Felszólalás adatai

Koszovó példája egy jó illusztráció arra, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok is megvalósulhatnak rövid időn belül. Felteszem a költői kérdést: ki gondolta volna azt, mondjuk, az 1990-es évek közepén, amikor a volt jugoszláv polgárháború legvéresebb időszaka zajlott Boszniában, hogy a Szerbia részét képező Koszovó gyakorlatilag egy önálló állam lesz néhány éven belül? Bár hozzá kell tenni, hogy nagyon komoly véres atrocitásokra is sor került, és közbe kellett avatkozni a nemzetközi közösségnek, de ennek tulajdonképpen egy nagyon komoly előtörténete van. Nyilván ezt teljes mértékben nem szeretném végigmondani, de a lényeg az, hogy a koszovói albán közösségnek nem hullott az ölébe az önrendelkezés. Ezt tulajdonképpen saját maguk harcolták ki egyrészt azon alapelv megvalósításával, amit sokan elmondunk, és elmondja Z. Kárpát Dániel képviselőtársam is, hogy lényegében azon múlik egy nemzeti közösség megmaradása, hogy vajon tud-e kellő számú népszaporulatot letenni az asztalra. Koszovóban ez történt.

Aki járt Koszovóban, az tudja, hogy ez mit jelent. Én jártam, elmondhatom büszkén, hogy tavaly elég alaposan körbejártam Koszovót és az északi szerbek által lakott részt is. Meg kell mondanom, hogy teljesen szembeötlő az a virulens életerő, ami a szerb közösséget jellemzi. Egy példát szeretnék csak elmondani. Peja városát, amely Dél-Koszovóban található, színtiszta albán közösség lakja, és este 11 óra körül tele van a város babakocsit toló felnőttekkel, kisgyerekekkel, jó hangulatú, életerős családokkal, fiatalokkal, duzzad az életerőtől Koszovó. Nyilván ehhez kellett az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok stratégiai érdekeivel egybeessen a koszovói függetlenség. Az ott megtalálható értékes ásványkincsek nyilván felkeltették az amerikai konszernek és a fegyveripar érdeklődését, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kiszolgáltatott albán embereket megvédték. Hozzáteszem, éppen nemrég fedeztek fel egy tömegsírt Dél-Szerbiában, ahol szintén kivégzett koszovói albánokat találhattunk, az ő tetemeik ott nyugszanak.

Mindenesetre Magyarország jól teszi tehát, hogy egy ilyen állammal szerződéses viszonylatba lép és különösen jól teszi, ha ezt a léginavigációs szolgálatok nyújtása terén kötendő egyezséggel teszi. Itt gyakorlatilag a KFOR, tehát a koszovói nemzetközi biztonsági erő és Magyarország kormánya közötti egyezményről van szó. Ez burkoltan azt is jelenti, hogy Magyarország egyetért azzal, hogy van létjogosultsága egy olyan nemzetközi beavatkozásnak, amikor egy nemzeti közösség létének megóvása érdekében beavatkozik, belép a NATO. Hozzáteszem, azért itt talán már kevesen emlékeznek erre, hogy amikor Magyarországot frissen belökték a NATO-ba egyébként egy érvénytelen népszavazás eredményeképpen 1997-ben, akkor mindjárt utána '98-ban, szinte napokkal utána az első Orbán-kormány időszaka alatt egy válaszút elé állították Magyarországot, és arra kényszerítették, hogy adjon légteret és leszállóhelyet a NATO-gépeknek, amelyek Szerbiát bombázták a koszovói konfliktus miatt. Ez egy eléggé ambivalens időszak volt, hiszen ezek a bombázások gyakorlatilag magyarlakta részeket érintettek.

Én ismerek olyan délvidéki magyarokat, akik elmondják, hogy ez úgy történt, hogy kiültünk a teraszra, elővettünk valami jó pálinkát, és néztük, hogyan húznak el a repülők fölöttünk, hogyan bombázzák szét a szomszédos épületeket, kockáztattunk, és volt, aki kockáztatott és meg is halt. Az újvidéki hidat lerombolták. Hozzáteszem, a magyar diplomácia és a magyar államvezetés egy óriási hibát követett el, hiszen lehetőség lett volna arra, hogy azt mondjuk, van egy veszélyeztetett közösségünk, a délvidéki magyarság. Az akkor még nagyobb lélekszámú volt, nem annyi, mint most, ez a körülbelül 300 ezer fő még jó 100 ezerrel több volt. Már akkor megfigyelhető volt, hogy vágóhídra viszik a magyar fiatalokat a Horvátországgal szembeni háborúban, Boszniába is besorozták őket, a boszniai háborúba is vitték őket, Koszovóba is vittek magyar katonákat. El kell mondanom, hogy ilyen történeteket is tudunk, hogy a szerb tisztek mániákusan ragaszkodtak ahhoz, hogy magyar tisztiszolga legyen mellettük, mert csak bennük tudtak igazán megbízni és ők voltak a legjobb katonák. Egyébként Szerbia fölött egyedül egy lopakodót lőttek le, azt is egy délvidéki magyar, egy székelykevei magyar székely ember lőtte le. Úgyhogy ez remek teljesítmény volt, és gratulálunk neki ezúton is.

