Felszólalás adatai

Szeretnék szólni az előzetes fogva tartás beszámításának szabályozásáról, amely alapján természetesen és helyesen differenciál a jogalkotó a tekintetben, hogy egy nap szabadságvesztés büntetésnek mennyi előzetes letartóztatásban eltöltött időt, mennyi házi őrizetben eltöltött időt számít be. Tehát amikor ezeket az arányszámokat akár a pénzbüntetés vagy az elzárás vonatkozásában szabályozza, akkor azt helyesen teszi, én azonban úgy gondolom, hogy a szabályozás részleteit tekintve már vannak bizony problémák.

Helyes az, ha a házi őrizetben eltöltött időt kevesebb szabadságvesztésnek számolják be, hiszen a házi őrizet lényegesen kisebb joghátrányt okoz az elkövetőnek, mint az előzetes letartóztatás. Magyarán, ha valaki otthon van fogva vagy a börtönben, az nem mindegy.

Azonban az előzetes letartóztatás - és ezt senki nem vitatja - körülményei gyakorlatilag egy fegyház fokozatban letöltött büntetésnek felelnek meg, legalábbis ahogy mondtam, a lényegi elemeit tekintve, hiszen például munkát sem végezhet az előzetes letartóztatásban lévő, 23 órán keresztül tartózkodik a cellájában. Ez lényegesen enyhébben kerül szabályozásra, mondjuk, a börtönbüntetést vagy a fogházbüntetést töltők esetében.

Az tehát helyes, hogy amint mondtam, a házi őrizet több napja minősül egy nap szabadságvesztésnek. Az is helyeselhető, hogy egy nap előzetes fogva tartás egyenlő egy nap fegyházbüntetéssel, természetesen, ha ezt szabja ki a bíróság. Ha azonban a bíróság később börtönbüntetést vagy éppenséggel fogházbüntetést állapít meg, ne adj' isten pénzbüntetést vagy elzárást szab ki mint jogkövetkezményt, akkor egyáltalán nem helyes az előterjesztésben szereplő megoldás, amely szerint egy nap előzetes letartóztatásban eltöltött idő egy nap börtönbüntetésnek, egy nap elzárásnak, egy nap fogházbüntetésnek és egynapi tételnyi pénzbüntetésnek felel meg.

Azt gondolom, hogy ez súlyosan igazságtalan. Hiszen nagyon sokan vannak, akik a teljes büntetésüket az előzetes letartóztatásban töltik le. Egyszerűbben fogalmazva, a végén annyit kap, amennyit az előzetes letartóztatásban töltött. És hiába kap az illető fogházbüntetést vagy börtönbüntetést vagy az új szabályok szerint majd elzárást, ő gyakorlatilag a teljes büntetését fegyházkörülmények között töltötte le. Éppen ezért azt javaslom, hogy ennek megfelelően változzon meg majd a szabályozás, tehát a fegyháznak feleljen meg egy nap előzetes letartóztatás, avagy a börtönbüntetés két napnak, illetve három napnak feleljen meg a fogházbüntetés és az elzárás.

Azt gondolom, hogy Magyarországon annak lehetünk tanúi - és ezzel gyakorló jogászok mindannyian egyetértünk -, hogy irreálisan és irracionálisan sok az előzetes letartóztatások száma, és természetesen az ott eltöltött idő is. Ezt egyébként pártállástól függetlenül így gondoljuk.

Van olyan megye, volt olyan megye, ahol az ügyészi indítványoknak egy év alatt a 100 százalékát rendelte el a bíróság: 2009-ben Békés megyében volt így. Azt gondolom, ez nem dicsőség, hanem szörnyű. Úgy hiszem, hogy egy ilyen új szabályozás alkalmat, illetve lehetőséget adna arra is, hogy ez a bírói gyakorlat megváltozzon, és valóban az kerüljön előzetes letartóztatásba, akit oda kell helyezni, ne pedig boldog-boldogtalan, mert jobb bent, mint kint. Meggondolná sokkal jobban az ügyész, hogy egy kisebb súlyú bűncselekményért valakit előzetesbe helyez-e, ha az átváltás az általunk javasoltak szerint alakul majd.

A másik, amit javasolnék ezzel a szakasszal kapcsolatban, hogy a lakhelyelhagyási tilalmat is valamilyen módon számítsák majd be a később kiszabott szabadságvesztés büntetésbe. Természetesen lehet 1:5 vagy 1:10 az átváltási arány, de úgy hiszem, hogy az, hogy valaki kényszerintézkedés címén, mondjuk, a megyéjét vagy a városát nem hagyhatja el több évig, azt valahol a büntetésbe be kell számítani. Erre nem ad választ a jelenlegi jogszabály.

