Felszólalás adatai

Amikor arról elmélkedtünk, hogy az ilyen emléknapoknak mi a jelentősége és miféle felelősséget is jelent, akkor az elmondottak mellett hadd említsem meg, hogy ebben az esetben fokozottan indokolt a nemzeti önismeret pontossága mellett a nemzeti önvizsgálat is. Nagyon nem szerencsés, ha ilyen esetekben a tényeket úgy csoportosítjuk, hogy abból valamiféle ideológiai önigazolás vagy ne adj' isten, valamiféle pártönigazolás alakuljon ki, mert ez biztos félrevezet. Ebből a szempontból ajánlom Szili Katalin módszertani javaslatát ebben a dologban is, hogy a történészeknek megvan a feladatuk, hogy a tényeket pontosan tisztázzák, a politikának pedig az a feladata, hogy megfelelően viszonyuljon ezekhez a tényekhez, és vonja le azokat a következtetéseket, amelyek a felelősségteljes közélet gyakorlásából következnek.

Hiszen nézzék csak meg, hogy mi is történt. Nem akarom én itt most tovább nyújtani a historizáló és a történelmi visszatekintéseket, nagyon úgy tűnik, hogy egy forrásanyagot használnak képviselőtársaim, amikor ennek a történeti hátterét felelevenítik. Ilyenkor árulkodó az is, hogy mi marad ki belőle esetlegesen és mi az, amit hangsúlyosnak tartanak. A visszaemlékezéseket nézve Nagy Ferenc úgy emlékszik vissza, hogy orosz nyomásra történt. Mindenesetre az tény, hogy a SZET eredetileg nem tervezte és nem is erőltette - formailag legalábbis nem - a magyarországi németek tömeges kitelepítését. Akármilyen fájdalmas kimondani, ezt Magyarország ideiglenes nemzeti kormánya kezdeményezte. Ezért hangsúlyoztam az önvizsgálat fontosságát.

Nagy Imre neve már többször előfordult, óhatatlanul, hiszen ezek dokumentumok, de ne felejtsük el, hogy a külügyminisztert úgy hívták, hogy Gyöngyösi János, aki a Független Kisgazdapártnak volt a tagja, és bizony-bizony ő fordult Vorosilov marsallhoz - akit én most nem minősítenék, mert ahhoz túl késő van és nem is ér annyit -, hogy Magyarország mintegy 300 ezer volksbundistát kíván kitelepíteni az országból, és ezt jelenti nagy tisztelettel a tábornok úrnak. Ez volt 1945. május 16-án, május 26-án pedig maga Dálnoki Miklós Béla arra is megkéri Vorosilov marsallt, hogy ezeket a szerencsétlen embereket lehetőleg a Szovjetunió által megszállt területekre telepítsék ki.

Ne fussunk itt most abba bele, hogy hogyan mérlegelünk a felelősségben annak idején, ez kérem szépen az a '45-ös kormány volt, amelyik összetételében persze voltak furcsaságok és voltak hatalmi harcok, de nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy egyik vagy másik pártalakulat felelőssége a kizárólagos. Sőt, azt azért meg kell mondani, hogy a kitelepítendők körét megfogalmazó, eléggé gumijogszabálynak tűnő törvényt, határozatot következetesen a korabeli Szociáldemokrata Párt ellenezte. Nincs ebben semmi megbotránkoztató, ezt mutatják a dokumentumok és a tények. Ebből senkinek nem kell sem erényt, sem szégyenkezést kovácsolnia.

Még egy dolog, mielőtt még továbbmennék: képviselőtársam említett egy képtelenséget, hogy miután a németek teljes kiüldözését, elhurcolását tűzték ki célul, ehhez képest teljesen nevetséges volt, hogy miféle hivatkozásokat tartalmazott ez a rendelet a későbbiekben. Legalább ilyen sátáni, ördögi módon képtelenség az is, ahogy a mentesítésről rendelkezett. Azt mondja - ezt alá is húztam; most nem mondanám a rendeletet, nem untatnám ezzel önöket -, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának 10 százalékát. Ez azt jelenti, hogy 90 százalékot mindenképpen el kell vinni. Tehát valami elképesztő, hogy milyen megoldásokra vetemedtek. Itt sokan elmondták, akár a családtörténet bizonyos részleteit felelevenítve is, hogy ez is miféle emberi fájdalmakkal járt.

De megismétlem, azt be kell látnunk, azzal, hogy a korabeli magyar kormány de facto elismerte a kollektív bűnösség elvét, erkölcsileg nem sokban különbözött a korabeli Beneš-kormányzattól. Akármilyen fájdalmas is ezt kimondani, így volt. Ezt a kijelentést természetesen árnyalhatják a külső kényszerek és azok mértéke, de az már a történészek feladata, hogy ezt megállapítsák.

Természetesen mindennek az utóhatása is sok problémát vetett fel, én legalábbis nagyon sok olyan baranyai településről tudok, ahol kényszeregyüttélések alakultak ki. A kitelepített svábok házába érkeztek az Erdélyből kiutasított magyarok, és az együttélés nem mindig volt problémamentes, mint ahogy az ilyenfajta kényszerhelyzetek nem mindig problémamentesek. Ebből is születtek gondok, de azt gondolom, hogy ezt az idő már valamennyire begyógyította.

Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Beadtam egy módosító indítványt, hiszen azt valóban lehetett érzékelni, attól függetlenül, hogy elűzték a hazájukból őket, attól függetlenül, hogy milyen embertelenül bánt velük a szülőföldjük, ezek az emberek nagyon sok jelét adták Németországban is annak, hogy mennyire szolidárisak a magyarokkal, és mennyire szolidárisak a legnehezebb időkben is; gondolok itt az ötvenes évekre és 1956-ra. Sőt, a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás idején is nagyon sok segítséget kaptunk Németországtól, és azoktól a sváboktól, németektől is, akik továbbra is ragaszkodtak ehhez az országhoz, bármilyen mostoha is volt velük. Ez a módosító egy bekezdés erejéig tiszteletét és háláját fejezi ki azoknak az embereknek, akik a mostoha sorsuk ellenére is szolidárisak maradtak a magyarsággal, és tevőlegesen is segítettek a demokratikus Magyarország kiépítésében. Szíves figyelmükbe ajánlom az előterjesztőknek, hogy ezt esetleg építsék be a szövegbe.

Egyébként a szándék jogossága és az eddig elmondottak alapján természetesen támogatom ezt a határozati javaslatot, és úgy fogunk szavazni is. Köszönöm. (Taps.)