erőiket tudják egyesíteni a nemzet előtt álló feladatok megoldása érdekében. 15 év óta várunk erre a bölcsességre, képviselőtársaim!

Tizenöt év óta hányszor hangzott el ebben az Országgyűlésben - a Magyar Demokrata Fórum kezdeményezésére - a nemzeti összefogás, a nemzeti minimum, amely mindig okot adott arra egyik vagy másik nagy pártnak, hogy a maga indokaival kibúvót keressen a valódi megoldások alól.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Ön ugyan az előző parlamentben nem ült bent - én itt voltam. Hányszor bukott meg az alkotmánymódosító kezdeményezésünk alapvetően a nemzetünk érdekében fontos NATO-kérdés ügyében, azért, mert az akkori ellenzéki pártok, az MSZP és az SZDSZ azt mondta, hogy már csak azért sem szavazom meg!? Miért bukott meg az a törvényjavaslat, amit egyébként elődöm, Vastagh Pál miniszter úr terjesztett be az ügyészség kormány alá rendeléséről? Azért bukott meg, mert az emberek - egy részük még ma is itt ül a parlamentben - azt mondták, hogy ezeknek nem szavazzuk meg. Így nem lehet politizálni!

Ma azt kérik számon a Fidesztől, amit egyébként önök az előző ciklusban megtettek. Ott akadályozták meg a legfontosabb alapvető kérdésekben a konszenzus megteremtését, ahol tudták - nagyon fontos kérdésekben. Ma azt kapják vissza ezekben az alapvető kérdésekben, amit egyébként önnönmaguk nem tettek meg.

Csak az a kérdés számomra, hogy hol lesz ennek a folyamatnak egyszer vége. Hol lesz az, amikor azt fogjuk tudni mondani - az ellenzék és a kormánypártok -, hogy ebből a macskajátékból, ebből a szerepjátszásból elég, ami az ellenzék és a kormánypárt folyamatos, kiszámíthatatlan szerepjátszását jelenti? És nem azt, hogy mi az ország érdeke, mivel fogunk előrébb jutni, vagy ahogy az emberek megfogalmazták, mikor lesz érzékelhető pozitív változás, mikor lesz itt egy normális ország Magyarországon.

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Ön hivatkozott arra, hogy jó helyzetben van a mai magyar gazdaság. Megítélésem szerint valóban nem a gazdaság van veszélyes helyzetben. A gazdaság működik, köszönhetjük a kisvállalkozásoknak, a középvállalkozásoknak, a multiknak. Amivel probléma van, az a gazdaság koncepciótlansága, mármint a gazdaságirányítás koncepciótlansága. És amivel probléma van, az az államháztartás hiánya, és úgy általában is az államháztartás állapota, amit nyugodtan nevezhetünk időnként botrányosnak. Azzal, hogy a költségvetés kapcsán a miniszterelnök úr elmondta, hogy ez a költségvetés nem lesz a választási év és a választások költségvetése, ez már az, tisztelt miniszterelnök úr, hiszen semmi nem alapozza meg a mai magyar életünkben a több mint 300 milliárdos adócsökkentést. Ez egy olyan feszültséget jelent a költségvetésben és egy társadalom életében, amivel a következő év elején szembe fogunk nézni.

A kezemben tartom az államháztartási törvényt, amelyik azt mondja, hogy április 15-éig be kellett volna nyújtania a pénzügyminiszternek a költségvetéssel kapcsolatos főbb irányelveket, a költségvetési tervezés fő kereteit. Amit a miniszterelnök úr ma itt elmondott, az pótolja, amit egyébként nem tett meg a kormány és nem tett meg a Pénzügyminisztérium április 15-éig.

Azonban ha a számok mögé nézünk a költségvetésben, akkor azt látjuk, hogy nem ismerjük ki egymást sem a költségvetés helyzetéről, a külkereskedelmi mérlegről, a béremelésekről. Csak egy példát mondanék: 2004 év elején azt mondták, 3,9 százalékos hiánnyal indulunk. Aztán év végére 4,6-ra módosult; utóbb azt mondták, 5,3 lett; ma pedig a zárszámadásban 5,8 százalékot látunk. Miféle árnyékbokszolás megy itt a számokkal?

Ilyen költségvetési előzmények után szeretném megkérdezni, hogy most az EU-szaldónk pozitív vagy negatív. Az a helyzet, hogy a kormány számítása szerint pozitív. Elolvastuk az Állami Számvevőszék jelentését, amely 27 milliárdos negatívummal zárult. Mi az igazság? És mi a szavahihetősége intézményeknek, mi a szavahihetősége embereknek?

Én egyetértek önnel: végre felelős politikát kell folytatni, az intézményeknek végre felelős adatokkal, felelős statisztikai számokkal kell dolgozniuk ahhoz, hogy az elkövetkező évre egy jobb költségvetésünk legyen. Egy olyan költségvetésünk - a Magyar Demokrata Fórum azt javasolja a kormánynak -, amelynek két fő prioritása legyen. Az egyik, hogy szerezze vissza a kontrollt az államháztartás felett, ugyanis elveszett az elmúlt években. A hiánycél változásával a fűnyíró alkalmazása évente legalább egyszer-kétszer-háromszor bekövetkezett, a zárolások, a maradványok zárolása. A rosszul tervezett költségvetések után kívánom, hogy ez egy jobban tervezett költségvetés legyen.

És a másik fő prioritás, amit javaslunk a miniszterelnök úrnak, hogy a költségvetésnek vissza kellene tükröznie egy érdemi gazdaságpolitikát. Ajánlom, hogy kezdje meg a miniszterelnök úr kormánya a 12 pontos gazdasági alapvetések végrehajtását. Mi azt azért írtuk alá, mert az egy tipikusan konzervatív gazdaságpolitika alapvetése volt. És miután lehetőség és mód van rá, azt kérem, hogy kezdje meg a kormány annak a végrehajtását (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.), és egyben köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)

(14.10)

ELNÖK: Köszönöm szépen, frakcióvezető-helyettes asszony. Áder János frakcióvezető-helyettes úr szintén jelezte felszólalási szándékát, a Fidesz képviselőcsoportjából. Öné a szó, frakcióvezető úr.

