Felszólalás adatai

MANDUR LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ez az országgyűlési határozat természetesen egy szövődménye annak a törvénymódosítási sorozatnak, aminek az egyik legutolsó stációját épp az előbb tárgyaltuk meg, hiszen ebben foglaltatik benne az, hogy egy országgyűlési határozat keretében kéne még sok mindenről rendelkezni, és a mai mini médiacsomagnak lényegében ez a legizgalmasabb eleme, hiszen nem a törvény hoz ilyen szempontból újdonságot tartalmában, hanem az országgyűlési határozat. És ezért is valószínűleg a vita is talán itt egy kicsit élesebbé válhat, mint az előző napirend kapcsán, hiszen ebből az országgyűlési határozatból nagyon pontosan kiolvasható az, hogy ami nyáron megtörtént a törvénymódosításokkal, és ezzel lényegében a közmédiumok fölött létre is jött egy politikai gyarmatosítás, ez most lényegében az országgyűlési határozat révén pontosan megfogalmazza azt a szándékot, hogy megtörténjen a gazdasági gyarmatosítása is ennek a szférának.

(23.30)

Nagyon sokszor hangzott el az eddigi felszólalásokban az előterjesztő részéről meg a kormányzati oldalról a függetlenség, a függetlenség és a függetlenség. Ez is kissé azt mutatja számomra, hogy lehet, hogy önök is pontosan tudják azt, hogy a rendszerváltás óta ennyire függő helyzetbe sem a közmédiumok, sem a magyar média világa még nem került a politika által, pontosan annak a révén, ami a mai személyi döntésekben is benne volt, hogy ennek a médiahatóságnak minden tagja lényegében a regnáló kormányhatalom emberét jelenti, akik lényegében teljes felügyelettel és vagyoni rendelkezéssel fognak bírni a jövőben a műsorszolgáltatási, támogatási meg a szolgáltatási alapon keresztül, akinek a vezetőjét, tudjuk, hogy hogyan nevezik ki, illetve mennyire felügyeli a médiahatóság elnöke, akit egyébként maga a miniszterelnök nevezett ki, szintén kilenc esztendőre. Tehát azt beállítani, hogy ami most történik Magyarországon a média területén, az a függetlenséget szolgálja meg növeli, enyhén szólva nemhogy nem igaz, hanem pont az ellenkezője történik, brutálisan, szemérmetlenül, ellentmondást nem tűrően.

Nem véletlenül emeltük föl mi magunk is a szavunkat nemegyszer ez ellen. Önöket nem nagyon izgatta az, hogy hazai szervezetek, érdekképviseletek, szakmai szervezetek, nemzetközi szervezetek ugyanazt mondják. Megpróbálták azzal elkenni, hogy talán itt írják ezeket, meg ilyen legendákat próbáltak kreálni a dolog körül. Inkább azon kéne elgondolkodni, hogy nagyon furcsa az, hogy egymástól teljesen független szervezetek, akár országhatárokon belül vagy országhatáron kívül, ugyanúgy ítélik meg mindazt, ami itt történik, és ugyanúgy látják, kivéve önöket.

Itt tényleg nem történik más, mint teljes függőségi viszony megteremtése. Itt a vagyonkoncentráció úgy néz ki, hogy lényegében az új hatóság, ami az önök kezébe került, minden vagyonelemet lényegében elvon a Magyar Televíziótól, a Magyar Rádiótól, a Duna TV-től, és most már a Távirati Irodától is. És azok a vezérigazgatók, akiket pályáztatás nélkül majd el fognak dönteni abban a kuratóriumban, amiben masszív kétfős többségük van önöknek - két névjegykártya letétele mellett lehet választani azt, amit megmondanak előre, hogy kit kell választani -, lényegében különösebb mozgástér nélkül ki vannak szolgáltatva a hatóság embereinek. Ez nem függetlenség.

Akkor, amikor azt mondjuk, hogy majd természetesen, ha szükségük lesz önöknek valamilyen vagyonelemre, akkor mi majd esetleg biztosítjuk vagy nem biztosítjuk, majd mi ezzel itt gazdálkodunk, elidegenítve egyébként a részvénytársaságoktól, a saját működésüktől a feltételrendszerét, hanem valami hatóság típusú, valami kuratórium meg alap fogja feldönteni azt, hogy melyiknek mi jár, mi nem jár, hogy járjon és mi ne járjon. Tessék nekem megmondani, ez mennyivel több vagy kevesebb, mint az a szocializmus, ahol majd megmondják központilag, mondjuk, egy minisztériumból azt, hogy egy vállalatnak milyen eszközökre van szüksége. Mert annak idején is ez pont így működött; mi jobban tudjuk, hogy önöknek racionálisan mire lesz szükségük. Kérdezem én, hogy azoknak a vezérigazgatóknak milyen felelősségi rendszerük van ezek után, miután a mozgásterük a nullától alig különböző, hiszen egy olyan részvénytársaságot kell majd vezetniük, ami fölött egyébként, hogy mivel és hogyan gazdálkodnak, hát, majd megmondják nekik.

