Felszólalás adatai

Tekintettel arra, hogy a módosító tervezetek elsősorban technikai pontosítások, és a korábbi elhibázott törvényeket alapvetően nem igazítják ki, az általános vitaszakaszban az LMP részéről én mindenekelőtt a jelenleg hatályos szakképzési és felnőttképzési joganyag komplex, a szakképzési ágazaton jóval túlmutató jelentőségéről szeretnék beszélni, felvázolva az általunk kívánatosnak tartott irányokat.

(18.20)

Kezdjük ott, hogy talán nincs még egy olyan európai szakképzési és felnőttoktatási rendszer, amellyel oly sokat kísérleteztek a politikai elit és a szaktárcák szakpolitikusai, mint a magyarral. Az elmúlt húsz esztendő is a választási ciklusokon újrakezdődő, de az egyéni tanulási és képzési ciklusokkal sohasem egybeeső, gyakran ellentmondásos és szinte soha nem konszenzuson alapuló változások és szakpolitikai koncepciók végeláthatatlan sorát hozta. Ezek zöme nem vett részt társadalmi és szakmai egyeztetésen, s csak elvétve alapult gazdasági, pedagógiai és szociológiai hatástanulmányokon. Sajnos nem kivétel ez alól a tavaly hatályba lépett és azóta már módosított szakképzési törvény sem, amelyet olyannyira nem előzött meg érdemi társadalmi konzultáció, hogy vezető közoktatási szakmai szervezetek vezetői is csupán néhány napot kaphattak annak megismerésére. A jelenlegi módosításról a Szakképzési Társaság vezetői a mai éves közgyűlésük előtt hivatalosan semmit sem kaptak meg véleményezésre. Ennyit az önök partnerségéről.

A kormányzat óriási feladata lenne, hogy az átfogó gazdasági és társadalmi válságot ne fokozza, hanem megpróbálja végre kezelni. A sok kontraproduktív, a válságot tovább mélyítő lépés mellett egyértelműen megnehezíti a problémakezelést ez az erőltetett menetű törvényalkotás is. A törvénygyárrá lefokozott parlamenti működés tipikus példája a fapados törvényalkotás. A fontos törvényeket egyéni képviselői indítványok formájában nyújtják be, ami mindenfajta társadalmi konzultációt mellőz. De akkor se nagyon tapasztalni érdemi megegyezést, ha a kormány nyújtja be a jogszabályokat.

A szakképzés és a felnőttoktatás sikeressége vagy sikertelensége hosszú időre meghatározhatja a magyar gazdaság és társadalom fejlődésének vagy hanyatlásának a pályáját, ezért mindenképp szükséges tágabb összefüggésben, komplexebb módon gondolkodni erről. Figyelembe kell venni, hogy az eddigi oktatás- és szakképzés-politika gyengeségei, hibái a munkaerőpiacon törnek felszínre. A társadalmi-gazdasági nehézségek, mint az inaktivitás, a munkanélküliség, a váltakozó bérarányok, csak fokozzák mindezt.

Napjainkban, amikor az IMF és az EU meghatározó szereplői naponta figyelik a magyar gazdaság teljesítményét, kiemelten fontossá válik a szakképzési rendszer reformjának kormányzati víziója. Ennek átgondoltsága és megfelelő kommunikációja az egyik garanciája lenne a hitelképességünknek akkor, amikor a magyar kormány visszatér a tárgyalóasztalhoz. Ebben az összefüggésrendszerben fontos lenne, ha a parlament előtt heverő köznevelési, szakképzési, felsőoktatási és munkaügyi törvények egy jól átgondolt koncepciót alkotnának. Hitelességünk záloga lehet a szakpolitika-alkotás minősége és széles körű támogatottsága. Mindennek sajnos az ellenkezője igaz. Kihallatszik a veszekedés a kormány- és a kormánypárti frakcióülésekről, semmi nyoma a sokszor hangoztatott tárcaközi egyeztetéseknek, a társadalmi partnerek, szakmai és civil szervezetek véleményének a figyelembe nem vételéről pedig már szóltam.