DR. ÁDER JÁNOS (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! A miniszterelnök úr beszédét hallgatva a beszéd nagy részére egy kapkodó, ideges beszédmód, hadaró stílus volt a jellemző. (Derültség a kormánypártok soraiban.) Miért ez az ideges hang, miniszterelnök úr? Miért ez a hadaró stílus? Miért ez a kipirult arc? Miért ez a hevület? (Derültség a kormánypártok soraiban.) Ne harcoljon, miniszterelnök úr, messze még a kampány! Ne harcoljon - inkább kormányozzon! És ha jó döntéseket terjeszt a Ház elé, mi azt szívesen támogatjuk.

Mint ahogy szívesen támogatjuk az ön utolsóként bejelentett döntését: a kormány azt javasolja, hogy a benzin adója csökkenjen. Régóta kérik ezt öntől a magyar választópolgárok, régóta kérik a fuvarosok, a taxisok. Örülünk, hogy meghallotta az ő kérésüket, meghallotta az ő hangjukat. Nekem kicsit talányos, hogy miért kellett ezért Kínába menni vagy egészen Kínáig elmenni, de a lényeg az, hogy végül is ön módosította korábbi álláspontját, akárcsak néhány héttel ezelőtti álláspontját, és most ezzel ne is foglalkozzunk. Ne foglalkozzunk azzal, hogy egy héttel ezelőtt még az ön pénzügyminisztere, szóvivője, sőt önmaga is azt mondta, hogy nem lát lehetőséget a benzin árának csökkentésére, az adótartalom csökkentésére. Örüljünk, hogy a kormány ezt a döntést meghozta. Mi szívesen támogatjuk ezt, és támogatjuk természetesen a Házszabálytól való eltérést is, hogy minél hamarabb ez a döntés megszülethessen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Ami a beszédének elejét illeti: néhány percig azt hittem, hogy Révai József szelleme költözött vissza a Ház falai közé. (Derültség a Fidesz soraiban.) Hiszen ön az Országgyűlésben - azt is mondhatom, hogy talán 15 éve példátlan módon - többet foglalkozott a Fidesz elnökével, az ellenzék szerepével, mint a kormányra váró feladatok felsorolásával. Különösen meglepő volt számomra, hogy ön felidézte az Orbán Viktorral folytatott tévévitáját, az meg végképp feltűnő volt, hogy ezt a vitát ön most, két hónappal később itt akarja megnyerni. (Derültség és taps az ellenzéki pártok soraiban. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: Késő bánat!) Élénken él még előttem az a kép, Gyurcsány Ferenc arca, amikor elakadt a szava, amikor a számok embere először szembesült a számokkal, és amikor azt hallhatta Orbán Viktortól, hogy a polgári kormány időszakában magasabb nyugdíjemelésre került sor, mint az önök eddigi időszakában (Derültség és közbeszólások a kormánypártok soraiból. - Az elnök csenget.), ráadásul ezt az ön szociális minisztériumának adataira hivatkozva mondhatta Orbán Viktor.

Ön beszélt a populizmusról mint fő veszélyről. Miniszterelnök úr, biztos, hogy ez a fő veszély? Biztos, hogy nem a munkanélküliség? Nem a növekvő szegénység? Nem a növekvő jövedelmi különbségek? De ha már populizmusról beszélt, vajon az nem populizmus, ha valaki azt mondja egy választási kampány hevében, hogy garantálom, nem lesz gázáremelés? (Felzúdulás a kormánypártok soraiban.) És az nem populizmus, ha azt is mondja, hogy garantáljuk, nem lesz gyógyszeráremelés?

Az Orbán Viktorral folytatott vitájában ön azt mondta, hogy nincs ingyenebéd - ennek ellenére önök 2002-ben mégis ezt ígérték (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Úgy van!), ingyenebédet az óvodásoknak és a bölcsődéseknek, ingyen tankönyvet minden általános iskolásnak és ingyenutazást minden diáknak. Teljesítették ezeket az ígéreteket? És ezek az ígéretek populizmusnak minősülnek, miniszterelnök úr?

Ön többször is érintette a beszédében a privatizációt, és beszélt arról is, hogy egy demokratikus államférfitól mi várható el. Egy demokratikus államférfitól leginkább az várható el, hogy pontosan idézi politikai ellenfelének szavait. Ön nem ezt tette. De ha már a privatizációról beszélünk, akkor tényleg tegyünk fel néhány kérdést itt, a Ház falai között! Lehet-e jó gazda az állam? Nyugat-Európában látjuk, hogy bizony lehet, merthogy Nyugat-Európában, az Európai Unió tagországaiban 30 százalék az állami tulajdon aránya a magántulajdonnal szemben, sőt van olyan ország, mint Franciaország, ahol 40 százalékos az állami tulajdon. Ami jó egy külföldi államnak, az miért nem jó a magyar államnak? Hadd idézzem önnek egy nyári privatizációs döntésüket, talán emlékszik rá! Eladták az Antenna Hungáriát. Ki vette meg? Egy svájci cég. És milyen ennek a svájci cégnek a tulajdonosi szerkezete? 66 százalékban a svájci állam a tulajdonosa ennek a cégnek. Ami a svájci államnak megéri, miért nem éri meg a magyar államnak? - kérdezem én, miniszterelnök úr. (Dr. Veres János: Mert kicsit gazdagabbak, mint mi. - Közbeszólások.)

