Felszólalás adatai

SZŰCS ERIKA (MSZP): Semmi gond, elnök úr. Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Megvallom őszintén, hogy mind az általános vita hangulata, mind a módosító indítványokról a szociális bizottságban lebonyolított vita hangulata számomra megnyugtató volt, miközben a módosító indítványokkal kapcsolatban azért van, marad aggályom.

Azért volt megnyugtató ez a két vitaszakasz, mert azt gondolom, abban egyetértettünk, hogy valamennyiünk, az egész magyar nemzet, a magyar társadalom eminens érdeke, hogy a gyermekeink iskolába járjanak, hogy akadályozzuk meg, hogy százezer számra újratermelődjenek olyan honfitársaink, akiknek vagy nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége sem, vagy ha megvan, gyakorlatilag akkor is funkcionális analfabéták, hiszen ilyen munkaerő-állományra gazdasági fellendülést, gazdasági növekedést építeni nem lehet, vagy csak úgy, hogy nem magyar munkaerő lesz azon az egymillió munkahelyen, és akkor ott vagyunk, ahol a mádi honpolgár: nem csináltunk semmit, csak egy újabb problémát.

Az is megnyugtató volt, hogy higgadt megközelítéssel valamennyi frakció a megoldást kereste, és valahol mégiscsak abban csúcsosodott ki ez a dolog, hogy bizony sok összetevője van annak, ha egy családban a gyerek vagy a gyerekek nem járnak iskolába. Abban egyetértettünk, hogy nem lehet egyetlen intézkedéssel ezt a problémát felszámolni, megoldani, tovább kell menni ezen az úton, és azt a célt szem előtt tartva, hogy a gyermekek iskolába járása legyen az általános, és minél kevesebb olyan gyerek legyen, aki az iskolarendszerből kiszorul, vagy családi okok, vagy az iskolarendszer problémái miatt, ez további intézkedéseket igényel.

Abban is egyetértettünk, hogy a két nagy terület, ahol további törvények szükségesek, az a közoktatás és a közoktatásban lévő viszonyok további alakítása annak érdekében, hogy ez a jelenség kezelhető legyen, és a gyerekek problémáit az iskolán belül próbáljuk meg megoldani és kezelni, nem pedig az iskolán kívül. A másik pedig, hogy mindenképpen szükséges a családi minta megerősítése, mert jól működő, jól funkcionáló családok nélkül - ahol a szülők dolgoznak, van kötelesség, kötelességteljesítés, és ez a példa, ez a minta van a felnövekvő gyerekek előtt - valójában a szankciók átmeneti, féloldalas, kiszámíthatatlan hatású intézkedések lehetnek. Őszintén remélem, hogy ebben a szellemben fog tovább folytatódni ez a munka, és találkozni fogunk azokkal az intézkedésekkel, amelyek a nevezett területeken történő további beavatkozást szolgálják.

A jelenleg érvényes törvény logikája és szellemisége is ezt sugallja, még ha ennek erejével, hatékonyságával, kiterjedtségével kapcsolatban lehetnek is teljesen jogos kritikák. A mai törvény ugyanis arról szól, hogy a szankció mellett a családdal való foglalkozás mint támogató intézkedés is hasonlóan fontos és hangsúlyos, még ha ennek a pénzfelhasználási terv készítése nem is biztos, hogy a legszerencsésebb megoldása, ennek biztos, hogy valamilyen továbbfejlesztése majd szükséges lesz. De a dolog arról szól, hogy önmagában szankciótól nem várható egy ilyen - valóban, ahogy itt más problémákkal kapcsolatban képviselőtársaim mondták -, tulajdonképpen húsz év hordalékaként kialakult helyzetnek a kezelése, és rendkívül fontos ennek a két elemnek az egyszerre történő alkalmazása a törvényekben, intézkedésekben és mindenekelőtt a mindennapi gyakorlatban.

Emiatt van az, hogy a törvénymódosítás előkészítése, megvalósítása és a törvénymódosítás konkrét törvényszövege némi hiányérzetet és aggodalmat kelt bennem személy szerint és bennünk.

