Felszólalás adatai

Ha ez így van, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy miről szól, miért pont a Magyar Művészeti Akadémiáról szól ez a törvényjavaslat. A választ önök is, tisztelt kormánypárti képviselők és mindazok, akik a magyar kulturális, a magyar művészeti életet figyelemmel kísérték, kísérik és ismerik, ennek az elmúlt durván húsz évnek idevágó történéseit is nyomon követték, pontosan tudják. Önök azért kívánják a Magyar Művészeti Akadémiát, ezt az egyik kortárs művészettel foglalkozó szervezetet, ahogy a törvényjavaslatot idézem, kultúrstratégiai helyzetében megerősíteni - már a kifejezés is borzalmas -, mert ez a szervezet egyértelműen egy politikai nézetazonosságon alapuló szervezet; olyan, elismerem, sok komoly teljesítményt, ismert és elismert művészeket is magában foglaló akadémia, akik között azonban nem egy kulturális irány, nem egy művészeti irányzat vagy stílus az összekötő kapocs, hanem politikai nézetazonosság. Ebben én egyébként önmagában semmi kivetnivalót nem látok. Művészeknek joguk van szerveződni vagy nem szerveződni, a legkülönbözőbb szempontok alapján szervezeti erejüket növelni és megfogalmazni. Ilyen lehet politikai nézetazonosság is, mint ahogy lehet egy stílusirányzat, amilyenből számosat ismerünk. A probléma nem ez.

A probléma az, hogy ezek közül azt, amelynek tagjai és amely szervezete is a korábbiakban, az elmúlt két évtizedben és a legutóbbi időben is teljesen egyértelműen, szimbolikusan és tárgyszerűen is kifejezte a Fidesz, a jelenlegi nagyobbik kormánypárt, illetve a jelenleg kormányzó kormánykoalíció melletti kiállását, annak megválasztását támogatva, akár egykori vezetője személyével, akár szervezeti hovatartozásával, amiben - még egyszer mondom - nem látok kivetnivalót, azt látom kivetnivalónak, hogy most kiemelik a kortárs magyar művészet szervezetei közül, és ennek az egynek olyan, korábban az alaptörvényükben privilegizált szerepet, majd a financialitás terén privilegizált szerepet, most pedig a kultúra szervezetében kívánnak olyan egyedi szerepet biztosítani, amely egyébként a rendszerváltás utáni Magyarország történetében példátlan.

A kultúra más területein is voltak és vannak szervezetek. E szervezetek tekintetében azonban soha egyetlen kormány intézkedései közül nem lehet említeni olyat, amely egyet és kizárólag egyet kiemelt volna, azt törvénybe és alkotmányba, ha tetszik, az alapdokumentumukba foglalva kiemeli a többiek közül, és pénzügyileg költségvetési támogatással és a kultúra különböző szervezeteiben kiemelt szerepkörrel ruházza fel. Teljesen hamis az összehasonlítás a Magyar Tudományos Akadémiával. A Magyar Tudományos Akadémiát ugyanis felállítása és fennállása óta soha egyetlen kormányzat nem úgy szervezte, engedte, vagy éppenséggel a Magyar Tudományos Akadémia önnön belső szervezete és a magyar tudomány szervezése sohasem folyt politikai szempontok alapján úgy, hogy az akadémikusokat kizárólag politikai szempontok alapján, vagy csak a legsötétebb időben volt rövid idejű próbálkozás, ami azonban hosszabb távon már nem nyert sikert. Azonban itt, a kultúrában érdemes rámutatni arra, hogy most ez történik.

Hallok olyan kifejezéseket, hogy ha majd nem 200 tagja lesz - egyébként rendes tagból a honlapjukon 149 számolható -, tehát ha majd nem 200 tagból áll, hanem 250-ből, akkor aztán a teljességet és az átfogó, a magyar kortárs művészet átfogó spektrumát bizonyíthatja a Magyar Művészeti Akadémia.

(16.00)

Azért mégiscsak furcsa, hogy egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk nem tagja ennek az akadémiának, és ahogy látom, nem is nagyon kívánják fölkérni - ahogy gondolom, nem is nagyon kíván belépni -, tehát az egyetlen irodalmi Nobel-díjas, aki nem tagja az akadémiának, az ő távollétében, illetve nem tagságával azt lehetne mondani példának okáért, hogy a teljességet fogalmazza meg a Magyar Művészeti Akadémia. Hát próbálják már meg azt elképzelni, hogy valaki bármely tudományágból Nobel-díjat kap, és a Magyar Tudományos Akadémiának bármely címen - tiszteletbeli vagy rendes tagként - nem tagja, és erre nincs is törekvés. Hát hogy lehet itt teljességről beszélni? Dehogy teljesség! Mint ahogy a kortárs művészet más területein, a képzőművészet területén sem látom. Látok jeles képviselőket, jeles tagokat, de azt mondani, hogy ebben a névsorban azok az általam is tisztelt kortárs képzőművészek alkotnák a kortárs művészet teljességét és átfogó spektrumát, akik a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, az vagy hazugság, vagy a kortárs művészet nem ismerete, amit jelen esetben nem is nagyon kívánnék feltételezni.

Úgyhogy ne tessék már olyanokat mondani, amit egy kicsit is a jelen magyar kultúrát ismerő úgysem hisz el. Nem kell azt mondani, hogy ez átfogó kép! Azt kell mondani, hogy önöknek van egy politikai törekvésük. Nem kulturális törekvés, ez egyértelműen politikai törekvés, egy önökhöz lojális, az önök politikai nézetrendszerét osztó, azzal egyetértő - de legalábbis támogató - szervezetet kiemelt helyzetbe hozni, és ebben a kiemelt helyzetben alkotmányosan, finanszírozás szempontjából és most a kultúra különböző szervezeteiben kiemelt helyet biztosítva egészen predesztinált helyre helyezni. Ez kulturális protekcionizmus, az a fajta protekcionizmus, amelynek az alapja és a bázisa a politikai nézetazonosság és a hovatartozás.