Ön kifogásolta azt, hogy Orbán Viktor fölvetette a stratégiai tulajdon esetleges állami visszavásárlását. Ön, aki Tony Blair oly lelkes híve és követője, ne hallotta volna, hogy Angliában ma éppen erről folyik a vita, hogy a vasutat ismét állami kézbe vegyék? Néhány sorral az ön háta mögött ül - három sorral hátrébb - Toller László, Pécs város polgármestere. Esetleg konzultáljon vele, hogy miért akarja ismét köztulajdonba venni, a város tulajdonába venni a hulladékgazdálkodással foglalkozó üzemet vagy a vízműveket. Merthogy a köztulajdon ördögtől való lenne, mint ahogy önök állítják?

Aztán azt is mondta, hogy a Fidesz álláspontja következetlen. Következetlen lenne? Amikor a Fidesz kormányon volt, azokat az állami javakat, amiket valóban stratégiai cikknek tekintett, nem adtuk el. Ha így lett volna, akkor önöknek most nem lenne mit privatizálni.

Egy évvel ezelőtt, tavaly tavasszal a nemzeti petíció keretében megkérdeztük az embereket, hogy akarják-e a privatizáció folytatását. Több mint 1 millió 300 ezer ember azt mondta a kérdésünkre, hogy nem, állítsa le a kormány a privatizációt. Aztán tavaly december 5-én megkérdeztük, hogy akarják-e az emberek, hogy a kórházakat magánkézbe adjuk, privatizáljuk. Erre azt mondták az emberek, a népszavazáson részt vevő emberek kétharmada mondta azt, hogy nem akarja a kórház-privatizációt. Törvényjavaslatokat nyújtottunk be ez ügyben, úgyhogy ilyen szempontból önt semmiféle meglepetés nem érhette.

Minden baj forrása az Orbán-kormány - hallhattuk néhány perccel ezelőtt az ön szájából. Jól értem-e önt, miniszterelnök úr? Hiszen a beszédének az egyik részében - és ezzel kicsit zavarba is hoz bennünket szerintem - azt mondja, hogy tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a költségvetési takarónk ért, a beszéde másik részében pedig ismét hallhattuk a kirobbanóan sikeres magyar gazdaságról szóló kormányzati propagandaszöveget. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Van különbség!) De jól értem-e az ön szavait: ön már bánja a 13. havi nyugdíjat? (Felzúdulás a kormánypártok soraiból.) Ön már bánja a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók béremelését? Mert a beszédének körülbelül 21-22. percében erre utaló kijelentéseket tett.

Kirobbanóan sikeres az ország - hallhattuk öntől, és hallhattuk a nyáron. Hogy mennyire kirobbanóan sikeres ez az ország, szeretném, ha a következő, napirend előtti felszólalásomat is megvárva ezt meghallgatná.

Köszönöm addig is a figyelmét. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

ELNÖK: Felszólalásra következik Lendvai Ildikó frakcióvezető asszony, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjából. Öné a szó, frakcióvezető asszony.

LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Bevezetésül annyit, hogy nehogy a pszichiátriai fejtegetések alanyává váljak: nem új fegyvernemet választottam, csak támasztékra van szükségem. (Felmutat egy mankót.)

Hogy a gondolatmenet polémikus részén essek előbb túl, ami a pszichiátriai fejtegetést illeti: én ott mindig azt olvastam, hogy egészséges lelkű embernek valóban elakad a szava, ha vele szemben valótlanságot állítanak. Ez történt tudniillik a nyugdíjemelés ügyében is a miniszterelnök és a Fidesz-pártelnök vitáján (Taps a kormánypártok soraiban.), amikor is önök egy hanyag mozdulattal úgy véltek emlékezni, hogy 2002 második felében is önök voltak kormányon - fájdalom, nem így volt -, és a saját kontójukra könyvelték el az akkori nyugdíjemelést is. (Közbeszólás az MSZP soraiban: Így van!)

Nekem úgy tűnik egyébként, hogy a legélesebb polémia ebben az ügyben is és például a privatizáció ügyében is voltaképpen a Fidesz berkein belül zajlik. Engedjék meg, hogy idézzem - szerencsére itt van elnök úr, helyreigazít, ha pontatlan a szó szerinti idézet -, amit Orbán Viktor úr 2004 októberében a Nap TV-ben mondott az állami tulajdonról és a privatizációról! Az idézet szó szerinti: “Ha a tulajdonos, történetesen az állam úgy gondolja, hogy ő nem tudja jól működtetni a vagyontárgyát, akkor ne működtesse, a tulajdont attól még akár meg is tarthatja.ö Hát, köszönöm szépen, nem pont ez történik most a Budapest Airporttal? Nem éppen az történik, hogy az állam megtartja a tulajdon… (Felzúdulás, folyamatos közbeszólások az ellenzéki pártok soraiból. - Az elnök csenget.)

ELNÖK: Képviselőtársaim, kérem, őrizzék meg nyugalmukat!

LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Lehet, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha a nyelvem tört volna el, de mivel nem ez történt, kár közbekiabálni, végigmondom. (Derültség az MSZP soraiban.)

De bizony ez történik: az állam megtartja a repülőtér tárgyi tulajdonát, és az üzemeltetésére ír ki pályázatot. Döntsék már el egymás között, hogy ezt helyesnek vagy nem helyesnek tartják! (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Helytelen!) Mi készséggel kivárjuk a Fidesz-Fidesz megegyezés végét.

