Felszólalás adatai

Képviselőtársaim, ezt azért szeretném kihangsúlyozni, mert a kormányzati kommunikáció folyamatosan arra irányul, hogy bagatellizálják ezeket a terheket. Elmondják minden egyes adófajtáról, amiből egyébként megint kaptunk egy fél tucatot, hogy ez éppen csak egy ilyen pár száz forintos tehernövekedés, egyébként sem az emberekre hárítják, hanem majd a szolgáltatók fogják megfizetni, mert akkora lesz a verseny, hogy a szolgáltatók talán el is hülyülnek, és majd képesek lesznek veszteségbe hajszolni magukat a verseny következtében. Hát, képviselőtársaim, a közgazdasági igazság ezzel szemben az, hogy ha valaki folyamatosan pluszterheléssel számolhat, kivezetik az ideiglenes válságadókat, kap helyettük állandókat, hát akkor azokat nyilvánvalóan nem lesz ostoba benyelni, nem lesz ostoba azzal csökkenteni az üzleti nyereségét. Ebben az esetben ezek a többletterhek az árakba be fognak épülni, ilyen módon át fogják őket hárítani a fogyasztókra, mindannyian fizetni fogjuk.

Megjegyzem egyébként, hogy a kormány az első pofonjait ezzel kapcsolatban már meg is kapta, hiszen akkor, amikor Matolcsy György kivont karddal a közvélemény elé állt, és azt mondta, hogy nem fogják ezeket az adókat áthárítani, mert majd benyelik szépen a cégek, akkor bizony volt olyan mobiltelefon-társaság, amelyik elmondta, hogy de ő bizony át fogja hárítani, és biztosak lehetnek benne, hogy egy háromszereplős piacon ezeknek a terheknek az áthárítása törvényszerűen meg is fog történni. Ennyit tehát arról, hogy áthárításra kerülnek-e majd ezek a terhek, vagy sem, és az a szlogen, amit a kormány használ ezekben az ügyekben, szintén megérdemel némi magyarázatot.

Mit is mond a kormány? Azt mondja, hogy sok kicsi sokra megy. Hát mi ilyen kicsi adókat vetünk ki, éppen csak egy ilyen pár száz forintot okoz majd az emberek pénztárcájában, mondjuk, a tranzakciós adó, nem is lehet erre semmilyen ellenkampányt alapozni, hiszen az emberek gyakorlatilag nem is fogják érezni ezeket a terheket.

Na de képviselőtársaim, hát pont arról van szó, hogy a sok kicsi sokra megy az emberek pénztárcájában is. Egyik kisadó, másik kisadó, harmadik kisadó, de hogyha megnézzük ezeket a számokat, hát bizony azt láthatjuk, hogy nem is annyira kicsi, hát csak ez a pénzügyi tranzakciós illeték éves szinten egy négyfős családot 50 ezer forinttal - bocsánat, 52 ezer forinttal - terhel meg, legalább ennyit vesz ki a zsebükből, tehát ezek azért elég komoly adómértékek, és hogyha ezt a sok kicsit összeszámoljuk, akkor bizony kijön az, hogy ez a bizonyos 60 ezer forint/állampolgár, csecsemőtől az aggastyánig mindenkit terhelni fog a jövő év folyamán.

Most azért, hogy értelmezni tudjuk egyáltalán azt az adókörnyezetet, amiben Magyarország van, ahhoz, hogy megvilágítsuk azt a helyzetet, amivel gazdálkodik a kormány, érdemes a nemzetközi statisztikákat segítségül hívnunk. Én megnéztem, képviselőtársaim, az OECD adatait - ez ugye, lényegesen tágabb közösség, mint az Európai Unió -, hogy is állunk a nemzetközi statisztikák szerint. A kormánynak van egy olyan törekvése, hogy a fogyasztást terhelő adók irányába mozdítsa el a teljes adóterhelést azért, hogy a munkát terhelő adókat könnyítse, illetve ezeken a terheken könnyítsen, és ezzel ösztönözze a foglalkoztatást. A hivatalos kommunikáció erről szól. Ehhez képest, képviselőtársaim, nemrég megjelent az OECD átlagos jövedelmet vizsgáló statisztikája, amiből kiderült az, hogy az átlagjövedelmet Magyarországon terheli a legnagyobb adókötelezettség, egészen pontosan harmadikok vagyunk a rangsorban az összes OECD-ország között.

