Felszólalás adatai

HORN GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azért szomorúan meg kell jegyeznem Kolber képviselőtársamnak, hogy a költségvetés azért persze a számokról szól. Tehát lehet sok minden másról is beszélni, és fontos is, de a költségvetési vita természetesen alapvetően a számokról szól, erről is szeretnék beszélni.

Úgy látom, úgy látjuk mi, liberálisok, hogy ez a költségvetés, a 2010-es költségvetés kényszerpályán van. Arról, hogy ez a kényszerpálya hogyan alakult ki, erről nagyon sokat beszéltünk már itt a parlamentben. Ennek a felelőssége alapvetően egyébként - ahogy ezt helyesen el szokták mondani a jobboldalon - a jelenlegi kormányzópárt és annak jó ideig társa, az SZDSZ felelőssége. Ezzel a felelősséggel nekünk számolnunk kell. Nyilván a 2010-es parlamenti választásokon ezzel el is fogunk tudni számolni, ki így, ki úgy, ki amúgy. De ezen már túl vagyunk, tehát ezt a vitát most a költségvetés kapcsán, azt gondolom, fölösleges lefolytatni, bár politikai hasznot lehet belőle szerezni, de igazából maga a 2010-es költségvetés nem erről szól.

Meg vagyok arról győződve - inkább másképp mondom: bízom abban -, hogy ha ezt a költségvetést a Fidesz állította volna össze, az nagyjából ugyanúgy nézne ki. Azért gondolom, hogy célszerű ebben bízni, mert bízom abban, hogy van olyan felelős gazdaságpolitikai erő a Fideszben, aki úgy gondolja, hogy egy ilyen helyzetben - még egyszer mondom: függetlenül attól, hogy miért alakult ki ilyen helyzet; mennyiben felelős ebben a világgazdasági válság, mennyiben felelősek azok a folyamatosan elhalasztott, elmaradt strukturális-szerkezeti átalakítások, reformok, mennyiben vagyunk felelősek, amiért visszaléptünk egy csomó mindenben, mennyiben vagyunk felelősek azért, hogy jóléti, szociálisnak tűnő, de inkább jóléti módon használtuk el a lehetőségeket 2002 és 2006 között -, de itt és most, 2009 végén, azt gondolom, alapjaiban más költségvetést nem nagyon lehetne összeállítani.

Ami érdeme lehet - persze mi az érdem? - ennek a költségvetésnek, szerintem ennek a realitásnak a belátása. Először fordul az elő az elmúlt, most már lassan húsz év történetében, a harmadik köztársaság történetében Magyarországon, hogy egy költségvetés a választási évre nem választási költségvetés. Eddig minden kormány elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta megvásárolni a választóit. Jelzem, minden kormány eddig fölöslegesen tette ezt: így volt ez '94-ben, fölöslegesen tette ezt az MDF; így volt ez '98-ban, fölöslegesen tette az akkor koalíció; így volt ez 2002-ben, nem vezetett sehova; így volt ez bizonyos értelemben 2006-ban is, de azt gondolom, hogy az akkori győzelem oka nem ez a megvásárlási kísérlet, hanem a Fidesz akkori kampánya, de ezzel meg önöknek kell elszámolni, nem nekünk.

(Úgy látom tehát, hogy nincs nagyon mozgástér.)

da/Lezsák-Móring-/ (Horn Gábor)/bl

(9.30)

Úgy látom tehát, hogy nincs nagyon mozgástér, nem nagyon tudok elképzelni más összetételű, más végkicsengésű költségvetést, mint ami az asztalon van. Nem érdemes tehát - illetve lehet, csak nem látom értelmét - azon vitatkoznunk, hogy vannak-e jelentős források itt vagy ott, lehet-e egy egészen más struktúrájú költségvetést összeállítani. Tehát azt gondolom, hogy ennek igazából nincs értelme, ez egy fölösleges vita lenne, ami azért persze folyik a parlamentben.

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy ennek a költségvetésnek vannak olyan elemei, olyan kockázati tényezői, amelyekről kell itt beszélnünk. Kell azért beszélnünk, mert közös felelősségünk - és talán ezt tartom a legfontosabbnak a költségvetés kapcsán -, hogy ebben a borzasztó nehéz időszakban - én a 2010-et bizonyos értelemben nehezebb évnek látom jelenleg, mint a 2009-et -, ebben a nehéz időszakban ne kövessünk el olyan hibákat, olyan visszafordíthatatlan folyamatokat ne indítsunk el, amelyek aztán összeroppantják a rendszer meghatározó elemeit vagy komoly értékeit. Tehát ha tetszik, egyfajta értékmentés a közös feladatunk. Erről kellene szerintem vitatkozni.