(14.20)

Ami viszont az elhangzottakat, a miniszterelnök úr beszédében elhangzottakat illeti, ő is úgy kezdte, Dávid Ibolya elnök asszony is úgy kezdte, nem biztos benne, hogy a tévénézők, az ország most feszült és optimista várakozással figyelnek a parlamenti első ülésre. Nos, ha ezen változtatni akarunk, akkor helyre kell állítanunk a politika eredeti küldetését, azt, hogy ugyan értékek jegyében, de konkrét egyének és konkrét csoportok konkrét problémáin próbál segíteni. Elsősorban azzal tartozunk most az országnak, többek között a tévénézőknek is, hogy elmondjuk, milyen konkrét változásokra számíthatnak a parlament e félévi döntései nyomán. A tévé előtt ülőket nyilván érdekli, hogy ha elfogadjuk az adótörvényeket, akkor olcsóbb lesz a mosópor, a kávé, a villany, a telefon, a ruha és a cipő. Igen, fogunk ezen vitatkozni, megértettük, hogy a Fidesz eredeti javaslata inkább a személyi jövedelemadó nagyobb mértékű csökkentését tartalmazta, tiszteletben tartjuk a javaslatot, de nem értünk egyet vele, mert mi olyan adócsökkentéssel kezdenénk, amelynek haszonélvezője a jövedelemadót nem fizető nyugdíjas és minimálbéres is.

A kis földjével nem boldoguló idős falusi ember döntéseink nyomán számíthat arra, hogy élhet a földért életjáradék program újabb lehetőségével, és átlagosan havi 32 ezer forintot kaphat földjéért, amit maga már nem tud megművelni. A sok éve tanító, megfáradt pedagógus jó döntések nyomán számíthat arra, hogy megfontolhatja a korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségét. A pályakezdő fiatal, akit eddig feketén vagy sehogy sem foglalkoztattak, vonzóbb munkaerővé válik, hiszen az eddig utána fizetendő 34 százalék járulékot kevesebb mint a felére csökkentjük. Aki olyan faluban él, ahova eddig lasszóval sem lehetett háziorvost találni, mert senkinek sem érte meg megvásárolni a praxist, döntéseink nyomán számíthat rá, hogy a most létrejövő praxisalap segítségével orvos jön a körzetbe. Lehet vitatkozni, hogy ezek kis vagy nagy lépések, de hogy bátran előremennek egy biztonságosabb és igazságosabb Magyarország irányába, az biztos.

És most valamit a nyár politikai vitáinak érdeméről, amelyek nagyon is érintették a biztonság kérdését. Mert a már említett privatizációs vita már rég nem a privatizációról szólt, hanem a jogbiztonságról. Persze, szólt emellett arról is, hogy ki az, aki úgy gondolja, lehet a rántottából újra tojást csinálni, lehet a rendszerváltás rúdját ismét visszafordítani. De ebben a vitában a lényeges kérdés nem az volt, hogy ki szereti a privatizációt és ki nem. Szereti a csuda, tisztelt képviselőtársaim! Semmi ok nincs szentimentálisan gyöngéd érzelmeket táplálni a magántulajdon iránt, ahogy egyébként az állami tulajdon iránt sem kell ezt tenni. Ezek pusztán eszközök, amelyeknek csak a hasznosságát lehet mérlegelni. Privatizálni kell akkor, ha ez hoz befektetést, fejlődést, jobb közszolgáltatást, és ez kíméli, sőt gyarapítja a közpénzeket, és nem kell megtenni, ha ezek a föltételek nem biztosíthatók. Valójában tudja ezt mindenki. Úgy emlékszem, hogy a Fidesz saját kormányzása idején még nem kiabált ájuldozva repülősóért a privatizáció szó hallatán. Sőt, idegzete akkor még olyan hihetetlen erős volt, hogy elbírta a pályázat és a verseny nélküli privatizáció gondolatát is. (Taps és derültség az MSZP soraiban.)

Ezek szerint a privatizációs vita nem erről szól, hanem mint mondtam, a jogbiztonságról; arról, hogy visszakérheti-e az állam, mint önök mondják kellő nyomatékkal, a törvényesen megvásárolt tulajdont. Bocsánat a személyes példáért, de a vita arról szól, hogy visszakérheti-e a kormány nemzeti érdekre hivatkozva, mondjuk, a privatizált kőbányát, hiszen onnan szállítják a követ az autóút-építéshez, az pedig aztán igazán fontos nemzeti ügy. Vagy visszakérheti-e a nemzeti kultúrára hivatkozva a Királyi Magyar Egyetemi Nyomdát, még ha családtagoktól is? Visszakérheti-e a 12 állami gazdaságot, hiszen a föld nemzeti kincs? Vagy a patikát, mert a nemzet egészsége nem áru, vagy a lakást, mert az állam esetleg úgy gondolja, hogy nemzeti érdekből ő tud jobban gazdálkodni a nemzeti lakásvagyon fölött. Tudom, hogy önök ezt most nem mondják, de ha az egyiket szabad, szabad a másikat is, mert csak a pillanatnyi kormány önmérséklete döntheti el akkor, hogy hol a határ, és ha valami súlyosan sérti a jogbiztonságot, hát éppen ez az.

Amerikai jogtudósok nem véletlenül tekintik axiómának, hogy a jog nem az, amit adnak, hanem amit nem vehetnek el. Kérem, vegyék ezt figyelembe a parlamenti viták során.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Kuncze Gábor frakcióvezető urat illeti a szó, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjából.

KUNCZE GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! 1990 óta ülök itt a parlamentben, és személyes élményekből tudom, hogy elég sok mindent változtattunk meg, és nagyon sok minden maradt változatlanul. Ennek egy része nem olyan nagy baj, másrészt viszont változatlanul maradtak olyan nagy rendszerek, amelyek megváltoztatása viszont mindannyiunk érdeke lenne vagy azért, mert az adott keretek között nem vagyunk képesek a pénzünkből működtetni, vagy azért, mert a gazdaság érdeke egyszerűen azt kívánná, hogy változtassuk meg - ilyen például az adórendszer, ezért tettünk újra és újra erre javaslatokat -, vagy egyszerűen azért, mert az érintett lakosság lényegesen magasabb színvonalú szolgáltatást érdemelne, mint az adott rendszer az adott keretek között azt képes számára nyújtani.