Hát kérdem én, hogy ha ekkora ennek a fülkeforradalomnak az eredménye, hogy még mindig a harmadik legmagasabb adóterhelés van az átlagjövedelmű magyar munkavállalón, akkor miért beszél arról a kormány, hogy jelentős lépéseket tett azért, hogy így legyen, és hogy sikerült megteremtenie a versenyképes adókörnyezetet Magyarországon. Hát nyilvánvalóan ezek a lépések nem igazak, statisztikákkal igazolható módon ellentétben áll a valóság a kormányzati kommunikációval. Elhiszem, hogy a Fidesznél azt gondolják, hogy retorikai szinten, a tévékamerák előtt Szijjártó Péternek vagy éppen Matolcsy Györgynek kell megnyernie ezeket a csatákat, ők lesznek azok, akik mézesmázos szavakkal majd elhitetik az emberekkel azt, aminek egyébként pont az ellenkezője történik. De képviselőtársaim, azért vagyunk itt az Országgyűlésben, hogy ezekre a lépésekre felhívjuk a figyelmet, ezeket a kormányzati csúsztatásokat korrigáljuk.

(11.10)

És egyébként, ha már a fogyasztást terhelő adóknál tartunk, amit a kormány megpróbál majd a maga részéről tovább növelni, újabb és újabb fogyasztást terhelő adókat szeretne bevetni, érdemes megint csak megnézni az OECD statisztikáit. Ezekből ugyanis kiderül teljesen egyértelműen, feketén-fehéren az, hogy az árukat és a szolgáltatásokat terhelő adók aránya Magyarországon a legmagasabb. Magyarországon a legmagasabb az adóterhelés az összes OECD-tagállam között.

Ha ezeket a terheket tovább kezdi el növelni a kormány, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy aki teheti, az adóterhelés okozta különbség miatt előbb-utóbb el fog menni Magyarországról, elviszi a vásárlóerejét, és előbb-utóbb cégek fognak arra szakosodni, hogy minél jobban kikerüljék a magyar adórendszert. Emlékeztetnék arra, képviselőtársaim, hogy amikor meghozták például, még a kormány első törvényei között, 2010 nyarán, a médiaszolgáltatók adóztatására vonatkozó törvényeket, felálltam itt a parlamenti ülésen és elmondtam, hogy Magyarország egy régiós versenyhelyzetben van. Jelenleg is abban vagyunk. Ugyanúgy nem érti a kormány azt, mint 2010 nyarán, hogy Magyarország egy régiós versenyhelyzetben van. Annak a médiaszolgáltatókra vonatkozó törvénynek az lett a következménye, hogy két héten belül négy kisebb tévétársaság települt ki Magyarországról, elvitték a profitcentrumukat. Természetesen Csehországba költözött tévétársaságot Matolcsy György nehezen fog megadóztatni.

Ezeknek a törvényeknek, amiket most készül elfogadni az Országgyűlés, ezeknek az adóprést fokozó törvényeknek ugyanaz lesz a következménye, mint az összes többinek: el fognak menekülni a cégek, mert nem lesznek ostobák itt adózni.

És ha megengedik, csak egy személyes példa, ami segít érzékeltetni, hogy hova fajult a helyzet. A feleségem rendszeresen vesz táplálékkiegészítőket. Az egyik cég, amelyiktől korábban még táplálékkiegészítőket vásárolt, kiköltözött Párkányba; igénybe vett egy nemzetközi futárszolgálatot, egész egyszerűen azért, mert a magyar és a szlovák áfa között - Magyarországnak európai uniós rekordot döntő áfája van ezzel a bizonyos 27 százalékkal - van 7 százaléknyi különbség. Kiköltözött ez a cég Párkányba, beküldi Magyarországra ezeket a termékeket, és ilyen módon akkora adóelőnyre, akkora árelőnyre tesz szert a versenytársaival szemben, hogy azok egyszerűen nem tudják ezt megfelelő szervezéssel, a vállalkozás versenyképességének fokozásával kompenzálni.