Egyébként amit a tegnapi nap meg ma is hallottam, van erre irányultság. Ide sorolom például az MSZP szerint most már - hogy mondjam - véletlenszerű hibaként megjelenő gyerekétkeztetés-problémát, ami nyilván nem egy véletlenszerű hiba, ne gondoljuk ennyire - hogy mondjam - felszínesnek a költségvetés összeállítóit, de láthatóan van egyetértés abban, hogy ezen változtatni kell, nem lehetséges egy ilyen nehéz időszakban az, hogy a legrosszabb sorsúakra még ezt a pluszterhet is rátoljuk. Azt gondolom, hogy ebben Hoffmann Rózsának, Pokorni Zoltánnak teljesen igaza van. Ezt a problémát tipikusan ilyennek gondolom, amit meg kell tudnunk oldani, ha kell, közösen, ha kell, akkor a jelenlegi kormányt támogató MSZP-nek.

Mik a kockázatok ebben a költségvetésben? Melyek azok a problémák, amelyekre szerintem az elkövetkező néhány hétben - ha minden igaz, akkor november végén szavazunk a költségvetésről - válaszokat kell tudni adni? És ebben a válaszadásban szerintem nem lehet a kormány sem kívülálló szereplő, hiszen a kormánynak is ezekre a kérdésekre válaszokat kell adni.

Hadd kezdjem azzal, amiről kevés szó esett idáig a Házban. Én a 2009-es évet is egy kockázati tényezőnek látom. Úgy ítélem meg, egyetértve sok, ezzel a kérdéssel foglalkozó elemzővel, hogy a 2009-es év végeredménye, a hiány tényleges mértéke nem lezárt kérdés. Sajnálatos módon lehet rosszabb év 2009, mint ahogy azt jelenleg sokan gondolják. Nem akarok arra visszautalni, de megteszem, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor itt a parlamentben jómagam azt mertem volt mondani valamikor november vége táján - akkor azért már lehetett tudni, hogy nagyon nagy a baj -, hogy 5-8 százalék közt lesz a gazdasági csökkenés, a GDP visszaesése, akkor olyan hurrogás volt a bal oldalamon és olyan felháborodás, hogy már én is a riogatók között vagyok, hogy ha nem szoktam volna magamat jól érezni ilyenkor, akkor netán rosszul is érezhettem volna magam.

Ma ott tartunk, hogy 7 százalék fölötti gazdasági visszaeséssel kell sajnos nagy valószínűséggel számolnunk, és ez alapvetően befolyásolhatja a költségvetés bevételi oldalát, az adóbevételeket. Tehát egyáltalán nem bizonyos jelenleg, hogy 2009-re vonatkozóan az egyébként sokszor módosított tervek meg tudnak valósulni. Ha viszont ez nincs így, akkor ez nyilván 2010-re vonatkozóan is jelentős problémákat vethet fel.

A 2010-re vonatkozó számok, amivel a kormány számolt, azt gondolom, hogy tisztességesen, ebben semmi dicséretes nincs, de tisztességesen, ha tetszik, konzervatív számok, közgazdasági értelemben, ne tessenek megijedni, nem politikai értelemben; konzervatív számok abban az értelemben, hogy ennél egy picit jobb makrogazdasági adatok is elképzelhetőek. Nem biztos, hogy lesznek, de elképzelhetőek, lehet egy picit jobb a helyzet. Nem biztos, hogy így lesz. Mondom még egyszer, ezt befolyásolhatja 2009 lezárása is.