Ennek a legjobb példája például a 2. pont a határozati javaslatban, ahol megpróbálják taxatíve megfogalmazni, hogy mik azok a vagyonelemek, amiknek ott kéne maradni a részvénytársaságnál, és mit kell hogy szolgáljanak. Ilyen misztikus megfogalmazásokat lehet ott találni majd, hogy a műsorszerkezetének, további műsorainak, a műsorszámok tartalmához szükséges, és így tovább, miközben egy további passzusban meg azt mondják, hogy ja, hát persze, egyébként az ingatlanvagyonok nem tartoznak majd önökhöz. Tehát egy olyan intézményrendszerről beszélünk egy magyar tévé, Magyar Rádió, bármi esetében, hogy ahhoz az ingatlanhoz, amiben önök dolgoznak, semmi közük nincs önöknek, azt mi elvontuk maguktól. Úgy kezelik például a vagyonelemeknek azt a részét, ami, mondjuk, ingatlanvagyon, mintha egy részvénytársaság működésében az nem is vagyonelemként működne, hiszen nem része a teljes vagyonelemhalmaznak, hanem azt például vegyük ki, és majd valami nehezen megfogható elemhalmazt otthagyunk önöknél. Ez nem függetlenég, ez abszolút függőség.

Na most, ha azt a részét szeretnénk megragadni piaci viszonyok között, amit a rendszerváltás óta megpróbálunk úgy-ahogy működtetni piaci viszonyok között, akkor miért akarnak egy szoros piramis-, felépített, központi irányítási rendszerből és egy központi vagyongazdálkodás szerint működtetni. Ez teljesen idegen attól a környezettől, amiben vagyunk, teljesen idegen. És ez, itt, helyben kijelenthető, nem tud racionálisan működni, mint ahogy a szocialista nagyvállalatok sem tudtak racionálisan működni piaci viszonyok között.

Az archívum kérdése. Nagyon egyetértünk azzal, hogy a fölgyülemlett archívumot, értékeket valóban meg kell őrizni, valóban legyen arra törvény - és ezt mi támogatjuk is -, hogy hat hónapon belül kerüljön be az Országgyűlés elé egy olyan törvényjavaslat, ami azt mondja, hogy ez olyan értéket képvisel, történelmi értéket képvisel, aminek a megőrzése fontos feladat, és ma nem szabályozza semmi. Ezzel mi nem is fogunk nagyon vitatkozni. Azzal is egyet fogunk érteni, hogy az átmeneti időszakban, amíg ez a törvény nem születik meg, akkor egyébként legyen valamifajta moratórium, és határozzák meg, hogy ezeket az elemeket nem is lehet addig sem eladni, senkiben se vetődhessen fel az a gondolat, hogy ebben a hat hónapban akkor még ebből valamit el akarunk adni. Mélyen egyet fogunk vele érteni természetesen.

Csakhogy ebből a javaslatból az is sugárzik, hogy ezt az egészet majdnem úgy kezeljük, mint valami múzeumi tárgyat vagy értéket, ami egyébként ezeknek a médiumoknak a napi szükségletét elégíti ki, és majd piaci viszonyok között, amikor akarjuk értékesíteni - merthogy, ugye, benne van a második részben -, akkor viszont azt, hogy kit és milyen nyilvánosság mellett pályáztatnak meg és jutnak hozzá, elég misztikusan kezeli maga a törvényjavaslat.

A mostani országgyűlési határozati javaslatban mi ezeket a változásokat vagy ezeket a centralizációs folyamatokat, amit önök most megcéloztak, nem fogjuk támogatni. Részelemeiben azt mondjuk, hogy rendben van, amit az előbb is megemlítettem önöknek, de ezt a fajta politikai függőséget, amit most meg fognak teremteni a gazdasági függőség mellett, azt gondolom, hogy egy normális demokráciában mindazok, akik úgy gondolják, hogy a média és ezen belül a közmédiumok halmaza igenis hogy bizonyos függetlenséggel kell hogy rendelkezzenek a hatalomtól és főleg a végrehajtó hatalomtól, és főleg egy olyan konstellációban, ahol önök több cikluson keresztül maguknak, önmaguknak törvény által, kétharmados többség mellett biztosítanak maguknak, hát, enyhén szólva is tőlünk keletebbre figyelhető meg igazából. Ez a valóság.