Mi lesz a következő lépés? Az, képviselőtársaim, hogy a többi magyar cég is el fog menekülni a Fidesz-kormány túlzott adóterhei elől, mert hogyha tartani akarják a hazai és a nemzetközi versenyt, akkor nem lesz más lehetőségük, csak az, hogy lelépnek Magyarországról, elviszik máshova az adóbefizetéseiket. És kérdezem én: nem jobb lett volna esetleg átgondolni azt, hogy egy versenyképes magyarországi adóterheléssel ezeket a jövedelmeket Magyarországon tartsuk, ne hagyjuk őket elmenekülni? A kormány sajnos nem ezt az utat választja. Úgy tesz, mintha Magyarország továbbra is egy zárt gazdaság lenne, ahonnan az adókülönbségek miatt nem tudnak elmenekülni a cégek, de hát ideje lenne, képviselőtársaim, felébredni, és észrevenni azt, hogy ez már réges-rég nem így van.

Ami most folyik, az a szocialisták megszorító politikájának gyakorlatilag a töretlen folytatása. Megjegyzem egyébként, csak szemelvényképpen, hogy az előttünk fekvő Széll Kálmán-tervből kiragadott törvényeknél, amelyekről most kell majd döntenünk, az látható, hogy van egy 270 oldalas Széll Kálmán-terv, amiből mindössze egyetlen oldal általánosságok szintjén szól a magyar ipar feltámasztásáról. A kormányzati gondolkodásban az, hogy hogyan futtassuk fel a magyarországi termelést, hogyan adjunk termelő munkahelyeket Magyarországnak, gyakorlatilag teljes egészében hiányzik. Egy 270 oldalas terv gyakorlatilag 95 százaléka arról szól, hogy melyik adófajtát miért kell kivetni; miért kell az adómértékeket emelni; miért van arra szükség, hogy a költségvetést a túladóztatás révén tovább kiegyensúlyozzuk; ismét újabb és újabb adókat eszeljünk ki. Hát ez az a bizonyos öngerjesztő spirál, képviselőtársaim, amit itt a bizottsági kisebbségi vélemény ismertetésekor elmondtam önöknek.

Ha a kormány folyamatosan újabb és újabb adókat vet ki, ezzel fékezi a gazdaságot, rontja a magyar cégek versenyképességét, akkor ne csodálkozzunk azon, hogyha az adóbevételek elmaradnak az elvárttól. Ha elmarad az adóbevétel, nagyobb lesz a lyuk a költségvetésen. Akkor megint fel fog állni vagy a miniszterelnök úr, vagy Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, és azt fogja majd mondani, hogy emberek, nincs más lehetőség, bajban van a haza, elvárják tőlünk az Európai Unióban, hogy egyensúlyozzuk ki a költségvetést, sajnos újabb és újabb adókat kell kivetnünk. De ne aggódjanak az emberek, nem rájuk vetik az adókat, hanem majd a cégekre. Aztán persze szépen csendben engedni fogják ezeknek a cégeknek az összes ilyen hasonló adónemet kivetni.

Mi az, amit tehetett volna a kormány ahelyett, hogy ezt az utat járja? Mert nagyon fontos az, hogy amikor ilyen törvények tárgyalására itt az Országgyűlésben sor kerül, akkor az ellenzék ne csak kritizálja a kormányzati elképzeléseket és mondja el, hogy azok miért rosszak, hanem mutasson versenyképes alternatívát is.

Mit javasolt a Jobbik? A Jobbik azt javasolja, hogy abból az 500 milliárd forintból, amit a kormány MOL-részvényre költött - a MOL-részvények visszavásárlása IMF-hitelből történt meg -, ebből az összegből lehetőség szerint a magyar gazdaságot élénkítsük, és próbáljunk magyar munkahelyeket teremteni. A kormány nem azt tekintette elsődleges feladatának, miközben egyébként a miniszterelnök úr is arról beszél, hogy körülbelül másfél millióval van kevesebb munkahely Magyarországon, mint amennyire valóban szükség lenne, hanem úgy gondolta, hogy vissza kell vásárolni a MOL-részvények 22 százalékát, de hát, képviselőtársaim, valljuk meg őszintén, ettől egyetlen árva munkahellyel több nem keletkezett Magyarországon; érdemben több pénzhez ilyen módon gyakorlatilag nem jutottunk. Hatalmas veszteséget szenvedett el, megjegyzem, az állam a MOL-részvények tőzsdei árzuhanása miatt rövid időn belül.

