Felszólalás adatai

Éppen ezért gondolom azt, hogy érdemes ennek megfelelő komolysággal és ennek megfelelő stratégiai szemlélettel beszélgetni erről a témáról, és éppen ezért javasolnám azt, hogy azt a szembeállítást, ami eddig nagyjából a vitát jellemezte - amelyben az egyik oldalon a gonosz magántársaságoknak kiszolgáltatott fogyasztókkal szemben egy jóindulatú állam jelenik meg, illetve a másik oldalon a gonosz állammal szemben a felelősen gazdálkodó magáncégek jelennek meg -, ezt a szembeállítást próbáljuk meg meghaladni, és próbáljuk meg észrevenni azokat a korlátokat, amelyekkel mindenképpen szembe kell nézni a felelős politikusoknak és a köz javát biztosítani hivatott állami vezetőknek.

A helyzet ugyanis az, hogy a közművek vagy tágabban a közszolgáltatások tárgyában nem a piac vagy az állam kérdésében kell állást foglalnunk, hanem arról kell beszélnünk, hogy a közgazdasági realitásokat és lehetőségeket szem előtt tartva hogyan lehet megteremteni azokat a feltételeket, amelyek eredményeképpen a politikai közösség képes demokratikus kontrollt gyakorolni a közművek felügyelete, működtetése során. A számonkérhetőség, az elszámoltathatóság, a demokratikus közösségi kontroll hiányában nem megvalósítható a közszolgáltatások, közművek valódi közösségi célú és fenntartható működtetése. Ez a legfontosabb szempont, ez a legfontosabb állítás, amit én itt az LMP képviselőcsoportja nevében szeretnék tenni, és az elkövetkező perceket azzal szeretném tölteni, hogy ezt a kijelentést kifejtsem.

A napjainkban zajló globalizációs folyamat során üzleti vállalkozások, cégek új területekre terjesztik ki tevékenységüket. Egyre több olyan területet próbálnak meg ellenőrzésük és befolyásuk alá vonni, amelyeket nem biztos, hogy kellene. Ilyen a környezetvédelem, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és számos más olyan terület, amelyet hagyományosan a közszolgálat és a közszféra részének tekintünk. Ilyenek a közművek is.

A globális versenyben a vállalatok kényszeresen próbálnak meg újabb és újabb piacokat szerezni, sőt újabb és újabb területeket megszerezni a piacok számára. A folyamatban nagyon sokáig a piaci fundamentalista gazdaságfilozófia adta a politikai, ideológiai hátteret, közgazdászok és gazdasági szervezetek érveltek a közszolgáltatások és közművek privatizációja és/vagy liberalizációja mellett.

Közép-Európában, így Magyarországon is nagy fogékonyság mutatkozott ezekre az érvekre, de legyünk őszinték: 40 évnyi tervgazdaság után nem meglepő, hogy nagyon kevesen gondolták azt, hogy az állami gazdálkodás problémáira ne a privatizáció és a piacosítás lenne a megfelelő válasz. Így alakult tehát, hogy a magyar kormány eladta a teljes energiaszektort, a vízszolgáltatás jelentős hányadát privatizálta, ám visszatekintve azt mondhatjuk, hogy ez ebben a formában hiba volt. Ráadásul nyilván egy tanulási folyamat részeként - nem feltételezve rossz szándékot - a privatizációt nem kísérte, nem kísérhette a szektor jellegéből fakadóan a verseny megteremtése, valamint nem kísérte, csak követte, illetve gyenge maradt a szektorra vonatkozó szabályozási környezet felépítése.

Nemcsak a közgazdaságtan elmélete, de számos valós példa is bizonyítja, hogy megfelelő szabályozórendszer nélkül a közszolgáltatások, közművek privatizációja, piacosítása drámai következményekhez vezethet. Persze ugyanez igaz a piacra általában is. Nemcsak az elméletből, de a gazdaságtörténetből is tudjuk, hogy a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem intézményrendszere vagy a munkajogi törvények nélkül a vállalatok egyszerűen visszaélnek a hatalmukkal. Becsapnák vevőiket, még a jelenleginél is jobban szennyeznék a környezetet, kizsákmányolnák az alkalmazottaikat.

A közszolgáltatásokra, közművekre azonban még inkább igaz, hogy hatékony állami szabályozórendszer nélkül nem fog az ágazat, az ágazati szereplő a köz érdekeinek megfelelően működni. A 90-es évekre azonban nem csupán a szélsőséges piaci ideológiák terjedése és az az iránti fogékonyság volt az, ami a közművek privatizációját eredményezte, hanem a közművek, áttételesen pedig az azokat finanszírozó állam súlyos forráshiánya is ezt a választást erősítette.