A másik olyan elvi kérdés, amiről szerettem volna szólni, igazából a mai vitában merült fel: nevezetesen a véleménynyilvánítás szabadságának korlátai. Azt gondolom, hogy nem kell azt igazolni és bizonyítani, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának van és kell is hogy legyen korlátja. Ezt elismeri a teljes jogrendszerünk, elismeri az alkotmány, az alaptörvény, elismeri a büntetőjog, elismeri a polgári jog.

Ráadásul lényegesen tágabb körben volna szükséges a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása, mint ahogy azt most a büntetőjog, illetve az Alkotmánybíróság gyakorlata tartalmazza és helyesnek látja.

(22.10)

Ugyanis a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság megállapította azt, hogy a véleményt nem illeti meg a védelem, hogyha az az emberi jogi charta alapvető értékeit tagadja. Márpedig az Alkotmánybíróságnak ezzel Magyarországon ellentétes a véleménye, s ebből fakad az, hogy az erre jogosult és hatáskörrel bíró szervezetek Magyarországot sorra marasztalják el amiatt, hogy nem elégséges az emberi méltóságot sértő cselekmények tiltása Magyarországon. Én úgy hiszem, hogy ezen érdemes volna változtatni, de ezt biztos, hogy nem a büntető törvénykönyv vitájánál kell megtenni, hiszen ahhoz, hogy érdemi változást lehessen itt elérni, ahhoz az alaptörvény módosítására volna szükség.

Két felszólalásra szeretnék még nagyon röviden reagálni. Az egyik épp Szalay képviselő úr felszólalása, aki a büntetések szigorítását többek között azért tartotta szükségesnek, azzal indokolta, hogy például az úgynevezett Cozma-ügyben is olyan ítélet született, amely fölháborította a közvéleményt, és nem jó, hogyha a bíróság egy ilyen cselekmény esetén másodfokon enyhíti a kiszabott büntetést, és ez az érvrendszer egyébként pont ezzel az üggyel kapcsolatban már itt a parlamentben nem először hangzik el.

Hadd mondjam azt minden tiszteletem dacára, képviselő úr, hogy felelőtlen magatartás a bírói döntést félinformációk birtokában bírálni, és ezt mondom másnak is. Ön tudomásom szerint egy elismert orvos. Ha valaki bemegy a kórházba azzal, hogy fáj a hasa, annak lehet többféle oka, lehet gyomorrontás, és lehet egy áttétes rák is, daganatos megbetegedés. Egészen más a kettő, pedig a külső szemlélő számára hasonló, és az orvost, hogyha meghal a beteg, egészen másként kell felelősségre vonni, hogyha gyomorrontással ment be, és úgy halt meg, mint ha egy áttétes daganattal ment be, és úgy halt meg a beteg. Ehhez tudnám hasonlítani ezt a döntést is.

Ha az emberölés bűncselekménye szigorúbban lenne büntetve, sőt a testi sértésé is, ezt az ítéletet akkor is enyhítették volna a legjobb tudomásom szerint, ugyanis én úgy tudom (Dr. Apáti István: Mit tudsz, amit mi nem?), ugyanis én úgy tudom, hogy a minősítés változott meg, legalábbis az egyik esetben biztosan, emberölésről halált okozó testi sértésre. Márpedig én azt gondolom, hogy senki nem akarja itt a parlamentben, hogy ez a két bűncselekmény pontosan ugyanúgy legyen büntetve és szankcionálva. Márpedig, ha ez így van, akkor a bírói döntés helyes, a tekintetben legalábbis biztosan, hogy az elsőfokú ítéleten enyhített, mert hogyha nem tartja azt a minősítést megalapozottnak a másodfokú bíróság, amit az elsőfokú megállapított, és azt mondja ki, hogy ez nem emberölés, hanem halált okozó testi sértés, akkor a büntetést kénytelen lesz enyhíteni, nem tud vele mást csinálni.