Valahol a folyamatok 6-8 évvel ezelőtt akadtak el, amikor megszűntek a tárgyilagos, szakszerű politikai viták itt, a Parlament falai között, a falakon kívül meg különösen, és ettől kezdve nem lehetett érdemben megvitatni olyan esetekben a változtatás lehetőségét, amelyek valóban kormányzati ciklusokon túlnyúló változásokat idéztek volna elő egy-egy adott területen. Ettől kezdve azt teszi a politika, hogy négy évre szabdalja az életet, amit négy év alatt meg tud oldani, ott tesz egy kísérletet, ami meg ezen túlmutatna, azzal nem foglalkozik.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ez egész egyszerűen felelőtlenség a részünkről. Felelőtlenség, mert összességében ez mindig azt jelenti, hogy adott helyzeteken nem vagyunk képesek változtatni, a változatlan szerkezetben működtetett rendszer pedig egyre kevésbé működik már az adott keretek között.

Hogy egy példát is mondjak erre, szeretnék röviden beszélni a magyar egészségügy helyzetéről, mert az tipikusan példa arra, hogy 15 éve valamit mindig csinálunk vele, és egyébként pedig lényegében az egészet változatlanul hagyjuk. Nem lenne ez olyan nagy baj, ha nem kellene valóban az érintetteknek, akik az egészségüggyel kapcsolatba kerülnek, magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtani. Nem lenne nagy baj, ha az egészségügyben dolgozókat képesek lennénk megbecsülni, és persze nem lenne olyan nagy baj, ha ez a színvonal, amit produkálni vagyunk képesek, olyan lenne, mint azon európai országokban, amelyek felé egyébként Magyarország törekszik.

De nem ilyen a magyar egészségügy. Én emlékszem azokra a vitákra, amelyeket e tárgykörben folytattunk az elmúlt években hosszan és sokszor, ahol mindenki elmondta az egészségüggyel kapcsolatos világmegváltó gondolatait, majd mindig minden maradt a régiben. Ettől kezdve, tisztelt képviselőtársaim, képmutatás az, ami a magyar egészségüggyel történik. Képmutatás azt mondani, hogy nem engedjük be a magántőkét és a vállalkozásokat akkor, amikor az ott elköltött pénzek igen jelentős része vállalkozásokon keresztül kerül elköltésre. Képmutatás azt mondani, hogy ingyenes a magyar egészségügy a szolgáltatást igénybe vevőknek. Emlékeztetek a plakátra, ahol egy édesanya az újszülött csecsemőjével látható, hogy az egészség nem áru, miközben tudjuk, hogy annak az édesanyának a hasonló sorban lévő társai több mint 90 százalékban persze fizetnek ezért a szolgáltatásért, megjegyzem, néha ráadásul előre megszabott tarifát fizetnek. Képmutatás azt állítani, hogy majd rendezzük az egészségügyben dolgozók lehetőségeit, miközben erre pénzünk persze nincsen, és miközben amikor nagy erőfeszítések árán mégis teszünk valamit, akkor csak futunk az események után. Ráadásul az egészségügyet jelentős mértékben működőképes állapotban a benne dolgozók hivatástudata tartja, velük szemben meg tisztességtelen a rendszert változatlanul hagyva úgy csinálni, mintha itt minden rendben lenne.

Van néhány egyetértés a dolgot illetően, egyetértünk abban, hogy több pénz kellene a magyar egészségügybe. Ebben társadalmi konszenzus van, főleg az érintettek körében. Aztán van egy másik dolog, amiben szintén igen széles konszenzus van, az pedig az, hogy valamint mindenki szeretne kevesebb társadalombiztosítási járulékot fizetni.

(14.30)

Aztán pedig egyébként sokan vannak, akik meg azt mondják, hogy a magyar egészségügybe nem jöhet a magántőke, nem lehet ott semmit privatizálni, pláne, milyen undok szó ez a privatizáció. Én egyébként szeretem a privatizációt, és híve is vagyok a privatizációnak. Ettől kezdve a dolognak nincs megoldása, tisztelt képviselőtársaim. Több pénzt akarunk, és ennek forrásául kevesebb pénzt akarunk befizetni.

Ettől kezdve merül fel a kérdés, hogy ha tényleg több pénzt akarunk, akkor vajon miért nem vonjuk be a magyar egészségügybe a magántőkét, szabályozott körülmények között természetesen, miért akadályozzuk meg, hogy az emberek jobb egészségügyi szolgáltatást kapjanak. Ráadásul miért nem tesszük ezt olyan módon, hogy valamifajta verseny legyen, méghozzá értünk, a mi kegyeinkért, a betegek, a leendő biztosítottak kegyeiért, azért, hogy nekünk magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtsanak a biztosítók? Vagyis miért egy biztosítóban gondolkodunk? Az nem fog senkivel versenyezni. Helyes, hogy biztosítási alapra helyezzük a magyar egészségügy finanszírozását, de ne egyére, mert abból nem lesz semmi.

Egyébként pedig ők meg, akik többen vannak, több-biztosítós modellről beszélnek, és versenyeznek egymással, úgy versenyeznek majd, hogy az intézményeket olyan állapotban tartják, aminek a segítségével azok képesek a magasabb színvonalú szolgáltatás nyújtására. Az ilyen modellek, az ilyen rendszerek működnek a világban. És ha már közvélemény-kutatásokra hivatkozunk, akkor azt is tessék megnézni, hogy a magyar lakosság jelentős része szeretne jobb színvonalú egészségügyi szolgáltatást, és döntő többsége ráadásul azt is mondja, hogy változtassuk meg a finanszírozási rendszert, és a több biztosítótól sem zárkózik el.