Miközben a 80-as években elmaradtak a szükséges fejlesztések és infrastrukturális beruházások, a rendszerváltás kormányai az "üres zseb" költségvetése mellett - főleg ha ez jókora adósságteherrel párosult - nem nagyon láttak más lehetőséget, mint magánbefektető bevonását, aki majd saját tőkéből pótolja az évtizedes elmaradásokat.

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a magánbefektetők csak igen korlátozottan jelentenek megoldást a közszolgáltatások, közművek forráshiányára. A befektető ugyanis érthető módon szeretné visszakapni a pénzét, továbbá hasznot, profitot is akar realizálni. Elvben persze elképzelhető, hogy a magánberuházó képes lesz hatékonyabban működtetni az adott vállalatot. A vállalati szintű hatékonyság valamelyest növelhető, de csak bizonyos határig. A piaci verseny korlátozottsága, ami általában jellemzi a közszolgáltatásokat, végül nem erre fogja ösztönözni a magánberuházót, hanem inkább az úgynevezett járadékvadász magatartásra, ahol is az állami támogatásokból igyekszik többet megszerezni magának, vagy elhanyagolja a rábízott infrastruktúrát, és így csökkenti a költségeket.

Mindenre számos példát találtunk a világ különböző országaiban. A privatizációt sokszor romló minőség, a szolgáltatásból kizárt csoportok, emelkedő árak és növekvő állami támogatás jellemzi sok helyütt. Vannak tehát bizonyos közgazdasági megfontolások amellett, hogy a közszolgáltatásokat kiemeljük a magántulajdon és a piac köréből, és működésükre, működtetésükre más társadalmi mechanizmusokat találjunk.

Először is a közművek többnyire természetes monopóliumok. Ebből az következik, hogy egyáltalán nincs mód arra, hogy több eladó versenyezzen, vagy csak nagyon korlátozottan. Jellemző ezenkívül az ágazatra a nagy beruházásigény. Ez az előzőhöz hasonló probléma. A közszolgáltatások többnyire komoly beruházást igényelnek, és eleve korlátozza a piacot, hogy csak nagy, tőkeerős vállalatok tudnak versenybe szállni. A szolgáltatások sajátossága továbbá a rugalmatlan kereslet. A paradicsomról ugyanis le tudunk mondani, ha muszáj. A vízszolgáltatásról, a tömegközlekedésről - főleg ha nincs autónk -, az energiáról nem vagy csak iszonyú nagy áron, komoly következményekkel. A kereslet rugalmatlansága tehát nem csupán a fogyasztói kiszolgáltatottságot jelenti a vállalattal szemben, hanem egyúttal komoly ellátásbiztonsági, zsarolási potenciált is.

Végül említsük meg, hogy az információs aszimmetria egy olyan probléma, amely természetesen általában jellemző a piacokon, itt azonban fokozottan megjelenik, pontosan a fent említett monopol piacszerkezet miatt, hiszen semmilyen természetes kényszer nincsen, amely felmerült információ megosztására vagy a többlettudással való nem visszaélésre ösztönözné. Hiszen nincsen verseny.

Ezek a fenti közgazdasági szempontok nem azért fontosak, mert ezek automatikusan körülírnák a közszolgáltatások vagy közművek körét és a szabályozásuk pontos részleteit. Nem. Nagyon fontos látnunk, hogy az, hogy mit tekintünk közszolgáltatásnak, vagy tágabban az, hogy mit tekintünk közjónak, hogyan tekintünk a közművekre, az politikai döntést igényel, amelynek messzemenően tekintetbe kell vennie a morális és igazságossági megfontolásokat.

A fenti közgazdasági megfontolások azonban arra mutatnak rá, hogy társadalmi hatásokkal, tehát morális következményekkel jár az, hogy miként próbáljuk megszervezni a jelenlegi közszolgáltatásoknak tekintett tevékenységeket, hogyan akarjuk a közműveket működtetni. Az eddig uralkodó válasz, a liberalizmus válasza ezekre a közgazdaságtan által felvetett problémákra az, hogy a problémák megoldását az állam szabályozó szerepe, illetve annak erősítése kell hogy jelentse.

A szolgáltatások piaci megszervezése semmi gondot nem jelent abban az esetben, ha az állam tökéletes szabályozó hatóságként működik. Az államilag szabályozott működésű magántulajdon kapcsán eljutunk a "privatizáció és szabályozás" állásponthoz, amely egyébként a közgazdaságtani főáram által javasolt megoldás, és ez tagadhatatlan előrelépés a szabályozatlan magántulajdon állapotához képest.