Azt gondolom, hogy konkrét bírósági ítéleteket bírálni az Országgyűlésben anélkül, hogy egyébként az információk birtokában lennénk, őszintén szólva veszélyes. Azért veszélyes, mert az igazságszolgáltatásba vetett hitet rombolja. Úgy hiszem, hogy akkor érdemes bírói ítéletekkel foglalkozni és azokat bírálni - és én nem vagyok ellenére annak, hogy akár politikus ezt megtegye -, hogyha elolvasta valaki az elsőfokú ítéletet, elolvasta valaki a másodfokú ítéletet, valamennyire még ért is a szakmához, és olyan szakmai hibát fedez föl benne, amit az adatok alapján megalapozottan megtehet. De úgy, hogy egyébként valószínűleg az itt megszólalók közül senki nem olvasta el se az elsőfokú, se a másodfokú ítéletet, úgy sommás véleményt mondani egy bírósági döntésről, azt gondolom, hogy nem helyes. Nem a kritika nem helyes, hanem a megalapozatlan kritika nem helyes. Sokkal többet ártunk vele, mint amennyit használunk, mint amennyit szeretnének elérni, nyilvánvalóan annak alátámasztására, hogy szükségesek a szigorítások. Még egyszer mondom, hiába lett volna szigorúbb a büntetés bármelyik bűncselekmény vonatkozásában, a büntetési tételkeret, akkor is enyhítenie kellett volna az én legjobb tudomásom szerint a bíróságnak. Ennél bővebben én sem szeretnék belemenni, mert én sem olvastam részleteiben a két ítéletet, mindössze ennek a hozzáállásnak a veszélyeire szerettem volna felhívni a figyelmet.

A másik ilyen téma a halálbüntetés és annak visszatartó ereje. Képviselőtársaim, én azt gondolom, hogy bolond ember az, aki azt mondja, hogy a halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Hogyne volna! Hogyha közlekedési szabálysértésért lehetne halálbüntetést kiszabni, akkor biztos, hogy senki nem lépné át soha az 50 kilométer/óra sebességkorlátozást. Csak, ha ez így lenne, akkor mit adnánk másért? A kérdés nem így merül föl.

A kérdés úgy merül föl, hogy vajon az életfogytig tartó szabadságvesztéshez képest van-e még ennél is fokozottabb visszatartó ereje a halálbüntetésnek, erre pedig még soha senki, semmilyen bizonyítékkal nem tudott szolgálni. Ugyanis azokban az államokban, legyenek azok az Egyesült Államok tagállamai vagy más államok, ahol bevezették a halálbüntetést, ott, ahol korábban persze nem volt, vagy ahol korábban volt, és onnan kivezették a halálbüntetést, hol így, hol úgy változott meg a bűnügyi statisztika, hol így, hol úgy. Volt olyan hely, ahol a halálbüntetés bevezetése után javult, volt olyan, ahol romlott, és volt olyan, ahol a halálbüntetés kivezetése után javult, volt, ahol romlott. Valószínűleg semmi köze a halálbüntetésnek a bűnügyi statisztika alakulásához, annak a létének vagy a nem létének.

Egyébként, amire sokan hivatkoztak ma már, legalábbis a Gaudi képviselőtársam által említett Beccaria volt az első, aki erről a témáról beszélt, és ő mondta azt, hogy az emberek a saját halálukat nem tudják felmérni, azaz azzal számolni sem tudnak, annak plusz visszatartó ereje nem lehet. Van olyan is - és ezt alátámasztom -, aki szívesebben venné azt, hogyha a tényleges életfogytig helyett halálbüntetést kapna, és kivégeznék, és van olyan is, aki nem. Én legalábbis voltam Texasban, és megkérdeztem olyanokat erről, akik tényleg megkapták a halálbüntetést, és az egyik azt mondta, hogy ő azt szeretné, hogy inkább legyen túl rajta, a másik meg azt, hogy élt már így 30 évet, jó ez neki továbbra is.

Magyarán szólva, én azt gondolom, hogy a halálbüntetéssel példálózni érdemes annak, aki szeretne ettől népszerűbbé válni, de nem érdemes annak, aki valódi megoldást szeretne, és valódi megoldást sürget, mert a halálbüntetés azon kívül, hogy egyébként Magyarországon szerintem visszaállíthatatlan, az égadta világon semmilyen plusz visszatartó erővel nem bír, legalábbis bizonyíthatóan, ahhoz képest, mint amennyivel az életfogytig tartó szabadságvesztés bír.

Végül és zárásként még egyszer azt ismétlem, hogy az általános vitában megfogalmazott véleményünk, véleményem az elvi jelentőségű kérdésekre vonatkozott. Számos olyan módosító javaslatot nyújtottunk be, amelyek az egyes rendelkezéseket kívánják másként szabályozni, erről azonban részleteiben majd a részletes vita keretei között fogok szólni.

Köszönöm szépen a figyelmet.