Én azt gondolom, hogy amikor a kormány a preferenciát felállítja, hogyha hihetünk a miniszterelnök úrnak, ez az, hogy munkahelyeket kell teremteni Magyarországon. A gazdasági cselekedetek viszont pont ellene hatnak, olyan dolgokra költenek el IMF-hitelből 500 milliárdot, ami nem szolgálja a munkahelyteremtést. És újabb tételként itt volt bizony az egykulcsos adórendszer is, amit olyan sokáig kritizáltunk, 400 milliárd forintos lyukat ütött a költségvetésben.

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter úr rendszeresen elmondta nekünk a gazdasági bizottságban, hogy milyen jó dolog lesz az egykulcsos adórendszer, mert majd élénkíteni fogja a gazdaságot, mert az emberek fogyasztani fognak belőle. Én akkor elmondtam neki, hogy el kellene olvasni a miniszter úrnak esetleg egy-két ilyen fogyasztói magatartástrenddel foglalkozó szakkönyvet, ezekben ugyanis le van írva az, hogy az a felső jövedelmi osztályba tartozó réteg, amelynek diszkrecionális jövedelme képződik - ez az a jövedelmi sáv, ami a megélhetési költségek fölött van -, a többletjövedelem érkezésére általában úgy reagál, hogy vagy luxusjavakra, luxus fogyasztási cikkekre költi a többletjövedelmét, vagy pedig megtakarításokba fekteti. Természetesen ebben az esetben is igazolódott az a tankönyvi alapigazság, amit egyébként a közgazdászok tapasztalati tényekre alapozva vetettek papírra. A miniszter úr sajnos nekünk ezeket a dolgokat nem hitte el, aztán csalódottan tudomásul vette valamikor a 7-8. hónap táján, hogy az teljesült, ami a könyvekben le van írva, az unortodox gazdaságpolitika természetesen ezen a szinten sem hozta a várakozásokat.

Itt van egyébként, képviselőtársaim, előttünk ez a bizonyos, a devizahitelesek helyzetét tehermegosztással módosító, javítani próbáló törvényjavaslat. Miért is tartjuk ezt egy hiányos és rosszul kidolgozott törvényjavaslatnak? Először is le kell szögeznünk azt, hogy a kormány nem mert valójában szembenézni a bankvilággal, ugyanis ha megtette volna, ha arra hivatkozott, ha arra alapozott volna az álláspontja kialakításakor, amit a hivatalos statisztikák mutatnak, akkor egy más lépést lépett volna meg.

Ugyanis mit mutatnak a hivatalos statisztikák? Tavaly félévkor a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének honlapján szerepeltek a hitelintézeti szektor főbb mutatószámai. Az első ilyen mutatószám az volt, hogy egyéb devizában - az egyéb deviza kategóriába az eurón kívül gyakorlatilag minden beletartozik - a magyar hitelintézetek kihelyeztek 7617 milliárd forintnyi hitelt, ehhez képest a saját devizafelvételük 1627 milliárd forint volt. Tehát közel ötször annyi hitelt helyeztek ki az egyéb deviza kategóriában a bankok, mint amennyit maguk is felvettek hitelben.

Mi következik ebből, képviselőtársaim? Az, hogy az az óriási árfolyamnyereség, ami ebben a szektorban képződött, az a magyar bankrendszerben csapódott le, aztán különböző treasuryügyletek és egyéb tranzakciók formájában, gyakorlatilag mérlegeken kívüli tételként elhagyta Magyarországot.

(11.20)

A kormány ehhez vajon hozzá mert nyúlni? Odáig nem jutottunk el, hogy amikor behívtuk a minisztert az illetékes bizottság ülésére, vagy behívtuk a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének a Fidesz által ismét kinevezett elnökét - ő töltötte be ezt a posztot az első Orbán-kormányban is -, hogy egyáltalán elismerje ezeknek a hivatalos statisztikáknak a jogosságát és igazságát. Ebből semmilyen következtetést nem vont le a kormány, és nem jelent meg a törvényekben.