Erről a kérdésről lehetne higgadt, érdemi szakmai vitát folytatni, csak akkor az már arról szólna, hogy üljünk le, egyezzünk meg valamiben, értsünk egyet valamiben, és aztán, ha ez sikerül, akkor tegyük mindnyájunk érdekében a dolgunkat, és alakítsuk át azt a rendszert, amit változtatgatunk, de 15 éve éppen a leglényegesebb pontján, a finanszírozási rendszerében érdemi változtatást nem voltunk képesek végrehajtani. Ezt a példát, amit elmondtam, ugyanígy el lehet mondani a közigazgatásra, ugyanígy el lehet mondani az önkormányzati igazgatásra, ugyanígy el lehet mondani, tisztelt képviselőtársaim, például az adórendszer bátortalan átalakítására.

És mindez arról szól, hogy elszalasztjuk a lehetőségeket, amelyekkel pedig élnünk kellett volna. (Közbeszólás a Fidesz soraiból.) Hát, én az előző ciklusból egyetlen reformértékű dolgot sem tudok, tisztelt képviselőtársaim, mondani. Márpedig, ha elszalasztjuk a lehetőségeinket, akkor felelőtlen módon járunk el az utánunk következő generációkkal szemben, minden problémát, amit itt hagyunk, nekik kell ugyanis megoldani, pedig nekünk lenne lehetőségünk ezt megtenni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Viszontválaszra megadom a szót miniszterelnök úrnak.

Öné a szó, miniszterelnök úr.

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Igen, azt hiszem, hogy az Országgyűlés a helye annak, hogy megvitassuk a dolgainkat, lankadatlanul hiszek ebben. Lankadatlanul hiszek abban, hogy kormány és ellenzéke között az Országgyűlés az a hely, ahol a megbeszélést, a vitát le kell folytatni. A kormányfő, ha, a mögötte álló parlamenti többségre támaszkodva természetesen, képviseli az ország érdekeit azon program alapján, amelyre felhatalmazást kapott, nyilvánvaló módon vitában áll ellenzékével. Kormányfőként az első perctől kezdve arra törekszem, hogy itt, a parlamentben vitassuk meg a dolgainkat.

Igen, vitatkozom az ellenzékkel; természetesen, ez a dolgom. Elmondom, hogy mivel nem értek egyet programjukban, magatartásukban, stílusukban, és elmondom, hogy mit javaslok ehelyett. És igen, legtöbbször csalódással állapítom meg, hogy az ellenzék vezére ugyanerre nem méltat bennünket. Igen, erre mondom azt, hogy változatlanul értéknek tekintem, a Harmadik Magyar Köztársaság egyik pillérének tekintem a demokratikus parlamentarizmust, ahol az ellenzék vezére nem bújik a frakcióvezető háta mögé, ahol az ellenzék vezére vállalja azt, hogy neki itt, szemtől szembe, érvekre érvekkel válaszolva kell elmondani a véleményét. (Szórványos taps az MSZP soraiban.) Vagy ha kikényszerítik a nyilvános vitát, akkor ott hajlandó vitatkozni, nem pedig kikerüli a vitát. (Közbekiáltások a Fidesz soraiból. - Dr. Salamon László: Nyolc percben?)

Igen, lehet, hogy ez egy maradi álláspont, lehet. Lehet, hogy a parlament nem erre való - lehet. Én változatlanul hiszek abban, hogy a parlament elsősorban erről kell hogy szóljon. Nagyon-nagyon könnyű híveinknek lakossági gyűlésen, nemzeti konzultáción, bárhol mondani, hogy mi mit gondolunk - nagyon könnyű. Azok az emberek fognak eljönni, akik döntően támogatják az ott megjelenő politikai vezetők politikáját. Nagyon könnyű népszerűségre szert tenni, a támogatók széles körét felmutatni, ha az ember csak olyan közegben szerepel, amely támogatóiból verbuválódik.

A parlamentarizmus és a demokrácia a vitahelyzet; az egymás tiszteletben tartása, sőt annak a szituációnak a tiszteletben tartása, amelyben egyenlőek vagyunk, amelyben a vita pillanatában teljesen mindegy, hogy ki van kormányon és ki van ellenzékben. Hallgatjuk és odafigyelünk a másikra, és megpróbáljuk a saját álláspontunkat elfogadtatni, mert közben tudjuk, hogy ha nem is sokan, de pár százezren figyelnek bennünket. Sőt, megengedjük, hogy szembesítsenek bennünket korábbi véleményünkkel, korábbi álláspontunkkal, ahol köteleznek bennünket a szavak erejével, a szituáció erejével, hogy magyarázzuk meg, miért mondtuk egyszer ezt, máskor meg amazt. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Dumakormány!)

Azt hiszem, hogy demokratáknak ezt a szituációt nemcsak elfogadni, de igényelniük is kell. És igen, a demokratikus parlamentarizmus szempontjából a populizmust, amely kerüli ezt a vitahelyzetet, nagy veszélynek tartom. Őszintén szólva, nem egymás mellé való érvek a szegénység meg a demokratikus vitahelyzettől való elmenekülés. Természetesen az ország nagyon sokfajta kihívással kell hogy szembenézzen. Ezeknek egy része gazdasági, egy része társadalmi természetű, más része pedig direkten, közvetlenül a demokratikus intézmények működésére vonatkozik.

A populizmus veszélyes kór. A populizmus a demokratikus garanciák, a demokratikus vitahelyzet elől való menekülés. A populizmus féligazságokból összetákolt hazugság. Mindig van mögötte valami igazság, természetesen. Sokan vannak, százezrek és talán milliók, akik naponta élik azt meg, hogy bizony sokkal többet érdemelnének. Mindig alkalmas lesz a vágyaiban, szándékaiban kielégületlen ember, hogy rá hivatkozással szinte bármilyen programot elmondjunk. De a demokratikus politikusnak az a dolga, hogy amit mond, az programszerű legyen, hogy a költségvetés-politikája és az adópolitikája összefüggjön egymással, hogy mindaz, amit megfogalmaz, megvalósítható is legyen. A demokratikus politikus nem úgy viselkedik, mint egy vásárló egy vegyesboltban, hogy miközben sétál a polcok között, tetszés szerint válogatja az árut, és teszi bele a kosárba attól függően, hogy éppen mit gondol, ki mit óhajt. Igen, ezt igénylem.

