Felszólalás adatai

A szakma azért, hogy egyértelmű, a fejlődést és a normális, kiszámítható üzemvitelt, a lakosság minőségi színvonalú ellátását biztosító szabályozást kapjon a szakterület, a közvélemény pedig azért, hogy ivóvízkincsünk, a lakosság vízellátása az érintett régiókban ismét közösségi tulajdonba kerüljön.

A fogyasztók hozzájárulásával kiépített ivóvízellátó és csatornahálózat jogos tulajdonosai felügyelete alá tartozzék, és azokat senki ne privatizálhassa el.

A törvény preambuluma meg is fogalmazza ezeket az emelkedett célokat, sőt kiemeli a fenntartható fejlődés igényét, az ivóvízkincs kíméletét, a fogyasztóvédelem széles körű érvényesülését, valamint az objektív, átlátható szabályozás szükségességét, amely célokkal egyet is tudunk érteni.

Aggályosnak tartjuk viszont azt, hogy a javaslat ismét képviselői indítványként, a jogalkotási törvény előírásainak megkerülésével került az Országgyűlés elé. Ráadásul gyorsított eljárásban, az éjszakai órákban tárgyaljuk, ami szokás szerint erősen korlátozza annak a lehetőségét, hogy a javaslat esetleges szakmai hiányosságai érdemben megvitatásra, kijavításra kerülhessenek.

Az új törvénytől elvárnánk, hogy a jelenlegi szabályozás elavult elemeit korszerűsítse, a meglévő szabályelemeket pontosítsa, konkretizálja. Segítsen a víziközmű-szolgáltatáshoz kapcsolódó szakterületek, így az adózás, a fogyasztóvédelem, a népegészségügy, a hatóságok szabályrendszereinek jogharmonizációjában. Fontos elvárás a szolgáltatói kötelezettségek pontosítása is. Nézzük, mennyiben felel meg az előttünk fekvő törvényjavaslat ezeknek az elvárásoknak.

Teljes mértékben egyetértünk a javaslat 1. §-ában megfogalmazott alapelvek többségével, így azzal, hogy az ivóvíznyerő helyeket, forrásokat, ivóvízkészleteket kímélni kell. Legalább egy település közigazgatási határán belül egységesen működtethető hálózatokban gondolkodjunk, a szennyvízelvezetés és -tisztítás környezeti kockázatait az ésszerűen elvárható minimumra csökkentsük. De egyetértünk a regionalitás elvével is, amely az egybefüggő hálózatokat kedvezőbbnek minősíti, vagy a költségmegtérülés elvével, amely szerint az indokolt költségeknek a díjakban meg kell térülniük.

Hogyan valósul meg mindez a törvényjavaslatban? Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor a 3. §-ból kiderül, hogy a víziközmű-szolgáltatások felügyelete a Magyar Energia Hivatalhoz kerül. Indoklás nincs. Logikája e döntésnek persze van, hiszen a vízi közmű éppen olyan közművagyon, mint a gázközmű vagy az elektromosenergia-ellátó rendszer vonalas létesítményei. Ugyanakkor mind a rendszer bemeneti oldala, azaz az ivóvízvagyonnal való gazdálkodás, mind a szennyvízkezelés, -tisztítás, szennyvíziszap-elhelyezés problematikája indokolná, hogy ez a felügyelet továbbra is a vidékfejlesztési tárcához, a környezetvédelmi igazgatáshoz tartozzon.

Bár amióta a teljes vízügyi igazgatás a közmunkaprogram ürügyén a belügyi tárcához került, már semmin sem csodálkozunk. Tény, hogy az önálló környezetvédelmi tárca megszüntetése egy gyenge, folyamatosan leépülő, alulfinanszírozott, elemi feladatainak ellátására is képtelen környezetvédelmi szakigazgatáshoz, államtitkársághoz vezetett.

Örvendetes és a Jobbik által üdvözölt rendelkezés, hogy a víziközmű-ingatlan az állam, a települési önkormányzat vagy a települési önkormányzatok társulása tulajdonába tartozik. Örvendetes, hogy az állami, illetve önkormányzati tulajdonú víziközmű-ingatlan forgalomképtelen vagy korlátozottan forgalomképes.

A törvénytervezetben deklarált cél az, hogy a szolgáltatás színvonalát emelje, fokozottan ügyelve a környezetvédelemre és a fenntarthatóságra, és a díjakat lehetőleg csökkentse. Ezen elvek egymással összhangban álláspontunk szerint nem valósíthatóak meg. Ha magasabb színvonalat akarunk elérni, az ár is magasabb lesz, ha átstrukturáljuk a meglévő működtető szervezeti rendszert, annak is van egy elég komoly, egyszeri költsége. A javaslatból nem tűnik ki, hogy ennek a központosításnak, összevonásnak a költségét miből kívánják fedezni. Erre a költségre nincs fedezet sem a lakosságnál, sem az önkormányzatoknál, sem az államnál.