Mi is az, amiről itt most szó van? Egy tehermegosztáson alapuló könnyítés a devizahitelesek számára. Na, de mi is az a tehermegosztás, képviselőtársaim? Ha a bank magára vállalja ennek a terhét, ennek a részleges adósságcsökkentésnek a terhét, a magára vállalt résszel csökkentheti a pénzügyi intézeteket terhelő különadóját. Magyarul: mit csinál az állam? Úgy ad adócsökkentést a bankoknak, hogy gyakorlatilag a bank a másik zsebébe áttette a pénzt, érdemben gyakorlatilag semmi nem történt. Az állam elesik ezektől a bevételektől, és ezt úgy tünteti fel, hogy ezt a bankszektor vállalta. Könnyű úgy nekem kötelezettséget vállalni, ha a másik oldalon elengedik a tartozásomat. Képviselőtársaim, ez egy szemfényvesztő, rossz, nem valódi tehermegosztó politika, hanem egy olyan politika, ahol annak a több száz milliárd forintos költségét a kormány vállalja magára, amit gyakorlatilag ilyen módon az emberekre ró.

Ezzel kapcsolatban még egy dologra fel szeretném hívni a figyelmet, azután majd a törvényjavaslatot részleteiben is szét fogjuk szedni az általános vita folyamán: az a fajta tétovázás, amit az Orbán-kormány mutatott a devizahiteles-kérdésben, több száz milliárd forintos kiesést okozott most a magyar költségvetésnek. Képviselőtársaim, egészen pontosan arra gondolok, hogy amikor megtörtént a kormányváltás, akkor 180 forint körül tartózkodott a svájci frank árfolyama. Hogyha akkor meglépték volna a forintosítást, úgy, ahogyan a Jobbik szakpolitikusaként javasoltuk, 900 milliárd forinttal lett volna beljebb a magyar költségvetés. Jelenleg ugyanis ott tartunk, hogy felszökött a 240-250 forintos magasságba a svájci frank árfolyama, önök természetesen szokás szerint a szocialistákra mutogatnak, a szocialisták meg önökre. A valóság azonban az, hogy ha a kormány nem totojázik, hanem időben cselekszik, akkor ez a magas volatilitású deviza nem drágult volna ennyire meg, akkor nem kerülne ennyibe a pénzügyi mentőcsomag a magyar adófizetőknek, nem dőlnének be devizahitelesek, és sajnos nem arról kellene rendszeresen válság-sajtótájékoztatókat tartanunk, hogy immár 144 ezer olyan devizahiteles van Magyarországon, aki 90 napnál hosszabb ideig képtelen eleget tenni legalább a minimálbér kétszeresét kitevő adóssággal rendelkezve a fizetési kötelezettségeinek. Ezek azok a lépések, képviselőtársaim, amelyekben a kormány ha időben lépett volna, akkor nem kellene 900 milliárd forintot ráterhelni a magyar adófizetőkre, mert így gyakorlatilag elmondható az a szomorú igazság, hogy a kormány totojázásának, szakszerűtlen lépéseinek az árát, a rossz kormányzás árát a magyar adófizetőkkel fizettetik meg. Ezek azok a lépések, amelyek elkerülhetőek lettek volna akkor, hogyha a kormány nem ignoráns magatartást tanúsít, hanem kicsit odafigyel azokra az ellenzéki kritikákra, amelyek felé érkeztek. Mi ugyanis megfogalmaztuk azt, hogy a 2008. évi válságnál látható az, hogy elkezdődött egy olyan folyamat, hogy a világ pénzeszközeit igyekeznek menekülő tartalékdevizákba menekíteni. A svájci frank Európában teljesen nyilvánvalóan ilyen volt, ez előrelátható volt, meg is tette azt a tőke, amit már több gazdasági válsághelyzetben is megtett a történelem folyamán, ebben is rendelkezésünkre állnak a tapasztalati tények, menekült a svájci frankba, a svájci franknak megdrágult az árfolyama, ezt a potom 900 milliárd forintot pedig most sajnos a magyar adófizetők azért kénytelenek lenyelni, mert a nemzeti nemcselekvés kormánya képtelen volt arra, hogy időben lépjen, és szembenézzen a bankbirodalmakkal.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)