Igen, azt igénylem, hogy ne a hátunk mögött mondja valaki azt, hogy bajban van, válságban van a gazdaság. Azt igénylem, hogy álljon ide, és mondja azt, azt igénylem, hogy ne tagadja le ennek az országnak a sikereit. Azt igénylem, hogy bátor, demokratikus férfiként, ha az, mondja azt, hogy kész vagyok ezt megvitatni. És ne csak akkor legyen valaki kész ezt megvitatni, amikor nem lehet visszaszólni. (Közbekiáltások a Fidesz soraiból: Ezt csináltátok.) Monológokból nem épül demokrácia.

Vitából épül demokrácia (Taps az MSZP soraiban.), és bár tudom, hogy ez rendkívül kényelmetlen, de mégiscsak az a helyzet, minden vitával együtt az bizonyosodik be, hogy nehéz, összetett, helyenként frusztráló világ ez a demokratikus politikai világ, de már középtávon is sokkal-sokkal többre jut vele egy nemzet, mint a vég nélküli tekintélytisztelettől, a nemzet fölé magasodó istenkirályoktól, mindazoktól, akik úgy gondolják, hogy az egyszerű politikai hatalmi kinyilatkoztatás elegendő ahhoz, hogy egy ország gyarapodjon, alkalmazkodjon a környezetéhez. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) Nagyon szívesen idézek szó szerint is, ha Áder János frakcióvezető úr ezt igényli, szóvá tette, hogy nem pontosan idézek.

(14.40)

Rendben van, azt gondoltam, hogy nem kell idáig elmennünk, frakcióvezető úr. (Zaj, közbeszólások a Fidesz soraiból.)

2000. január 12-e, Magyar Rádió. A miniszterelnök, akit akkor Orbán Viktornak hívnak, a MÁV privatizációjáról a következőt mondja. (Arnóth Sándor: Ne idézz, dolgozz!) “Amíg a sínpályák, valamint annak működtetéséhez szükséges berendezések értelemszerűen állami tulajdonban kell hogy maradjanak, addig mind a személyszállítás, mind az áruszállítás területén egy nem elkapkodott, de meglehetősen gyors és értelmes magánosítás, privatizáció az elképzelhető. Ennek részletein dolgozik most a miniszter úr.ö

Szerintem pontosan fogalmazott az akkori miniszterelnök. Azt fogalmazta meg, amivel én mind a mai napig egyetértek. Azt tudniillik, hogy pontosan és konkrétan végig kell gondolni, hogy amikor olyan fejlesztési kihívásokkal állunk szemben, mint amilyen az egész magyar közlekedési rendszer, benne a MÁV is, benne az autópályák, benne a légi közlekedés, és nekünk korlátozott erőforrásunk van, arra figyelmeztetnek önök is, hogy vigyázzak erre a költségvetésre - akkor mi a jobb? Tisztességes feltételek alapján megállapodni, hogy a fejlesztésben szerepet kap a magánkezdeményezés is, de fejlődünk és nem lemaradunk, vagy hagyni például mindazt, ami a MÁV-nál itt másfél évtizede történt, ahol valóban annyi adósságot halmoztunk fel szakmai és minden értelemben, hogy ember legyen a talpán, mire ezt a lemaradást majd be fogjuk hozni.

Természetesen mindenre van vita, mindenre van példa. Lehet mondani példákat a világon úgy általában, hogy hol hány százalék micsoda. De hát nem úgy általában vitatkozunk - van egy nagyon konkrét helyzet. Itt a Budapest Airport. Ahhoz, hogy Budapest legyen Európa ezen tájának légi közlekedési központja, ahhoz a Budapest Airportba százmilliárdos nagyságrendű befektetés kell. Ezt tudjuk. Honnan vegyük elő ezt a százmilliárdot? Van-e kellő tehetségünk ahhoz, hogy a közösség szempontjait, amelyet részben az állam képvisel, összeegyeztessük azzal a fejlesztési lehetőséggel, amit a velünk együttműködő magánbefektetők teremtenek meg? Vagy lemondunk róla, és azt mondjuk, hogy nem érdekes, és ugyanaz fog történni majd esetleg, mint a Malévval. A Malév a 90-es évek elején egy más stratégiát választva ennek a régiónak a legjobb légitársasága lehetne. Ma nem az. Lemondunk a fejlesztésről, mert nekünk nincsenek százmilliárdjaink, elhúz mellettünk Pozsony, Prága és Zágráb, de nem baj, mert mi nem engedtük meg, hogy ebbe nem tulajdonosként, üzemeltetőként, bérlőként idejöjjön a magántőke. Hát nem értem, őszintén szólva, mert ezt a vitát szívesen megvívom, de ennek a vitának nincsen ahhoz köze, hogy Franciaországban hány százalék az állami tulajdon! Hát mi köze a kettőnek egymáshoz?! Egy lemaradó, a versenyben hátraszoruló Budapest Airportot akarunk vagy fejlődő Budapest Airportot akarunk? Ez itt a kérdés.

