Felszólalás adatai

DR. SZÁJER JÓZSEF (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! “A gyermek hamar öregszik a kényszermunkatáborban lelkileg. A magányosság, az érdeklődés csökkenése, az állandó hiányérzet, az anyai gondoskodás kikapcsolása. István anyjától örökölt mélybarna szemében tanyát vert a félelem, az állandó riadtság. Nemsokára kósza hír terjedt el a telepen. Azt beszélték, miniszteri rendelet intézkedett: a 10 éven aluli gyerekeket szabadon lehet engedni, hogyha ezt a rokonok írásban kérelmezik. István csillogó szemekkel ölelte át édesanyja nyakát. Tetszett hallani a hírt? - kérdezte. Ha volna, aki magához fogadna, itt hagynál bennünket? - mondta a feleségem. Igen. - mondta István hirtelenül. - Nagyon rossz itt a táborban élni. Közben Magdus sógornőmék is értesültek a rendelkezésről, és elhatározták, magukhoz veszik Istvánt. Nővérem, Julcsi jött érte. A gyerek ragyogott a boldogságtól. Amíg mi Julcsival beszéltünk, a kisfiú elindult az országúton az állomás felé. Egyszer sem nézett vissza. Attól félt, hátha meggondolja magát a rendőr, és nem engedi ki a táborból. Istenem! Valóban olyan félelem fogta el, amely elnyomta a családhoz való tartozás minden érzését?ö

Tisztelt Országgyűlés! Kisteleki Ernő hortobágyi kényszermunkatáborba 1952-ben deportált visszaemlékezéséből idézett gyomorszorító esemény híven írja le a XX. század egyik szörnyű elnyomó rendszerének a jellemzőjét, amikor az önkény a legszentebb emberi köteléket, a családi szeretetet is kikezdte.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján erkölcsi kötelességünket teljesítjük, amit azért teszünk, hogy az embertelenség modern nagyüzemi formái ne merüljenek el a felejtés homályában. A világ közvéleménye a nácizmus rémtetteire kimondta helyesen a megfelelő ítéletet, és folyamatosan megtett mindent helyesen az emlékezet ébren tartásáért, a kegyelet és a gyász mementóinak a megőrzéséért. A kommunizmus rémtetteit azonban, noha áldozatainak száma elérte a nácizmus áldozatainak számát, szemérmesen kezelte ugyanez a közvélemény; már-már bocsánatos bűnként, mintegy azt sugallva, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Azaz, mintha minden szörnyűség, amit a kommunisták elkövettek, csupán nemes elvek torzult gyakorlata volna.

Sajnos, ma Magyarországon is vannak olyanok, akik például a sztálinizmus hétköznapjairól írva tankönyvet, relativizálni próbálják a kommunizmus bűneit. Vannak ma olyanok, akik átnevezni akarnak: a gaztettet kényszer hatására elkövetett visszaéléssé, a terrort megbékéléssé. Sajnos, olyanok is vannak, akik arról beszélnek, hogy a múltat el kell feledni. Elfeledni a választási csalást, a kék cédulákat, a szovjetek támogatásával történő totális hatalomátvételt, a népfrontos álválasztásokat, a földek, üzletek, házak törvénytelen kisajátítását, az egyházak megnyomorítását, a nemzeti érdekek elárulását, a B-listázást, a kuláklistát, a politikai ellenfelek, ártatlan emberek sokaságának megkínzását és megölését.

Tisztelt Ház! Szabad-e ezen az úton mennünk? Két éve ilyenkor minden jóérzésű ember örült, hogy a Terror Háza Múzeum létrehozásával végre régi adósságát törleszti a nemzet a kommunista diktatúra és az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaival és sokat szenvedett túlélőivel szemben. Azokkal szemben, akik 12 esztendőn keresztül hiába várták sebzett önérzettel, hogy a demokratikus Magyarország immár megtalálja az emlékezés és a kegyelet méltó mementóját, az erkölcsi igazságtételnek azt a formáját, amely nem keveri össze a megbékélést a történelmi hazugsággal, az üldözőt az üldözöttel, és amely nem ringatja magát abban a hamis illúzióban, hogy lehetséges volna tisztázó szándékkal a bűnökről úgy beszélni, hogy ne nevezzük néven a bűnösöket. Azoknak tartozunk ezzel elsősorban, akik túlélték a meghurcoltatást és a megalázást, a kínzást, a brutalitást, halálraítéltként a visszaszámlálás rémületét, a vallatások és a börtön megannyi kínját.

Tisztelt Országgyűlés! Az emlékezés joga nem szerepel az emberi jogok katalógusában, de európai kultúránknak a része. József Attila is azt írja, hogy ahhoz, hogy végre rendezni tudjuk közös dolgainkat, az kell, hogy a múltat békévé oldja az emlékezés. Az emlékezés olyan, mint a testnek az immunrendszer: képes megvédeni a bajtól. A baj, bármilyen valószínűtlennek tűnik is, sokaknak a mai technikai civilizációban bármikor jöhet. Tanúja ennek a XX. század technikai tökélyre fejlesztett két terrorrendszere, a világ még ma is létező totalitárius diktatúráinak sora: Korea, Kuba, Belarusz, ahol ma is Marx és Lenin nevében működnek az elnyomás ördögi gépezetei.

Nekünk magyaroknak, akik mindkét XX. századi diktatúrát megszenvedtük, kötelességünk átadni a jövő nemzedékének az áldozatok emlékét, azt az imperatívuszt, hogy soha többé kommunizmust. Soha többé kommunizmust! (Taps az ellenzék padsoraiban.)