(10.30)

Azonban van ennek az álláspontnak egy nagyon fontos belső ellentmondása. Mégpedig az, hogy tudjuk, hogy az állam korántsem képes olyan jól működni, mint kellene, még szabályozóként sem. Míg elméletileg a magánmonopólium jól szabályozható egy intelligens, okos állam szabályozó hatósága által, addig a gyakorlatban sajnos jó esély van rá, hogy a szabályozó váljon a szabályozott túszává. Mit tehetünk tehát, ha azt látjuk, hogy a gyenge állam vagy a túszul ejtett állam nem képes kellő erővel fellépni, nem képes a szabályozás által a közösségi értékeket és érdekeket érvényre juttatni? Vajon az állami tulajdon lenne a megoldás? Államosítsuk a közműveket, és akkor majd minden jó lesz?

Az LMP nem gondolja, hogy ez lenne a helyes irány. Az államról sokszor bebizonyosodott már, hogy abban a formában, ahogy működött az elmúlt 22 évben, nagyjából ugyanolyan problémás rábízni ilyesmit, mint amennyire a megelőző 40 évben problémás volt. Az állam a közszolgáltatások biztosításában nem feltétlenül jeleskedik, rossz minőségű szolgáltatást nyújt, rossz hatékonysággal, sokszor igazságtalanul. Mégis, a központi állami tulajdon vagy akár önkormányzati tulajdon és működtetés nem elsősorban közgazdasági szempontok miatt problémás. Viszont látnunk kell, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan váltak az állami vállalatok - és ez egy nagyon fontos szempont - olyan politikai alkuk tárgyává, amelyek ezeknek a vállalatoknak a működtetését lehetetlenítették el. Olyan vállalatokról beszélünk, amelyek nagyon gyakran egészen egyszerűen szavazatvásárló gépekké váltak.

Láttuk, hogyan talicskázták és talicskázzák ki jelenleg is azt a pénzt, amit az adófizetők ezeknek a közműveknek a fenntartására szánnak, hogyan költik az irányító politikusok kényük-kedvük szerint, néha magukra is, a tulajdonért és annak működtetéséért felelős emberek - a rájuk ruházott felelősségre teljes nemet mondva - ezt a pénzt, hogyan gazdagítják magánzsebeiket a közműcégeken keresztül. A magántulajdonba adott közmű és az állami szabályozás elégtelenségére, gyengeségére adott válasz tehát szerintünk nem lehet az újra állami tulajdonba vonás, hiszen ez esetben csak a probléma természetét változtattuk meg, de nem oldottuk meg azt.

A magántulajdon és a piac közgazdasági és politikai okokból nem lehet megoldás, csak a részvétel erősítése, a demokratikus kontroll, az elszámoltathatóság megteremtése lehet az az irány, amerre előre kell lépnünk. Enélkül az állam ugyanúgy nem jelent megoldást. Csak egy demokratikusan elszámoltatható állam képes arra, hogy akár szabályozóként, akár tulajdonosként a köz érdekét szolgálja. Amíg az állam korrupt oligarchák foglya, addig a tulajdonforma csak a rablás csatornáját változtatja meg, mértékét nem. Ezért az állam-piac hamis diotómiája helyett a közjót hatékonyan érvényesítő, okos és elszámoltatható, átlátható, az állampolgárok részvételére számító, annak csatornáit kiépítő és működtető államról kell beszélgetnünk.

A magántulajdonban lévő közszolgáltatóval a profitot termelni akaró, és sok esetben a szabályokat is saját kénye-kedve szerint alakító vállalattal szemben nem az államot kell szembeállítanunk, hanem a demokráciát. Csak az állam demokratikus átláthatósága lehet a garancia arra, hogy az állam akár tulajdonosként, akár szabályozó hatóságként képes legyen megoldani azokat a rendkívül fontos társadalmi problémákat, amelyekről itt beszélgettünk, a rezsiköltségek folyamatos emelkedését, a rezsihátralékokat, az energiaszegénységet. Ezekről a stratégiai dilemmákról kell beszélgetnünk, és ezért szögezi le az LMP minden esetben azt, hogy átláthatóság, nagyobb demokratikus ellenőrzés és átlátható pártfinanszírozás nélkül nem fogunk tudni egy olyan okos államot felépíteni, amely akár tulajdonosként, akár szabályozóként valóban az emberek érdekét képes érvényesíteni a politikai és a piaci hatalmasságokkal szemben.

Köszönöm szépen.