(16.30)

Az előkészítés kapcsán már az általános vitában is megfogalmaztam - s mások is csatlakoztak hozzá -, hogy egy nem túl régen működő rendszer tapasztalatainak az összegyűjtése nem igazán történt meg, és a javaslatok sem. A kezembe került egy olyan levelezőlista, ahol a szociális szakma képviselői folytatják a diskurzust ennek a törvénynek a hírére, és azért itt nagyon érdekes és nagyon jó szakmai javaslatok is megfogalmazódtak annak szellemében, ami itt a mi vitánkban is konszenzusként kialakult, hogy több területen kell beavatkozni, például - csak egyet mondok - hogy hiányzás miatt védelembe vett gyereket ne lehessen magántanulóvá minősíteni. Elég érdekes és furcsa jelenség, hogy a szülőket szankcionáljuk, majd a tanintézménynek meghagyjuk azt a lehetőséget, hogy a problémás gyereket a problémájával együtt kiszorítsa a mindennapokból.

Azt gondolom, hogy ezekre a javaslatokra, gondolatokra érdemes odafigyelnie a kormányzásnak, mert nagyon életszerűek, és a gyakorlatban ezzel a problémával mindennap találkozó és foglalkozó emberektől származnak, megjegyzem, azzal együtt, ami ránk is jellemző, hogy van, aki kijelenti: nem tudja ennek a problémának a biztos megoldását, nincs a zsebében a bölcsek köve. Ő is tudja, hogy ebben a tudásunk meglehetősen korlátozott, hogy milyen lépések lehetségesek annak érdekében, hogy eredményes legyen ez a küzdelem a tankötelezettség megszegésével.

A másik probléma a döntéshozás telepítésének a kérdése. A most érvényben lévő törvény több lehetőséget biztosít a helyi szereplőknek, a közigazgatásnak, a jegyzőnek, a különböző önkormányzati szolgáltatásokban dolgozóknak és a családoknak annak érdekében, hogy a probléma természetét, annak az okát megismerjék, és ahhoz igazodó megoldásokat találjanak ki. Ehhez képest most már egy újabb módosító indítvány alapján kirajzolódik egy olyan koncepció, amely a helyi döntéshozásban bizonyos pontokat egyértelművé tesz, és nem enged döntési szabadságot ebben a helyi szereplőknek. Erre vonatkozóan hallottam olyan érvelést, amely megfontolandó. Az az érdekes, hogy amikor a most hatályos törvényt készítettük elő, akkor olyan szakmai érvek hangzottak el, amelyek az érintett családokat a helyi hatalomtól féltették, a mostani érvelésben pedig a helyi hatalmat féltik az érintett családoktól. Azt gondolom, hogy mind a kettőben van racionális és élettapasztalatokon alapuló mag, tehát mindegyiknek van magja. De én azt gondolom és képviselem, hogy ezt a dolgot nem lehet megspórolni.

Azzal a problémát nem fogjuk hosszú távon nyugvópontra helyezni, ha nem az a szándék és nem az a cél, hogy a helyi közösség aktívan vegyen részt ezeknek a problémáknak a megoldásában, megfelelő eszközökkel, beleértem jogosítványokkal, törvényben előírt jogosítványokkal mint eszközökkel megtámogatva. Az, hogy elhúzzuk tőlük a döntést, vagy a döntést helyettük kimondja valaki más, nem fog hosszú távon könnyíteni a helyzeten. De hát végül is az első változatot én még el is tudtam volna fogadni, igazából aggályosnak csak azt tartom, ami most módosító indítványban jelent meg, tehát hogy egy olyan koncepció rajzolódott ki, hogy a nem iskoláskorú gyerekek esetében, akik nevelési támogatást kapnak, ott megengedett a természetbeni ellátás, az eseti gondnok és a családdal való foglalkozás. Ezzel a megoldással maximálisan egyet tudunk érteni. Viszont az iskoláskorú gyerekek esetében a koncepció elmegy egy erőteljesebb szankció irányába, ahol a családi pótlék felfüggesztésére kerül sor, és a felfüggesztés után annak a felhasználásáról nem is helyben döntenek, hanem egy kormányrendelet fogja majd szabályozni a felhasználását.

Ebből az egész ügyből nagyon hiányzik ebben a szakaszban is a családdal való foglalkozás, ezért azt gondolom, mindenképpen érdemes azon gondolkodni, hogy ez ne iktatódjon ki a rendszerből ebben a szakaszban sem, mert igazából tartós eredményt csak akkor lehet elérni, ha a családot vagy a családok többségét együttműködővé tudják tenni. Az eddig előfordult kétszáz esetből körülbelül 50 százalékban azt jelzik a szolgálatok, hogy pozitív változás következett be. Én hiszek abban, hogy ha a családokkal való foglalkozás ennek a szankciórendszernek szerves része marad, akkor ez az eredményesség növekedni fog.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)