Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

IKOTITY ISTVÁN (LMP): Köszönöm szépen a szót. Felmerült az ötlet, hogy feltegyük a kérdést, vajon itt hány budapesti képviselő van, de még csak azt sem kell kérni, hogy tegyék fel a kezüket, mert megszámolni is könnyű. Kettő.

Államtitkár úr, engedje meg, hogy röviden válaszoljak a legutóbbi felvetésére. Éppen Rétvári államtitkár úr volt az, aki a legutóbbi felszólalásában mintha egy főváros-vidék megosztottságot vázolt volna fel, és akikre pedig korábban utalt, nem tisztem megvédeni őket, de pont az volt a szándékuk, hogy ne ezt a megosztottságot hozzuk fel, hanem a közös megoldásokat. Mondom, végighallgattam az egész vitát, és ez alól Rétvári államtitkár úr volt, aki kiszólt, és aki szembenállást mutatott fel.

Ami a felszólalásom tárgya, az leginkább most a vidék társadalmának és gazdaságának felemelkedésének útjához vezető oktatási és kulturális témák, hiszen úgy gondolom, hogy az egyéni és társadalmi felemelkedés útja egyaránt az oktatáson és a kultúrán keresztül vezet.

Ehhez egy teljesen másfajta oktatáspolitikára lenne szükség, mint amit a Fidesz-KDNP-kormány folytat. Ez egy összetett kérdés, de a vidéki Magyarország szempontjából néhány oktatáspolitikai sarokkövet mindenképpen meg szeretnék jelölni.

2010 után az iskolák államosítását nagyobb részben azzal indokolták, hogy egy felülről irányított rendszerben nagyobb figyelem jut majd a hátrányosabb helyzetű térségekre, iskolákra és diákokra. Először is jobban átlátják majd az egyenlőtlenségeket. Mert a Fidesz-KDNP-kormány is bevallotta, hogy a vidéki intézmények rosszabb helyzetben vannak, mint a fővárosiak. Egy kistelepülésen élő diáknak sokkal nehezebb a helyzete, mint egy fővárosi fiatalnak, rengeteg hátrány miatt, de ezek közül az oktatás minősége az egyik.

(19.50)

És ez nem a pedagógusok hibája, ez leginkább a körülmények, tárgyi feltételek hiánya, gondolva arra, hogy jóval kisebb az ellátottsága ezeknek az intézményeknek, szegényesebb a könyvtár, nincs nyelvi labor, kevesebb a tornaterem, és sorolhatnánk még azokat, amik ezekhez a hátrányhoz vezettek.

A Hoffmann Rózsa által is állandóan ígért kiegyenlítődés azonban nem következett be az államosítással. Az történt, hogy a jobb helyzetű iskolák működési feltételei romlottak, a rosszabb helyzetűeké pedig maradt ott, ahol volt, vagy még az is romlott. De tényleg egy kiegyenlítődés tapasztalható volt. De ez nem úgy történt, hogy felzárkóztak a magasabb szintűekhez az alacsonyabban lévők, hanem pont lefelé mozdult el az egész; az egész rendszerszinten romlott lefelé. A rendszeren belül tettek különböző átcsoportosításokat, ahelyett, hogy a rendszerbe kívülről kapcsoltak volna be forrást, tudást, szakértelmet, segítséget. Nem a jókat kellene lehúzni, hanem a kevésbé jókat felemelni a megfelelő szintre. Ez lehet a kiegyenlítődésnek az egyetlen tisztességes útja.