Maga a javaslat is elismeri, hogy a jelenlegi díjak nem, vagy alig fedezik a teljes működtetési költséget, különös tekintettel a fejlesztésekre, felújításokra. Ha a teljes költségmegtérülés elvét követjük, ez az átlagos díjak emelkedéséhez vezet.

A jelenlegi, többségében kis cégek általi üzemeltetéshez képest a nagy, főleg állami tulajdonú szolgáltatók megjelenésének hatása nem pontosan kiszámítható. Ráadásul a törvényjavaslat nem zárja el az utat a nagy multinacionális szolgáltatók elől sem, hiszen az üzemeltetés koncessziós szerződésen és bérleti üzemeltetési szerződéseken is alapulhat, amelynek természetszerűleg magánszervezet is alanya lehet.

Egy nagyobb szervezet közelebb állhat az optimális üzemmérethez, ez csökkentheti a díjakat. Viszont a döntés távolabb kerül az érintettektől térben és időben egyaránt. A nagyobb távolság bonyolítja a logisztikát. A nagy üzemméret eltávolítja a szolgáltatót a lokalitásra való támaszkodás lehetőségétől is, attól, hogy adott településeket saját víznyerő helyük és szennyvíztisztító telepük szolgálja ki. Ez akár súlyos helyi konfliktusokhoz is vezethet, ha a helyben termelt jó minőségű ivóvizet a körzetből például logisztikai vagy minőségjavítási okokból elszállítják, vagy bekeverik máshonnan származó vízzel.

Az üzemeltetési szerződés legfeljebb 35 éves időtávja pedig ismét alkalmassá tesz egyes szervezeteket gazdálkodási monopólium megszerzésére egy nemzedéknyi időtávban bebetonozottan, elmozdíthatatlanul.

Jelen tervezet a 200 ezer felhasználói egyenértékben jelöli meg a szolgáltató szervezetek üzemeltetési engedélye kiadásának alsó határát. Ez a valóságban akár 600-700 ezer lakost is jelenthet. Ezt jelenleg négy cég éri el. A részben külföldi tulajdonú Fővárosi Vízművek és Fővárosi Csatornázási Művek, valamint az állami tulajdonú DRV és DRMV. Gyakorlatilag ők adhatnák be akkreditációs kérelmüket.

Az önkormányzati tulajdonú kisebb szolgáltatók kiesnek, akár jól működnek, akár nem. Arra esély sincs, hogy integrálódni tudjanak eddig a 200 ezres határig, jövő év közepéig, és még üzemeltetési engedélyért is folyamodjanak. Ezt a mennyiségi határt a Jobbik szerint jelentősen csökkenteni kell ahhoz, hogy érvényesülhessen a szubszidiaritás elve, illetőleg ez szükséges ahhoz is, hogy a törvény korábban említett alapelvei érvényre jussanak.

Az üzemméret optimalizálása, értsd a törvényértelmezésben egyedül a növelése, a díjcsökkentés reményében nem teszi lehetővé az egyes szolgáltatók eddigi tevékenységének értékelését sem. Nem mindegy ugyanis, mely szolgáltató területén milyen korú és állapotú víziközmű-hálózattal találkozunk. Vannak olyan vidéki, viszonylag csekély felhasználói egyenértéket kiszolgáló hálózatok, amelyek korszerűek, és alacsony hálózati veszteséggel dolgoznak. Így adott esetben, ha nem is olcsón, de hatékonyan működtethetőek. Ha ezeket egy mamutcég keretében egy elöregedett, nagy hálózati veszteséggel dolgozó szolgáltatóhoz egyesítjük, akkor e fogyasztók a más településen képződő hálózati veszteség következtében emelkedő díjakkal és elmaradó karbantartással számolhatnak, hiszen új szolgáltatójuk évtizedes távlatban az ő rendszerükhöz nyúlni sem fog, forrásait a lepusztult területek korszerűsítésére fogja elkölteni. Ilyen értelemben e mérlegelés hiánya végtelenül igazságtalan helyzeteket is teremthet.

A nagy üzemméret kialakításának politikai indoka még az, hogy a kis önkormányzati szolgáltatók az önkormányzati eladósodás miatt fellépő privatizációs kényszer miatt külföldi tulajdonba kerültek, kerülhetnek. Ezt a kérdést a nagy üzemméret kötelező előírása helyett egyetlen tiltó mondattal is el lehetett volna intézni.

A törvénytervezet jelen formájában tényszerűen a szolgáltatás államosítását jelenti, majd erre irányuló politikai akarat esetén akár nagy multinacionális cégekhez történő üzemeltetés-kiszervezés lehetőségét sem zárja ki. E lehetőség viszont ellentétes a törvényalkotó szándékával.

