Felszólalás adatai

BAUER TAMÁS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Azt mondta Járai elnök úr, amikor a beszédét elkezdte, hogy nehéz helyzetben van, hiszen egy olyan időszakról beszél, amikor még egy másik vezetése volt a jegybanknak. Hasonlóképpen nehéz helyzetben vagyunk mi, amikor hozzá kell szólnunk ehhez a vitához. Hiszen előttünk fekszik három jelentés, amelyeket Surányi György elnök úr terjesztett elénk, amelyeket még az ő elnöksége idején vitatott meg a három érintett bizottság, és ezeket a jelentéseket meg is szavazták a jelenlegi kormánypártok legtöbb képviselője mellett a bizottságokban az ellenzéki képviselők is. Ugyanakkor ezekről a jelentésekről most itt úgy tárgyal az Országgyűlés plenáris ülése, hogy Járai elnök úr a maga szemével értékelte ezt a hároméves időszakot, alapvető pontokon másképp, mint az az írásos beszámoló, amelyik előttünk fekszik. Ez egy fura helyzet, és elismerem, hogy az elnök úr is furcsa helyzetben volt.

Ez elvezet engem ahhoz a kérdéshez, hogy akkor miért kellett ilyen módon most ezt elénk terjeszteni az utolsó teljes, félig teljes héten, hiszen az Országgyűlés adós számos más beszámolónak - például az ügyészség beszámolójának, vagy ami még fontosabb, az ÁPV Rt. beszámolójának - a vitatásával, ahol ugyanaz a felelős miniszter lehetne az előterjesztő, mint aki ebben a hároméves kormányzati ciklusban felügyelte az ÁPV Rt.-t. Azt gondolom, nem véletlen, hogy azzal nem jönnek ide az Országgyűlés plenáris ülése elé, amit az ÁPV Rt.-ben ebben a három évben műveltek, hanem idehozták a jegybank beszámolóját. És mire használták? Arra használták - a jegybankelnök úr és az időközben sajnálatos módon távozott pénzügyminiszter úr is -, hogy egyfelől negatív, másfelől pozitív kampányt folytassanak itt, az Országgyűlésben ennek a témának az ürügyén.

Érdemes a kérdést józanul végiggondolni, és erre fogok kísérletet tenni, de mielőtt a jegybank tevékenységének, a monetáris politikának az elemzésével kapcsolatban néhány kérdést fölvetnék, egy dolgot szeretnék megjegyezni. Azt különösen furcsának tartottam, hogy mind az elnök úr, mind a Fidesz vezérszónoka, mind az MDF vezérszónoka fontosnak tartotta, hogy visszatérjen a CW Bank kérdésére. Azért tartom ezt furcsának, mert annak idején az elnök úr többször elismételte, hogy nem akar erre a jövőben visszatérni. Ha egyszer ezt a vizsgálatot lefolytatták, amit a Fidesz kezdeményezett, és éppen a Fidesz jelenlegi vezérszónoka vezetett, ha ezt az Országgyűlés megvitatta és meghozta a határozatát, akkor nem akarnak erre visszatérni. Mégis, két hónappal a választások előtt fontosnak tartják, hogy olyan hangsúllyal térjenek rá vissza, ahogy ezt tette.

Azt a mondatot engedte meg magának a jelenlegi jegybankelnök úr, úgy fogalmazott, hogy feltehetően az MNB vezetőinek tudtával folyt mindaz, ami a CW Bankban folyt. Hogy jön ehhez? Semmi nem támasztja ezt alá. A korábbi jegybankelnök ennek az ellenkezőjét állította. Hogy jön ahhoz, hogy egy ilyen dolgot itt leszögezzen, amikor az érintettek távol vannak, az érintetteknek nincs módjuk reagálni?! Szégyellheti magát ezért a mondatért!

Most áttérnék az érdemi gazdaságpolitikai vitakérdésekre. Itt egy nagyon érdekes kérdés van. Ebben a három évben, amelyről most tárgyalunk, a jegybank monetáris politikájának az alapvető jellemzője az úgynevezett csúszó leértékelés volt. Ez nem új eszköz volt ebben a három évben, ebben a tekintetben az 1995-től 2001 elejéig terjedő időszak egy egységes egész. Ez a csúszó leértékelés volt a jegybank monetáris politikájának a lényege, hiszen a jegybanki politika egyik központi eleme az árfolyam-politika, a másik a kamatpolitika. Egy ilyen kis országnak, mint Magyarország, az árfolyam-politika nyilvánvalóan egy döntő kérdés.