Ezzel együtt is azt gondolom, hogy azokra a problémákra, amelyeket ez a költségvetés jelenleg nem old meg, azokra válaszokat kell tudnunk adni. Melyek ezek a problémák? Ezek közül szerintem a legkisebb, de a Házban mindannyiunk által tudott, megoldhatatlan probléma, ezt kell mondanom, a közösségi közlekedés problémája. Én nem látok esélyt arra - ellentétben a szocialista képviselőtársaim által elmondottakkal, legutóbb éppen Kiss Ferenc jelezte azt, hogy ő lát esélyt -, hogy 40 milliárddal kevesebb legyen jövőre a MÁV állami támogatása. Én attól félek, hogy jövőre a MÁV állami támogatása nem kevesebb, hanem több lesz, mint idén; egyszerűen azért, mert a MÁV-hoz senki nem mert az elmúlt húsz évben hozzányúlni. (Dr. Lukács Tamás közbeszól.) Eladtuk, ez olyan marhaság, már ne haragudjon, képviselő úr, hogy elmondani nem tudom. Természetesen nem adta el senki a MÁV-ot, amit abból kellett, nagyon helyesen egyébként privatizáltuk, ettől csak drágább lenne a MÁV, ha ez nem történt volna meg. De ebbe a vitába tényleg nem akarok belemenni, ilyen mélyre nem akarok süllyedni.

Ami biztos, hogy a magyar MÁV egész rendszeréhez a magyar politikai elit nem mert hozzányúlni. Mi megkíséreltük, és most könnyen mondhatnám, hogy önök megakadályozták, így volt ez 2003-ban, így volt ez 2005-ben, amikor megkíséreltünk egy nagy MÁV-reformot. Ez nem következett be, és nem látok esélyt arra, hogy most az elkövetkező néhány hónapban itt valódi változások történjenek a MÁV-nál. Semmiféle esélyt nem látok erre. Ennek megfelelően azt gondolom, de ez egyébként a legkisebb probléma, még egyszer mondom, mert ezzel lehet kalkulálni, hogy a MÁV 40 milliárdos megtakarítása nem egy valóságos tétel, az egy virtuális tétel a költségvetésben.

A másik, ennél jóval nagyobb probléma, amit én érzékelek vagy mi érzékelünk a költségvetésben - viszonylag kevés szó esett itt erről -, az egészségügyi finanszírozás kérdése. Máskor erről beszélünk, de most a költségvetés kapcsán kevés szót ejtünk erről. Történt egy jelentős változás a társadalombiztosítás rendszerében 2009-ben. Megszűntek az egészségügyi hozzájárulások, ami körülbelül 300 milliárdos lukat jelent az egészségbiztosítás és a nyugdíjkassza vonatkozásában, alapvetően természetesen az egészségbiztosításban. 300 milliárdot jelent ennek az 1900 valahány forintnak, mondjuk, 2000 forintnak, hogy egyszerűbb legyen a dolog, felszámolása. Meggyőződésem szerint ennek valódi munkaerő-piaci következménye nem volt. Nem lehet érzékelni azt, hogy ezektől a lépésektől bármiféle fellendülés lett volna a munkaerőpiacon, vagy akár a munkahelyek csökkenése korlátozódott volna. Ezt persze nagyon nehéz mérni, de ilyen típusú folyamatokat semmilyen formában nem láttunk.

Azt gondolom, tett a magyar kormány a mögötte álló párt támogatásával egy rossz lépést az egészségügyi finanszírozás vonatkozásában, kilukasztotta az egyébként addig viszonylagos egyensúlyban levő költségvetését az egészségbiztosításnak, és ennek futunk utána most, lehetetlen helyzeteket teremtve, és lényegében majdnem minden reformértékű lépésben visszalépve. Tarthatatlan lesz az egészségügy finanszírozása 2010-ben, ebben egészen bizonyos vagyok. Nem látom, mert senki nem mondta még el, hogy mi a forrása annak a hirtelen megállapodásnak, ami egy 25 milliárdos többletkiadás, ebből idén esedékes 4,5 milliárd, ha jól értem a pénzügyminiszter úr szavait, a jövő évre pedig a maradék 20 milliárd körüli összeg; nem látom egy kifeszített költségvetésben ennek a forrását, de nyilván valami majd lesz. De ennél a problémát én a magam részéről jóval nagyobbnak látom.

És az igazi probléma itt is az, mint az MÁV-nál, csak sokkal-sokkal nagyobb mértékű, hogy az egészségügyi rendszerben sem történt valódi változás, mert amivel elindultunk, megijedve részben az istenadta néptől a vizitdíj kapcsán, ez a 27 milliárd, ami most hiányzik egyébként a kórház-finanszírozásból, és megijedve saját magunktól ezeket a lépéseket nem csináltuk végig. Ez egy következő kormányra marad, kíváncsian várom, hogy mit fog kezdeni ezzel az egész halmazzal. De ezt mindenképpen a 2010-es költségvetés kockázati tényezőjének gondolom.