A Lehet Más a Politika azt mondja, hogy minden száz költségvetési forintból 15-20 forintot az oktatásra kellene fordítani. A jelenleg előttünk lévő költségvetésből pedig az látszik, hogy a kormány jelenleg 10 forint 40 fillért költött előző évben, és most pedig ez csökken 10 forint 30 fillérre, tehát 100 költségvetési forintból. Erre a költségvetés vitájában az államtitkár, Banai Péter sem tudott mit mondani. Ezek tények, ezek a számok. Ebből nem lesz így esélykiegyenlítés, egyenlő feltételek megteremtése, hogyha belül próbálnak átcsoportosítgatni, és elvonásokkal élnek. Az államosítás így nemhogy pozitív hatással nem járt, de csak negatív következményei lettek. Túl azon, hogy megbukott a rendszer, és becsődölt a KLIK, mindenki szenved a központosított bürokrácia útvesztőiben, az államosítás demokráciaellenes lépés is volt. Intézmények nélkül ugyanis nincsen demokrácia. A vidéki közösségek nem élhetnek a jogaikkal, nem szólhatnak bele a helyi oktatásba, márpedig az oktatás helyi ügy is.

A vidéki közösségek megerősítését demokráciával, mozgásterük bővítésével lehet elérni, felelősséggel, lehetőségekkel. Mi ezt mondjuk és azt, hogy azok az iskolák, amelyeket visszakérnek az adott önkormányzatok, adott települések, azok kapják is vissza megfelelő forrással együtt. Mi a kisiskolák pártján állunk. Amit Palkovics László államtitkár mostanában hangoztat többször, például az iskolabuszokkal kapcsolatban felmerült, hogy több milliárd forint jut iskolabuszokra, ez nyilván szorosan összefügg azzal, hogy a felső tagozatokat sorra építik le, sorra fogynak el a felső tagozatok diákjai, és ennek az eredménye az lesz, hogy kisbuszokkal kell aztán máshová szállítani őket. De vajon azok a gyerekek visszatérnek-e majd arra a településre? Vagy pedig a vidék elsorvasztása felé haladunk? Azok a fiatalok visszatérnek-e oda, akik egész máshol tanulnak, egész máshol nőnek fel? Ez nem oktatáspolitikai kérdés, ez sokkal-sokkal több annál.

Palkovics Lászlónál maradva, a gimnáziumokat említette nemrég, és nagyon jól látszik az, hogy bizony a gimnáziumoknál is küszöböket állítanak, méghozzá felülről meghatározzák azt a számot központi felvételivel és ehhez rendelhető felvételi létszámokkal, férőhelyek garantálásával, illetve felső határának megvonásával is azt, hogy hány diák kerülhet be. Márpedig az is határozottan látszik, hogy szakgimnáziumokból, a korábbi szakközépiskolákból egyre nehezebb a bejutás a felsőoktatási intézményekbe, tehát a gimnáziumi keretszámok csökkentésével gyakorlatilag a felsőoktatásba vezető utat is elvágják. Lecsökkentik, leszűkítik a felsőoktatás kapuit.

Kérdezi Bányai képviselő úr, hogy ki fog autót szerelni. Hát, erre a kérdésre nyilván többféle válasz létezik. Nagyon jól látszik egy nagyon friss, éppen ma közzétett jelentésből, hogy a legnagyobb vesztese a robotizációnak éppen Magyarország lesz. A világ öt legnagyobb vesztese között leszünk, a távol-keleti országok mellett Magyarország is, hiszen erre épül, az exportra épül a gazdaságunk, például autószerelésre, és ez óriási veszteséget fog elszenvedni. Ön is tudja, képviselő úr, hogy egyre kevésbé tud egy vidéki szerelő belenyúlni az autóba, a fővárosi is, mert gyakorlatilag olyan autókat gyártanak egyre inkább, amit ‑ úgy, mint más fogyasztói termékeket ‑, ha nem működik, kidobják. Lassan afelé mozdul el ez a világ.

A főiskolákról, vidéki főiskolákról szeretnék néhány szót szólni. Ezek a főiskolák nem pusztán oktatási intézmények, ezek egy kistelepülésen központja és motorjai a helyi társadalomnak, helyi kultúrának, helyi gazdaságnak. Innét indul az innováció helyben, hogyha elindul az innováció. Tehát gyakorlatilag ezek a vidéki főiskolák, amelyek sorra sorvadnak el, gyöngülnek el, és tagozódnak be valamelyik nagyobb intézménybe, nagyobb városi vagy fővárosi intézménybe, gondoljunk csak az agrárképzés átalakítására: hogyha igazak a hírek, egy fővárosi központba fognak betagozódni majd az agrárkarok. Mindebből az látszik, mindez oda vezet az oktatási kérdésen túl, hogy bizony az egész vidéki társadalom nagyon komoly bajban van, hiszen a lehetőségeket veszik el azáltal, hogy például a vidéki felsőoktatás sorvad.