Én arra szavazok, hogy Magyarország olyan új nemzetstratégiát tűzzön ki maga elé a rendszerváltozást követő 15 évben, amelynek az a célja, hogy a magyar legyen ennek a régiónak a legerősebb gazdasága, nem önmagáért, hanem hogy ennek a gazdaságnak a jövedelméből a legigazságosabb társadalmat tudjuk megvalósítani, működő jóléti intézményrendszerrel, amely biztonságot teremt a hétköznapokban, harmadszor egy demokratikus, nyitott közéletet teremteni. Ez egy tisztességes, új nemzeti program. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Természetesen van vitám azzal is, amit Kuncze frakcióvezető úr mond, mert nem gondolnám, hogy mindazt az adósságot, amit a magyar egészségügyben felhalmoztunk, és ennek az adósságnak egy nagyon jelentős része politikai természetű, mert 1992-ben az akkori Antall-kormány egyébként egy nagyon előremutató határozatot fogadott el az egészségügy átalakításáról, és utána sem ő, sem utódai nem merték ezt megvalósítani… (Dr. Csáky András: Elkezdődött!) - lehet, hogy elkezdődött, képviselő úr -, azt gondolom, hogy el kell kezdeni, a nemzeti kockázatközösséget megtartva, a közös nemzeti felelősségvállalást megerősítve, átalakítani ezt a rendszert.

A szlovák példa azt mutatja, ahol egyébként több-biztosítós rendszer van, ahol egy évvel ezelőtt vezették be az egészségügyi reformot, hogy hihetetlen sok feszültséget nyit ki, ha egyszerre az egészségügyben radikális, nagy lépések történnek, és a korábban nem biztosításjellegű egészségügyből, szétszakítva a nemzeti kockázatközösséget, versengő, magántulajdonban lévő biztosítású egészségügyet hoznak létre. Lehet, hogy valamikor el fogunk ide jutni, nagyon sok év után, nem tudom, én ma ennek nem látom a végét. Én azt mondom, hogy ne ezt tűzzük ki célul. Azt tűzzük ki célul, hogy végre mérhető szolgáltatások, valóságos érdekeltségen alapuló viszonyok, az intézményekben az orvosok, alkalmazottak között, a betegek között átlátható viszonyok lesznek, legalább legyen egy biztosítónk. Ha már van egy biztosítónk, és ezt biztonsággal üzemeltetjük, és látjuk, hogy hogyan működik, van tapasztalatunk, akkor majd jó sok év múlva feltehetjük azt a kérdést, hogy a kettő ebben az esetben több-e, mint az egy. Nem biztos. Van, amikor nem biztos.

Nem az a fő kérdés szerintem most, hogy ez több vagy egy biztosító, hanem hogy végre ne intézményfinanszírozás legyen ebből, hanem biztosítási rendszeren keresztül, magas minőségű szolgáltatásvásárlás legyen. Ez a lelke ennek a történetnek. Ez egy okos vita. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Hozzáteszem, az önök által elkészített - úgy értem, az előző kormány által elkészített - egészségügyi törvénynek voltak ilyen aspirációi, amelyet egy másik - most nem fogom részletezni, és nem fogom szó szerint idézni - nyilatkozatában az akkori miniszterelnök egyébként nagyon nagyra értékelt, és támogatandónak tartotta. Csak furcsa módon azt látom számtalan ügyben, hogy mindaz, ami támogatható volt kormányban, az hirtelen nem lesz támogatható, ha ellenzékben van valaki, és fordítva.

Egyébként Dávid Ibolya elnök asszonnyal persze nagyobbrészt egyetértek, amit az elején mondott. Valamit nyilvánvalóan elrontottunk. Pontosan vagy nem kellően pontosan fogalmaztam meg hozzászólásom elején, de erre utaltam. Mára lényegesen erősebb lett a parlament jelentős részében és a politikusok jelentős részében az a vágy, hogy megkülönböztesse magát a másiktól, mint az, hogy együttműködjünk. Hogy ki és mikor rontotta el, az nyilván hosszú vita lenne, és gyanítom, hogy itt a vitatkozó felek egymásra mutogatnának. De talán kezdőpontnak az elegendő, hogy azt legalább ki merjük mondani, hogy ezt nem jól csináljuk.

Ez a része a mi demokratikus politizálásunknak hibádzik. Biztosan nem jó az a rendszer, amelyben egymás emberi méltóságát sértő szitokszavak uralják sokszor a politikát, ahol érdemi szakmapolitikai vitákat szinte alig lehet folytatni, hogy iszonyatosan nagy a gyanú egymással szemben, hogy élet és halál kérdéseként fogjuk fel vagy fogják fel nagyon sokan a politikai rivalizálást, mert ott, ahol élet és halál kérdése a politikai küzdelem, ott szinte minden megengedhető, hiszen az élet a legfontosabb szentség, annak a megmentése aztán szinte bármit megenged.

Azt próbáltam mondani, hogy ne csináljuk ezt egymással. Azt próbáltam mondani, hogy a következő választásokig még nagyon sok tennivalónk van, az adótörvényektől a családtámogatáson át, az egészségügyön keresztül. Soha, egyetlenegy alkalommal nem tudtam ebben az ügyben, ebben a házban itt önökkel érdemi vitát folytatni. Amikor elmondtam ezeket a kérdéseket, amikor minden héten bejöttem és elmondtam, hogy most min fog dolgozni a kormány a száz lépés részeként, akkor legfeljebb annyit kaptam, hogy ilyen már korábban is eszébe juthatott volna a miniszterelnök úrnak. Érdemi, szakmai kommentálásra sem az egészségügy, sem a közoktatás, sem a szakképzés korszerűsítése nem képezhette vita tárgyát. Ez nem jó, ez hiba.

Azt kívánom magunknak és azt kívánom az országnak, hogy legyen kellő bátorsága újratanulni az együttműködést, és legyen kellő tehetsége és ereje ahhoz, hogy a parlament két oldalán ülők ne egyszerűen csak a riválist lássák egymásban, hanem a közös felelősségnek egy részét vállaló partnert is, mert nem az különböztet meg bennünket, hogy mennyi a felelősségünk a közös hazáért, hanem csak az, hogy mennyi a felelősségünk a napi kormányzásért. Ebben van különbség közöttünk - a nemzetért, a hazáért viselt felelősségben nincsen. Erre akartam figyelmeztetni önmagunkat és önöket.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)

(14.50)