Az önkormányzatok önrendelkezése a törvényben deklaráltan elvileg megmarad, de tényszerűen megszűnik. A szolgáltatót elvileg megválaszthatják, ám a gyakorlatban a saját cégük túl kicsi, tehát a szolgáltatás a területileg illetékes nagy szolgáltató markába kerül.

(1.50)

A törvényben deklarált cél az árak kiegyenlítése is. Ez ugyan igazságosabbá teheti a jelenlegi díjfizetési rendszert, de kétélű fegyver. Ha nem viszünk be kívülről pénzt, és nincsenek belső tartalékok, akkor a magasabb díjak csökkentése csak az alacsonyabb díjak emelésével történhet meg. Ráadásul az egyes szolgáltatók között még a remélt nagy szolgáltatói koncentráció mellett is lényeges eltérések lehetnek, hiszen teljesen más költségszinttel dolgozik egy szivattyús vízkiemeléses rendszer, egy bonyolult tisztítási technológiát igénylő rendszer, meg egy parti szűrésű kutakkal dolgozó rendszer.

A víziközmű-törvény nem egy önmagában való egységes szabályrendszer. Természetes kapcsolódási pontjai, illetőleg szöveges hivatkozásai vannak egyéb jogszabályokra. Ilyenek az általános forgalmi adóról szóló törvény, a társasági adóról szóló, a számviteli, az önkormányzati, valamint a csődtörvény. Ezenkívül a működést jelenleg szabályozza a 38/1995-ös kormány-, illetve a 21/2002-es KÖVIM-rendelet is. Több rendelkezésük ellentétes, illetve nincs összhangban a törvényjavaslattal. A szükséges módosításokat a fenti jogszabályokon is keresztül kellene vezetni.

Engedjék meg, hogy néhány abszurditást is idézzek a törvényjavaslatból. A 4. § (4) bekezdése szerint az energiahivatal határozatát bíróság nem változtathatja meg. E törvényhely minden bizonnyal ellentétes az alaptörvénnyel, hiszen sérti a jogbiztonság, jogegyenlőség és a jogorvoslati lehetőség alkotmányos elvét. A tervezetben szereplő tizenöt éves gördülő fejlesztési terv pénzügyileg jól kezelhető, stabil gazdasági környezetben, műszakilag azonban nem.

Egy hálózatszakasz élettartama talán még megbecsülhető, de egy szivattyúé, egy tolózáré vagy egyéb gépészeti elemé már nem.

Ezen terv az, amit azért fog elkészíteni a szolgáltató, mert kötelező, és minden évben megmagyarázza a hivatalnak, hogy miért tér el tőle. A szabályozás adminisztratív kötelezettségeket teremt, költséget okoz, de köszönő viszonyban sincs a valósággal.

A tervezet szerinti 15-35 éves üzemeltetési szerződések is túl sok kockázatot rejtenek. A jelenleg erősen változó gazdasági környezetben az új szabályrendszer alapján létrejövő vagy megnövekedő kisgömböc étvágyú céggel leszerződni olyan, mint a bungee jumping egy befőttes gumival.

A jelenlegi díjszabályozás az önkormányzatokat arra ösztönzi, hogy próbálják a lakossági díjakat alacsonyan tartani. Viszont azt is tisztán kell látni, hogy az államnak az érdeke épp ellenkező ezzel. A magas közüzemi díjak közvetlenül magas áfabevételt jelentenek, illetve a nyereségadó sem elhanyagolható tétel. Ha az állam olyan nagy gondot fordít az alacsony közüzemi díjakra, csökkenthetné ezeken belül például a víz mint alapvető élelmiszer, meg a szennyvíz mint fontos környezetvédelmi terület áfakulcsát.

2011-12 fordulóján, illetve az elkövetkezendő két évben a tervezet mindössze 2,56 százalékos díjnövekményt engedélyez az átmeneti rendelkezések szerint. Az anyagárakat alapvetően az euró- és a dollárárfolyam befolyásolja, és ez az idén jelentősen romlott. A gázolaj ára brutálisan, 20-25 százalékkal nőtt. Az új feladattal bővülő hatóság díjai is további költséget jelentenek. Összességében akár 10 százalék körüli is lehet a költségnövekmény. Ha az árakat maximáljuk, a nem fedezett költségek miatt nemhogy az elöregedett víziközmű-vagyon megújulása várat magára, de további leromlása sem állítható meg.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom a törvénytervezetet ezért jelen formájában támogatni nem tudja, ahhoz számos módosító indítványt nyújtunk be, és ezek szíves pozitív elbírálását várjuk az előterjesztőtől.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)