Felszólalás adatai

DR. BAZSA GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Egy évvel ezelőtt, az idei költségvetés vitájában mint a felsőoktatásban érintett, ott dolgozó állampolgár, jó érzéssel álltam fenn a szószéken, mert arról tudósított az előterjesztés, hogy a kormányzat a felsőoktatást stratégiai ágazatként kezelve, 26,5 százalékos támogatásnövekedéssel tudja, valóban a jelentőségének megfelelően, a költségvetésben is szerepeltetni.

(22.10)

Azt is elmondom a tényszerűség kedvéért, hogy a gazdasági helyettes államtitkár úr tájékoztatása szerint ez a valóságban 28 százalék lett, tehát ez tényleg szép lépés volt.

Ezzel szemben most, talán ezt is kifejezendő, nem mentem fel oda, mert a felsőoktatás költségvetése mindössze 6,1 százalékkal nő 2000-ben 1999-hez képest. Ha pedig tudjuk, hogy optimális esetben ennyi az infláció, akkor ez reálértékben semmiféle növekedést nem jelent.

Ez nyilvánvalóan kormányzati döntés volt, a kormányzat döntött úgy, hogy miket tekint 2000-ben a nemzetgazdaság, egyáltalán a társadalom különböző területei közül stratégiai vagy kiemelt fontosságú és kiemelten támogatott ágazatnak. Ezek közé - ebből is nyilvánvalóan és láthatóan - a felsőoktatás nem tartozik. Ezt rendkívül szomorúan veszi tudomásul - azt is mondhatom egyébként - maga a tárca is, de mindenképpen és mindenekelőtt maga a felsőoktatás.

Úgy gondoljuk ugyanis, számos formában igazolódott, hogy a magyar felsőoktatás európai színvonalú, Európába tartozó, oda már csak bizonyos formális elemekkel besorolandó ágazata a magyar társadalomnak, és szükséges volna, hogy a kormányzati politika a jelenleginél nagyobb prioritást, ennek következtében nagyobb támogatást biztosítson számára.

Miután ez a kérdés világos volt a tárca számára és az előzetes elképzelések és előterjesztések ennél lényegesen nagyobb igényt fejeztek ki, de ehhez a nagyobb igényhez képest született ez a kormányzati döntés, innentől kezdve ennek a döntésnek már csak sorolni lehet azokat a szomorú következményeit, melyek most, a következő évben a felsőoktatásra várnak.

Az egyes területeket tekintve a hallgatói juttatások ismételten nem nőnek. Nagyon jól hangzott és tudjuk, hogy a maga nemében sikeres volt a tandíj eltörlésének gondolata és gyors gyakorlata is, de az ott nyert 2000 forintos havi támogatás a szó általánosabb értelmében sem tavaly, sem az idén és jövőre sem látszik növekedni, pontosabban nem is növekedik. Ez a 70 ezer forintos éves juttatás és más hallgatói támogatási formák változatlan nominálértéken maradnak, tehát reálértékük nyilvánvalóan és egyértelműen csökken.

Úgy gondoljuk, hogy a társadalom fejlődése mindenképpen indokolná, hogy az esélyteremtés, az egyenlő esély megközelítése a hallgatók nagyobb mértékű támogatásával lehetne többek között elérhető, de ez sajnos most nem fog bekövetkezni. A hallgatói juttatások néhány kisebb tétele persze növekszik, mondjuk a köztársasági ösztöndíj a törvényben lefektetett minimálbér növekedésével nő néhány, úgy 10 százalékkal, de ez csak a hallgatóság 1 százalékát érinti, és igazából nagyon képletes jelentősége van.

A kollégiumi támogatás, a lakhatási támogatás, a tankönyv- és jegyzettámogatások sajnos ugyancsak nem nőnek, és azt gondolom, hogy ez nem segíti elő az esélyegyenlőség megteremtését és annak megvalósulását.