Ezúton kell fölhívnom a figyelmet arra az összefüggésre, ami a jelen törvényjavaslatnak nem tárgya, egyébként meg a legszorosabban kapcsolódik mindahhoz, ami a törvényjavaslat valódi magva. Mégiscsak arról van szó, és azért beszélhetek erről ezen törvényjavaslat kapcsán, mert a bizottsági ülésen a kormány képviselője is egyértelműen megerősítette azt, hogy önök az egyik kiemelkedő nemzeti kulturális intézményünket, a Műcsarnokot a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonába kívánják adni. Nem egyszerűen tehát arról van csak szó, hogy otthont kívánnak teremteni egy szervezetnek, hanem valóban példátlan módon állami tulajdonból egy közalapítvány tulajdonába, az egyik, a magyar kortárs kultúrát képviselő szervezet, a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonába.

Érdemes azért az Országház falai között feleleveníteni, hogy a Műcsarnokot 1896. május 4-én adták át a kortárs magyar kultúrának, illetve művészetnek. Azóta Magyarországon több rendszerváltás és számos kormányváltás lezajlott, de mióta Ferenc József akkori király a magyar kultúrának átadta ezt az intézményt, egyetlen rendszer egyetlen kormányának nem jutott eszébe, hogy magyar állami tulajdonból kiadja a Műcsarnokot, hogy egyáltalán eszébe jusson, hogy bárkinek, bármely szervezetnek, bármely - mai fogalom szerint - köztestületnek, a kultúra bármelyik csoportjának tulajdonába adja a magyar kultúra egyik templomát. Az azért mégiscsak elképesztő, tisztelt képviselő asszonyok és képviselő urak, hogy tulajdonjogi átruházáson jár az agyuk. A parlamenti bizottsági jegyzőkönyv szerint erre külön törvényjavaslatot fognak készíteni, és megbontanak valami olyasmit, amiről tényleg azt kell mondani, hogy a legkülönbözőbb rendszerek legkülönbözőbb kormányainak még csak eszébe sem jutott.

Azt kell mondjam önöknek, hogy Magyarország egyik legnevezetesebb világörökségi helyszínéről van szó. Az Andrássy út és történeti környezete 2002-ben lett az UNESCO világörökségi listájának része. Ebben egységes és megbonthatatlan az a különböző épületek és környezetkapcsolat, amely révén a pályázó és a befogadó úgy döntött, hogy ez a világörökség része. Ebbe a világörökségi helyszínbe tartozik a Magyar Állami Operaház, az Andrássy út, a millenniumi földalatti, a millenniumi emlékmű, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok. Ez tehát nem külön-külön épületenként, hanem együtt - mint egy helyszín - alkotja Magyarország egyik legjelesebb világörökségi helyszínét, amelyből önök most kihasítanak egy darabot, és ennek a darabnak a tulajdonjogát, a világörökségünk egyik legfontosabb helyszínét, átadják. Ez példa nélküli!

Kérem, mondjanak majd olyan példát akár világviszonylatban, amikor világörökségi helyszínt állami tulajdonból más tulajdonba adnak át, tömegével! Mondjanak! (L. Simon László: Hollókő. Ott minden ház magántulajdon.) Az az ábra ugyanis, a világörökségi helyszín egységét megbontják, annak egy része továbbra is ugyanabban a tulajdonosi szerkezetben van, mint eddig, most egy része, a Műcsarnok pedig egy másik szervezet, az államtól elkülönülten működő köztestület, a Magyar Művészeti Akadémia tulajdona lesz. Ezt felháborítónak és elfogadhatatlannak tartom, egy olyan meggondolatlan koncepciónak, amely hosszú távon sérti a magyar nemzeti kultúra és a kortárs egyetemes művészet érdekeit. Teljesen fölösleges törekvés.

Egy szervezetet kiragadni a kortárs magyar művészet szervezeti köréből, azt gondolni, hogy annak valamiféle átfogó jellege miatt, ami - valljuk meg - nincs meg, egyetlenegy kortárs művészetet nem tudnak mondani, amiben a Magyar Művészeti Akadémia teljes, átfogó jelleget nyújt. Ezenkívül bár számos tagjának kimondottan elismerésre méltó a személyes teljesítménye, de a Magyar Művészeti Akadémia mint művészeti akadémia teljesítményét egyáltalán nem ítélem olyannak, hogy ennek kellene lenni az egyedülinek és kiváltságosnak.

Erre egyetlenegy magyarázat van, ezt a magyarázatot önök is tudják: se nem a művészeti teljesítmény, se nem a szervezőerő, se nem az, amivel egyébként elképzeléseiket megfogalmazták, de még csak a létszám sem, hát senki ne mondja, hogy attól, hogy 149-en vannak, még nem egészen átfogó, de majd ha 250-en lesznek, akkor aztán a teljes magyar kortárs művészetet átfogja - hát ez a mennyiségi szemléletmód nevetséges, a kultúrában általában a mennyiségi szemléletmód elfogadhatatlan -, az a kiváltságos szempont, az az önök törvényének, törvényjavaslatának alapja, hogy egy politikai nézetazonosságra alapuló művészeti körnek, amely az önök politikai nézetével azonos vagy hasonló, kiváltságos és kiemelkedő szerepet biztosítsanak. Ez úgy a kulturális politikában, mint általában egy demokratikus ország berendezkedésében elfogadhatatlan, rossz, se nem jó a kultúrának, se nem megfelelő a mi országunk érdekeinek.

Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)