Az oktatáshoz szorosan kapcsolódik a kultúra kérdése. Erről még néhány gondolatot szeretnék megosztani önökkel. Szerencsére a kormány az utóbbi időben kezdi átvenni azt, amit a Lehet Más a Politika régóta emleget, azt a célkitűzést, hogy a kulturális értékekhez való hozzáférést, illetve a kulturális értékteremtésben való részvételt mindenki számára biztosítani kell.

Mi mindig elmondjuk, és elmondtuk ezt korábban is, hogy ezt a célkitűzést nagyon fontosnak tartjuk, hiszen Magyarország lemaradása rendkívüli mértékű ezen a területen.

Több millió ember nem jut hozzá az alapvető kulturális javakhoz, és ebből a szempontból bizony a vidéki Magyarország van a leghátrányosabb helyzetben. A kultúra a közösségeket erősíti, a nemzeti összetartozásunknak is az alapja, a kultúra a fenntarthatóság negyedik pillére. Ha erős vidéket akarunk, akkor a vidéki kulturális szolgáltatásokat is erősíteni kell.

És végül a fiatalokról szeretnék még néhány szót szólni. A vidéki Magyarország sajnos elnéptelenedőben van; nemcsak azért, mert havonta több ezer fiatal költözik külföldre, hiszen itthon nem találja meg a számításait, hanem azért, mert ez a folyamat tartós marad szemlátomást, és Magyarország így egy unokák nélküli ország lesz.

Ezzel párhuzamos tendencia a fiatalok nagyobb városokba költözése, mert otthon a szülőföldjükön egyre szűkülnek a lehetőségek. Ezt a negatív folyamatot meg lehet állítani minőségi oktatással, a vidéki főiskolák megerősítésével, munkahelyek teremtésével, vállalkozóvá válás segítésével, célzott bérlakás-politikával, mindenki számára elérhető családtámogatási programokkal. Ezt enyhíteni lehet, sőt meg lehet állítani.

Néhány program ma is elhangzott a kérdések között, a „Gyere haza, fiatal!”, amely 105 fiatalt hozott csak haza, vagy a „Vállalkozz itthon, fiatal!”, ami másfél év alatt egyetlen fiatalt sem támogatott eddig; vagy az esélyprogram, ami egy nagyságrenddel nagyobb. Míg a legelsőnél, a „Gyere haza, fiatal!”-nál csak egy százmilliós program volt, a „Vállalkozz itthon, fiatal!” már egy egymilliárdos program. Ez egy komolyabb összeg nyilván, de még mindig nagyon kevés, egy nagyon elenyésző összeg, jól látható a költségvetés egészéhez képest.

Tehát nagyon fontos lenne mindezeken változtatni, hogy az összeg, akár csak ez a néhány milliárd, amit az előbb említettem, hogy viszonyul mondjuk, ahhoz, ahogy Mészáros Lőrinc gyarapszik, gazdagodik ‑ az egyes számú stróman. Vagy ahogy a vizes vb költsége drágul: tíz hét alatt annyit drágult, mint amekkora összegről beszéltem e három program kapcsán, amit a fiatalokra fordítanak összesen.

Lenne erre forrás, csak a szándék hiányzik, azt látjuk. A vidék és a vidéki oktatás, a vidéki kultúra megerősítése, a fiatalok helyben tartása az egyik legfontosabb feladat lenne. Kérem, higgyék el, és kérem, eszerint cselekedjenek.

Köszönöm a figyelmet. (Sallai R. Benedek tapsol.)