A felsőoktatás tényleges működése szempontjából - a felsőoktatási törvénynek megfelelően - elsődlegesen az úgynevezett képzési és létesítményfenntartási támogatások rendszerében a normatívák a meghatározóak. Ez teszi ki az intézményi támogatások mintegy háromnegyedét, tehát ennek az értéke rendkívül fontos az egész intézményműködtetés szempontjából. Itt a gond az, hogy ez a normatív finanszírozási rendszer, amit mindenki a maga kisebb-nagyobb hibáival együtt is alapjában jónak tart, támogat és továbbfejlesztendőnek is ítél, nem úgy működik, hogy van egy adott normatíva összegszerűen, hallgatónként, szakmától függően iksz vagy ipszilon forint, és ez beszoroztatik azzal a hallgatói létszámmal, amely az egyes intézményekbe felvételt nyerhet és felvételt is nyer, hanem ez az algoritmus csak arra szolgál, hogy van egy keretösszeg és azon belül az egyes intézmények között ennek az algoritmusnak a segítségével osztassék el a pénz. Ez nem igazán normatív finanszírozás. Az volna az igazi normatív finanszírozás, ha a hallgatói létszám növekedésével értelemszerűen ennek a szorzatnak az egyik tagja megnövekedvén a végeredmény is több lenne, nagyobb lenne.

Ez nem következik így be, és mindenképpen az volna a kívánatos a felsőoktatás részéről, de az volna a normatív finanszírozás alapfilozófiája is, hogy növekedjen a hallgatói létszámmal, aminek valamely értékű növekedése bekövetkezik - és ezt társadalmilag is mindenképpen fontosnak tartjuk -, de az intézmények támogatása is. Ezen belül - mert alapjában véve ebből kell fedezni a felsőoktatásban dolgozók bérét - a költségvetési támogatás 5 százalékos növekedése mellett egyéb forrásokból kell azt az összességében 8,25 százalékos általános bérfejlesztést megvalósítani. Nem lesz könnyű, még akkor sem, ha van reményünk arra, hogy a tárca további belső forrásátcsoportosításokkal ehhez az 5 százalékhoz valamit még hozzá fog tudni tenni.

Ez a 8,25 százalék valamivel több ugyan, mint a tervezett infláció, és így valamelyest reálbér-növekedést is jelenthet, de hogy milyen sajátos korlátot jelent és mennyire volt - ha úgy tetszik - taktikus vagy jó az előző kormányzat felsőoktatási törvénymódosítása, most derül ki, amikor a Széchenyi professzori ösztöndíj a maga automatizmusa szerint 16 százalékkal nőne, mert a minimálbér ennyivel nő. De ezt nem bírja a felsőoktatás költségvetése, ezért kényszerű korrekciót tervez a törvénytervezet annak érdekében, hogy ez a mindenki által várt és meg is érdemelt 16 százalékos növekedés itt is csak 8,25 százalékos legyen.

A kollégák ezt meglehetősen keserű szájízzel vették már tudomásul, mert úgy gondolták, hogy ők valamilyen elvi alapon, törvényben biztosított formában megkapnak egy meghatározott összeget, annak évről évre értelemszerű növekedésével, és akkor most jön a kissé kellemetlen hidegzuhany, hogy mégsem annyi, mint amennyit a törvény eredetileg biztosított.

Azt gondolom, hogy legalább ilyen tekintetben, ahol a magyar felsőoktatás krémje kap kiemelt juttatást, ezt a nem túl nagy összeget kormányzati szinten meg kellett volna szavazni és biztosítani.

A képzési és létesítményfenntartási költségek másik nagy részét a dologi kiadások teszik ki. A dologi kiadásoknál az előbb említett kényszerpálya miatt még nominálisan sincs növekedés, ahogy a minisztérium gazdasági helyettes államtitkára ezt több fórumon is exponálta. Tehát egyszerűen nominálisan is szinten marad, ez reálértékben nyilvánvalóan csökkenést jelent, miközben jól tudjuk, hogy annak a számos külföldi felhasznált árunak, terméknek, vegyszernek, könyvnek, folyóiratnak, belföldi energiának mindennél lényegesen nagyobb mértékben nő az ára. Ez messze nem biztosítja, hogy a felsőoktatás lépést tudjon tartani az európai színvonal közelítésével vagy tartásával.