Azt el kell dönteni ebben a Házban is mindenkinek, önöknek is, meg az ellenzéki oldalnak is, hogy a média világát milyennek képzelik el a jövőt illetően, mi a víziójuk. Ha az a víziójuk, hogy van egy központi hatalom, még akár az sem érdekes, hogy ki nyeri a következő választást, meg az azt követő választást, de ennek a kézben tartása mind az irányításban, mind vagyoni szempontból a most regnálók kezében van, ez is lehet egy modell. Ez a modell itt van az asztalon. Ha az lenne az önök modelljavaslata, hogy "a győztes mindent visz" logikán állna föl, és azt mondaná, hogy koncentráljuk, és a mindenkori győztes rendelkezhet ily módon a média fölött és a jószágok fölött, én még akkor sem tudnám ezt támogatni. Hozzá kell tennem, sosem tudtam támogatni, mindig vitában voltam még akár a saját párttagjaimmal is vagy a szakértőinkkel, vagy a szakpolitikusainkkal, ha ilyenek vetődtek föl. De az, hogy ilyen típusú vagyoni koncentrációt fogadjon el az Országgyűlés egy határozatában, és hozzon kötelező érvényű végrehajtási utasítást, hogy mit kell lépni, milyen törvényeket kell végrehajtani, mit csináljon a médiatestület, mit csináljon az alap, mi fölött és hogyan rendelkezzen, szerintem nem az a modell, ami az uniós normáknak megfelel.

(23.40)

És ez az igazi nagy kérdés, én azt hiszem, politikailag, hogy Magyarország 2010-ben az uniós normák szerint akar haladni, vagy pedig más modellt választ, ami ebből kilóg, és eltekint ebben, hogy mit mond a TASZ, mint mond egyébként az EBESZ, azt legalább olyan komolyan veszem, mint hogy mit mond nemcsak rólunk, hanem például mit mond az olasz médiaviszonyokról, vagy mit mond a francia viszonyokról.

Ne haragudjanak, de sok vitát bonyolítottunk le már egymás között, én nehezen tudom elfogadni azt az érvet, hogy na, és egyébként mit csinál Berlusconi, na, és egyébként mit csinál Sarkozy. Sarkozy is megkapja a maga kritikáját, de lehet azt mondani, hogy mi ezt az utat akarjuk választani. De akkor ezt föl kell vállalni, akkor nem kell azt mondani, hogy függetlenség van. Nem kell azt mondani, és nem kell azzal érvelni, hogy most, amit letettünk az asztalra, ez fantasztikusan megnyitotta a média szabadságát, a média függetlenségét, és most itt az óriási lehetőség, hiszen a hatalom nem tette rá a kezét, hiszen a hatalom kontrollja, ha úgy tetszik, a média, a média világa.

Nem! Akkor ki kell mondani, kérem, hogy a mi szándékunk az, ami egyébként le van írva az egyes paragrafusokban, az egyes bekezdésekben, minden módosításunk azt célozta, hogy mi magunk bebetonozzuk magunkat, mi irányítsuk, mi felügyeljük, ránk figyeljenek, tőlünk függjenek, és az intézményes szabadság, garanciák helyett a személyes garanciákat fogjuk kiépíteni, ezt fogjuk kiépíteni. Ugyanis, ami itt történik, és ebben az országgyűlési határozatban is ez áll, hogy mi lebontjuk a demokratikus intézményekben leledző garanciális elemeket, és beemeljük helyette a személyes garanciális elemeket. Ha a mi emberünk nem fogja azt csinálni, amit maguk gondolnak, csak egy normális demokráciában nem attól függ, hogy az emberünk éppen most azt mondja, hogy nem fog úgy viselkedni, de semmilyen intézményes fék vagy garancia nincs benne, hanem az, hogy maga az intézményrendszer nem adja meg a lehetőségét, hogy akármilyen módon önkényeskedni lehessen benne.

Ez az igazi baj, és ennyiben valóban beleillik abba a politikai forgatókönyvbe, amit a választásoktól napjainkig számos más területen tapasztalunk. Ennyiben legalább koherens azokkal a politikai szándékokkal és fölfogással, ami most Magyarországon történik. De számunkra ez elfogadhatatlan, és a médiában duplán elfogadhatatlan, mert a függőség helyett sokkal inkább a függetlenséget és a szabadságot kéne ebben támogatni, és egy demokratikus párt, ha kétharmados többsége van, akkor ezt igenis, hogy ezzel az erővel, igenis, hogy őrzi-védi, és biztonságot nyújt ebben, és nem az ellenkezőjét teszi. Ez az igazi vitapont köztünk, és ezért nem tudunk megegyezni, mert ebben gyökeresen másképp gondolkodunk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Elnök úr, visszaadom a szót.