De azért az megengedhetetlen, hogy a magyar diplomácia nem azt az utat választotta, hogy egyszerűen azt kérje a NATO-tól, hogy akkor engedek leszállási lehetőséget, ha az összes hidat lebombázzák, izolálják Délvidéket Szerbiától, és bevonul oda a NATO ugyanolyan jogcímen, mint ahogy azt Koszovóba is megtette. Ahogyan most is ott állomásozik már hosszú évek óta, több mint tíz éve a koszovói nemzetközi biztonsági erő, és most lehetne egy vajdasági biztonsági nemzetközi erő, amely garantálná a délvidéki magyarság biztonságát. Ez kizárná azokat az atrocitásokat, amelyeket jelenleg a magyar közösségnek el kell szenvednie. És garantálná azt, hogy végre élvezhessék azokat a jogokat, amelyeket például most a koszovói albán közösség élvez, egy önálló államiságot értek el, de nyilván egy területi autonómia is megfelelő formátumú lenne önálló egyetemmel, nyelvhasználattal, a diszkrimináció minden formájának megszüntetésével.

Elég szégyen az, hogy annak a hét délvidéki fiúnak 13 hónapot kellett börtönben ülni, akiket tavaly egy éve egy temerini kocsmai verekedés során közel 30 szerb majdnem megölt, és csak velük szemben indult fogva tartás, előzetesbe vágás mellett eljárás. Egy nagyon kemény lobbimunka után Strasbourgban, az Európa Tanácsban, Európai Parlamentben, itt Budapesten, majd Temerinben folytattunk akciókat, és ennek nyomán vagy talán ennek nyomán is, hogy próbáljak visszafogottabban fogalmazni, szabadlábra engedték nemrég a fiatalokat. Ez mutatja, hogy nyomást kell gyakorolni erőteljesen, keményen kell fellépni.

Azt hiszem, egy történelmi mulasztás volt ez a magyar politika részéről annak idején, hogy nem kérték a nemzetközi erők beavatkozását a Délvidék, a vajdasági magyarok tekintetében. Ez még nem késő. Sajnálatos módon a menekültek, pont a Koszovóból érkező nagyszámú szerb és cigány menekült jelentős mértékben veszélyezteti a békés egymás mellett élést. Konkrétan Temerinben is a konfliktusokat jórészt ezek a menekültek okozzák. Zentára például Rácz Szabó László nem engedte be őket, gyakorlatilag az akkori városi vezetés úgy döntött, hogy minimálisra korlátozza a bemenekülés lehetőségét. E menekültek betelepítése európai uniós pénzből történik egyébként. Sőt, még a Nyugatról visszatoloncolt személyek is így kerülnek Délvidékre.

Visszatérve Koszovóhoz, azt tapasztaltam ott, hogy egy nagyon jó irányba tartó államról van szó. Ez a légi megállapodás a koszovói biztonsági erőkkel pedig nyilván eszköz lehet arra, hogy Magyarország még legitimebb módon mutasson rá annak a kettős mércének a tarthatatlanságára, amit Szerbia képvisel. Szerbia ugyanis az Észak-Koszovóban élő 80 ezer szerb számára maximális jogokat, területi autonómiát követel. Jártam ott, el tudom mondani, hogy az észak-koszovói szerb rész egy teljesen intakt módon szerbek lakta rész az Ibártól északra, ott egyetlenegy albán nem mozog. Meg kell mondanom őszintén, hogy szerintem a legjobb megoldás egyértelműen az lenne, hogy valamilyen módon el kell rendezni ezt a kérdést. Tehát nem látom egészségesnek azt, hogy ez a szerb közösség a koszovói államba van kényszerítve.

(20.00)

Mint ahogy Dél-Koszovóban is van egy-két enklávészerű szerb falu, ahol az ember egy albán közegből beér egyszer csak egy szerb faluba, ahol hatalmas Šešelj-plakátok vannak, óriási szerb zászlók, biztonsági posztok, állig felfegyverkezett, csetnik öltözetű úriemberek, de Dél-Koszovóban, ahol gyakorlatilag teljesen körbe vannak zárva. Tehát itt azért van még belekódolt konfliktus az adott helyzetben.

Egy biztos, hogy Koszovó példája azt mutatja, hogy ha egy nemzeti közösség megszervezi magát, hosszú távú stratégiai célokat követ, saját oktatási rendszer, második társadalom, Rugováék megszervezték az alternatív koszovói albán társadalmat, és ennek nyomán gyakorlatilag egy szerződő féllé tudtak válni hosszú évek után. Nekünk is ezt az utat kell követnünk, véget kell vetni ennek a nagyon gyáva politizálásnak, hogy kisebbségi jogokat kéregetünk az elcsatolt területek magyarsága számára. Önrendelkezést kell követelnünk.

Önrendelkezést kell érvényesítenünk úgy, mint ahogy Gandhiék tették, akikkel kapcsolatban záró gondolatul elmondom, hogy Gandhi mondását szeretném idézni: először próbálnak jelentéktelenné tenni vagy jelentéktelennek feltüntetni, utána próbálnak nevetségessé tenni, aztán megpróbálnak küzdeni ellened, végül pedig győzöl, mert a szabadság és az igazság mögötted áll. Ezt az utat kell járnunk, így rázta le a nyakáról 200 millió indiai a 35 ezernyi Brit Kelet-Indiai Társaság és brit gyarmattartók uralmát. Magyarországnak is ezt az utat kell követnie.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)