A harmadik kockázat - erről esett idáig a legtöbb szó - az önkormányzatok finanszírozásában található. Én azok közé tartozom, ezért meg is szoktam kapni a magamét fideszes kollégáimtól bizottsági üléseken is, máshol is, akik azt gondolják, hogy a magyar önkormányzati rendszerben, lehet, hogy nem mindegyik településen, de vannak tartalékok. Nem hiszem el, hogy Budapesten, a nagyvárosokban, tehát a legnagyobb méretű intézményi rendszereket működtető településeken nincs valódi tartalék az önkormányzatoknál. A kistelepülések azért jelentenek más dolgot, mert az ő problémáik megoldásához adott esetben akár csak néhány milliárd forint elegendő, mert olyan pici szerepük van az ellátás egészében, hogy ennek - hogy mondjam - kezeléséhez nem kell fölborítani az egész rendszert.

(Tehát én látok tartalékot a magyar önkormányzati rendszerben...)

UK/Lezsák-Móring- /(Horn Gábor)/bl

(9.40)

Tehát látok tartalékot a magyar önkormányzati rendszerben. Láttam volna akkor is persze, ha hozzá tudtunk volna nyúlni az önkormányzati rendszer egészéhez, és nem kellene a magunk nyakában cipelni azt a tehetetlen, működésképtelen 3500-nál több önkormányzatot tartalmazó rendszert, amiről - nem is kell nagyon messze menni - már kint a folyosón is egyetértünk, hogy működésképtelen rendszer, csak itt a Házban nem sikerült ebben semmiféle egyetértésre jutnunk. De mindegy, ezt is - azt gondolom - egyszer majd az élet megoldja, és akkor most nem beszélek példának okáért Budapest és az ő 23 kerülete történetéről, ami szintén egy világszám, egy igazi magyar abszurd, hogy hogy a fenébe gondolja valaki komolyan, hogy egy városban másik 23 város tud racionálisan, hatékonyan együttműködni teljesen különböző érdekekkel, politikai érdekekkel természetesen. De ezekről azért nem érdemes most hosszasan beszélnünk, mert ezeket nyilván az elkövetkező néhány hónapban nem tudjuk megvalósítani.

Ezzel együtt is tehát - még egyszer mondom - vannak tartalékok a magyar önkormányzati rendszerben, de nem ott, ahol most ezeket a tartalékokat a kormány javaslatára, a kormány által beterjesztett költségvetésben alapvetően megtaláltak. Én nem látok a magyar közoktatási rendszerben ilyen tartalékokat. Azt kell mondanom, hogy az igazi kárvallottja ennek a költségvetésnek a magyar közoktatás egésze. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy miközben 15 milliárd forinttal többet kap a magyar felsőoktatás, mert erős lobbierőt képvisel - néhány rektor ül a parlamentben, és el tudnak szaladni mindenkihez -, tehát ott nincs csökkenés, addig a magyar közoktatásnak, miután nincs egy ilyen lobbiereje, ezért a problémáira legfeljebb itt a parlamenti vitában tudunk igazán szót keríteni.

Meghalhatnak olyan elemei - és ezt az elején is mondtam, ezt tartom a legfontosabb problémának - a magyar közoktatási rendszernek, ami utána nem újraéleszthető, vagy borzasztó keservesen éleszthető újra. Hadd utaljak itt a művészeti alapoktatásra - már erről volt szó kérdésként -, lehet ezt szidni, lehet azt mondani, hogy mennyi visszaélés volt, és mit tudom én. Azt tudni kell, hogy ma a települések jelentős részében a kultúra egyetlen igazi forrása ez a művészeti alapoktatás. Aki azt gondolja, hogy ezt ki lehet húzni, mert még lehet vonni, még a felét a már tavaly felére bontott költségvetésnek, annak azt tudom mondani, hogy akkor inkább egy fillért se; mert nincs értelme. Ebből a pénzből ezt nem lehet megcsinálni. Egy olyan lépést teszünk, amivel tönkreverünk valamit, és ezt nem szabad.