Fel kell tenni a kérdést, hogy ha egyetért a jelenlegi jegybankelnök azzal a miniszterelnöki kijelentéssel, hogy amikor megszüntették a csúszó leértékelést, akkor végre sikerült kiverni a Bokros-csomag utolsó maradékát - valami ilyesmit mondott -, ha egyetért azzal, ahogy itt egy bizottsági jelentésben egy fideszes képviselő is mondta, hogy a csúszó leértékelés állandóan elvett tőlünk, minden magyar állampolgártól ennyit meg ennyit, akkor a Fidesz meg a jelenlegi jegybanki vezetés véleménye szerint '95-től 2000-ig kellett-e csúszó leértékelés, vagy nem kellett.

Nem lehet úgy tenni, nem lehet úgy szidni, nem lehet úgy minősítgetni a csúszó leértékelést, mintha az... Bocsánat, lehet; a Kisgazdapárt meg a MIÉP ezt mindig ellenezte. Annak idején a Fidesz úgy tett, mintha ő is úgy gondolná, hogy ez akkor, azok között a körülmények között egy helyes lépés volt. Azt mondták akkor, hogy ez egy helyes dolog volt. Azt mondja Domokos képviselő úr, hogy most is úgy gondolják. Akkor erre majd mindjárt vissza fogok térni, de azért mégis föl kell tenni egy kérdést. Akkor ez helyes volt, mondja most Domokos képviselő úr, a Fidesz vezérszónoka, de mégis föltenném a kérdést. Gyakorlatilag három lehetősége volt a magyar jegybanknak akkor.

Kitart a korábbi árfolyam-politika mellett, vagyis egy szabad és bizonytalan árfolyam-változtatgatás és -leértékelgetés mellett, ami az MDF-kormány idején is volt, és a Horn-kormány első nyolc hónapjában is. Ez az egyik lehetőség.

Elvileg lett volna egy másik lehetőség: egy, az akkor megvalósítottnál sokkal nagyobb, mondjuk, a '90-91-es csehszlovákiai, lengyelországi, észtországi és a többi stabilizációhoz hasonló drasztikus leértékelés, és utána egy fix árfolyam. Ez egy másik lehetőség. Egyébként sem Csehszlovákiában, sem Lengyelországban nem vált be, nem működött.

(18.30)

És a harmadik lehetőség a csúszó leértékelés, ami egyszerre biztosította hat éven keresztül az egyensúlyt az export-versenyképesség és az inflációleszorítás két célja között, és ugyanakkor kiszámíthatóvá tette az árfolyam-politikát, megakadályozta, visszaszorította az árfolyam-spekulációt, ami a megelőző évekre annyira jellemző volt. Erre találták ki a csúszó leértékelést, ezért működött jól a csúszó leértékelés Magyarországon, és ezért működött, amikor alkalmazták másutt is, például Lengyelországban. Baj, hogy ezt csinálta az a jegybank, vagy nem baj? Eleve úgy vezették be, hogy, mondjuk, ennyi idő után meg is akarják szüntetni. Tehát nem arról van szó, hogy amikor megszüntette a jelenlegi jegybanki vezetés, akkor most végre sikerült azt a rendkívül káros dolgot, ami a Bokros-csomagból ránk maradt, megszüntetni; nem ez volt. Azt a tervet valósították meg, amellyel Bokros és Surányi ezt az eszközt bevezette. Úgyhogy itt fordulatról beszélni, mint ahogy ezt a jelenlegi elnök úr tette, tulajdonképpen mulatságos dolog, hiszen nem erről volt szó.

Azért tartom ezt nagyon fontosnak, mert önöknek el kell dönteni, hogy folyamatosan átkozzák a Bokros-csomagot, aminek alapeleme volt a leértékelés, az egyszeri, és utána a csúszó leértékelés, folyamatosan átkozzák és szapulják, vagy pedig elismerik, hogy anélkül nem ment volna. Azt mondja itt Domokos képviselő úr, hogy igen, akkor helyes volt, mondta az egyik megjegyzésében. Még egyszer vissza kell kérdeznem: akkor, 1995-ben a Fidesz helyeselte a leértékelést; akkor Domokos úr miért beszél arról, hogy akkor a jegybank részese volt az infláció felpörgetésének? Annyira még emlékezik talán az egyetemi tanulmányaiból, hogy egy ilyen leértékelés, mint amit akkor csináltak, óhatatlanul megemeli egyszer az inflációt; gondolom, elfogadja, hogy anélkül nem megy a leértékelés. Akkor miért tesz szemrehányást azért, ami következménye volt annak, amit helyeselt? Elemi közgazdasági ismeretekről van itt szó.