Számos elvi fenntartásunk van a hatályos törvényekkel és ezek közül csupán néhányra hívnánk fel a figyelmet. Sajnáljunk, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat ismét elmulasztja korrigálni a korábbi tévedéseket és hibás lépéseket. Véleményünk szerint a korábban elfogadott törvény és a mostani javaslat egyaránt teljes mértékben kiszolgáltatná a szakképzést a gazdaság szereplőinek. Tökéletesen alárendelik a nagytőke igényének ezt a nagyon is fontos területet. Pedig ismeretes, hogy a társadalom, a helyi közösség igényei messze nem azonosak a gazdasági élet szereplőinek kívánságaival. Nem lehet egy-egy, akár ha sikeres is, cég alá rendelni egy-egy város vagy régió szakképzési rendszerét. Előfordulhat ugyanis, hogy a tőke odébbáll, áttelepíti a gyárait. Emiatt óriási felelőtlenség, ha nem tanulni tudó és tanulni akaró, önmaguk érdekeit képviselni képes fiatalokat képzünk, tehát európai értelemben vett szakembereket, hanem csak a nagytőke igényeit kiszolgáló, eldobható, lecserélhető munkásokat. Vegyük észre, hogy az országnak nem egyszerűen túlspecializált munkaerőre, hanem minél kevesebb funkcionális analfabétára és egy-egy, a jelenben még nem is sejtett szakmát hamar elsajátítani tudó dolgozóra és vállalkozni is képes új generációra van szüksége.

Véleményünk az, hogy a szakképzési törvény és jelenlegi módosítása több tévhiten alapul, téves irányokat jelöl ki, és legfőbb stratégiai partnerét, az erre sajnos alkalmatlan kamarákat is tévesen és eltévesztett feladatra, az iskolai rendszerű szakképzés gyakorlati terepéül és irányítójául jelöli ki.

A törvénytervezet abból a tévhitből indul ki, hogy a szakképzési és felnőttképzési rendszer leszállíthatja a gazdaság számára a munkára kész és kiképzett új generációkat. Ennek talán az az alapja, hogy sokszor hangzik el a munkáltatók részéről kritikai hang a fiatal pályakezdő szakemberek felkészültségéről. Sorolják azokat a hiányosságokat, amelyek miatt nehezen tudják teljes értékű munkaerőként foglalkoztatni őket.

Egyértelművé kell tennünk viszont, hogy az iskola soha nem tud egy adott munkahelyre kész szakembert képezni, és nem is biztos, hogy ez a feladata. Olyan fiatalokat kell kibocsátani az iskolából, akik jó szakmai alapismeretekkel rendelkeznek, amelyekre a változó munkahelyi ismeretek ráépíthetők. Meg kell tanítani a fiatalokat tanulni, gondolkodni, hogy képesek legyenek a változó körülményekhez alkalmazkodni, képesek legyenek továbbképezni önmagukat. A világgazdaság meghatározó szereplői is így gondolkodnak, ezért a tudásra épített hozzáadott értékek termelésére készítik fel a jövő generációit. Meggyőződésünk, hogy a lebutított és megrövidített szakképzési rendszer inkább a harmadik világ felé tolja hazánkat.

A versenyképesség valóban kulcsfontosságú, és ebben a hazai vállalkozásokat is megnyerni képtelen, nemzetközileg pedig láthatatlan kereskedelmi kamarákra bízni a szakképzést súlyos hiba. Szereptévesztésnek tartjuk, ha a kamarák az iskolai szakrendszert kívánják meghatározni, és nem valós feladatukkal, vagyis a cégek érdekképviseletével foglalkoznak. Súlyos hibának tartjuk, hogy a szakképzés szakemberei, pedagógusok és szakoktatók helyett a miniszterelnök sugallatára a kamarák a letéteményesei a szakképzés tartalmi és gyakorlati kínálatának. A kamarákat több ok miatt is alkalmatlannak tartjuk erre a feladatra. Nincs megfelelő oktatási-képzési kínálatuk, szakképzési infrastruktúrájuk, szakképző szakembergárdájuk, világos kamarai jövőképük, forrásaik. Kicsi a legitimitásuk is, hiszen a vállalkozások alig néhány százalékát képviselik, csak a kötelező kamarai tagság előírása hozhatja el számukra a legitimáció esetleges látszatát.

A kormányzat tervei azonban ennek ellenére a német típusú duális szakképzésről szólnak. Miről is van szó? A duális szakképzés lényege az, hogy az állam és a gazdálkodó szervezet megosztozik a szakképzés felelősségén és költségein. A diák az oktatási idő egy részét az iskolában tölti. Itt kapja meg az elméleti-szakmai alapképzést és az ehhez szükséges közismereti képzést. A gyakorlati képzést közvetlenül a gazdasági szereplő biztosítja. A rendszer tulajdonképpen Magyarországon sem új. A Kádár-korszakban minden nagyüzem végzett ilyen típusú szakképzést, az akkori szakmunkásképző iskolák diákjainak jelentős része valamelyik gyárban vett részt gyakorlati képzésen, legalábbis az ipari szakmákban.