Sajnálatos módon más területeken is ezt érezzük. Itt van - csak példaként mondom, a Házban sokak által nem olyan nagyon kedvelt, szerencsére az iskolák nem ilyenek - az informatikai normatíva kérdése. Lehet azt mondani, hogy csökkentsük a negyedére az informatikai normatívát - ugye, jelenleg ez 4 milliárd forint, a tervezetben 1 milliárd forint áll -, csak tudni kell, hogy ez körülbelül olyan dolog, mintha valaki azt mondaná, hogy az év első negyedében van villany az iskolákban, utána lekapcsoljuk. Még akkor is, ha valaki nem tiszteli a modern technológiát, tudniuk kell önöknek, hogy az egyetlen dolog, amiért versenyképesek vagyunk az informatika felhasználásában, az az iskolai rendszerben kiépített - kínkeservesen, bizonyos értelemben közösen, a kormányzati folyamatokhoz képest átnyúlóan kifejlesztett - informatikai hálózat. Ez nem bírja ki azt, hogy egy éven keresztül a 4 milliárd helyett 1 milliárdból próbálják meg fenntartani. Ez értéktelen vassá, bekapcsolhatatlanná teszi az iskolákban lévő informatikai rendszert.

Sajnos, a példákat tovább tudom sorolni, csak látszólag jelentéktelen összegeket hadd mondjak. Megvonja a költségvetés egy gáláns gesztussal a két tannyelvű iskolák támogatását. Nem nagy pénzről van szó, néhány száz millió forintról. Nem egy jelentős dolog, csak tudni kell, amikor ezt eldönti a kormány, mikor benyújt egy ilyen költségvetést, hogy ez a néhány száz millió forint azt jelenti, hogy azok az iskolák, amelyek ezelőtt már 15-20 évvel rájöttek arra, hogy az Európához tartozás meghatározó kérdés, és tettek ezért kínkeservesen, nehezen, szülői támogatással az esetek jelentős részében... - ezekkel, egyébként számomra érthetetlen módon mi lesz? Mert január 1-jétől nincs ez a pénz, és azért ezek az iskolák egyébként még működnek, és ráadásul a gyerekek odajárnak, tehát beiratkoztak harmadikba. Mi lesz velük? Jövőre vagy januártól már nem lesz két tannyelvű oktatás?

Még egyszer mondom, nem sok pénzről van szó, de nagyon jelentős a kár, amit okozunk ezzel. Azt gondolom - sajnos a példákat tudom tovább sorolni -, hogy végig kell nézni a költségvetést ebből a szempontból, hogy mik azok az elemek, amelyek olyan... - csak még egyet hadd mondjak, és akkor befejezem, mert sajnos sokat tudnék: a tanártovábbképzés egész rendszerét. A tanártovábbképzés olyan érték, amelyet közösen, még a '90-es évek közepén kezdtünk el végigvinni, akkor egyébként 22 ezer forint volt az egy tanárra jutó költségvetési támogatás, ez mára felemelkedett 11 ezerre, tehát fantasztikus növekedés az inflációval együtt, gyakorlatilag a töredékére csökkent. Ennek a felszámolása egy évig azt jelenti, hogy az a tanár, aki beiratkozott egy kétéves tanfolyamra, nem fogja tudni ezt befejezni. Mit fog csinálni? Aláírt egy szerződést egy intézménnyel - egy másik intézménnyel az iskolája -, hogy ő ezt végigcsinálja.

Azt gondolom, ebből a szempontból felelőtlenség látszik bizonyos értelemben a költségvetés összeállításában. Vagy gyönge volt az oktatási kormányzat az összeállításnál, vagy fontosabb volt neki a kulturális intézményrendszer. Mert ugyanakkor azt látom, hogy például a Műpára, tehát a Művészetek Palotájára jutott többletforrás. Nem sajnálom tőlük, csak azt gondolom, ez tipikusan olyan helyzet, amikor lehet, hogy ott lehet egy kicsit kevesebb, és azokat a problémákat amik ott vannak, azokat részben lehet orvosolni ezekkel a forrásokkal. Azt hiszem tehát, hogy közös felelősségünk végignézni ezen az alapon ezt a költségvetést, és bizonyos elemeiben, ahol olyan rombolást végez, amit utána nem lehet jóvátenni, korrekciókat végrehajtani; elismerve - még egyszer mondom, és akkor befejezem - azt, hogy egy ilyen nehéz időszakban alapvetően más típusú költségvetést nem lehet összeállítani.

Köszönöm szépen.