Ezen belül is néhány ponton egyszerűen már fájó a változás. Olyanok következnek be - idézek az államtitkártól -, hogy "például a programfinanszírozás '99-ben 1,3 milliárd volt, ez 2000-re csak 820 millió forint lehet. A kutatási előirányzat 1,2 milliárdról 1 milliárdra csökken. A szakmai könyvek támogatása 200 millióról 170-re csökken. A kiegészítő támogatás az idei 1,1 milliárdról 500 millióra csökken." Olyan fontos tételek ezek a felsőoktatás működése szempontjából, amelyek nagyon szükségesek lennének, legalább a szinten tartásuk, de semmiképpen nem megengedhető módon a csökkentés formájában.

A beruházások tekintetében is az a szomorú helyzet, hogy nominálisan szinten maradunk, miközben belép a világbanki kölcsönnel való finanszírozás is, 1,3 milliárd helyett 4 milliárdot kap így a felsőoktatás, de ennek fejében lecsökken a lágymányosi beruházás 6,8 milliárdja 5,4-re, az egyéb beruházások 3,3-ról 2 milliárdra.

(22.20)

Tehát egy pluszforrás belépése ellenére is csak nominális szintentartás következik be, közben a hallgatói létszám még mindig nő egy kicsit - természetesen nőnie kell, nőjön is -, de ha az infrastruktúra nem tudja ezt követni, akkor a képzés minősége, a hallgatók körülményei sínylik ezt meg nagymértékben.

Végül még egy dologról szólnék, a tudományos kutatás egészét meghatározó módon finanszírozó vagy azt a finanszírozást a költségvetésben elnyerő Magyar Tudományos Akadémia támogatásáról. Itt sem lehet javulásról beszélni. Egy ponton rendkívüli mértékben fáj az Akadémia kutatóintézeteiben dolgozó kutatóknak, hogy azt lehet számolni - nyilván ennek van egy bizonyos hibahatára -, hogy körülbelül 40 százalékos bérelmaradásuk van. Ahhoz, hogy ezt az egyetemi bérekhez képest 40 százalékos bérelmaradást csak 20 százalékra csökkentsük, 3,5 milliárd forint kellene. Úgy tűnik, hogy ezzel kapcsolatban igazából semmire sincs most esély.

A mai lapok hozzák a szegedi akadémikusok, tizenegy Széchenyi-díjas akadémikus nyilatkozatát, hogy a kutatás feltételeinek szinten tartásához legalább egy 2,5-3 milliárd forintos külön támogatásra volna szükség. Nincs a költségvetésben sajnos a láthatáron sem ilyen összeg. Sőt az OTKA, amely a magyar tudományosság rendkívül fontos autonóm intézménye, a finanszírozás egyik rendkívül jelentős csatornája, nem növekedik. Annak ellenére, hogy határozott ígéretet hallottunk az elmúlt időszakban több helyről, több alkalommal, hogy jelentős mértékben, 30-40 százalékkal is nőhet, és a kormányzati ciklus végére pedig akár kétszeresére nőhet az egész kutatástámogatás. Itt most egyszerűen nincs támogatásnövekedés! Ennek az lesz a következménye, hogy az OTKA nem tud műszerpályázatot hirdetni, nem tud igazán folyóirat-támogatást biztosítani.

Úgyhogy mindenképpen azon leszünk, hogy módosító javaslatainkkal ezeket a múlt évhez képest - 1999 relációjában mondom a múlt évet - bekövetkező negatív változásokat valamilyen mértékben kompenzáljuk. Szeretnénk, ha a kormánypárti képviselők bizottságunkban és másutt is mellé állnának e javaslatoknak. Meggyőződésünk, hogy ez a szféra olyan szinten dolgozik, hogy erre szüksége van, és talán meg is érdemli.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)