Mi lenne a duális képzés előnye? Ha a feltételek adottak lennének Magyarországon is, ez a modell valóban közvetlen kapcsolatot biztosítana a leendő munkáltatók és a diákok között, lehetővé téve, hogy a szakképzés tartalma a valódi munkaerő-piaci igényekhez igazodjon. Lehetnek azonban komoly hátulütők is. A cégek nem jótékonysági intézmények, ezért erős garanciák kellenek arra, hogy az inasokban ne csak az olcsón foglalkoztatható segédmunkaerőt lássák. Szintén szükséges az, hogy a cégek megfelelő képzési szakértelemmel rendelkezzenek, a diákok pedig képesek legyenek megfelelni a képzési követelményeknek.

Az elmúlt években komoly erőfeszítések történtek a duális szakképzés puha elterjesztésére. Ennek eszköze a tanulószerződések rendszere volt. A szerződés tartalmazza a képzés és a diák foglalkoztatásának garanciáit. Ennek a rendszernek a kiterjesztését már a Gyurcsány-féle száz pont szakképzési rendszere is tartalmazta. Előrelépés csak-csak, de áttörés biztosan nem történt. A vállalkozások nagy része nem akarta vagy nem tudta vállalni a képzéssel járó többletköltségeket és költségeket. A kisvállalkozások esetében ez nem is reális. Németországban ezt úgy hidalják át, hogy a kamarák és maguk a kis- és közepes vállalkozások hoznak létre közös, üzemek feletti tanműhelyeket, amelyek a képzés egy részét átveszik. Ennek ma itthon nyomát sem látni. A kormányfői szándék és kamarai odaadás itt édeskevés. Ahhoz, hogy a rendszer valóban működjön, hosszú átmeneti folyamat, világos koncepció és szakmai egyeztetés kell.

(18.30)

Erre most nem látszik esély. De van egy ennél nagyobb probléma is, a szakiskola mára az általános iskolában eredménytelen diákok utolsó menedéke lett. Az idejáró diákok ma sem a szükséges alapkészségekkel, sem az iskolába járás iránti lelkesedéssel nem igazán rendelkeznek, s a jövőben már iskolában sem kell majd maradniuk, még ha akarnak sem, mert eltanácsolják őket a törvényre hivatkozva. Márpedig a duális átállás fideszes koncepciója arról szól, hogy tovább csökkentik a szakiskolák eddig is elégtelen általános képzési lehetőségeit. Ha pedig így lesz, a minimális esély sem lesz meg arra, hogy a szükséges felzárkóztatás megtörténjen. Ebben az esetben aztán tele lesz az új duális rendszer gyakorlatilag analfabéta tanoncokkal, és a rendszer még inkább zsákutcás lesz.

Az igazság az, hogy a gyorsan változó gazdasági környezetben a vállalkozások, a kamara legbölcsebb látnokai sem tervezhetnek tovább az orruknál, egyszerűen a túlélésre gazdálkodnak. A vergődő hazai kkv-k nem azzal foglalkoznak manapság, hogy szakmákra oktassák a fiatalokat, erre sem pénzük, sem emberük, sem érdekeltségük nincsen. Véleményünk szerint a kamarák kulcspozícióba helyezése a szakképzési reformban egy ügyes, kereskedőmúlttal rendelkező vállalkozó sikeres kormányzati lobbiját tükrözik inkább, mint átgondolt és megfontolt szakképzési reformgondolkodást. Rövid távú politikai és gazdasági hasznokban érdekelt politikai elitet szolgál, amelynek tagjai jellemző módon soha vagy már nagyon régen nem jártak szakiskolában.

A sokat hivatkozott német és holland modell helyett sajátos félázsiai modell épül, sokkal inkább a kormány által példaképként és lehetséges pénzügyi megmentőként körülrajongott Kína képzési modelljét építi ki a kormányzat. Ez a lényege az erősen államosító, centralizáló és forráskivonó fideszes szakképzés-politikának. Az európai tradíciókkal szakító, Ázsia felé igyekvő politika ez, amelynek jellemzői: alacsony átlagműveltség, kis hozzáadott érték és tömegmunkások. Ez a munkaalapú társadalom miniszterelnöki fantazmagóriája, a tudásalapú társadalom európai iránya helyett.

Köszönöm szépen. (Taps az LMP és az MSZP soraiban.)