De büszkén beszélnek arról, az elnök úr is beszélt róla (Domokos László közbeszól.), ha jól emlékszem, a miniszter úr is, meg ön is, a következő mondatról van szó: Magyarország kiszabadult az adósságcsapdából. Igen; de vajon miért? Miért mondhatja ma büszkén a jegybank elnöke, hogy Magyarországon a devizaadósság, ha úgy tetszik, megszűnt, mert nem magasabb az állam devizaadóssága, mint a kinnlevőségei? Miért? Azért, mert volt egy Bokros-csomag, és mert volt egy nagy privatizáció, ami hatalmas egyszeri bevételekkel járt, és ezeket a bevételeket adósságcsökkentésre fordítottuk. Enélkül - ezt még az elnök úr is tudja - nem lehetett volna kimászni az adósságcsapdából. Vagy ha tud más módszert, akkor mesélje nekünk el! Ennyit erről a kérdésről.

Ami az árfolyam-politika és az egész jegybanki feladat központi kérdése: az infláció. Volt egy nagyon fura passzusa az elnök úr bevezetőjének, azt mondta, hogy 1994 elején volt 14 százalék, aztán közben felment 30-ra, és a végén is 14 százalék volt az évi átlagos infláció, ezt mondta el. Csak az a baj, hogy ez a 14 százalék meg az a 14 százalék nem ugyanaz volt. Az 1994-es 14 százalék ugyanis egy olyan nyílt infláció 14 százaléka volt, amely mellett ott volt egy nagyon jelentős burkolt, visszaszorított infláció, amely az elhalasztott áremelések és az akkori választások előtti jövedelemnövekedésből fakadó inflációs nyomásból fakadt. És amikor 1994-ről 1995-re felugrott egyszer az infláció a leértékelés kapcsán, az azt is jelentette, hogy a burkolt inflációból nyílt infláció lett. Utána, 1995-től 1999-2000-ig úgy sikerült minden évben csökkenteni a nyílt inflációt, hogy eljutottunk valóban az évi 28 százalékról az évi 10 százalékra, hogy eközben a burkolt infláció a mi kormányunk idején egyáltalán nem nőtt. Ez egy nagyon fontos kérdés.

Mi történik ezzel szemben most? Nem csak az történik, hogy a jelenlegi kormány első éve után a következő négy évre az infláció beragadt a 10 százalék körüli értéken. Az elnök úrnak volt egy olyan mondata, hogy 2001-ben gyorsan csökkent az infláció. 2001 első kétharmadában egyáltalán nem csökkent az infláció, ott volt a 10 százalék körül, és akkor csökkent, amikor szeptember 11-e után az importált infláció csökkent. A belföldi feltételekben nem volt érdemi javulás. Ugyanakkor a jelenlegi jegybankelnök úr pénzügyminiszterségének idején elindult egy olyan folyamat, hogy a tudatosan elhalasztott áremelések, amelyek mögött ott van a költségemelkedés, majd az általa is kezdeményezett minimálbér-emelés által beindított bérnyomás következtében a visszaszorított, burkolt infláció a gazdaságban évről évre növekszik.

Tehát a mellett az évi átlagban 9,2 százalékos, decemberben 7 százalékos infláció mellett, ami a nyílt infláció, a jelenlegi kormány és a jelenlegi jegybanki politika eredményeként van egy fokozódó burkolt, visszaszorított infláció a magyar gazdaságban, amely ugyanúgy előbb-utóbb meg fog jelenni nyílt inflációként, mint ahogy az 1994-es burkolt infláció, amit a mi kormányunk örökölt, az is megjelent utána nyílt inflációként. Hiszen egyfelől, mondom, a bérnyomás, az elhalasztott béremelések, amelyekkel utána kell majd menni a minimálbér-emelésnek, másrészt az elhalasztott áremelések - gáz, gyógyszer és közszolgáltatások -, harmadrészt a növekedésnek indult adósság gyakorlatilag egy visszaszorított inflációt jelent, ami benne van, benne rejlik a magyar gazdaságban. Úgyhogy a helyzet egyáltalán nem olyan jó sajnos, mint ahogy ezt önök beállítják, és az általános gazdasági folyamatok sem olyan jók, mint ahogy azt önök itt igyekeztek beállítani. Itt nagyon súlyos kérdések merülnek fel, amelyeknek a vitatásába azonban ebben az időkeretben már nem volt módom belemenni.

Annyit kívánnék csak megjegyezni, hogy - mint azt itt is igyekeztem önöknek bemutatni - az a gazdaságpolitika, amelyet a Bokros-csomaggal szoktak önök jelezni, a jövőt megalapozó gazdaságpolitika, az infláció leszorítását és a növekedést megalapozó gazdaságpolitika volt; az a gazdaságpolitika, amit önök a Széchenyi-tervvel kívánnak fémjelezni, bizony a jövő felélésének gazdaságpolitikája, aminek egy aspektusáról volt alkalmam most beszélni. Tehát én nem félek az önök által állandóan követelt összehasonlítástól a Bokros-csomag és a Széchenyi-terv között, nyugodtan választhatjuk a jövőt megalapozó Bokros-csomagot.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)